Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

66. ábra > Dánia: gazdasági központok, közlekedési ütőerek

Jyllandon meg a félezer apróbb-nagyobb szigeten csakis hajózásban jártas nép alapíthatott egységes államot. A IX–XI. század tengeri portyázásai és tiszavirág-életű hódításai után megszilárdult a feudális Dánia, és a termékeny földjén élő viszonylag sűrű népesség, valamint a földrajzi helyzet adta előnyöket kihasználva hamarosan magához ragadta a balti-tengeri kereskedelmet: a flandriai és britanniai iparcikkeket nemes prémek, méz, fa, viasz, borostyánkő ellenében Kelet- és Észak-Európa felé közvetítette. Az Öresundon áthaladó hajókra kivetett vámok négy évszázadon át – egészen 1857-ig – gazdagították a dán kincstárat. Az újkor hajnalán a Kalmari Unió felbomlása, a svéd királyság erősödése megtépázta Dánia tekintélyét a balti térségben. Ekkor – bár csak másodrangú hatalomként – bekapcsolódott a gyarmatokért folyó versengésbe: kisebb birtokokat szerzett Indiában meg a nyugat-indiai szigetvilágban, és részt kért a jövedelmező afrikai rabszolga-kereskedelemből is. A napóleoni háborúkban elszenvedett vereség, Norvégia, majd Schleswig-Holstein elvesztése már a birodalmi korszak végét jelzik. A XIX. század közepétől a tengerentúli verseny és a német védővámok felállítása súlyos helyzetbe sodorta a mezőgazdaságot, amely korábban az iparosodó Anglia és a Rajna-vidék gabonaellátására rendezkedett be. Az 1870. évi agrárválság után a kis ország már a modern gazdaság megalapozásának jegyében állt talpra.

2.2. 2. A dán fejlődési út alapja: a mezőgazdaság

Dániának nem voltak nyersanyagai és energiaforrásai versenyképes ipar gyors kiépítéséhez, viszont mezőgazdasága az északi országok között a legkedvezőbb természeti adottságokat élvezte. Ezért a nagy agrárválság után a kereskedelemből és a sund-vámokból felhalmozódott tőkét a mezőgazdaság belterjes átalakításába fektették, s Dánia hamarosan az állattenyésztés kiváló minőségű termékeivel hódította vissza rangját a világpiacon. 1887-ben indult útjára a szövetkezeti mozgalom, mely rövid idő alatt jóformán az egész parasztságot átfogó szervezetté vált. A tőkés típusú dán szövetkezetben a föld a tagok magántulajdona, és egyénileg gazdálkodnak rajta. A vetőmag, a műtrágya, a növényvédő szerek közös beszerzésén, ritkábban a gépek közös használatán túl a szövetkezés fő célja a termékek feldolgozása és értékesítése. A szövetkezetek a gazdáktól egyöntetűen kitűnő minőségű áru szállítását követelik meg; így biztosítják termékeik jó hírét és versenyképességét. A tudományosan megalapozott gazdálkodási módszerek gyors elterjesztését a szövetkezetek szaktanácsadó szolgálata segíti. Az írástudatlanság korai felszámolása, a népfőiskolák működése és a mezőgazdasági szakoktatás magas színvonala fogékonnyá tette a dán parasztságot a korszerű agrotechnika eredményeinek megismerése és alkalmazása iránt.

A növénytermesztés és az állattenyésztés egyaránt kitűnik nagyfokú gépesítettségével és termelékenységével. (A teheneket géppel fejik, és kb. 20 hektárra jut egy traktor.) A műtrágya-felhasználás sem csekély, azonban a talajerő-utánpótlás alapja a tudományosan kimunkált vetésforgórendszer, valamint a bőven rendelkezésre álló istállótrágya. A dán mezőgazdaságban bevált szervezeti formák és agrotechnikai újítások a többi észak-európai országban is követésre találtak.

