Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

77. ábra > Az ipari termelés (A) és a GDP (B) 1998-ban az 1989. évi érték százalékában. Forrás: UN-ECE

Az ipar teljesítménye még a GDP egészénél is meredekebben zuhant, és aránya a foglalkozási szerkezetben ugyancsak visszaszorult. Kelet-Közép-Európában és a balti államokban az így felszabaduló munkaerő nagy részét fel tudták szívni a dinamikusan bővülő tercier ágazatok, különösen az üzleti és pénzügyi szolgáltatások; a folyamat tehát némiképp hasonlított a fejlett országokban hosszabb idő óta megfigyelhető dezindusztrializációhoz. Másként alakult a helyzet Délkelet-Európa államaiban, ahol a túlméretezett, korszerűtlen ipar összeomlása egyrészt tömeges munkanélküliséghez, a feketegazdaság elburjánzásához vezetett, másrészt – kénytelen-kelletlen – százezrek menekültek az önellátó kisparaszti gazdálkodásba. Itt tehát egészen sajátos retrográd foglalkozási átrétegződés ment végbe: az aktív népességen belül megnőtt az agrárkeresők részaránya, sőt létszáma is. A legmélyebb válság tüneteként néhol a városodás is visszájára fordult; a torz dezurbanizációs folyamat iskolapéldájának számító Albániában néhány év alatt felére fogyatkozott a városi népesség.

A piacgazdasági átmenet során széles rétegek elszegényedtek, és a társadalmi polarizáció mértéke meghaladta a fejlett országokét. Fokozódtak a regionális egyenlőtlenségek is. A sokrétű társadalmi-gazdasági funkciókkal rendelkező nagyvárosi régiók – elsősorban a fővárosok – nyertesként álltak az átalakulás élére, míg a falusi térségek lemaradása általában fokozódott. A szocialista nehézipar mamutvállalataival megtűzdelt egyoldalú iparvidékek elvesztették kedvező pozícióikat. Az európai magterülethez közel eső, korábban politikai okokból háttérbe szorított nyugati határ menti térségek földrajzi helyzete viszont előnyösre fordult: a beáramló külföldi tőke kedvelt célterületei lévén, friss lendülettel kapcsolódhattak be a nemzetközi munkamegosztásba (78. ábra).

d) A 70-es évektől a volt szocialista országok – elsősorban Lengyelország, Magyarország és Bulgária – nagy összegű külföldi hiteleket vettek fel. Ezek jó részét a gazdasági szerkezet átalakítása helyett a tervgazdaság további működtetésére, ésszerűtlen állami beruházásokra, majd a kamatok törlesztésére fordították. A piacváltás nehézségei és a külkereskedelmi mérleg hiánya folytán az átmenet időszakában a térség többi országa is erősen eladósodott. Az adósságszolgálati terhek állandó forráskivonást jelentettek akkor is, amikor a hanyatló gazdaság sem az életszínvonal megőrzéséhez, sem a szerkezetváltáshoz és modernizációhoz szükséges pénzügyi forrásokat nem volt képes megtermelni.

Ezt a forráskivonást többé-kevésbé ellensúlyozta a külföldi működőtőke beáramlása,amely azonban igen egyenlőtlenül oszlott meg az egyes államok között, és összességében elmaradt a várakozásoktól. A kelet-közép-európai és délkelet-európai országok részesedése a globális működőtőke-beáramlásból 1999 végére kb. 4%-ra, a befektetett tőkeállományból pedig 2,2%-ra (kb. 90 Mrd dollárra) emelkedett. A térség fő vonzereje az olcsó és jól képzett munkaerő,valamint az európai centrumhoz való földrajzi közelség. Ezzel szemben a fejletlen pénzügyi szolgáltatások, az elavult közlekedési és távközlési infrastruktúra, valamint a politikai válságok és a jogbizonytalanság elriasztják a potenciális befektetőket; éppen e tényezőkkel magyarázható az egymással is versengő országok és régiók eltérő sikere a külföldi tőke megnyerésében. Ez a tőke – különösen a nagy multinacionális cégek jelenléte – nélkülözhetetlen a gazdaság korszerűsítéséhez; másfelől viszont a külföldi beruházásokból származó profit kisebb-nagyobb részének visszaáramlása (repatriálása) ismét csak forráskivonást jelent a feltörekvő piacgazdaságok szempontjából.

e) A társadalmi-gazdasági átalakulás központi eleme volt a tulajdonviszonyok újrarendezése. A magántulajdon részben a gyorsan szaporodó új kis- és középvállalkozások révén, főként azonban az állami vállalatok értékesítése, fokozatos magánkézbe adása (privatizációja) folytán a térség valamennyi országában túlsúlyba került. Egyszersmind azonban széles szakadék támadt a belföldi cégek és a jóval tőkeerősebb, korszerűbb, dinamikusabb külföldi leányvállalatok között.

