Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

58. ábra > A legnagyobb áruforgalmú kikötők Olaszországban (évi áruforgalom, 2002)

Az olasz kikötőket két kategóriába sorolják: a haditengerészeti bázisok, illetve az egyéb (kereskedelmi, ipari, turisztikai, személyszállítási és halászati) funkciójú kikötők. Ez utóbbiak nemzetközi, nemzeti, regionális és interregionális gazdasági jelentőségű osztályokba kerülnek. Komoly problémákat okoz, hogy a kikötők környéke erősen beépített, ezért a terjeszkedés és a szárazföldi szállítási hálózatokhoz való kapcsolódási lehetőségek korlátozottak. Ezt helyenként (pl. Genova) partfeltöltéssel orvosolják. Kiemelkedő szerepük miatt jelentős lépés volt, hogy a magáncégek hatalmát megtörve az 1990-es évek közepén sikerült törvényi úton rendezni a kikötők dokkrendszereinek tulajdoni és használati jogait (Ridolfi, G. 1996).

5.7. 7. A gazdaság centruma: északnyugat

Az egységes Olaszország megszületésekor fennálló, hosszú időn át fokozódó észak–dél társadalmi, gazdasági szakadék az elmúlt évtizedekben ugyan csökkent, de ma is súlyos gondként nehezedik az ország vállára. A történelmileg öröklött elmaradottság az ország déli tartományaiba és a két nagy szigetre húzódott vissza, miután Olaszország északkeleti és középső térségei – különböző mértékben és eltérő ütemben – felzárkóztak a legfejlettebb északnyugati tartományokhoz. A gazdagabb tartományokban növekszik a központi hatalommal – s annak jövedelem-újraelosztó hatáskörével – szemben a regionális öntudat, amelynek szélsőséges képviselői az 1990-es években egészen az állam szétszakításának gondolatáig is eljutottak (Padánia-mozgalom). Ennek politikai képviseletére párt is alakult (Északi Liga).

Az ország területének alig 20%-át elfoglaló északnyugat (Lombardia, Piemonte, Liguria és Valle d’Aosta) uralkodó helyet foglal el Olaszország gazdasági életében. Három nagyvárosa – Torino, Milánó és Genova –, valamint a körülöttük kialakult iparvidékek együttesen alkotják az ún. ipari háromszöget. A térség fejlettségének gyökerei még a középkorba nyúlnak vissza: a kedvező éghajlat virágzó mezőgazdaságot hívott életre, a nagy esésű, bővizű folyók pedig már korán hasznosítható energiaforrást biztosítottak. A viszonylag könnyen járható hágókon, illetve a tengerpart mentén mindvégig élénk volt a kapcsolat Európa nyugati, az ipari forradalmat legkorábban elindító országaival.

A térség mezőgazdasága magas színvonalú. Az Alpok hegységkeretén a transhumance szarvasmarha-tenyésztés a jellemző, a hegyláncot kísérő Fontanili (forrásvonal) és a bővizű folyók mentén pedig belterjes, öntözéses kultúrák alakultak ki. A nagyüzemi mezőgazdaság színtere a Közép- és Északkelet-Olaszországba is átnyúló Pó-síkság: a szántóföldeken búza, kukorica, rizs, szálastakarmány és zöldség terem, a szarvasmarha- és sertésállomány jelentős része is itt található.

A térség ipari tevékenységét a három nagyváros szervezi. Élelmiszeriparuk (pl. sajtgyártás) is régóta fejlett ugyan, de igazi jelentőségüket a gépgyártás, a vegy- és a textilipar határozza meg. Az Alpok láncai, az előterükben húzódó tavak (Lago Maggiore, Comói-tó) és a Ligur-partvidék kiemelkedő szerepet játszanak az olasz idegenforgalomban.

