Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

57. ábra > A gazdasági jellemzők regionális különbségei Olaszországban

Az olasz népszámlálás nem különbözteti meg a városi, illetve falusi településeket; becslések alapján a népességnek közel 70%-a él városias településekben. Délen alacsonyabb a településsűrűség, viszont magasabb a települések átlagos lélekszáma.

Olaszország városfejlődése hosszú múltra tekinthet vissza: Észak- és Közép-Olaszországban már a IX–XIII. század között sűrű városhálózat alakult ki jelentős, korai polgárosodás kíséretében, míg délen az ókori alapokon csupán néhány tengerparti város fejlődött. A II. világháborúig lassú volt a városodás, de azután az ipari konjunktúra meggyorsította a folyamatot. A főváros, Róma nem vált a gazdasági fejlődés gyújtópontjává, aminek következtében a városok nagyságrendi megoszlása, a különböző méretű és rangú központi települések hierarchiája egészségesebb képet mutat Olaszországban, mint például hazánkban. A legnagyobb lélekszámú Rómán (2,6 millió) kívül – elővárosok nélkül – még öt nagyváros lélekszáma haladja meg a 600 ezret; közülük három (Milánó, Torino, Genova) északon, kettő (Nápoly, Palermo) délen található. Olaszországban egyetlen város sincs monopolhelyzetben, egyik se sajátította ki túlságosan egyoldalúan a gazdasági, illetve adminisztratív és kulturális szerepköröket. Érdekesség, hogy nem a főváros, hanem Milánó a gazdaság vezető városa. Olaszország népességének fele nagyvárosi agglomerációkban él, melyek lélekszáma emelkedik, így ezek eloszlása határozza meg a népesedési folyamatok területi megoszlását is. Az északi városok nagy részét már jó ideje a szub- és dezurbanizációs periódus jellemzi, a kiköltözés váltja ki tágabb környékük újranépesedését; Dél-Olaszország nagyvárosai esetében viszont csak az elmúlt években indult meg a lassú szuburbanizáció.

A városok területi eloszlása nagyon egyenlőtlen, többségük északon található. Bár északon – különösen Lombardiában és Emilia-Romagnában – rendkívül sűrű a városhálózat, a nyugat-európai tömörülésekhez (Ruhr-vidék, Midlands) mérhető városhalmaz nem fejlődött ki. A legnagyobb agglomeráció Milánót veszi körül (7 millió fő), innen nyugatra Torinóig és délre Genováig szintén gyors és intenzív a városodás. A lombard városok csoportjához két, vonalasan kifejlődött várossorozat csatlakozik: az egyik az Alpok lábainál futó útvonalakhoz tapad, a másik az Appenninek északi lejtőjéhez simulva délkeleti irányban húzódik, délről keretezi a Pó-síkságot. Kisebb méretű várossűrűsödés színtere az Arno medencéje, valamint Dél egyetlen, de jelentős városodott körzete Nápoly és Salerno között.

Az olasz falvak átlagos mérete nagyon eltérő az ország különböző részeiben. Az ezer lakosúnál kisebb falvaknak kevesebb mint egynegyede jut a Mezzogiorno területére. Itt a falusi népesség nagyobb része is zárt, külsőleg városias jellegű településeken él. Ennek oka, hogy a saját birtokkal nem rendelkező nagyszámú földművesréteg nem kötődött a földhöz, a régebben védelmi célokat is szolgáló 10–15 ezer lakosú mezővárosokban rekedt. A szórványtelepülések csak északabbra, Emilia-Romagna, Toscana és Velence környékén terjedtek el. A legkisebb méretű falvakat északon az Alpok völgyeiben, Lombardiában, Dél-Olaszországban pedig az Abruzzók hegyei között és Szardínia északi felében találjuk.

5.4. 4. Az olasz gazdaság fejlődése

Olaszországban Nyugat-Európához képest később zajlott le a polgári forradalom, és százados késéssel kezdődött az iparosodás. A kontinens vezető hatalmai már a XIX. század közepére levetkőzték agrárjellegüket, ám Olaszországban ekkor még a népesség háromnegyede a mezőgazdaságból élt. A XIX. század végén megindult ipari fejlődés nem terjedt ki az egész országra, elsősorban néhány északnyugati provinciára korlátozódott. A történelmi késés mellett hátrányosan befolyásolta az olasz gazdaság fejlődését az alapvető ipari nyersanyagokban, a legfontosabb energiahordozókban mutatkozó hiány is.