78. ábra > A piacgazdasági átmenet regionális hatásai Horváth Gy. (1998) nyomán

Az állami vagyon privatizációjára különféle eljárásokat dolgoztak ki, és az egyes országok ezeknek eltérő kombinációit alkalmazták. A magánosítás legfontosabb eszközei az alábbiak voltak:

1) Reprivatizáció, azaz a vagyon természetbeni visszaadása az egykori tulajdonosoknak vagy örököseiknek; ezt a módszert főként a termőföldek esetében lehetett követni.

2) A régi tulajdonosok kisebb-nagyobb mértékű kártalanítása értékpapírok (vagyonjegyek, kárpótlási jegyek) juttatásával.

3) Vagyonjegyek (kuponok, vaucserek) kibocsátása, amelyeket állampolgári vagy munkavállalói jogcímen lehetett megszerezni. Ezeket az értékpapírokat később rendszerint vagyonkezelő társaságok, bankok vásárolták fel eredeti tulajdonosaiktól.

4) Kisebb üzemek, kereskedelmi egységek áruba bocsátása készpénz vagy vagyonjegy ellenében, gyakran előnyben részesítve a helyi dolgozók vagy a menedzsment által történő kivásárlást.

5) A nagyvállalatok részvénytársasággá alakítása és a részvények értékesítése, illetve egész vállalatok eladása többnyire tőkeerős külföldi befektetők számára. Ezt a módszert különösen a nagy adósságterhekkel küzdő országok alkalmazták széles körben. Az új tulajdonosok számára – a várható további korszerűsítő beruházások reményében – különböző előnyöket (adókedvezményeket vagy adómentességet, garantált profitot stb.) is biztosítottak.

6) A korszerű technológiák, vállalatvezetési módszerek elterjesztése és a külpiaci értékesítés megszervezése szempontjából különösen nagy jelentősége volt a nagy multinacionális cégek új zöldmezős beruházásainak, melyeket a fogadó országok szintén különböző kedvezményekkel igyekeztek magukhoz vonzani. Ezek lehetnek magányos „szigetek” is az új piacgazdaságban, de kedvező esetben a helyi beszállítók egyre bővülő köre is hozzájuk kapcsolódhat.

Egészen sajátos feladatot jelentett az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek vagyonának magánosítása. A termőföld szétosztása többnyire a reprivatizáció elve alapján történt, ám a tulajdonviszonyok jogi rendezése így is hosszú időt vett igénybe. A mezőgazdasági nagyüzemek közös vagyonának másik részét képező épületállomány (állattartó telepek, terménytárolók stb.) és a géppark viszont legfeljebb névlegesen osztható fel; ez az oka annak, hogy a kisparaszti gazdálkodás térhódítása ellenére épp a fejlettebb Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon a régi szövetkezetek számottevő része – esetleg új jogi keretek között, pl. részvénytársasággá alakulva – fennmaradt.

A jogi bizonytalanság, a korábbi állami támogatás leépülése, valamint a zsugorodó bel- és külpiaci igények együttesen vezettek oda, hogy a mezőgazdasági termelés a 90-es évek közepéig a térség valamennyi országában csökkent. A visszaesés mértéke Bulgáriában és a háború sújtotta Horvátországban mintegy 40%-os volt, Romániában, Macedóniában, Szlovéniában és Csehországban viszont csak 5–15% között mozgott. A gazdálkodás színvonalának hanyatlása és a nagyüzemek felbomlása leginkább a tej- és hústermelést vetette vissza. A kelet-közép-európai országok egy része – főleg minőségi, feldolgozott termékeivel – a fejlett országok piacán is fokozni tudta jelenlétét, és integrálódott a nemzetközi agrárkereskedelembe. Kelet-Közép-Európa és Délkelet-Európa országai a Föld lakosságának 2%-át képviselik, a világ termőterületéből azonban 3,5%-kal részesednek; így az átmenet lezárultával, az agrárgazdaság új intézményi kereteinek (termék- és termelőeszköz-kereskedelem, vidéki bankrendszer stb.) kiépülése, illetve megszilárdulása után a természeti adottságokból fakadó komparatív előnyök a termelés újbóli fellendülését vetítik előre (Csáki Cs. 1998).