A kiterjedt szántóföldek több mint felén gabonaféléket, elsősorban – jobbára tavaszi vetésű – árpát (kb. 4 M t), valamint kisebb mennyiségben zabot és búzát termesztenek (67. ábra). (Az árpa a dán söripar alapanyaga, a legismertebb hazai sörmárkák a Carlsberg és a Tuborg.) A vetésterület ötödrészét kapások – burgonya, cukorrépa és takarmányrépa – foglalják el, a többi a szálas és lédús takarmányokra jut. A herefüves gyepek egy részét legeltetik, más részéről szénát kaszálnak. A vetésterület megoszlása világosan mutatja, hogy a szántóföldi növénytermesztés szinte teljes egészében a sokoldalú állattenyésztés igényeit szolgálja. Az ország területének 7%-át elfoglaló természetes réteknek és legelőknek így csak alárendelt szerep jut. Az Északi-tengeren és a Skagerrakban folytatott nagyarányú halászat halliszttel és halolajjal bővíti a takarmányválasztékot. Az állattenyésztés színvonala a belföldön egyáltalán nem vagy kevésbé gazdaságosan előállítható takarmányokból (olajpogácsa, kukorica) a tetemes behozatalt is kifizetődővé teszi.

67. ábra > A dán mezőgazdaság körzetei

A szarvasmarha-tenyésztés (1,5 M db) a mezőgazdasági jövedelem nagyobb részét adó magas színvonalú tejgazdálkodással párosul (0,55 M tejelő szarvasmarha). A dán vörös marha nemesítésével és célszerű takarmányozásával tehenenként évi 7000 litert meghaladó tejhozamot értek el. A tej kb. 60%-ából vajat, 20%-ából sajtot készítenek a modern szövetkezeti tejüzemek. A tejtermékek kivitelében Dánia a világ élvonalába tartozik.

A tejfeldolgozás hulladékait – a lefölözött tejet és az írót – a sertésnevelésben hasznosítják; az állattenyésztés két legfontosabb ága így szorosan összefonódik egymással. A sertésállomány (13,5 M db) igen tekintélyes; az egy főre jutó állatok száma alapján egyetlen ország sem előzi meg Dániát. Míg a szarvasmarha-tenyésztés területi eloszlása egyenletes, a sertésállomány nagyobb sűrűséget ér el a szigetvilágban, ahol a szemestakarmányok termesztéséhez kedvezőbbek a feltételek. A húsos szalonna (bacon) kivitelében Dániának nincs vetélytársa a világpiacon. Kiemelkedő szerep jut az iparszerű baromfinevelésből származó tojás és hús exportjának is. Az állattenyésztés különböző – javarészt iparilag feldolgozott – termékei az ország kiviteléből még mindig kb. 20%-kal részesednek. Legrégibb és legnagyobb felvevőpiacuk Nagy-Britannia, de az Európai Közösségbe való belépés (1973) a németországi export előtt is még szélesebbre tárta a kapukat.

Dániát a köztudat még mindig agrárországként tartja nyilván, pedig az ország fejlett mezőgazdasága már csak a lakosság 3,5%-ának ad munkát. Az ipar megkésve indult fejlődésnek, de az I. világháború után gyorsan behozta lemaradását, és a foglalkoztatottak száma alapján ma már 6–7-szeresen, az értéktermelésben 10–12-szeresen szárnyalja túl a mezőgazdaságot. Az állattenyésztés termékeinek feldolgozására először a tej- és húsipar bontakozott ki. Az élelmiszeripar hamarosan külföldi nyersanyagot feldolgozó ágakkal is bővült: a kikötőkbe települtek a dohánygyárak és a növényolajüzemek, melyek az exportált vaj pótlására margarint állítanak elő, hulladékaikkal pedig a takarmányozást szolgálják. A kiterebélyesedő élelmiszeripar széles belső piacot teremtett a kezdetben szorosan hozzákapcsolódó gépgyártás számára. A halászat és a növekvő kikötőforgalom ösztönözte a sokoldalú és rangos hajóépítés létrehozását. A hagyományos gépipari termékekhez újabban kevés nyersanyagot, de sok tőkeberuházást és szakképzettséget kívánó speciális gyártmányok (pl. műszerek, számítógépek, háztartási gépek) egész sora csatlakozott. A fémfeldolgozó ipar nagyobb munkáslétszámával és termelési értékével messze megelőzte a régebben vezető élelmiszeripart. A vaskohászat kis üzemei a gépipar acéligényeinek alig harmadát fedezik, ezért Németországból, Nagy-Britanniából és Svédországból sok félgyártmányt importálnak.