A számos kedvezőtlen körülmény ellenére a II. világháború után Olaszország gyors ütemben alakult át ipari országgá, noha mezőgazdasági jellegéből még mindig sok vonást megőrzött. Az 1950–1963 közötti években az ipar megerősödése jótékony hatást gyakorolt az egész gazdasági életre: évről évre 9–10%-kal nőtt a beruházások aránya, ennek következtében az időszak végéig az ipari termelés megkétszereződött. Ugyanilyen ütemben növekedett az export értéke is, amelyben most már az ipari termékek játszották a vezető szerepet a korábban első helyen álló élelmiszerekkel szemben. Fellendült az idegenforgalom, egyensúlyba került az államháztartás.

Az 1950-es években beköszöntött „olasz csoda”periódusa azonban rövid ideig tartott. A megtorpanás után ismét egyenletessé vált a fejlődés, ám a korábbi gyors ütemet nem sikerült újra elérni. Az olajárrobbanás, a nemzetközi gazdasági légkör szigorodása, a kormányozhatatlanná vált állam belső szociális és gazdasági feszültségei lefékezték a gazdaság növekedését. A II. világháború utáni fejlődés azonban kétségtelenül új szintre emelte az olasz gazdaságot, amely társadalmi termékének gyors növelése révén átmenetileg, rövid időre maga mögé utasította Nagy-Britanniát is, és minden téren a világ fejlett államai közé emelkedett.

5.5. 5. Súlyát vesztett mezőgazdaság

A XX. század utolsó két évtizedében mind a társadalmi termék előállításában, mind a foglalkoztatottságban gyorsan csökkent a mezőgazdaság súlya, így az ezredfordulót követően az ágazatnak a GDP-hez való hozzájárulása 3, munkaerőpiaci aránya pedig 5% alá esett. A mezőgazdasági termelés elég sokrétű, a déli citrusültetvényektől az északon fellelhető alpi szarvasmarhatartásig több típusa alakult ki, de fő jellemzője a növénytermesztés túlsúlya, a mediterrán mezőgazdasági kultúra terményeinek előállításából világviszonylatban is előkelő részesedése. A déli tartományokban nagyobb szerepe van a mezőgazdaságnak (10% feletti foglalkoztatás), de az értéktermelés szempontjából az északi terület, különösen a Pó-síkság emelkedik ki.

A mezőgazdaságilag hasznosított terület az ország több mint felére terjed ki, ennek 57%-a szántó, 23%-a rét és legelő, és páratlanul magas – 20%-os – a fás kultúrák és a kertek részaránya. A legtöbb szántóterület a Pó-síkságon, az Adria partszegélyén és Szicília területén található.

A birtokoknak több típusa alakult ki az országban. Az első típust a farmer által művelt, saját vagy bérelt birtokok alkotják; ezek többnyire kis- és középméretű üzemek (kb. 1,9 M), amelyek a mezőgazdasági területnek mintegy 3/4-ére terjednek ki. A családi munkaerő általában elegendő a fenntartásukhoz. A társadalmi elégedetlenség miatt 1950-ben végrehajtott, nagyobbrészt a déli térségeket érintő földreform során – a tulajdonosok kárpótlása mellett – több mint százezer család jutott 4–10 hektárnyi saját földhöz. Ennek ellenére még mindig számottevő arányt képvisel Dél-Olaszországban a latifundium, ahol a bérlő bérleti díjat fizet a föld használatáért. A második típusba a tőkés mezőgazdasági üzemeket soroljuk. Ezek általában nagyméretűek, nagyszámú bérmunkással termelnek, s – elterjedve az egész országban – a mezőgazdaságilag művelt területeknek valamivel több mint 20%-át foglalják el. A harmadik típusba a mezzadria-szisztéma keretében hasznosított birtokok tartoznak. Ez a felesbérleti rendszer – a vegyes gazdálkodáshoz kötődve – főleg Közép-Olaszországban terjedt el; a bérlőnek a föld használatáért a termés egy részét át kell engednie a jobbára városban lakó, értelmiségi foglalkozású tulajdonosnak. Az ebbe a típusba sorolt birtokok száma ma már nagyon csekély.

Az átlagos birtokméret 10 ha körüli. A nagyobb birtokok a ritkábban lakott területeken terjedtek el, míg a kisebbek a sűrűn lakott agrárterületeken gyakoribbak. Egyetlen kivétel a sűrűn benépesült Pó-torkolatvidék, ahol a nagybirtok vetette meg lábát.

