Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Probáld Ferenc

A keskeny félszigeten fekvő gibraltári sziklát és közvetlen környezetét foglalja magában, a két kontinens közötti tengerszoros szomszédságában (6,5 km², 27 000 l.). Stratégiai fekvését felismerve 1704-ben vették birtokukba az angolok, és 1713-ban szerződésben mondott le róla – örökre – Spanyolország; 1830 óta brit koronagyarmat. Az erőd és a brit haditámaszpont jelentősége elhalványult, viszont fokozatosan kereskedelmi központtá, tranzitkikötővé fejlődött, emellett gazdaságát idegenforgalma is élteti. Mivel Nagy-Britannia 1973-as EK-csatlakozásakor nem vonták a szerződés hatálya alá a gyarmatot, így egyike lett az európai „adóparadicsomoknak”; azonban ez változóban van, az uniós adószabályozást kiterjesztették rá. Lakói mór, máltai és genovai eredetűek, spanyolok és angolok csak kisebb számban lakják. Spanyolország újra és újra magának követeli Gibraltárt, és időnként változatos korlátozó intézkedésekkel nehezítette a terület közúti, vízi és légi megközelítését, így próbálva kicsikarni brit engedményeket a Gibraltár feletti szuverenitás kérdésében; a lakosság azonban inkább „szigetpárti”, jobban megtalálja számításait brit fennhatóság alatt.

3. Andorra

Probáld Ferenc

Andorra (468 km², 66 000 l.), a Pireneusok között elterülő kicsiny állam a francia köztársasági elnök és a Seo de Urgel-i spanyol püspök – az ún. társhercegek – közös védnöksége alatt áll. Az 1993-ban elfogadott alkotmány szerint Andorra független parlamentáris demokrácia; a társhercegek töltik be az államfői funkciót, de a kormányfőé a végrehajtó hatalom. Lakóinak csak 1/4-e andorrai állampolgár (hivatalos nyelv a katalán), a többiek a virágzó „adóparadicsom” külföldi haszonélvezői vagy vendégmunkások. A lakosság eredeti foglalkozása a juhtenyésztés és a földművelés (dohánytermelés). A nagyarányú bevásárlóturizmuson kívül kereskedelmi rádióinak működéséből és vízerőművének áramtermeléséből származnak bevételei. Andorra nem teljes jogú tagja az Európai Uniónak, például az iparcikkek forgalmában tagként kezeli az unió (vámmentesség), ám EU-n kívüli országnak számít a mezőgazdasági termékek mozgásakor. Saját pénze nincs, az eurót használja.

4. Portugália

Probáld Ferenc

4.1. 1. Fordulat a gyarmatoktól Európa felé

Portugália az Ibériai-félsziget nyugati partján terül el. Észak–déli kiterjedése kb. 600 km, keleti határa pedig az Atlanti-óceán partjától 150–160 km-re húzódik. Az ország területe (92 150 km²) és lakosságszáma (10,4 millió) hazánkéhoz hasonló.

A portugál állam a XII–XIII. században a mórok ellen vívott harcokban alakult ki, és határai a reconquista befejezése óta változatlanok. Az ország kedvező óceáni fekvését kihasználva a Tengerész Henrik herceg irányításával kiképzett portugál hajósok a XV. században kezdték meg felfedező és hódító útjaikat: Afrika partjai mentén lépésről lépésre előrenyomulva végül eljutottak a kincses Indiába (Vasco da Gama, 1498). A XVI. század elején a portugál gyarmatbirodalom már a fél világra terjedt ki, és özönlött a rablóhadjáratokból, rabszolga-kereskedelemből származó pénz az anyaországba. A rövid fénykor azonban – akárcsak Spanyolországban – itt sem indított el mélyreható társadalmi-gazdasági átalakulást, és az átmeneti spanyol uralom (1580–1640) már a végső hanyatlást vezette be. Gyarmatbirodalmának roncsait is csak úgy menthette meg az ország, hogy a XVIII. század elejétől maga is Nagy-Britannia félgyarmatává süllyedt.

A portugál gyarmatokon a kizsákmányolás klasszikus módszerei a XX. század közepéig fennmaradtak; csak ekkor kezdődött meg a telepesek nagyobb arányú bevándorlása az afrikai külbirtokokra (Angola, Mozambik), amelyek politikai indíttatású fejlesztési programok színterévé váltak. Az erőltetett beruházások, valamint a függetlenségi harc elnyomására fordított katonai kiadások súlyos terheket róttak Portugáliára; az 1920-as évektől hatalmon lévő félfasiszta diktatúra ennek ellenére a végsőkig igyekezett elodázni a birodalom széthullását.