A sokoldalú dán ipar létrejötte azért is figyelemreméltó, mert a kontinentális talapzaton lévő szénhidrogén-lelőhelyek feltárása előtt az országnak nem voltak helyi energiaforrásai. Hazai nyersanyaggal is csak az élelmiszeripar és az építőanyagipar rendelkezik. A korszerű mezőgazdaságból felszabaduló munkaerő és a belső fogyasztópiac volt a legfontosabb telepítő tényező; melléjük harmadiknak a kikötők kedvező közlekedésföldrajzi helyzete társult. (Dánia egyetlen pontja sincs 52 km-nél távolabb a tengertől.) Az utóbbi évtizedekben ezeknek a tényezőknek a súlya világszerte megnőtt, mivel a tömeges ipari nyersanyagok és energiahordozók vízi úton nagy távolságra is olcsón szállíthatók. Dánia hőerőművei nagyrészt fűtőolajat tüzelnek; emellett azonban a másik két skandináv államból is importálnak elektromos áramot. A szélerőtelepek építését Dánia az 1990-es években az Északi-tengerre is kiterjesztette, és ebből a megújuló forrásból nyeri a villanyáram 1/5-ét (2006). A szélturbinák fejlesztésében és gyártásában élen járó dán cégek üzemei 25 000 embert foglalkoztatnak. A Vestas művek a szélturbinák világpiacán 30–35%-os részesedéssel büszkélkedhet.

2.3. 3. Jyllandtól Sjællandig: a regionális különbségek

Dánia lakosságának és ipari munkásságának 1/5-e a főváros, Koppenhága (500) agglomerációjában tömörül (Nagy-Koppenhága,³1090). Az 1960-as évektől fogva azonban a sok szakképzetlen munkaerőt igénylő ágazatok – elsősorban a textilipar – kiszorultak Koppenhágából, és a korábban agrárfoglalkozású népesség alkalmazásával a vidék fejlődő kisvárosaiban alapítottak üzemeket. A gépkocsi-közlekedés az ingavándor-forgalom hatókörét messze kiterjesztette, ezért az országutak mentén, a városok tágabb környékén a tanyarendszer a lakosság foglalkozásváltozása után is megőrizte lakóhelyi funkcióit. Koppenhága népességének fogyása azonban az 1990-es években megállt, a dezurbanizációt vándorlási egyensúly váltotta fel. A nehezen megközelíthető országrészek, különösen a kicsiny szigetek lélekszáma viszont továbbra is apad (68. ábra). Bár az ipar területi eloszlása jóval egyenletesebbé vált, a nyugati és a keleti országrészek gazdasági fejlettsége között még mindig határozott különbség mutatkozik.⁴

68. ábra > Dánia: a népesség eloszlásának változása és a foglalkozási szerkezet területi különbségei (dezurbanizáció, dezindusztrializáció)

A fejlődésbe legkésőbben bekapcsolt, leghátrányosabb helyzetű terület Jylland nyugati fele, ahol a régi eljegesedések morénaanyagából álló geesteket roppant kiterjedésű sandr-felhalmozódások választják el egymástól. Az óceáni éghajlat heves széljárása és a homokos talajt kilúgozó bőséges csapadék (7–800 mm) nem kedvezett a mezőgazdaságnak. A kiegyenlített futású lapos partokat a sok viharvert hajóroncsról „vaspartnak” nevezték; itt jó kikötő alig akadt. A XIX. század derekáig fenyérek, lápok és silány birkalegelők uralták a nyugat-jyllandi tájat. Azóta a parti dűnéken és a futóhomok-területeken nagyszabású fenyőerdő-telepítést hajtottak végre. A lecsapoló munkálatok és a fokozott műtrágyázás nyomán elterjedt a szántóföldi művelés. A szélvédő sövények között meghúzódó parcellákon főleg zöldtakarmány, valamint a laza talajt kedvelő burgonya és rozs terem. A kiszárított wattok termékeny földjét konyhakertészetek vették birtokba. A vidék egyetlen nagyvárosa, az 1868-ban alapított Esbjerg (73) kikötőjét a Nagy-Britannia felé irányuló kivitel lebonyolítására építették ki. Esbjerg a dán halászat és halfeldolgozó ipar kiemelkedő központja.