A legfejlettebb gazdálkodást folytató térség – Lombardiát és Emilia-Romagnát beleértve – a Pó síksága, ahol hosszú történelmi előzményeken alapuló, intenzív, sűrű csatornahálózatra támaszkodó – helyenként lecsapolással, helyenként öntözéssel párosuló – tőkés mezőgazdálkodás folyik. Európa egyik legfejlettebb agrárkörzete ez, ahol az állattenyésztés szerepe jelentős. Olaszország a mezőgazdaság modernizálásában, gépesítésében általában elmaradt a nyugat-európai országoktól, csak a Pó-síkság gazdálkodása érte el azok színvonalát. Ma is itt működik az ország mezőgazdasági gépparkjának java része. Hasonló a helyzet a műtrágya-felhasználással is, noha egyes déli körzetekben is sokat fejlődött a talajerő-visszapótlás.

Az olasz mezőgazdaság értéktermelésének legfontosabb tényezői a fás kultúrák. Területükből a szőlők 30%-kal, az olívaültetvények 45%-kal részesednek; a többi különféle csonthéjasokra, citrusfélékre és más gyümölcsfajtákra jut. A szőlőtermelésben Olaszország világelső (7–9 M t), a Föld termelésének több mint 10%-ával. Ennek azonban mintegy 15%-a – a túlnyomórészt Dél-Olaszországban termesztett – csemegeszőlő, így a bortermelésben (50–55 M hl) Franciaország általában megelőzi. A borszőlő legnagyobb termőkörzetei Puglia, Szicília, Veneto és Emilia-Romagna régiókban találhatók, de a leghíresebb a toscanai Chianti-hegység bora. Az előállított borok fele-fele részben fehér, illetve vörös és rosé jellegűek, és mintegy 40%-uk ún. asztali bor. Jelentős mennyiség kerül exportra belőlük. Itália olajbogyó-termelése szintén a világ élvonalában van. Az olívaolaj-előállításban Spanyolország mögött a második a világranglistán (600–700 ezer t), ám olyan magas a belföldi fogyasztás, hogy rossz termés esetén még importálnak is. Az olajfák 85%-a Rómától délre – főleg Pugliában és Calabriában – található. A citrusfélék termelésében Itália Spanyolország után a második Európában. A narancs és citrom nagyobbrészt délről, Szicíliából, Calabriából és Campaniából származik. Az olasz gyümölcsösökből emellett nagy mennyiségű körte, alma, mandula kerül piacra.

A zöldség szintén jelentős a kivitelben; termelése az ország egész területén elterjedt. Az olasz konyha tradicionális eleme a paradicsom; az ország Európa vezető termelője (6,5–7,5 M t). A korai paradicsomnak négy speciális termőkörzete is van: Nápoly környéke, Bari körzete, Emilia-Romagna és Szicília.

A szántóföldi növények közül a legfontosabb a kukorica (10–11 M t), a gabonatermés mintegy felét adja. A csapadékosabb Észak-Olaszországból kerül ki túlnyomó része, kisebb hányada takarmányként szolgál. A gabonatermésből kb. egyharmad arányban részesedik a búza (6–8 M t), jelentős része a tészta készítéséhez használatos kemény (durum-) búza. A termesztése az egész országban elterjedt, de a fő körzete Toscana, valamint a félsziget déli részén fekvő Puglia, Basilicata, illetve Szicília. Az európai viszonylatban listavezető rizstermelés (1,2–1,4 M t) döntően Piemonte és Lombardia területére koncentrálódik. Olaszország – a jelentős termésingadozás ellenére – Európa vezető szójatermelője (500–800 ezer t), és a dohány esetében is csak Görögország előzi meg (110–120 ezer t). A nemzetközi viszonylatban jelentős kendertermelés fontosabb termőterületei a Pó alsó folyása mentén, továbbá Nápoly környékén találhatók. A csapadékhiány, az öntözés magas költségei korlátozzák a takarmánytermelést, amely így is 30%-át veszi igénybe a szántóterületnek.