Lombardia Olaszország egyik legfejlettebb régiója, az ország gazdasági súlypontja. Székhelye Milánó (1300), amelynek gazdasági és kulturális vonzása keleten Velencéig, délen Toscanáig, sőt több vonatkozásban országosan is érvényesül. A hatszáz évig épült dómjáról és múzeumairól, operájáról nevezetes város és előtere az ország legerősebb ipari koncentrációjának ad helyet, ahol a kohászattól a gépgyártásig, a vegyipartól a textiliparig minden jelentősebb iparág, s főként annak irányítása képviselteti magát. Tágabb körzetében a legendás vonóshangszer-gyártásáról (Stradivari) híres Cremona (70), északra a longobard királyok egykori koronázóvárosa, ma a Forma–1-es autópályájáról ismert Monza, valamint Varese (85) mind számottevő pamutiparral rendelkeznek. A középkori kőfaragók (comacinik) ősi fészke, Como (85) inkább selyemipari és idegenforgalmi központ. A Pó-síkság és az alpesi vidékek határmezsgyéjén alakult ki a Milánó utáni két legnépesebb lombard város, Brescia (190) és Bergamo (115). A környező hegyek ásványkincseire már régen kohászat és vasipar települt, melyhez Bergamóban pamutipar, Bresciában pedig gépgyártás társult.

A másik tradicionális ipari régió Piemonte. Székvárosa az ország második legjelentősebb ipari központja, a sakktábla alaprajzú Torino (900), ahol Kossuth töltötte önkéntes száműzetésének utolsó évtizedeit. Déli elővárosában (Mirafiori) épült fel a Fiat hatalmas ipari komplexuma, és itt működik a multinacionális vállalat agytrösztje is. A Fiat fő profilja az autógyártás, de számos más gépipari tevékenységet is folytat. A város térsége otthont ad a kohászatnak, a vegyiparnak, a textiliparnak és a gépgyártásnak is. Tőle északra, az Aosta-völgy bejáratánál fekvő Ivrea az Olivetti műszergyár centruma.

Az ország nyugati szegletében húzódik meg a legkisebb régió, a francia anyanyelvűek autonóm közössége, Valle d’Aosta. Az Alpok területére szorítkozó térség vízerőműveiről, turizmusáról és tranzitforgalmáról nevezetes: a hágókon és alagutakon keresztül tartja a kapcsolatot Franciaországgal és Svájccal. A kelet–nyugat irányban húzódó központi völgyben fekszik a székhely, Aosta (35).

Északnyugat tengeri kapuját Liguria jelenti. Székhelye Genova (605), az ipari háromszög harmadik kulcsvárosa, Olaszország vezető kikötője (kőolaj, érc, szén, vegyipari alapanyagok importja), kohászati, vegyipari, hajóépítő és élelmiszeripari központ. Tőle délkeletre fekszik La Spezia (95) kikötővárosa, jelentékeny kőolajfinomító iparral.

5.8. 8. A feltörekvő térség: Északkelet- és Közép-Olaszország

Olaszország második nagy körzete az Északhoz sorolt, északkeleti fekvésű Trentino-Alto Adige, Veneto, Friuli-Venezia Giulia, illetve Emilia-Romagna, valamint a Közép-Olaszországhoz sorolt Toscana, Umbria, Marche és Lazio régiókat foglalja magában. A térség a fejlettségi szintet nézve immár felzárkózott Északnyugathoz.

10% alá esett a mezőgazdasági keresők aránya, ennek következtében az ágazat eltartóképessége stabilizálódott (vegyes gazdálkodás). A felszabadult, szakszervezeteken kívül maradt munkaerőt új, dinamikus és rugalmas kisvállalkozások szívták fel, amelyek a munkaidő- és bérkötöttségektől megszabadulva, kisvárosokba telepedve verseny- és exportképessé váltak (Emilia-Romagna: élelmiszer- és kötöttáruipar; Toscana: bútoripar; Marche: cipőipar). Részben speciális, igényes termékekkel törtek be a hazai és külföldi piac réseibe, részben a nagyvállalatok holdudvarában bedolgozói szerepet látnak el (Barta Gy. 1989). Ez a fejlődés magával ragadta az Adria menti partvidéket is, kiszakította azt a történelmi tespedésből, ugyanakkor érintetlenül megőrizte a korábban kialakult nagyipari gócokat, amelyekben kohászat, gép-, autó-, textil- és élelmiszeripar koncentrálódott.

A Pó-síkság déli felére jellemző fejlett mezőgazdaságot Toscana, Umbria és Marche tartományokban már sokkal kevésbé specializált gazdálkodás váltja fel: búzát, kukoricát, szőlőt, olívát termelnek, és korlátozott keretek között folytatnak állattenyésztést. Ezen a hegyes-dombos területen jóval alacsonyabb a termelékenység.