Portugália az utolsó nagy gyarmattartó ország volt, melynek tengerentúli területein (2,1 M km²) az 1970-es évek elején 16 millió főnyi lakosság élt. A gyarmatok és az anyaország közötti gazdasági szálak azonban ekkor sem voltak igazán erősek; a tengerentúli birtokok részesedése Portugália külkereskedelméből nem haladta meg a 20%-ot. A gyarmati rendszer felbomlásához végül a Portugáliában végbement politikai fordulat, a diktatúra megdöntése nyitotta meg az utat (1974)²; ettől fogva erősödtek meg azok a szálak, amelyek az országot az európai kontinenshez fűzik. Az EK-hoz való csatlakozás (1986) és a regionális fejlesztési alapból kapott segélyek serkentőleg hatottak a fokozatosan kibontakozó felzárkózási folyamatra.

Portugália gazdasága a XX. század közepéig a félgyarmati függés jeleit mutatta; agrártermékeit főként Nagy-Britanniába szállította, és az iparcikkek nagy részét is onnan szerezte be. A két világháború megkímélte az országot, sőt a II. világháború idején – melyben Portugália a semlegességet választotta – az akadozó külkereskedelmi forgalom és a brit gazdaság meggyengülése végre ösztönzést adott a gyáripar kibontakoztatásához. 1950-ben még a kereső lakosság fele a mezőgazdaságban dolgozott, 1970-re viszont a három fő szektor nagyjából azonos súlyúvá vált a foglalkozási szerkezetben. A mezőgazdaság arányának csökkenése az ipar és a szolgáltatások javára azóta is folytatódott. Portugália azonban még mindig félperiferikus jellegű ország, amely az egy főre jutó GDP alapján (2005: 14 100 euró) az EU15-ön belül az utolsó helyen áll. (Igaz, e mutató tükrében több mint másfélszeresen múlja fölül hazánk teljesítményét.) A negatív külkereskedelmi mérleg, az EU stabilitási paktumát évek óta megsértő költségvetési hiány, a túlméretezett és túlköltekező állami apparátus, a széles körű, de költséges jóléti szolgáltatások mind-mind a felzárkózást hátráltatják. Számottevő előrelépést a közlekedés terén sikerült elérni: lankadatlan erővel folynak a főleg EU-pénzekből finanszírozott út- és vasútépítések.

Az országban a területi közigazgatás szerény szerepű, ráadásul a hatalom részleges területi decentralizációját (az adminisztratív egységek közigazgatási régiókká alakítását) a lakosság népszavazáson utasította el (1998); a két tengerentúli régió viszont valódi területi önkormányzatként működik.

A korszerűtlen gazdasági szerkezet miatt az átlagos népsűrűség (113 fő/km2) viszonylagos túlnépesedést takar. Ezt súlyosbítja, hogy a természetes szaporodás csak az 1990-es években süllyedt minimálisra. A munkaerő-felesleg egy részét évszázadok óta a kivándorlás csapolta le.

A kivándorlás fő célterülete a XX. század közepéig a portugál gyarmatból 1822-ben függetlenné vált Brazília volt, majd átmenetileg az afrikai gyarmatok kerültek előtérbe. Az 1960-as években indult meg a vendégmunkások tömeges kiáramlása, amely elsősorban Franciaország, valamint Németország, Svájc, Luxemburg felé irányult. Az 1970-es évek közepétől a világgazdasági válság beszűkítette a kivándorlási lehetőségeket, ugyanakkor a függetlenné váló Angolából és Mozambikból 700 000 telepes özönlött vissza az anyaországba. Az ebből eredő munkanélküliség is hátráltatta a gazdaság gyorsabb fejlesztését és korszerűsítését. Napjainkban a kivándorlás elsődleges célpontja Nagy-Britannia, ahol a portugál közösség létszáma a 250 ezer főt is eléri. A hazai munkanélküliség – az ország elmaradottságának némileg ellentmondva – közepes (6–8%) és évek óta stagnál; a hagyományos portugál iparágak leépülése és a mezőgazdaság visszaszorulása azonban állandó veszélyt jelent a munkaerőpiacra.