A szántóföldi kultúrák, különösen a gabonafélék, gyakran kombinálódnak fás kultúrákkal – a gabonatáblát gyümölcs- vagy olajfasorok szelik át –, sőt nem ritka a harmadik elem megjelenése sem, azaz az egyes gyümölcsfák között szőlőt futtatnak. Ez a jellegzetes olasz „kevert kultúra”,amelynek révén a szűkös termőföld teljes kihasználására törekednek, másrészt a különböző kultúrák terméseredményei esetenként kiegyensúlyozó szerepet töltenek be: a gyengébb aratást ellensúlyozza a bő gyümölcs- vagy szőlőtermés és megfordítva. Ugyanakkor azonban egyik kultúra sem művelhető korszerűen.

Az állattenyésztés kisebb mértékben járul hozzá a mezőgazdasági termeléshez. A takarmányigényesebb háziállatokat (szarvasmarha, sertés) inkább északon, az igénytelenebbeket (juh, kecske, ló, szamár, öszvér) délen tenyésztik. Az európai mércével jelentős számú baromfiállomány az egész országban elterjedt. Az Alpok hegységkeretén a szarvasmarha-tenyésztés sajátos helyi formája, a transhumance alakult ki: a telet istállóban, a nyarat hegyi legelőkön töltik az állatok. Az állati eredetű termékek közül csupán a sajt – a világtermelés 7%-ával – nemzetközi jelentőségű, egyes fajtái világhíresek (pl. gorgonzola, mozzarella, parmezán), akárcsak több olasz húskészítmény (pl. pármai sonka). A mediterrán típusú táplálkozás sajátosságai változóban vannak: az eddigi fő táplálék, a tésztafélék fogyasztása mérséklődik, viszont gyorsan nő a korábban alacsony húsfogyasztás. Ehhez a hazai halászat mindössze évi 350–450 ezer tonna hallal járul hozzá, amit behozatallal kell kiegészíteni.

5.6. 6. Ipari hatalom nyersanyag nélkül

Olaszország Dél-Európa iparilag legfejlettebb országa, noha az iparosodás hulláma ide is elég későn érkezett el. A viszonylag nagyméretű nemzeti piac kialakulása – az ország egyesítése után – lendületet adott a gyáripar fejlődésének, ezekben az években sorban születtek meg az olasz ipar ma is híres óriásai, mint a Pirelli gumigyár és a Fiat. Az olasz ipar lassan, folyamatosan növekedett, a II. világháború kitörésekor már néhány jelentős ágazattal rendelkezett (gépgyártás, textil- és élelmiszeripar). A leglátványosabb ipari fejlődés azonban az 1950-es években kezdődött, és a termelékenység kedvező alakulásával járt együtt.

Kezdettől fogva Észak-Olaszország volt az ipar bölcsője, és az ország modern ipara lényegében ma is itt összpontosul. Az utóbbi évtizedekben létesült új déli ipari gócok – Bari, Taranto, Brindisi – csak magányos és nem túl hatékony előőrsök a félsziget elmaradott szegletében. Itt, a Mezzogiorno területén az ipari keresők számottevő részét ma is a kézműipar foglalkoztatja, bár Észak-Olaszország olcsó tömegárukat termelő gyáripara alapjaiban rendítette meg e réteg helyzetét. A kézművesipar még északon is sok helyütt szerephez jut, különösen ahol évszázados tradíciók, a hazai és külhoni piaci kereslet, valamint a turizmus éltetik: példa erre a velencei üveg- és textilkészítés, a Faenza környéki fazekasság, a firenzei bőráruk, ékszerek előállítása. Az elaprózott szerkezetet tükrözi, hogy az olasz iparnak csak néhány üzeme tömörít 10 ezernél több dolgozót, és az 5000 fölötti létszámmal rendelkezők száma sem nagy, viszont az iparban tevékenykedő vállalkozások 93%-a 20 főnél kevesebb keresőt foglalkoztat.

 Az olasz föld nyersanyagforrásai – részben szűkös mennyiségük, részben szórt előfordulásuk miatt – nem játszottak jelentékeny szerepet az ipar lokalizációjában, a kis bányatelepek nem duzzasztottak fel maguk körül ipari koncentrációkat. Kezdetben jelentősen befolyásolták az ipar letelepedését az Alpok völgyeiben létesített vízerőművek, s főként a fogyasztókat tömörítő nagyvárosok vonzották az ipari létesítményeket. Az importált nyersanyagokat fogadó néhány forgalmas kikötő (Genova, La Spezia, Nápoly, Trieszt stb.) idővel kiemelkedő ipari központtá növekedett.