Az északon fekvő, a páratlan szépségű Dolomitokat is felölelő Trentino-Alto Adige régión belül a döntően német ajkú Alto Adige (Dél-Tirol) autonómiáját hosszas osztrák–olasz tárgyalások után sikerült megnyugtatóan rendezni. A térség városainak fejlődését a Brenner-hágón és az Adige völgyén keresztül lebonyolódott kereskedelem indította el. A régió székhelye, Trento (110) az elektronikai iparban jeleskedik, míg az idegenforgalmi központként funkcionáló Bolzano (95) alumíniumkohászata a bőséges vízenergiára települt; ez utóbbi város az olaszországi németek kulturális életének centruma.

A keleti szegletben fekvő Friuli-Venezia Giulia földrajzi helyzetéből eredően az ország kelet-közép-európai kapuja. Székhelye, a második legforgalmasabb olasz kikötő, az olasz, német és szláv kultúra találkozásánál fekvő Trieszt (Trieste, 205), kőolaj-finomítóval és sokoldalú gépiparral rendelkezik. Az innen induló kőolajvezetékek Ausztrián keresztül Dél-Németországig érnek, kikötőjének vonzásköre pedig hazánkra is kiterjed.

A Pó-síkság és az Alpok találkozásánál kialakult kelet–nyugati városvonal Veneto régió gazdasági tengelye. A várossor keleti végén fekvő székváros, Velence (270) gazdag történelmi múltjával, páratlan kulturális, építészeti emlékeivel, hangulatos lagúnarendszerével világhírű idegenforgalmi centrum, amelyet azonban máig sem sikerült megóvni az egyre gyakoribb tengerelöntéstől. A helyi kézművesipar (üveg) mellett a nagyipar is otthonra lelt, és a történelmi városterülethez keskeny földsávval csatlakozó modern elővárosokba tömörült (Porto Marghera: kőolaj-finomítás, vegyipar, alumíniumkohászat, gépgyártás). A városvonal jelentősebb tagjai az ősi egyeteméről híres Padova (210), valamint az észak–déli és kelet–nyugati közúti és vasúti forgalom csomópontja, Verona (260). Gazdaságukból az élelmiszeripar mellett a bútoripar, valamint a Vicenza (115) környéki textil- és bőripar emelkedik ki.

A másik nevezetes várossor a Pó-síkság és az Appenninek találkozásánál, a római időkből fennmaradt Via Emilia mentén, az ország második legfejlettebb régiójává előlépett Emilia-Romagna területén húzódik. Az ipari tengely kimagasló exportképessége gépipari, textil- és ruházati, valamint élelmiszeripari termékeken nyugszik. A régió székhelye az Európa egyik legrégebbi egyetemével büszkélkedő Bologna (375), ahol a felsorolt iparágak mind képviseltetik magukat. A várostengely további jelentős tagjai nyugatról keletre: Piacenza (100), helyi földgázra épülő vegyiparával, Parma (175) élelmiszeriparával (tejfeldolgozás), Modena (180) autóiparával tűnik ki. A régió vegyipari központjai a gót és bizánci emlékekben páratlanul gazdag Ravenna (145) (kőolaj-finomító), valamint Ferrara (130).

Az olasz viszonylatban ásványi nyersanyagokban (lignit, magnezit, márvány) gazdag Toscana partvidékén a nehézipar telepedett meg, míg a belső területein a kézművesipar virágzik. Székhelye a reneszánsz bölcsője, a képtárairól világhíres Firenze (370); bőr- és cipőipara, valamint gépipara is számottevő. A régió nevezetessége még a carrarai márvány és a belőle épült dóm épületegyüttese – a ferde harangtoronnyal – Pisa (90) városában. A partvidéken fekvő szürke ipari kikötőváros Livorno (165), halászata, fémipara és gépgyártása emelhető ki. Délebbre Piombino kohászata jelentős. Prato (180) és körzetének textilipara (gyapjú) sikeresen átvészelte az ágazatot sújtó válságot a gyárak és a bedolgozó kisvállalkozások szoros együttműködése és a rugalmas specializáció révén.