Az utolsó eljegesedés Jyllandon át észak–déli irányban húzódó végmorénája éles választóvonalat jelent: tőle keletre a kötöttebb vályogos fenékmoréna barna erdőtalaját régtől fogva intenzíven művelik. A fördék zegzugos öbleiben egész sor kisebb-nagyobb kikötőváros keletkezett, amelyek élelmiszer- és textiliparukkal tűnnek ki (Vejle, Kolding, Fredericia stb.). Århus (230) az ország második legnagyobb városa, ezenkívül jelentős kikötőváros és járműipari központ is (hajóépítés, mozdonygyártás). Pezsgő kulturális és diákélet, valamint a páratlan szépségű óváros és az ország legnagyobb katedrálisa öregbíti hírnevét. A keskeny Lim-fjord felett átívelő híd serkentette Ålborg (120) fejlődését. A város kohászata és kénsavgyára Norvégiából származó piritet dolgoz fel. A külszíni fejtéssel elérhető kréta időszaki mészkőrétegek országos jelentőségű, sőt részben exportra termelő cementgyártást hívtak életre; mellette nevezetes kazángyártásáról és az akvavit szeszesital előállításáról is. A félsziget nevezetesebb települése még Billund, ahol a világ egyik legnagyobb játékgyártója, a Lego központja és legrégibb játékparkja (Legoland) található.

Dánia középső részének szigetei közül a Jyllandhoz rövid híddal kapcsolódó Fyn a legnagyobb. Központja az egyik legősibb dán város, H. Ch. Andersen szülővárosa, Odense (185); sokoldalú iparából a sziget mezőgazdasági termékeinek feldolgozása és hajógyártása emelkedik ki. A legdélibb fekvésű, viszonylag meleg és száraz éghajlatú Lolland és Falster szigetek a búza- meg a cukorrépa-termelés fő körzetei fejlett malomiparral és nagy cukorgyárakkal. Déli partjukról Németországba indulnak kompjáratok. A Fehmarn-Belt régóta tervezett áthidalása után erre vezethetne a legrövidebb út a Skandináv-félszigetről Közép-Európa felé.

A legfejlettebb mezőgazdasággal, a legsokoldalúbb iparral és a legsűrűbb népességgel Sjælland szigete tűnik ki. A sertéshizlalás, baromfitenyésztés és tejgazdálkodás itt éri el a belterjesség legmagasabb fokát, s a városokat nagy gyümölcsösök, zöldségkertészetek övezik. Az észak-sjællandi nehézipari körzet több kisebb-nagyobb vaskohászati, vegyipari és gépgyártó központja szoros szálakkal kapcsolódik Koppenhágához. Az Öresund déli bejáratánál a XIII. században alapított település 1445 óta királyi székhely és a Balti-tenger egyik legforgalmasabb kikötője. Szerteágazó, ám visszaszorulóban lévő iparából az elektrotechnika, a gyógyszervegyészet és a porcelángyártás emelhető ki. Jóval fontosabb ennél a felsőoktatásban, a kulturális életben, a kutató-fejlesztő tevékenységben betöltött szerepe. A sziget ismert települése még Helsingør, Shakespeare „Hamlet” című drámájának színhelye.

Sjælland szigete 1998-ban a Nagy-Belt tengerszoros áthidalásával közvetlen vasúti és közúti összeköttetéshez jutott Fyn, Jylland, illetve azon keresztül Németország irányába. Még ennél is nagyobb jelentőségű Dánia tranzitforgalma szempontjából az a gigantikus híd-alagút rendszer, amely Koppenhágát a 16 km széles Öresundon keresztül a svédországi Malmövel kapcsolja össze. A 2000-ben befejezett költséges mamutberuházás a tengerszoros mindkét oldalán valóságos építkezési lázat lobbantott fel, s ennek eredményeként egy tág hatósugarú, komoly nemzetközi szerepet betöltő Öresund régió körvonalai rajzolódnak ki.