Portugália lakossága vallási (katolikus), nyelvi és etnikai szempontból homogén; ez azonban némileg csalóka: sokan afrikai, ázsiai, dél-amerikai gyökerekkel rendelkeznek, a honosítás hosszú procedúrája miatt pedig sok külföldinek nincs tartózkodási engedélye. A bevándorlók leszármazottai (második generáció) ráadásul nehezen találják helyüket a társadalomban, ez az elmúlt években a nagyvárosok gettósodó részein jelentkező társadalmi feszültségekben, a növekvő bűnözésben mutatkozik meg.

A portugál ma is számos ország (egykori gyarmat) hivatalos nyelve, s így mintegy 220 millió ember beszéli a Földön. A portugál társadalom sajátos vonása azonban az írástudatlanság földrészünkön példátlanul magas aránya; nehéz volt ugyanis a kötelező iskoláztatást kierőszakolni az olyan térségekben, ahol a gyermekmunkáért kapott bér lényeges része volt a családi jövedelemnek. Mára lényegesen csökkent az analfabetizmus (kb. 7%; 1989-ben még 21% volt a tizenöt éven felüliek körében), és kiemelt figyelmet fordítanak immár a közép- és felsőfokú oktatásra is. Az egyetemek és főiskolák száma megsokszorozódott az elmúlt harminc évben. Ebben jelentős szerepet játszott az, hogy az EU-támogatások számottevő része az oktatás-képzés fejlesztését szolgálta.

4.2. 2. A gazdasági szerkezet alapvonásai

Portugáliában a mezőgazdaság kedvező természeti feltételeket élvez: az ország túlnyomó részén a Mezeta lealacsonyodó peremhegységei dombvidékké vagy lankás középhegységgé szelídülnek, a tengerpartot pedig széles síkság kíséri. A kellemes mediterrán éghajlat nyarának szárazságát és forróságát az óceáni hatás enyhíti: a csapadék mennyisége északon az 1000 mm-t is meghaladja, és csak az aszályos délvidéken csökken 600 mm alá. Az öntözés jelentősége ezért aránylag csekély: az ország 1/3-át elfoglaló művelt földeknek 15–20%-át öntözik.

A szántók nagy részén a nedvesebb észak fő élelmiszernövénye, a kukorica, valamint a délen elterjedt búza osztozik. A gabonával vetésforgóban hüvelyeseket (babot, borsót, lóbabot) termesztenek. A folyók menti öntözött lapályokon gyakran tűnnek fel rizsföldek. A gyenge termésátlagok (búza: 1–1,5 t/ha, kukorica: 5–6 t/ha) és a gyakori ugarolás a mezőgazdaság rendkívül alacsony műszaki színvonaláról vallanak, amelynek gyökerei az egészségtelen, végletes birtokviszonyokban rejlenek. A szántóföldi növénytermesztés a belső igényeket sem képes teljesen kielégíteni: a közösségi agrárpolitika hatására megnőtt a parlagon hagyott területek aránya, így, főleg aszályos években, az EU intervenciós gabonájának behozatalára szorul az ország. A művelt terület ötödrészét elfoglaló olajfaligetek, szőlőskertek és gyümölcsösök a mezőgazdasági jövedelemhez jóval nagyobb mértékben járulnak hozzá. A portugál borok némelyike (portói, madeira) már régóta világhírű, de újabban egyre több, a hazai hagyományos ízvilágot magába rejtő minőségi bor részesül nemzetközi elismertségben (köztük a friss, ún. zöldbor). Az ország bortermelése Európában az 5. (hazánkét kétszeresen múlja felül), és a világkereskedelemben is előkelő helyen áll. A bortermelőket számos szövetkezet fogja össze, bár a nedű 1/3-át néhány nagy pincészet állítja elő. A kitűnő minőségű étolaj előállításában Portugália a 8. a világranglistán, és így a hazai halkonzervipar és a lakosság ellátásán kívül sokat exportálhat is.

A déli puszták és az északi hegyvidékek juhlegeltetése (5,5 M db), valamint a jóval szerényebb mértékű külterjes szarvasmarha- és sertéstartás jelentősége elmarad a földművelésétől. A kecskeállomány újabban erősen megfogyatkozott, viszont az igavonó és teherhordó öszvérek, szamarak tekintélyes száma ma is mutatja a portugál parasztok szegénységét. A tengerparti falvakban és kisvárosokban nagy hagyománya van a halászatnak. A 200 000 tonnányi halzsákmány a népélelmezésben, a fehérjeigény kielégítésében alapvető (az egy főre jutó évi halfogyasztás kiugróan magas, a 70 kilót is eléri), így az exportált szardínia mellett például tőkehalból behozatalra szorul.