f) A mennyiségi növekedést hajszoló szocialista gazdálkodás súlyosan károsította a környezetet és ezen keresztül az emberek egészségét. Kelet-Közép-Európa halandósági mutatói két évtizede stagnálnak vagy romlanak; a születéskor várható élettartam 5–8 évvel rövidebb, mint Nyugat-Európában. A piacgazdasági átmenet során – a megélhetési gondok és a süllyedő életszínvonal miatt – hirtelen csökkent a születési arányszám, s ez a legtöbb országban a népességszám fogyatkozásához vezetett. A környezet védelme és a régebbi eredetű károk felszámolásának üteme messze elmarad a kívánalmaktól, bár számos nehézipari nagyüzem csődje és bezárása nyomán általában csökkentek a káros emissziók. Még mindig gyakori az országhatárokon áthatoló, a szomszéd államokat veszélyeztető víz- és levegőszennyezés. Több balesetveszélyesnek minősülő elavult atomerőművet is az államhatárok közelében építettek fel (pl. Bulgáriában Kozloduj, Csehországban Dukovany, Szlovákiában Jaslovské Bohunice). A nemzetközi kapcsolatokat tartósan megterhelő környezetkárosító nagyberuházásokra különösen szomorú példa a szlovák–magyar bős– nagymarosi vízlépcsőrendszer torzója.

g) A szovjet érdekszférában a proletár internacionalizmus ideológiai leple alatt fennmaradtak, sőt megszilárdultak a merev és irracionális határokkal elválasztott, központilag irányított „nemzetállamok”. A nemzeti kisebbségek problémáját csak Jugoszláviában próbálták az államszervezet decentralizálása és a területi autonómia révén megoldani, másutt nyíltan vagy burkoltan a beolvadást (asszimilációt) siettették. A szocialista rendszer csődjét a türelmetlen nacionalizmus fellángolása követte. A világhatalmi nyomás alól felszabadult kis nemzetek elérkezettnek látták az időt saját államuk megteremtésére. Ez a folyamat szétrobbantotta és háborúkba taszította Jugoszláviát (1991–1999), Csehszlovákiában viszont békés úton vezetett az ország kettéválásához (1993. január 1.). Az egykori Jugoszláviában dúló háború nemcsak az utódállamok gazdaságát tette tönkre, hanem a szomszéd országoknak is tetemes károkat okozott. Az etnikai konfliktusok fellobbanásának veszélye Délkelet-Európában ma is olyan kockázati tényező, amely fékezi a tőkebeáramlást, és hátráltatja a gazdasági átmenetet; a tömeges elszegényedés viszont újabb táptalajt kínál a nacionalizmusnak.

Amíg tehát Európa nyugati felében – ha akadozva is – haladt az integrációs folyamat, a volt szocialista térségben – legalább átmenetileg – a dezintegráció vált jellemzővé. A kelet-közép-európai és délkelet-európai régión belül még a KGST által kialakított laza gazdasági kapcsolatok is visszafejlődtek, noha a földrajzi közelség, az eltérő természeti adottságok és az egymást sok tekintetben kiegészítő (komplementer) gazdasági szerkezet látszólag jó lehetőségeket kínálna az együttműködésre. A Közép-európai Szabadkereskedelmi Társulás (CEFTA) működésének²első évtizede azonban bebizonyította, hogy a térségen belüli munkamegosztás nem lehet az uniós csatlakozás ésszerű alternatívája; a tagországok közötti kereskedelem részaránya – ha a korábbi állami egység talaján létrejött vámmentes cseh–szlovák áruforgalomtól eltekintünk – az átmeneti fellendülés után is 10% alatt maradt (Réti T. 2000). Az együttműködés objektív – a politikai szándékoktól független – korlátját jelentik a térség hiányos belső közlekedési kapcsolatai, a határátkelőhelyek csekély száma és szűkös áteresztőképessége.³Az integrációt ma már főként azok a kívülről jött transznacionális vállalatok mozdítják elő, amelyek a különböző gyártási munkafázisokat a térség más-más országába telepítik. A szomszédos országok közötti szorosabb, határokon átnyúló regionális együttműködési kísérletek – melyeket az EU is támogat – eddig kevés kézzelfogható eredményt hoztak.