A tengerpartoktól elzárt, „zöld szívű” Umbria „Harmadik Olaszország” leggyengébb tagja. Az iparosítás hullámai kevésbé érték, élelmiszeriparának speciális termékeiről (borok, gomba, édesség, tészta), valamint a dohánytermesztésről nevezetes. A feldolgozóipar és a kereskedelem központja a magányos hegytetőn emelkedő székhely, Perugia (160); közelében található a legendás hírű Szent Ferenc városa, Assisi. Délebbre fekszik Terni (110), a kohászattal és vegyiparral jellemezhető iparváros.

A ritka településhálózat, a tengerpartra összpontosuló gazdaság jellemzi Marche régiót. Székhelye az Adriai-tengerbe előreugró hegyfokon épült kikötőváros, Ancona (100) csak szerény fém- és vegyipart mondhat magáénak.

Az ország sajátos helyzetű térsége a Tirrén-tenger partján fekvő nagyvárosi régió, Lazio. Fejlettsége alapján északhoz tartozik, de ezt leginkább a fővárosnak köszönheti. Róma körül intenzív, városellátó mezőgazdaság alakult ki, de az agrárgyűrűt több helyen – elsősorban délen és keleten – megtörik azok a kisebb városok, amelyek jelentékeny ipart vonzottak magukhoz. A Tevere folyó partján fekvő „örök város”, Róma (2550) megannyi pompás ókori és középkori műemlékével, valamint országos politikai, kulturális, oktatási és K+F szerepkörével tűnik ki, fontos közlekedési csomópont, ám gazdasági téren elmarad Milánó mögött. A város területébe ékelődik be Vatikán Állam.

A 2800 éves múltra visszatekintő Róma első magja a Kr. e. VIII. században alakult ki a nevezetes hét halom egyikén. Idővel nemcsak a környező dombok, de – a mocsaras völgyek lecsapolása után – az alacsonyabb térszínek is benépesültek. Az ókori városközpont (Forum) és a hosszú városfal a császárság idején már több mint 1 millió lakos szolgálatában állt. A népvándorlás pusztításai után alig 10 ezer lakos tartotta fenn a település folyamatosságát egészen a XV. századig, amikor az Avignonból visszatelepült pápaság, valamint a polgárság erősödése változást hozott a város életébe. A reneszánsz jegyében újjászületett Rómára később a barokk építészet is erősen rányomta bélyegét. Az egyházi uralom megdöntése (1870) után az olasz királyság székvárosaként megerősödött, de gazdaságilag képtelen volt felvenni a versenyt az északi nagyvárosokkal.

Róma városföldrajzi jellegzetessége, hogy a városfalak közé zárt mag a Forum Romanum hatalmas rommezeje miatt nem öltött városközpont jelleget, a city-funkciók ma is szórtan helyezkednek el. A város nemcsak a hazai közigazgatás vezető intézményeinek, de néhány nemzetközi szervezetnek (pl. FAO) is otthont ad. Idegenforgalmi jellegét megalapozza, hogy az ókori nevezetességek (pl. Forum, Colosseum, Circus Maximus, Angyalvár) mellett a középkorból és az újkorból is több építészeti remekmű, köztük számtalan katolikus templom maradt fenn az utókorra.

5.9. 9. Az elmaradott Mezzogiorno

A hagyományos dél ma is meghatározó vonásai vannak jelen a félsziget déli része (Campania, Abruzzo, Molise, Puglia, Basilicata, Calabria), valamint a két nagy sziget (Szicília, Szardínia) társadalmában, gazdaságában, bár a felszínen az utolsó fél évszázad modernizációs folyamatai érvényesültek. A földreform mintegy 120 000 kisbirtokot (szőlő, citrusfélék) hozott létre (59. ábra), a partvidékeken jelentős ipari létesítmények születtek, az 1980-as évek idegenforgalmi fejlesztése nyomán gyarapodtak a kisvállalkozások. A mezőgazdasági terület nagy része azonban még a gabonatermelő latifundiumok kezén maradt, az ipart főleg a kitermelés és az elsődleges feldolgozás fázisai jellemzik, és még mindig erős a maffia társadalmi-gazdasági befolyása. A fejlődés érintetlenül hagyta a partvidékektől távolabb eső térségeket, ahol magas a munkanélküliség.