A csapadékosabb éghajlat hatására Portugália fában gazdagabb, mint a többi mediterrán ország: területének egyharmadát – szárazság idején tűzvészeknek kitett – erdő borítja. A főként a Tejo vidékén díszlő paratölgyesekből kerül ki a világ parafatermelésének fele. A ritkás paratölgyligetekben sertéseket makkoltatnak, sőt olykor – akárcsak az olajfaligetekben – gabonát is vetnek a fák közé. Az ültetett eukaliptuszerdők exportképes cellulóz- és papírgyártás alapját képezik, a mediterrán fenyvesek pedig értékes gyantát szolgáltatnak. A portugál mezőgazdaság és élelmiszeripar termékei (bor, étolaj, déligyümölcs, halkonzerv), valamint az erdőgazdaság és a rá épülő iparágak jelentős szerepet játszanak az exportban.

Portugália iparának viszonylagos fejletlenségét már az is elárulja, hogy elektromosáram-termelése (44 Mrd kWh) alacsony. A Mezeta peremét sellős szakaszokkal áttörő bővizű folyók, elsősorban a Douro, a Tejo és a Guadiana, valamint mellékfolyóik energiáját vízerőművek egész sora hasznosítja, ám súlyuk az elmúlt időszakban fokozatosan lecsökkent (1980: 55, 2003: 35%) a gyarapodó hőerőművek miatt. Az ország ásványi energiahordozókban szegény, a külföldről behozott kőolaj és kőolajtermékek mellett más energiahordozók eltörpülnek. A sokféle, de általában csekély mennyiségben előforduló ásványkincs közül Észak-Portugália wolframérce, ónérce emelkedik ki; ennek bányászatában az ország az elsők között van kontinensünkön. Mellette a Sierra Morena folytatásában délen bányászott, európai viszonylatban jelentős mennyiségű rézércet, piritet, valamint a márványt és újabban az uránércet szintén megtaláljuk az exportcikkek listáján. Az ásványi nyersanyagokat jórészt feldolgozatlanul szállítják külföldre. A díszítőkövek és az iszlám időkben meghonosodott, majd a középkorban felvirágzott csempegyártás híres. (Az épületek díszítésére használják a kék [azulejo] csempét.)

Portugália iparosodása az 1960-as évektől vett nagyobb lendületet. Az olcsó munkaerő és a gyarmatok védett piacán kínálkozó lehetőségek elsősorban a textilipar fejlődését ösztönözték. A régi kézműiparból kiterebélyesedő gyapjúfeldolgozás hazai nyersanyagra is támaszkodhat. A fonás-szövés, valamint a cipő- és konfekcióipar foglalkoztatja mindmáig a legtöbb munkást, és termékeivel a kivitelhez 20–25%-kal járul hozzá. A nehézipar fejlődését az 1960-as években Lisszabon és Porto mellett épített vasművek és kőolaj-finomítók alapozták meg. A külföldi tőke a nagy kikötőkben – elsősorban Lisszabonban és Portóban – főleg az olcsó, ám kevéssé képzett munkaerő kihasználására létesített számos üzemet, amelyek elsősorban a kivitelt (pl. bőráruk, lábbelik), részben pedig az addig importált termékeknek a helyszínen történő előállítását vagy legalább összeszerelését szolgálják (pl. autóipar, elektromos készülékek gyártása, gyógyszeripar). Az állam tőkeigényes nehézipari beruházásokkal (pl. a sinesi petrolkémiai komplexum létrehozásával) csak az 1970-es évektől és szerény mértékben kapcsolódott be az iparosításba.