79. ábra > Az összeurópai közlekedési hálózat 1997-ben elfogadott programja Európa keleti felére

A XX. század utolsó évtizedében a piacgazdasági átmenet során egyre mélyült a fejlettebb kelet-közép-európai államok (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, illetve a délszláv utódállamok közül Szlovénia és Horvátország), valamint Délkelet-Európa volt szocialista országai között a szakadék. 2004. május 1-jén a Köztes-Európa tíz országa az EU tagjává vált. Kulturális és földrajzi közelsége, valamint humán erőforrásai folytán ez az országcsoport az európai magterület államainak hasznos „segédcsapata” lehet, és uniós tagsága a félperiferikus helyzetből való kitörés, a gyorsabb ütemű – ám mindenképpen évtizedeket igénylő – felzárkózás alapjává válhat.⁴Románia és Bulgária 2007. január 1-jei csatlakozása, valamint az egykori Jugoszlávia utódállamainak esetleges EU-tagsága – ellentétben a közelmúlt pesszimista forgatókönyveivel – abba az irányba mutat, hogy a délkelet-európai térség nem reked kívül az integráción, és vélhetően nem válik tartósan a kontinens „hátsó udvarává”, sem pedig a nagy civilizációs törésvonalak mentén kibontakozó válságok, háborús konfliktusok színterévé.

1. Lengyelország

Hajdú-Moharos József, Probáld Ferenc

1.1. 1. Viharos történelem – változó határok

Lengyelország Kelet-Közép-Európa legnagyobb és legnépesebb állama (312 685 km², 39,2 millió lakos), fontos átjáró kontinensünk keleti és nyugati térségei között, melynek épp e két égtáj irányában nincsenek természetes határai.

Az ország területének fele nem éri el a 150 m tszf. magasságot sem, és északról déli irányban fokozatosan emelkedik. A Balti-tengert szegélyező síkság felszínét jégkori, tengeri és folyami üledékek borítják. A Visztula deltavidéke helyenként a tenger szintjénél is mélyebben fekszik; a holland polderekre emlékeztető, intenzíven művelt kistáj és a Visztula völgye választja el egymástól a délebbre elterülő, glaciális formákban és turistacsalogató tavakban gazdag Pomerániai- és Mazuri-tóhátságot. A tóhátságoktól délre a Lengyel-síkság ősfolyamvölgyekkel tagolt, tágas központi részén fokozatosan idősebb, termékenyebb talajt hordozó, helyenként már lösszel fedett morénavidékek foglalnak el nagy területeket. A következő nagy tájegységet a variszkuszi eredetű, óidei röghegységek és lösszel borított hátságok, meg a közéjük ékelődő medencék alkotják. Legmagasabbra a cseh határon húzódó Szudéták emelkednek, előterükben a kőszénben gazdag Sziléziai-medence terül el. Az Odera és a Visztula között elhelyezkedő Lengyel-középhegység legmagasabb része – a Szentkereszt-hegység – sem sokkal lépi túl a 600 métert. Keleten a szelíden hullámos, termékeny lösztalajjal borított Lublini-hátság zárja le ezt az övezetet. A déli országhatáron a Kárpátok fiatal láncai emelkednek; a külső kristályos vonulatok közé tartozó Magas-Tátra csak rövid szakaszon nyúlik át Lengyelországba, míg a flisből felépülő Nyugati- és Keleti-Beszkidek széles, kisebb-nagyobb medencékkel tagolt övezetet alkotnak.

A lengyel államiság ezeréves múltra tekint vissza: a Lengyel Királyság – nagyjából a maival megegyező területen – 965-ben alakult meg. A XIII. századra azonban a németek kelet felé való terjeszkedése (Drang nach Osten) nyomán a lengyel állam egyes tartományai – Pomeránia és Szilézia – elszakadtak Lengyelországtól, és fokozatosan elnémetesedtek. A XIII. században jelent meg az északi szomszédságban a Német Lovagrend⁵ állama, amely ugyan egy ideig Lengyelország hűbérese volt, de később – Poroszország révén – önállósította magát, és a Lengyelországra legveszélyesebb német nagyhatalommá növekedett. A nyugati veszteségeket a lengyelek keleti terjeszkedéssel kompenzálták: 1386-ban perszonálunióra léptek, majd az 1569-es lublini unióban egyesültek Litvániával. A XVI–XVII. században a mai Ukrajna, Fehéroroszország, Litvánia és Lettország nagy részét is magában foglaló Lengyel Királyság Oroszország után Európa legnagyobb állama volt.