A Nagy-Belt hídjának teljes hossza 13,4 km; ennek nyugati részén egymással párhuzamosan fut a négysávos autósztráda, valamint a gyorsvasút kettős sínpárja. A keleti oldalon a vasút 7,4 km hosszú alagúton halad a tenger alatt, míg a közúti forgalom itt is hídon át bonyolódik le. A keleti hídszakasz középső, szabad felfüggesztésű ívét – amely 1624 méteres hosszával európai műszaki rekordnak számít – 254 m magas pilonok tartják. A tíz éven át tartó építkezés 1998. évi árakon 4,5 milliárd dollárt emésztett fel.

Az öresundi „nagy kapocs” ennél is bonyolultabb rendszer, amelynek megépítése 12 milliárd dollárba került; az állami garanciával felvett hitel a hídvámból 30 év alatt térítendő vissza. A dán oldalon az autópálya és a vasút 3,8 km-es alagútba kerül, majd a tengerszoros közepén egy 4 km hosszú mesterséges szigeten bukkan a felszínre. Innen indul Európa leghosszabb – 7,8 km-es – hídja, amelynek felső szintjén a gépjárművek, alsó szintjén a vasúti szerelvények közlekednek. A középső szakasz itt is függőhíd, 203,5 m magas tartópilonokkal. Az Öresund-hídhoz kapcsolódik az a nagyratörő fejlesztési terv, amely a koppenhágai citytől délre fekvő Amager szigeten, a forgalmas légikikötő és az új pályaudvar szomszédságában kb. 50 000 új munkahelyet kínáló új városközpont (Örestad) megteremtését irányozza elő.

A dán szigetek messzire szakadt keleti előőrse Bornholm, ahol a Balti-pajzs felszínre bukkanó gránitját nagy kőfejtőkben termelik ki. Kaolinbányái Koppenhága híres porcelániparát látják el nyersanyaggal. A sziget fürdőhelyei jelentős idegenforgalmat vonzanak.

Az Atlanti-óceán északi részén, Skócia és Izland között félúton elhelyezkedő vulkanikus eredetű Feröer-szigetek (1400 km²) Dánia önkormányzattal rendelkező részét alkotják. Lakosságuk (48 000) elsősorban a grönlandi vizeken folytatott halászatból, valamint juhtenyésztésből él. Grönland 1979 óta már csak a közös védelmi politika és a külügyek révén kapcsolódik Dániához.

3. Norvégia

3.1. 1. Tengerre tekintő ország

A 324 000 km² területű Norvégia észak–déli irányban 1700 km hosszan nyúlik el a Skandináv-félszigetnek az Atlanti-óceánra néző nyugati részén. Az országtest szélessége délen meghaladja a 400 km-t, északon azonban helyenként a 10 km-t sem éri el. A tengerrel 1650 km-es sávban érintkezik, de partvonalának hosszát a 150 000 sziget (sér), valamint a számtalan zegzugos fjord 26 000 km-re növeli. Norvégia túlnyomó részét a Skandináv-hegyvidék gleccserekkel koronázott, lapos tetejű fjelljei foglalják el; az állam területének háromnegyede terméketlen. A művelhető földek (3%) az Oslói- és Trondheimi-medencén kívül jobbára a fjordok keskeny partszegélyére szorulnak (69. ábra). Az ország elnyújtott alakján, rendkívüli parttagoltságán kívül ez magyarázza, hogy a 4,6 millió norvég háromnegyede a parttól számított 15 km-es sávban, a tenger tőszomszédságában él. Ez a szomszédság egyúttal ráutaltságot is jelent.