59. ábra > Az olasz földreform (1950) által érintett területek Horváth Gy. (1993) nyomán

Közép és Dél találkozásánál – Laziótól az Adriáig – szegényes, önellátó vegyes gazdálkodás folyik, s ez jellemzi Campania, Basilicata és Calabria határos területeit is, továbbá Szardínia északi harmadát. Puglia (Apulia) északi felét, valamint a Tarantói-öböl mellékét főleg déligyümölcsöt, szőlőt és olívát termelő tőkés üzemek foglalják el. A mediterrán mezőgazdaság két jellemző típusa osztozkodik Dél többi területén. Nápolytól a Messinai-szorosig a parti sávon, Pugliában, továbbá Szicília keleti és déli partjain nagyon intenzív növénytermelést folytatnak, amelynek kiemelkedő termékei a szőlő, az öntözést kívánó citrusfélék, az olíva, valamint a búza. A félsziget hegyes felszínein, az Appenninek keleti oldalán, Szicília belső területein, valamint Szardínia déli kétharmadán a leggyengébb minőségű talajokon maradtak fenn az egykori latifundiumok, amelyeket tulajdonosaik apró bérletek formájában hasznosítanak. A csapadékban, állandó vízfolyásban szűkölködő területeken – rendkívül alacsony termésátlagokkal – gabonát termelnek, a macchiabozótos lejtőkön birkát tenyésztenek.

A nagyrészt hegyvidékes Abruzzo régió hidat képez Észak- és Dél-Olaszország között. A térségben szétszóródva több nagy állami és magáncég leányvállalata működik, de a helyi kézművesipar (réz, vas, fa, kerámia) is jól prosperál. Legnépesebb városa Pescara (125); jelentős vegyipara és nevezetes tengerparti fürdőhelyei vannak.

A déli szomszédok már klasszikusan elmaradott régiók. Jelentős a mezőgazdaság szerepe, magas a munkanélküliség, és a nagyvárosokba tömörülő iparágak több-kevesebb sikerrel működnek. Az Abruzzo régióból 1959-ben kivált a ritkán lakott Molise; gazdasági centruma az élelmiszeriparral, vegy- és építőanyagiparral jellemezhető Campobasso (50). A félsziget keleti „sarkán” húzódik meg Puglia (Apulia), ahol a régión belüli fejlettségi különbségek jelentősebb eltérést mutatnak. Az ország acélipari fellegvára, Taranto (200) és a vegyiparáról nevezetes Brindisi (90) városokban a gazdasági krízis jegyei mutatkoznak, ami elől a fejlődésben elakadt élelmiszeripari centrum, Foggia (155) sem menekülhet. Ellenben a székhely, Bari (330) fém- és vegyipara mellett a szolgáltatási szektorban jeleskedik, az olasz csizma sarkában lévő Lecce (90) városában pedig a kis és közepes cégek játszanak fontos szerepet.

Lazióhoz hasonlatos nagyvárosi régió Campania. A nevét viselő öböl partján fekszik a székhely, Nápoly (1000), az ország harmadik legnépesebb városa. A régió belső hegyvidéki peremei elnéptelenedtek, és a Nápolyba migráló népesség az ipari és szolgáltatási ágazatokban keres megélhetést. Széles ipari zóna (kohászat, autógyártás, textilipar, kőolaj-finomítás, élelmiszeripar) övezi, tágabb környékével együtt kiemelkedő idegenforgalmi központ (Vezúv, Pompei, Capri), kereskedelmi és kulturális góc. Délebbre Salerno (135) textilipara jelentős.

Basilicata és Calabria régiókban tovább erősödnek a klasszikus Dél társadalmi-gazdasági jegyei. A Messinai-szoros keleti partján, Calabria csücskében Reggio di Calabria (185) élelmiszeripari góc, vele szemben a szicíliai Messina (275) emellett kőolaj-finomítót vonzott magához; hagyományos kulturális központ, környékén jelentős az idegenforgalom. Mindkettőnek lendületet adhat, ha megvalósul a Messinai-szoros áthidalásának grandiózus terve.