A legszélesebb értelemben vett ipar (bányászattal, építőiparral együtt) adja a társadalmi össztermék majd’ 30%-át; az ipari termelés értékének egyharmada a gépgyártásból, egyötöde a vegyiparból ered, az élelmiszer- és az építőipar külön-külön már csak egyheteddel járul hozzá, míg a kohászat, textilipar részesedése 10–10% alatt marad. A bányászat mindössze 3%-os arányt ér el, ami megfelelően tükrözi az ágazat korlátozott jelentőségét.

A harmad- és negyedidőszaki kőzetekből felépített félsziget ércekben és energiahordozókban szegény. Sem az elmúlt években minimálisra csökkent – Toscanában folyó – lignittermelés, sem az északon Piemonte, délen Molise, Basilicata, Szicília régióiban, valamint egyes selfterületeken folyó kőolajbányászat (2004: 5,5 M t) nem játszik komoly szerepet az energiaszükségletek kielégítésében. Jelentősebb az ország földgáztermelése (2003-ban 14 Mrd m³), de a nagyobb részt a Pó-medencében, a Piacenza–Parma–Ravenna vonal mentén összpontosuló, az elmúlt években lassan csökkenő kitermelés messze elmarad az északi-tengeri országokétól. Szénhidrogénekből Olaszország a világ legnagyobb importőrei között van. (Kőolajat főleg Líbiából, Oroszországból és Szaúd-Arábiából, földgázt pedig Algériából, Oroszországból, Norvégiából és Hollandiából importál.)

Olaszország vízerőkészleteinek nagy részét hasznosítják, és évtizedeken keresztül a vízerőművek szolgáltatták az elektromos áram jelentős hányadát, de ma már arányuk a 15%-ot alig éri el. A vízerőművek kiemelkedő szerephez az alpi tartományok, valamint az Abruzzók területén jutnak. Az elektromos áram előállításában a hőerőművek vették át a vezető szerepet (kb. 85%), és súlyuk folyamatosan nő. Néhány hőerőművet szénnel fűtenek, de a többségük földgáz-, valamint olaj-tüzelésű; utóbbiak szerepe – főként az olajár növekedése miatt – 1990 óta számottevően csökkent, a nettó elektromosáram-termelés 25%-át adják.

A kőolaj-finomítók vagy a kikötőkben (pl. Livorno, Taranto, Ravenna, Porto Marghera), vagy a tengerpartokról kiinduló – közel 2000 km hosszú – csővezetékek mellett (pl. Mantova, Cremona, Milánó) helyezkednek el. A milánói ipari agglomerációt több párhuzamos olajvezeték köti össze a liguri tengerparttal, ezek közül egy Svájcba vezet. Nemzetközi jelentőségű a Trieszt–Ingolstadt közötti vezeték. A gázt szállító vezetékhálózat eléri a 30 000 km-t; a tenger alatti csővezeték Algériát is bekapcsolja az olasz és európai elosztó rendszerbe. Ezenkívül egy másik vezetéket építenek Líbia és Szicília között is. A szektorban tevékenykedő, 1953-ban állami vállalatként alapított, majd részvénytársasággá átalakult ENI (integrált energetikai vállalat és olajtársaság) ma már Európa egyik vezető multinacionális cége; leányvállalata a Magyarországon is töltőállomásokat fenntartó AGIP.

Kuriózumnak tekinthetők Toscanában az utóvulkáni tevékenységet hasznosító – annak idején műszaki újdonságként épült – geotermikus erőművek, melyek azonban az elektromos áramnak csak 1–2%-át adják. A csernobili katasztrófa miatt 1987-ben, egy referendum alapján, leállították a négy működő atomerőművet, de az ezek újraindításáról szóló viták gyakorta fellángolnak.

A villamosenergia-termelés és az energiafelhasználás követi az ipar eloszlásának történelmileg kialakult sémáját: az előállított energia kétharmadát északon fogyasztják el. Az egyes országrészek eltérő ipari fejlettsége abban is kifejezésre jut, hogy északról dél felé egyre nő a háztartási energiafogyasztás aránya az ipari fogyasztás rovására.

Az ország ércbányászatából az ólom és a cink (Szardínia), illetve az ezüst és a mangán ércei emelhetők ki. A texasi bányák század eleji felfedezéséig a szicíliai kénlelőhelyek a világtermelés 80–90%-át adták, ma már csak 1–2%-át. A stagnáló kitermelés mellett a kénből exportra is jut. Világhírű márványt adnak Carrara bányái (Toscana), mellette a cement és mész előállítása is fontos.