A XVIII. század végén a feudális belharcokban meggyengült Lengyelországot Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom felosztotta egymás között (1772, 1793, 1795). A Napóleon által létrehozott rövid életű Varsói Nagyhercegséget (1807–1815) a bécsi kongresszus nagyrészt Oroszországhoz csatolta, kisebb részét pedig Poroszországnak adta vissza; így a lengyel állam egy évszázadra lekerült Európa térképéről.⁶

A felosztott Lengyelországon belül talán az osztrák uralom alá került Galícia helyzete volt a legkedvezőbb: itt ugyanis a Habsburgok a lengyel vezetőrétegre alapozták uralmukat. A Poroszországhoz, illetve 1871-től a Német Császársághoz tartozó részek (Poznań körzete és a tengeri kijárat vidéke) semmilyen autonómiával nem rendelkeztek, és a XX. század elejére jelentős mértékben elnémetesedtek. Az orosz uralom alá került területeken a súlyos politikai és nemzeti elnyomás viszonylag kedvezőbb gazdasági lehetőségekkel párosult: a kialakuló lengyel ipar a hatalmas orosz piacon helyezhette el termékeit.

Az I. világháború végén Lengyelország újjáalakult (80. ábra). Területe (385 000 km²) jóval elmaradt ugyan a felosztás előttitől, de – a szovjetellenes intervencióban elért lengyel sikerek nyomán – keleten jelentős nem lengyel többségű területeket is magában foglalt. A két világháború között Lengyelország a német és a szovjet nagyhatalmi érdekek össztüzében állt, ami 1939-ben megpecsételte az ország sorsát: a Ribbentrop–Molotov-paktum nyomán a két nagy szomszéd megint felosztotta egymás között. Lengyelország lerohanása a II. világháború kezdetét jelentette.

80. ábra > Határváltozások Lengyelország XX. századi történelmében

A II. világháború után – 6 millió főnyi véráldozat árán – Lengyelország a győztesek között, de a szovjet érdekszféra részeként alakult újjá. A Szovjetunió elismertette 1939-es hódításait – így az ukrán, belorusz és litván nemzetiségek zöme elkerült Lengyelországtól. Cserébe azonban a lengyelek területi kárpótlást kaptak: Németországnak az Odera–Neisse vonaltól keletre eső részét. A két világháború közötti keskeny tengeri kijárat (Korridor, amelyhez akkor Danzig/Gdańsk körzete sem tartozott hozzá) 500 km-es partszakasszá bővült, Kelet-Poroszország eltűnt a térképről, és csak nyugaton maradt közös határszakasz Németországgal. Az új területekről – ezeket a lengyelek a középkori lengyel fennhatóságra utalva Visszatért Területeknek nevezik – a német lakosság elmenekült vagy kitelepítették.

1.2. 2. Út a homogén nemzetállamig

A nyugati szlávok közé tartozó lengyel nép 1945 óta az ország lakosságának kb. 98%-át teszi ki. A kis létszámú nemzetiségek: németek (kb. 300–500 ezer), ukránok (300 ezer), fehéroroszok (200 ezer), szlovákok, oroszok, cigányok és litvánok (10–20 ezren). A nyelvi egységet erősíti a vallási homogenitás is: a lakosság 95%-a római katolikus. Az ország határain kívül kb. 10 millió lengyel él: 1,5–2 millióan a szovjet utódállamokban, a többiek főként a nyugati diaszpórában (USA, Franciaország, Brazília stb.).

A mai helyzet a történelmi háttér nélkül aligha értelmezhető. A feudális Lengyelország tipikus soknemzetiségű ország volt, és a két világháború közötti államban is csak 69%-ot tettek ki a lengyelek. A kisebbségek közé tartoztak az ukránok (13%), a zsidók (10%), a beloruszok (4%), a németek (3%) és a litvánok (1%). A második világháborúban a zsidóság túlnyomó többségét kiirtották, a kevés számú túlélő zöme pedig külföldre távozott (a 3 millióból alig 3000-en maradtak). A németek a háború végén mind az ország belsejéből, mind pedig a „Visszatért Területekről” távozni kényszerültek (kb. 8 millió fő). Az 1945 után még évekig elhúzódó délkelet-lengyelországi polgárháború végén az ottani ukrán lakosságot ugyancsak deportálták (Ukrajnába, illetve Pomerániába kerültek). A Szovjetunióval végrehajtott lakosságcsere folytán 1/2 millió ukrán és belorusz távozott, és 2 millió lengyel érkezett. Az újonnan kapott területek lakossága – a kb. 1 millió őslakos lengyelen kívül, akik főként Mazúriában és Felső-Sziléziában éltek – teljesen kicserélődött, bár korunkban a lakosság többségét már az ott, helyben született új generációk képezik. Az 1970-es évek óta enyhült a németellenes közhangulat: ezzel párhuzamosan nőtt a magukat ismét németnek vallók, egyszersmind azonban a közülük Németországba kivándorlók száma is. Lengyelország látszólagos etnikai homogenitása mögött máig hatnak a háború alatt és után lejátszódó kataklizmaszerű folyamatok (népirtás, tömeges áttelepítések) nyomasztó következményei.