A Földközi-tenger legnépesebb szigete Szicília (5 millió fő). Keleti partvidékén, az Etna déli lábánál fekvő Catania (305) a környező termékeny síkság kereskedelmi központja. Az élelmiszeripar mellett vegy- és textilipar is megtalálható a vulkánkitörések és a gyakori háborúskodások miatt többször újjáépített városban. Délebbre az ókorban virágzó Siracusa (125) szigetre épült városa fekszik; kőolaj-finomítói és vegyipara számottevő. A sziget évezredes fővárosa, igazgatási és kulturális központja Palermo (675). A város iparában a gép- és élelmiszeripar a kiemelkedő. A másik autonóm szigetet, a ritkán lakott Szardíniát bányászat (ezüst, ólom, cink) és a mediterrán fás kultúrák jellemzik. Déli szegélyén fekszik legnagyobb városa, Cagliari (160), jelentős kőolaj-finomító üzemmel.

6. Vatikán

Szabó Pál

A Vatikánvárosi Állam (0,44 km², 900 lakos) a VIII. században alapított és Olaszország újraegyesítéséig fennállott Pápai Állam maradványa. Az 1929. évi lateráni egyezményben az olasz állam a római Szent Péter-bazilika és a mellette elhelyezkedő palotaegyüttes, valamint a pápai nyaraló területére elismerte a római katolikus egyházfő szuverenitását. A Vatikán, a több mint 1 milliárd hívet számláló római katolikus egyház központja, világszerte nagy erkölcsi tekintéllyel, a Föld sok országában számottevő szellemi és politikai befolyással rendelkezik. A Szent Péter-bazilika és a felbecsülhetetlen értékű műkincseket kiállító vatikáni múzeumok Róma világhírű nevezetességei. A Vatikán számos tudományos és felsőoktatási intézményt tart fenn, ezenkívül saját rádióadóval, sajtóval, postával, erőművel és pályaudvarral rendelkezik.

7. San Marino

Szabó Pál

San Marino (61 km², 29 ezer lakos) azzal büszkélkedik, hogy Európa legrégibb köztársasága: történelme a IV. századig nyúlik vissza, alkotmánya 1263-ban kelt. Olaszországgal van vámunióban. Rimini kikötővárosból drótkötélpályán vagy országúton évente kb. 3 millió turista jut el a hegyormon épült festői San Marino városkába.

8. Málta

Probáld Ferenc

Málta Szicíliától délre, a Földközi-tenger medencéjének stratégiai fontosságú központjában fekvő, három szigetből álló ország (316 km², 405 ezer l.). 1530-ban V. Károly császár adományaként a johannita lovagok vették birtokukba (Máltai Lovagrend), majd 1800-ban brit gyarmati uralom alá került, és csak 1964-ben nyerte el függetlenségét. 2004 óta az Európai Unió – legkisebb területű és népességű – tagja. A rendkívül sűrűn lakott (1282 fő/km²) szigetország népessége arab eredetű máltai nyelven beszél. A harmadidőszaki globigerinás mészkőből és a helyenként erre rakódott korallmészkőből álló kopár szigeteken csak foltokban található terra rossa talaj, melyet falakkal, teraszokkal védenek az eróziótól. (Jellemző, hogy a termőföld egy részét Szicíliából fuvarozták Máltára [Pap N. 1999].) A szigetek 1/3-át elfoglaló megművelt területről az élelmiszerigényeknek csak töredékét lehet fedezni; kevés korai burgonyát, primőr zöldséget, virágot és bort viszont exportálnak is.

A gazdaság hosszú időn át a brit haditengerészeti támaszpontok kiszolgálására rendezkedett be; miután ezeket 1979-ben felszámolták, a foglalkoztatási gondokon a külföldi tőke beáramlását ösztönző kedvezményekkel, a munkaigényes iparágak és az idegenforgalom gyors fejlesztésével sikerült úrrá lenni. Ez utóbbit a napfényes mediterrán éghajlat (jan.: 11 °C, aug.: 26 °C, évi csapadékösszeg 400–500 mm) és a főváros, Valletta műemlékei (pl. a Máltai Lovagrend építményei) vonzzák a légi úton könnyen elérhető szigetországba. Az ivóvíz zömét kutakból, valamint tengervízből, a lepárlásnál olcsóbb, ún. RO (reverz vagy fordított ozmózis) módszerrel nyerik; az öntözéshez a tisztított szennyvizet is felhasználják. Vallettában nagy hajójavító műhelyek vannak, és hatalmas kereskedelmi flotta járja a tengereket az „olcsó” máltai zászló alatt (25 M BRT, 5. a világon). A gyáripar néhány jelentősebb vállalata ruházati cikkeket, fonalakat, műanyagárukat, újabban munkaigényes gépipari gyártmányokat – főként elektronikai cikkeket – termel kivitelre. A szigetország külkereskedelmének 75–80%-a az EU államaival bonyolódik le; fontosak azonban az arab világhoz fűződő politikai kapcsolatai is. Fokozódó problémát jelent az ország számára az afrikai illegális bevándorlók számának gyarapodása.