4.3. 3. Gazdasági tengely az atlanti-parton

Portugália tengerparti ország, a portugál tengerjáró nép. Az óceán nemcsak esőt hozó légtömegeivel gazdagítja az országot, hanem dús halállományával és szelíd partvidékének rangos fürdőhelyeivel s az általuk vonzott jelentős idegenforgalommal is. A külföldi turisták száma 11–12 millió évente, java részük a szomszédos Spanyolországból érkezik. A külkereskedelem szinte teljes egészében tengeri úton, a portugál flotta révén bonyolódik le. A spanyol határ évszázadokon át többnyire az elzárkózás vonala volt; még ma is csupán a külső áruforgalom töredéke áramlik rajta keresztül. Mindez érthetővé teszi, hogy a portugál gazdaság gyújtópontjai a legnagyobb kikötővárosok, és a lakosság a tengerpart közelében, a Lisszabon–Porto autópálya mentén sűrűsödik. A part menti tartományok legtöbbje 100, északon 200 főnél nagyobb népsűrűséget mutat. A szárazföld belseje felé mind a népsűrűség, mind a gazdasági aktivitás szintje gyorsan hanyatlik. A falvak népessége országszerte csökken, sőt a stagnálás nyomja rá bélyegét a kisvárosokra is (55. ábra). A belső vándormozgalmakból hosszú időn át csupán a két nagyvárosi góc, Porto és Lisszabon került ki nyertesként. Az utóbbi két évtizedben viszont ezek növekedése is megtorpant, és a migráció inkább vonzáskörzetük külső sávja, valamint néhány közepes méretű regionális központ felé irányul.

A nyugat–keleti különbségeknél nem kevésbé markánsak az északi és déli országrészek gazdaságának eltérései. Az ország történelmi magja északon van, ahol az atlanti hatásra bőven hulló esők is segítették a mezőgazdaság fejlődését és a sűrű kisparaszti népesség kialakulását. A déli aszályos nyarú, mediterrán országrészre viszont letörölhetetlen bélyeget vésett a fél évezredig tartó arab uralom; ennek következményei – a gyér népesség és a reconquista után kialakult latifundiumok uralma – máig sem halványodtak el.

55. ábra > A városodás tendenciái Portugáliában Caspar, J. et al. (1998) nyomán

4.4. 4. A történelmi magterület: Észak-Portugália³

Portugáliának a Dourótól északra eső részét kristályos kőzetekből álló fennsík foglalja el, amelynek peremét a zuhatagos folyók völgyekkel és medencékkel gazdagon tagolt hegyvidékké szabdalták. Az évi csapadékmennyiség még a legalacsonyabb térszíneken is megközelíti az 1000 mm-t, 1200–1400 m tengerszint feletti magasságban pedig 3000 mm-ig emelkedik. A tél enyhe (8–10 °C), a nyár hevét pedig hűvössé enyhíti az óceáni hatás (júl.: 18–23 °C). Az örökzöld tölgyesek és bükkösök helyét sokfelé hangafélékkel benőtt fenyérek vagy teraszos szántóföldek foglalták el.

A sziklás tengerparton halászfalvak és fürdőhelyek sorakoznak, amelyek a parttól távolabb sűrűn elszórt, nehezen megközelíthető tanyavilágnak adják át helyüket. Csak a hegység magasabb övezeteiben találhatók nagyobb halmazfalvak. A kisparaszti gazdaságok a végtelenségig elaprózottak: az 1–3 hektáros birtoktestek gyakran 5–10 tagból tevődnek össze. A gondosan művelt, gyakran öntözött, tengeri moszattal, halliszttel is trágyázott parcellákon főként kukorica terem, amely itt – legalább részben – kenyérgabonának számít. Észak-Portugáliában található a főként igavonásra tenyésztett szarvasmarha-állomány túlnyomó része. A hegység magasabb övezetében a kukorica a rozsnak és a burgonyának enged nagyobb teret, a gyér erdőségekben és a kiterjedt bozótosokban pedig juhnyájak legelnek. A Douróra és a mellékfolyóira tekintő hegyoldalakon kétezer éve teraszos szőlők díszlenek; ezeknek mustjából Porto gránitpincéiben erjesztenek zamatos, nehéz vörösbort.

Észak-Portugália elszegényedett parasztjai adják évszázadok óta a kivándorlók zömét. A munkaerő-potenciál és a hagyományosan fejlett kézműipar temérdek textil-, bőr- és élelmiszer-ipari kisvállalkozás, ritkábban fémfeldolgozó, fa- és vegyipari üzemek letelepülését indította el. A sokoldalú, de kevéssé termelékeny ipar központja Porto (250, ev. 1200); a Douro jobb partján, a torkolat közelében épült város gépgyártása, valamint textil- és ruházati ipara kiemelkedő. Tengerparti elővárosai nagy hajóforgalmat bonyolítanak le, és olajfinomítónak, vasműnek, valamint az ország legnagyobb hal- és gyümölcskonzervgyárainak adnak otthont. A történelmi belváros a világörökség része. Tőle északkeletre fekszik Braga (120), újonnan alapított egyetemén kívül fémfeldolgozás, gépgyártás, gyorsan fejlődő számítástechnikai ipar jellemzi; a bragai püspökség körül alakult ki egykor a portugál állam.