69. ábra > A területhasznosítás jellegzetes formái Norvégia völgyeiben

Norvégia életében a tenger rendkívül sokrétű szerepet játszik; mindenekelőtt télen-nyáron megbízható összeköttetést teremt a fjordok mentén elszórt települések között. A tengerparti városokat Oslo és Kirkenes közt naponta induló hajójáratok kapcsolják össze, melyeknek útvonalát a hosszú téli éjszakák és a gyakori köd miatt 3000 világítótorony és világítóbója szegélyezi. A belföldi szállítások kétharmadát ma is a part menti (cabotage) hajózás bonyolítja le; sok ipartelep és a legtöbb tanya számára ez jelenti a külvilággal az egyetlen kapcsolatot. A távolsági személyforgalomban teret nyert a repülőgép, rövidebb távon azonban a vízibuszok, szárnyashajók és kompjáratok révén a hajózás állja a versenyt. A vasutak és az országutak építése a kedvezőtlen terepviszonyok és éghajlati adottságok miatt roppant összegeket emészt fel. A zömmel nem pormentes burkolatú országutak a legészakibb tartományokba is behatoltak, forgalmuk azonban a téli hófúvások idején hosszabb időre megbénul (pl. az Oslót Bergennel, a második legnagyobb várossal összekötő autóutakon mindössze négy hónapig biztonságos a közlekedés). A vasúthálózat hossza alig 4000 km; jellemző, hogy ebből csaknem 200 km az alagutakra jut. (Például a 471 km-es Oslo–Bergen vonal 176 alagúton halad át, melyeknek hossza együttesen 57 km.)

A XIX. század második felében, a kibontakozó kapitalista fejlődés idején a vállalkozók az évezredes hagyományokra építve elsősorban a kereskedelmi hajózás fejlesztésébe fektették tőkéjüket. A vitorlás hajókat korszerű, főleg tömegáru szállítására specializált flotta váltotta fel; ezenkívül idegen országok kereskedelmi hajóin is sok ezer norvég tengerész teljesít szolgálatot. A közlekedésben és a kereskedelemben dolgozók kimagasló aránya a foglalkozási átrétegződés folyamatában is visszatükröződött: a „harmadik szektor” kezdettől fogva megelőzte a gyáripart, és a mezőgazdaságból kiáramló munkaerő fő felvevője volt. A bérfuvarozásból származó bevétel Norvégia fizetési mérlegében az 1970-es évekig az exporttal csaknem egyenrangú szerepet játszott, ezért a gazdasági élet igen érzékenyen reagált a tengeri forgalom konjunkturális ingadozásaira. A kereskedelmi flotta szüntelen fejlesztésének igényeit a norvég hajóépítés nem képes elfogadható áron kielégíteni; emiatt sok tengerjárót vásárolnak külföldről.

A meleg Észak-atlanti-áramlás és a hideg parti vizek keveredésének öve planktonban és halban bővelkedik. Norvégia halászata évi kb. 2,5 millió tonnás zsákmányával Európában Oroszország után a 2. helyen áll, és termékei az exportnak kb. 5%-át jelentik; az ország mai gazdasági életében játszott szerepe azonban már nem mérhető össze a tengerhajózáséval.

A halászat a szegényebb agrárvidékek lakosságának fontos kiegészítő jövedelemforrása, és az élelmiszeripar fő ágának alapja. A zsákmány zöme a téli idényben Nyugat-Norvégia (Vestlandet) partjai közelében fogott hering, melyből hallisztet és olajat állítanak elő, kis részét pedig konzervgyárakban dolgozzák fel. A tőkehal főleg a Lofoten szigetcsoport térségében tűnik fel évről évre változó – ám újabban erősen csökkenő – nagyságú rajokban. A tőkehalból értékes mélyhűtött filé készül, más része szárított és sózott hal formájában kerül piacra. A sarkvidéki emlősök (fóka, rozmár, jegesmedve, sarki róka) vadászata érdekes színfoltja ugyan a norvég gazdaságnak, de hozama a halászat mögött nagyságrenddel marad el. A tengervíz szennyeződése és az erősödő konkurencia miatt a nyílttengeri halászat hozama is csökkent. Némi kárpótlást nyújt a folyóvölgyekben és a fjordok zugaiban működő kb. 1700 haltenyésztő gazdaság, mely a legértékesebb fajokkal (főleg lazac, valamint pisztráng) jelentkezik a piacon. Az ágazat gyors ütemben fejlődik: az akvakultúra a tradicionális halászat értéktermelését beérte, és termékei a haláruk exportjának mintegy harmadát teszik már ki. A valaha oly híres bálnavadászatot önnön mohósága ítélte sorvadásra; ez vezetett 1986-ban nemzetközi moratórium meghirdetéséhez. (Igaz, Norvégia 1993-tól a tilalom ellenére újból megkezdte a grönlandi bálna vadászatát.)