1.3. 3. Lengyel sajátosságok a szocialista korszakban

Lengyelország a szocialista táboron belül több szempontból „fekete báránynak” számított. Az 1940-es évek végére itt is kialakult ugyan a sztálini típusú diktatúra, és 1989-ig Lengyelország is a szocialista tömbhöz tartozott, a lengyel fejlődésnek azonban volt néhány olyan jellegzetessége, amely végül az egész keleti tábor felbomlásának egyik előidézőjévé lett:

a) A történelem örökségeként a szovjetbarátságnak itt talán még vékonyabb talaja volt, mint a többi „testvérországban”. A lengyelek a szovjetekben az 1939-es agresszort, az 1940-es katyni mészárlás⁷ elkövetőit, az 1944-es varsói fölkelés⁸cserbenhagyóit látták; e negatív attitűdöt a szovjet segítséggel elért nyugati területgyarapodás sem változtathatta meg.

b) A katolikus egyház nemcsak megőrizte, hanem növelte is tömegbefolyását, hasonló integráló szerepet töltve be, mint a lengyel államiság szünetelése idején. II. János Pál pápa⁹megválasztása 1978-ban össznemzeti üggyé nőtt, és végeredményben a rendszerváltást előkészítő fontos mozzanatnak bizonyult.

c) A mezőgazdaság szocialista átszervezésére Lengyelországban nem került sor, részben a parasztságnak az egyháztól is támogatott ellenállása, részben a demográfiai folyamatok (a háború utáni nagy létszámú korosztályok foglalkoztatási kényszere) miatt. Ugyanakkor a „kapitalista csökevénynek” tekintett magánparasztságot elvonásokkal, a mezőgazdasági beruházások elhanyagolásával sújtották, ami végül a rendszerváltást kiváltó gazdasági krízis egyik oka lett.

d) A nagyüzemi munkásság és az értelmiség 1956-ban, 1970-ben, 1976-ban, majd 1980-tól szinte folyamatosan a szocialista nómenklatúra elleni tiltakozó akciókban találkozott egymással. Ez tette lehetővé 1980-tól a rendszerváltást előkészítő Szolidaritás szakszervezet össztársadalmi elfogadtatását. Bár 1981-ben – a szovjet megszállást kivédendő – a kormány szükségállapot bevezetésére is elszánta magát, a lengyel nép pacifikálása még így sem sikerülhetett.

e) Lengyelország az 1960-as évektől a szocialista tábor egyik legnyitottabb országa volt, ahol a lakosság széles tömegei kerültek személyes ismeretségbe Európa nyugati felének életkörülményeivel. Ez ugyancsak az elégedetlenséget szította, ugyanakkor hozzájárult a piacgazdaság és a polgári szellem átmentéséhez. A „szocialista társadalom” lengyel sajátosságai végül a szocializmus bomlása törvényszerű jeleinek bizonyultak.

1.4. 4. Felemás gazdaság, lazuló belső kohézió

Lengyelország Európa fejlettebb és fejletlenebb régiói között átmeneti helyet foglal el (9. táblázat). Mennyiségi mutatóit tekintve jelentős ipari ország, régebbi ipari termékei közül azonban a fejlett piacokon jobbára csak a nyers- és alapanyagok versenyképesek. Mezőgazdasága sokrétű, az elmúlt évtizedek elhanyagoltsága nyomán azonban nem képes az ország teljes ellátására sem. Közlekedési fekvése fontos tranzitországgá tehetné; a hálózat azonban elavult, nem elégíti ki a kor követelményeit. A lengyelek kereskedelmi tehetsége az elmúlt évtizedekben kontinensszerte felbukkanó „lengyel piacokon” nyilvánult meg; az ország világkereskedelmi súlya mégis elmarad a kívánatostól.