A II. világháborút követő évtizedekben a leglátványosabb fejlődés a vaskohászatban ment végbe. Az alapanyagokban szűkölködő Itáliában az elsők között alkalmazták a kohászati kombinátok tengerpartra való telepítését, miután a tengeri szállítás korszerűsödött és olcsóbbodott, s a nagy tömegű, hosszú távú szállítás technikai és költségproblémái megoldódtak. Így létesültek a Ligur-tenger partján Genova–Cornigliano, a Tirrén-tenger mentén pedig Piombino és Nápoly kohászati üzemei. Az Adria partján Trieszt, Porto Marghera vált fontos centrummá. A Mezzogiorno-program keretében több kohászati üzem telepedett meg délen, ekkor vált az olasz acélgyártás fellegvárává Taranto. Jelentős az északi ipari városokban létesített kohászati üzemek száma is (Milánó, Brescia, Torino), Közép-Itáliában pedig Terni kohászata kiemelkedő. Az európai trendekhez igazodva csökkent mind a vas- (2004: 10,6 M t), mind az acéltermelés (2004: 28,4 M t), de az ágazat súlyát tükrözi, hogy az EU-ban Németország után Itália a második legnagyobb acéltermelő, és jut belőle exportra is. A kikötővárosokban a kohászati üzemek korábban szoros kapcsolatban álltak a hajóépítéssel, amely ma már csak a Genova melletti Rapallóban számottevő. A színesfémkohászat ágait is a nagy vasipari központokba telepítették, kivéve a helyi ólom- és cinkércet feldolgozó szardíniai kohókat. A legfejlettebb ágazatok közé tartozik a gépkocsigyártás, a könnyűgépgyártás és a vegyipar. Az olasz autóipar a termelés zömét adó Fiat (Fabbrica Italiana Automobili Torino), valamint – ugyancsak a Fiat-csoport kezében lévő – Alfa Romeo, Lancia, Ferrari, Lamborghini sportautó márkákról nevezetes. Az autógyárakban 2003-ban 1 millió személygépkocsit és 290 ezer haszonjárművet állítottak elő; ez utóbbiak sorában a teherautók gyártása dominál. A termelés 25–30%-a exportra kerül. A gépkocsigyártás legfontosabb központja Torino (Fiat, Lancia) és Piemonte tartomány több kisebb városa. Jelentősebb üzemeknek ad otthont Milánó (Alfa Romeo) és Firenze (Fiat), valamint Modena körzete, ahol a – Forma–1-ben is vezető szerepet játszó – Ferrari (Maranello) és a Maserati készül. A Fiat számos kisebb telephelyet létesített délen is, melyek közül a termelés tekintetében Nápoly emelkedik ki. Kedvelt közlekedési eszköz a városokban a kerékpár és a moped (pl. Vespa, Piaggio), melyeknek gyártása szintén jelentős. A repülőgépgyártás Torinóban, a vasúti járműipar több északi nagyvárosban összpontosul.

A könnyűgépek, elektromos készülékek gyártása az utóbbi évtizedek folyamán valóságos nemzeti iparrá vált. A háztartási gépek (ún. fehéráruk) közül nagy tételben állítanak elő hűtőszekrényt, mosógépet (pl. Zanussi, Indesit); Olaszország e téren az előkelő második helyen áll a világranglistán. Az irodagépek és számítógépek gyártása is számottevő, legnagyobb centrumai Északon vannak: Ivrea (Olivetti), Milánó, Torino.

A vegyipart számos más ágazat fejlődése ragadta magával, múltja rövid, de ma már Európa élvonalába tartozik. Széles körben használ fel hazai nyersanyagokat (kén, hamuzsír, só, földgáz), de importigénye is nagy (kőolaj, foszfát, kokszolható szén). E körülmények meg is határozzák a telephelyek nagy részét. A vegyi üzemek egy része a földgázlelőhelyekre települt (például Piacenza, Ferrara), mások a behozatali kikötőkben (kőolaj-finomítók) és a piacok közelében helyezkedtek el. Az autógumi-gyártásban vezető Pirelli cég üzemei Milánó és Torino körül, a műszálipar zöme Lombardia textilközpontjainak szomszédságában, a műtrágyagyárak a mezőgazdasági körzetekben szóródnak szét.