Az Északi-tenger mélyén rejtőző kőolaj- és földgázlelőhelyek az 1970-es években váltak a norvég gazdaság döntő tényezőjévé; a szénhidrogének adják a kivitel értékének közel felét. A tenger alatti bányászat mindössze 16 500 embert foglalkoztat, ám hatalmas megrendelésekkel látja el az építő- és szerelővállalatokat, valamint a hajógyárakat is (70. és 71. ábra).

70. ábra > A tengeri fúrószigetek méretének és szerkezetének fejlődése

71. ábra > Kőolajbányászat a kontinentális talapzaton: a fúrószigetek berendezései és működésük

A középidei üledékes kőzetekben feltárt nagy kőolaj- és földgázlelőhelyek (Ekofisk, Frigg, Statfjord) az Északi-tenger középső sávjában húzódnak. Bár a Norvég-tenger és a Barents-tenger mélyén még nagy reménybeli szénhidrogénvagyon rejtőzik, a kőolajtermelés az ezredforduló óta lassan csökken. Ezzel szemben a földgáz bányászata és kivitele gyors ütemben tovább növekszik, ami elsősorban az 1979-ben feltárt és 1996-ban termelésbe vont Troll lelőhelynek köszönhető. A tárolókőzet (felső jura homokkő) a tengerfenék alatt kb. 1400 méterre található, és 1300 Mrd m3 készletével Európában az első helyen áll. Mivel a lelőhely a 310 m mély Norvég-árok alatt van, a kitermelő platform megépítése műszaki csúcsteljesítménynek számít. A betonszerkezet magassága 369 méter, a rajta elhelyezkedő többszintes munkafedélzettel együtt 472 méter, teljes súlya pedig meghaladja az 1 millió tonnát. Az irdatlan betonoszlopokon nyugvó platformról 39 fúrást mélyítenek a tárolókőzetbe, és a létesítmény kb. 70 éven át fog termelni. A földgázt csővezetéken továbbítják a norvég partra, Kollsnesba, majd innen a víz és a kondenzátum leválasztása után ismét tenger alatti csővezetékeken szivattyúzzák a belgiumi és németországi fogadóállomásokra.

Az óceán közelsége nemcsak közvetlenül, hanem éghajlati hatásain keresztül is befolyásolta Norvégia gazdasági fejlődésének irányát. Az Észak-atlanti-áramlás Norvégia partjainál Földünk legnagyobb pozitív hőmérsékleti anomáliáját hozza létre. Enyhék a telek (Bergen januári középhőmérséklete 1,7 °C), bár a fjordok zugában, a belső völgyekben és a keleti országrészen már érezhetők a zordabb kontinentális vonások. (Oslo januári középhőmérséklete –3,5 °C.) Az óceáni éghajlaton a búza termesztésének északi határa Trondheimig, a rozsé a Lofoten szigetcsoportig nyomult előre. A sok csapadék (területi átlag: 1500 mm) és a csekély elpárolgás (250 mm) bőséges lefolyást eredményez. A rövid, de nagy esésű folyók erőművei pótolták az ásványi energiahordozókban a közelmúltig mutatkozó hiányt, és az ország ipari fejlődésének alapjává váltak.

Bár Norvégiában eszményiek a feltételek vízerőművek számára, a duzzasztóművek és víztárolók negatív környezeti hatásai miatt a 171 Mrd kWh-ra becsült teljes vízenergia-potenciál 1/5-ének kiépítésére tilalmat rendeltek el. Így a meglévő 850, általában kis vagy közepes kapacitású vízerőmű áramtermelése (120–140 Mrd kWh) újabb építési engedélyek (koncessziók) kiadásával már csak szerény mértékben növelhető. A tározók révén a hasznos vízhozam évi ingadozását ki lehet egyenlíteni (72. ábra), ráadásul a norvég turbinák csúcsfogyasztási időben fejleszthetnek külföldön értékesíthető áramot; ennek egy részét a partnerországok (Svédország, Dánia, Hollandia, Németország) olcsóbb éjszakai áram szállításával ellentételezik. A tenger alatti kábeleken át lebonyolított, kölcsönösen előnyös energiacsere alapját hosszú távú szerződések képezik.