4.5. 5. Közép-Portugália és a Tejo torkolatvidéke

A Douro és a Tejo között elterülő Közép-Portugália minden tekintetben átmenet az északi és déli országrészek között. Lapos, turzásos, kikötésre alkalmatlan tengerpartját széles síkság szegélyezi, e mögött pedig az erdős Portugál-választóhegység (Serra da Estrela) emelkedik 1991 m magasságig. A kukoricatermesztést itt lassan kiszorítja a búza, a szőlő mellett dél felé mind gyakoribbak az olajfaligetek és paratölgyesek, a tanyarendszert falvas településhálózat váltja fel, és a Tejo felé mind bővebb teret kapnak a nagybirtokok.

A középső régió kiemelkedő kereskedelmi központja, a gyümölcsösökkel és olajfaligetekkel övezett Coimbra (140) a Serra da Estrela nyugati lábánál épült.

1290-ben alapított egyeteme Európában a legrégebbiek közé tartozik; a város lett a mórok megszállta déli részek visszahódításának központja és egy ideig a terjeszkedő ország fővárosa. A város gyapjú-, élelmiszer- és kerámiaipara számottevő. Tőle délre fekszik Fatima (10); híres zarándokhely. A Serra da Estrela délkeleti lejtőjén fekvő Covilha (25) is egyetemi város, a gyapjúszövés régi központja, és a hegyvidék idegenforgalmának centruma. Néhány kisebb város ipara építőanyagok (cement, üveg, kék majolika) előállítására szakosodott. A népesség vándorlási iránya is jelzi: a gazdaság súlypontja egyre inkább a tengerparti urbanizációs tengely felé tolódik el.

Közép- és Dél-Portugália határán, a tágas öböllé szélesedő Tejo dombos jobb partján, az óceántól 15 km-re fekszik a főváros, Lisszabon (Lisboa, 510). Elővárosaival együtt 2,2 millió lakost tömörít. Az ókori eredetű és az újkor hajnalán felvirágzó kikötőváros az 1755-ös földrengés pusztítása után egységes tervek alapján épült újjá. A gazdag kulturális örökséggel (közte a XVI. századi Belém-toronnyal) büszkélkedő főváros Portugália kiemelkedő kereskedelmi, ipari, turisztikai és innovációs központja. Az uralkodó könnyűipar mellett a nehézipar több ága (olajfinomítás, hajóépítés, elektrotechnika, cementgyártás, gyógyszervegyészet) is gyökeret vert, s a legtöbb külföldi cég itt telepedett le. A főváros és környéke különösen a fémfeldolgozásban tűnik ki; az üzemek mérete itt nagyobb, mint Észak-Portugáliában. A Tejón átívelő első függőhíd megépülése (1966) a déli parton is lendületet adott az elővárosok fejlődésének. Ott működik Portugália vezető vaskohászati kombinátja (Seixal). A Tejo-torkolat déli partján épült vegyi üzemek dolgozzák fel Alentejo piritjének egy részét is (Barreiro: kénsav, műtrágya előállítása). A nehézipari tömörülés itt is a szerkezetváltás gondjaival küzd, ehhez azonban a körzetben összpontosuló kutatási-fejlesztési kapacitás kedvező feltételeket teremt.

Setúbal (120) a körzet déli peremén, a Sado folyó torkolatánál fekvő kikötőváros. Legfontosabb iparága a halkonzervgyártás: az olívaolajat a környék olajütőiből, a sót a tengerparti szalinákból kapja. Újabban az olcsó munkaerőt és a szerkezetváltásra kapott EU-támogatást kihasználva néhány más iparág (pl. autógyártás) is megtelepedett a városban. Lisszabontól nyugatra, a portugál „naposparton” fényűző üdülőhelyek egész sora jött létre (Estoril stb.). Itt található az európai kontinens legnyugatibb pontja, a Roca-fok.