A textilipar az olasz gazdaság egyik tradicionális és még mindig aránylag jól prosperáló, döntően északra összpontosuló ága. Jelentős importra szorul az alapanyagokból, mégis a textil- és ruházati termékek terén – érték szerint – Európa első, a világ harmadik legnagyobb exportőre. Erősségei a minőségi termelés és a divatáruk: a híres olasz cégek (pl. Benetton, Fiorucci, Versace, Gucci, Valentino) diktálta divat ma is irányadó a világban. Az Európai Unió évről évre csökkenő textilipari munkaerejének közel egyharmadát foglalkoztatják elsősorban Lombardia, másodsorban Piemonte és Toscana cégei. Az ágazat sikerének alapjait a tradicionális szakmai tudás, a textilgyárak méretének csökkenése, s így hatékonyságának növekedése, valamint az alvállalkozói rendszer kiépülése révén a szakosodás, ezzel a divat változásaihoz való gyors alkalmazkodási képesség jelentik (Nagle, G.–Spencer, K. 1999).

A pamutipar külföldről származó nyersanyagra épül, a pamutszövetek előállításában azonban Olaszország az első Európában. Legnagyobb körzete Milánótól északnyugatra terül el, egy másik Bergamótól húzódik északra az Alpok egyik völgyében, a harmadik pedig Torino körül található. A gyapjúipar szintén importálja nyersanyagát. A termelés felét tömörítő fő körzete Piemontéban – Biella körül – jelölhető ki, egy másik Veneto tartományban, Vicenza környékén, végül a harmadik Toscanában, Prato vidékén jelenik meg. A selyemipar mindmáig őrzi régi hagyományait, noha alapanyagul ma már főként műszálakat használ. Üzemei az Alpok szegélyén helyezkednek el, főleg Lombardia (Como), valamint Piemonte és Veneto területén. A len-, kenderfeldolgozás, valamint a különféle műszálas textíliák gyártása ugyancsak Lombardiában összpontosul.

A ruha- és kötöttáruipar az egyik legnagyobb munkaerő-foglalkoztató ágazat, amely általában a többi textilipari körzethez csapódik, elsősorban északnyugaton, továbbá az Arno völgyében. A cipőipar központjai Milánótól délnyugatra (Vigevano) és északnyugatra (Varese) alakultak ki. Mindkét ágazat termékei előkelő helyen állnak az ország exportlistáján. Az olasz divatcikkek mellett a lakberendezési áruk (pl. csempe, bútor, lámpa) szintén kelendőek az egész világon. Az élelmiszeripar aránylag egyenletesen oszlik el az ország területén.

 Az ország GDP-jéhez ma már a szolgáltatás járul hozzá a legnagyobb mértékben (kb. 70%). A szektor egyik alapját az Olaszországba évente látogató majd’ 40 millió turista kiszolgálása jelenti. Az ország turisztikai vonzereje óriási, mivel az északi síparadicsomoktól a mediterrán tengeri fürdőhelyekig, a mesés toscanai dombvidéktől a festői környezetben fekvő morénatavakig, az ókori emlékektől a reneszánsz építészeti remekművekig mindenki talál kedvére valót Olaszországban. Számos világörökségi helyszín, illetve építmény vonzza a látogatókat, de a gasztronómiai élvezeteknek, a „mediterrán varázsnak” is számtalan hódolója van. Azonban a jobb infrastrukturális háttérrel rendelkező északi hegyvidéki és tengerparti térségek élvezik igazán a turizmus jövedelemtermelő hatását (Montanari, A. 1995), például a külföldi látogatók csak mintegy 15%-a keresi fel a déli régiókat. A számottevő belföldi turizmus (kb. 50 millió fő) esetében az arány ennél kedvezőbb (kb. 25%). Az olaszok azonban leginkább (kb. 40%-ban) a tengerpartokat választják nyaralásuk színhelyéül, míg a külföldiek körében ezt az úti célt (25%) felülmúlják a gyönyörű olasz városok (30%).

Az ország külkereskedelme a 2000-es években egyre csökkenő értékű pozitív mérleggel zárult, sőt 2004-ben az import értéke meghaladta az exportét. Legfőbb exportcikkei gépipari termékek, mechanikai berendezések, közlekedési eszközök (az export egyharmada). Az export közel fele, az import kétharmada a kikötőkön keresztül bonyolódik le (58. ábra).