9. Görögország

Szabó Pál

9.1. 1. A kontinens és az Európai Unió perifériáján

A Földközi-tenger európai államai közül Görögország a legtipikusabban mediterrán jellegű, nemcsak fekvése, természeti adottságai, hanem az azokra épülő gazdálkodási formák alapján is. Északi országrésze szorosan tapad a Balkán-félsziget testéhez, délebbre elkeskenyedve félszigetekre tagolódik, végül nyugat, dél és kelet felé kiterjedt szigetvilágban oldódik fel (kb. 13 ezer sziget, közülük 170 lakott). Athéntől, a fővárostól csaknem minden irányban mintegy 450 km-re húzódnak a legtávolabbi államhatárok, ám közöttük száz és száz kilométeren át tenger hullámzik. A szigetvilágra esik az ország területének (132 ezer km²) egyötöde, 11 milliós népességének pedig valamivel több mint egytizede.

Görögország területének jelentős része hegyvidék. A Balkán-félsziget gerincét alkotó karsztos Dinaridák 2000 méter feletti csúcsokkal tarkított görögországi része, a Hellenidák, a Peloponnészosz félszigeten átnyúlva Kréta szigetére is kiterjed. Az ország keskenyebb északkeleti részén fekvő Macedón- és Trák-rögvidék déli tagjait az északról lesiető folyók (pl. Vardar, Sztruma) termékeny völgyei tagolják. Délebbre, az ország törzsének keleti felén a fiatalabb tektonikus mozgásokkal átformált rögvidék a Tesszáliai-medencét öleli körül. Ennek északnyugati peremén a középkori kolostorairól híres Meteora bizarr konglomerát-sziklatornyai meredeznek, északkeleten pedig a görög istenek lakóhelyeként emlegetett Olimposz (2911 m) jégformálta csúcsa emelkedik a táj fölé. Még délebbre az Attika-félsziget szigethegységei az ókori városállamoknak helyet adó medencéket – köztük az Athéni-medencét – zárják körül. A változatos görög szigetvilág több csoportra (Jón-szigetek, Kikládok, Szporádok, Dodekániszosz) és néhány nagyobb szigetre (Kréta, Lészvosz, Rodosz) oszlik.

A térségben uralkodó klasszikus mediterrán éghajlatnak a tengerszint feletti magasság szab határt: északon 400, délen 600 méter magasságig terjed, és általában csak a szélesebb parti sávra szorítkozik az enyhe tél és a száraz, forró nyár. Az északi és keleti országrészeken már kontinentális éghajlati vonások jelentkeznek: a telek hidegebbek, sokszor fagyosak. A csapadék kelet felé 1000 mm-ről 400 mm-re csökken. Az évezredek során nagy területeken kiirtott örökzöld keménylombú erdőségeket a cserjés macchia és félcserjékből álló fátlan kopárosok váltották fel. (Híres az aleppófenyő, amelynek gyantáját gyűjtik, és többek között a bor ízesítésére használják [retsina].) A csupasz hegyoldalakról sokfelé teljesen lepusztult a vöröses terra rossa talaj.

Az európai tudomány és művészet bölcsőjének számító ókori Hellász városállamai sokáig vezető szerepet töltöttek be a Földközi-tenger térségében. A tündöklés után hosszú évszázadokig alárendeltségre kárhoztatva, előbb a Római, majd a Bizánci Birodalomba olvadtak be, ez pedig a XV. századtól az Oszmán Birodalom területi terjeszkedésének esett áldozatul. A mai görög állam területe a XIX–XX. század folyamán több szakaszban szabadult fel a török uralom alól (60. ábra). A II. világháborút követő polgárháború és a nyomában járó társadalmi-gazdasági instabilitás katonai diktatúrába torkollt (1967–1974). Az ország csak ezután léphetett a demokratikus államiság, a modernizáció és az európai centrumhoz való felzárkózás útjára.