4.6. 6. Dél-Portugália: Alentejo és Algarve

A Tejótól az Algarve-hegységig húzódó, gyéren lakott Alentejo Portugália legegyhangúbb tája és legegyveretűbb gazdasági körzete. A kristályos alapzatot itt már többnyire üledékes kőzetek borítják, és az alacsonyabb fennsíkból csak néhány röghegység emelkedik ki. A csapadék mindössze 500–750 mm, és nyáron több hónapon át tart a szárazság. Bár a Tejo mentén működik néhány nagy öntözőrendszer, a roppant latifundiumokon folyó külterjes szárazgazdálkodás uralkodó maradt. A termékenyebb terra rossa talajokon általában napraforgó- és búzatáblák találhatók; ezeket két év után árpával, zabbal vagy lóbabbal, végül pedig ugarral váltják fel. A kevésbé termékeny laza homoktalajokon az ugarolás még hosszabb ideig tart; ilyenkor a földeket juh- és kecskelegelőnek használják. Öntözéssel és műtrágyázással a művelt területet még jócskán lehetne növelni. Az Alentejo délnyugati részén tenyésző, laza állományú paratölgyesekből kerül ki Portugália parafatermelésének 60%-a. Kelet felé a paratölgy mellett az olajfa is gyakoribbá válik, árnyékában ugarolással búzát termesztenek. A gyéren lakott régió központja, Évora (45) élelmiszeriparával, fafeldolgozó üzemeivel, valamint egyetemével és a világörökség rangjára emelt történelmi belvárosával tűnik ki.

Portugália legdélibb részén a macchiával borított 500–600 m magas Algarve-hegység emelkedik. Déli lábánál termékeny terra rossával fedett 5–20 km széles parti síkság húzódik, amely száraz, forró mediterrán éghajlatával már-már Észak-Afrikára vagy Andalúziára emlékeztet. Algarve ismét a kisbirtokok, a szórványtelepülések és a kicsiny mezővárosok hazája. Gazdálkodása sokszínűbb, változatosabb, mint Alentejóé. A lankás lejtőkön, a házak körül mandula, füge, őszibarack és olajfa zöldell, a termékeny síkon pedig a mórok ideje óta kutakból öntözött parcellákon igen sok déligyümölcs és korai zöldség terem. Néhol még cukornád- és banánültetvények is feltűnnek. A tengerpartot sókertek szegélyezik; a tengerben osztrigát tenyésztenek. A sok kisebb parti városkát főleg a halászat hívta életre, s napjainkban az idegenforgalom élteti. A legnépesebb város Faro (40), a turizmus központja.

4.7. 7. Madeira és az Azori-szigetek

Az Észak-Atlanti-hátságból kiemelkedő, vulkáni eredetű Azori-szigeteket (2247 km², 240 ezer l.) és Madeirát (794 km², 245 ezer l.) már a XV. század elején felfedezték, majd benépesítették a portugálok. Az Afrikától és Európától csaknem azonos távolságban fekvő szigetek közigazgatásilag szorosan Portugáliához tartoznak, de szűk körű belső autonómiát vívtak ki maguknak. Napjainkban egyre több turista keresi fel őket. A kilenc nagyobb, sűrűn lakott szigetből álló Azori-csoport éghajlata óceáni. A nagybirtokokon kialakított kicsiny bérleti parcellákat az erős széljárás miatt magas kőfalak vagy élősövények védelmezik. Kb. 350 m magasságig gabonaféléket, korai zöldséget, dohányt és cukorrépát termesztenek; efölött a szarvasmarha-legelők kerülnek túlsúlyba, és itt-ott teaültetvények tűnnek fel. A partok közelében szőlőt, déligyümölcsöt, sőt üvegházban ananászt is termesztenek. A közeli vizeken élénk a halászat. A stratégiai fontosságú szigetcsoporton amerikai katonai támaszpont létesült.

A szintén vulkáni eredetű, de délebbi fekvésű és mind Európához, mind Afrikához közelebb eső Madeira még az Azori-szigeteknél is sűrűbben lakott. Partközeli, szubtrópusi éghajlatú sávjában (évi középhőmérséklet: 19 °C) az öntözött teraszos földeken nagy cukornád- és banánültetvények díszlenek, a 600 m-ig felnyomuló szőlők terméséből pedig világhírű bor készül. A sziget legnagyobb kikötője és közigazgatási székhelye a cukor- és szesziparáról nevezetes Funchal (100); közelében temették el a száműzött IV. Károlyt, az utolsó magyar királyt.

5. Olaszország