Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

2. táblázat > A világgazdaság hatásközpontjainak összehasonlítása néhány fontosabb mutató alapján Forrás: Eurostat, World Bank, IMF, WTO

	Terület (millió km2)	Népesség (millió fő, 2005)	Részesedés a világ bruttó össztermékéből (%, 2005)	Egy főre jutó GDP (euró, 2005)	Munka-nélküliség(%, 2005)	Részesedés a világkereskedelemből, az EU belső forgalma nélkül(%, 2005) export import
EU25	3,98	463	30,2	23 500	8,7	19,0	19,2
USA	9,63	297	28,1	33 700	5,1	13,2	20,5
Japán	0,38	128	10,2	28 700	4,4	7,4	6,6
Kína	9,57	1300	5,0	1400	4,6	8,8	7,6

A vámunió létrejöttének jelentékeny hatása volt a tagállamok közötti kereskedelemre: elmélyítette az előnyös nemzetközi munkamegosztást, és nagyfokú kölcsönös gazdasági függőséghez, összefonódáshoz vezetett. A közösségen belüli kereskedelem folyamatos bővülése csak a recessziós periódusokban (1974–1975, 1980–1983, 1992–1994) torpant meg. Az uniós tagállamok az áruk és szolgáltatások nemzetközi forgalmának közel 2/3-át egymás között bonyolítják le. Az utóbbi két-három évtizedben a legnagyobb mérvű irányváltás a Nemzetközösség felől Európa felé forduló Nagy-Britannia, valamint az újonnan csatlakozó mediterrán, továbbá a volt szocialista országok kereskedelmében figyelhető meg. Az Unióhoz való legszorosabb kötődést a kis tagállamok mutatják, Németország pedig a legjelentősebb súlyú mind az EU-n belül, mind a világpiacon. A közösség világkereskedelmi pozíciói az elmúlt két évtizedben alig változtak, sőt 1973 óta inkább romlottak. A nyugati pacifikus térségben Japán főként éppen Európa rovására építette ki saját hatalmas erőterét. Átmeneti hanyatlás után viszont az 1980-as évektől erősen megnőtt a közösségnek a külföldi működőtőkére gyakorolt vonzereje. A XXI. század elején a világon befektetett összes külföldi működőtőke-állománynak (FDI inward stock) kb. 45%-a⁸az EU területére jutott. A tagállamok közötti tőkeáramlás különösen megélénkült: aránya általában jóval 50% felett van.

A vámunió – némiképp az alapítók szándéka ellenére – fokozta az amerikai tőke behatolását, ám a külföldi kézben lévő vállalatok számszerű gyarapodása egyúttal műszaki modernizációt is eredményezett. Az 1970-es évekre azonban a nyugat-európai tőke már képessé vált arra, hogy kihasználja az integráció által nyújtott lehetőségeket: egyre több transznacionális vállalat jött létre, amelyek az USA-ban is komoly beruházásokat hajtottak végre. A korábbi egyoldalú tőkeáramlás tehát megszűnt; egyszersmind megkezdődött a japán ipar hídfőállásainak kiépítése Európában. Az integráció hatására fokozódó európai tőkekoncentrációt jól jelzi, miként változott a világ legnagyobb forgalmat lebonyolító 353 iparvállalatának megoszlása. 1956-ban a toplistán szereplő társaságok 76,7%-a észak-amerikai, 22,4%-a európai volt; 1993-ban viszont a vezető transznacionális vállalatoknak már csak 35,6%-a volt amerikai illetőségű, míg Európa 32,4%-kal, Japán 25,5%-kal képviseltette magát (Rebitzer, D. W. 1995). 2005-ben a világ 100 legnagyobb – nemcsak ipari – vállalata közül 48 európai, 33 USA-beli és 13 japán illetőségű volt. Az árbevételek alapján az élen álló 500 multinacionális cég közül 182 tekinthető európainak (Fortune, 2006).

Az 1970-es évektől kibontakozó ipari szerkezetváltás Nyugat-Európában lassabban ment végbe, mint Japánban vagy az Egyesült Államokban. Különösen nagy Európa lemaradása néhány csúcstechnológiai termék (számítógépek, félvezetők, robotok, szórakoztatóelektronikai cikkek) előállításában és világpiaci értékesítésében, és hátrányban van a korszerű információs technológiák alkalmazása terén is. Másrészt viszont az EU megőrizte pozícióit a hagyományos ágazatnak számító élelmiszer-feldolgozásban, az autóiparban, a gépgyártás több ágában és a gyógyszeriparban. Az együttműködés komoly sikereket hozott Európának az amerikai riválisokkal szemben az atomenergia-iparban, valamint a repülőgépgyártás (Airbus) és a nem katonai célú hordozórakéták fejlesztésében (Ariane). Az Egységes Európai Okmány a műszaki kutatás és fejlesztés támogatását közösségi politikává léptette elő. Az élenjáró technológiát képviselő iparágak versenyképességét hivatott szolgálni az Európai Kutatás Koordináló Szervezet (Eureka).

A gazdasági szerkezet korszerűsítését szolgáló új programok fordulatot jelentenek a korábbi negatív közösségi struktúrapolitikához képest, amely különféle támogatásokkal igyekezett elodázni a versenyképtelen válságágazatok (mezőgazdaság, szénbányászat, kohászat, hajógyártás, textilipar) leépülését. Ugyanakkor az újonnan csatlakozott államok még mindig problémákkal terhes, több elemében elmaradott gazdaságának átalakítása újabb kihívásokat jelent a Közösség számára. Az 1980-as években a gyorsuló szerkezetváltás erősen növelte a munkanélküliséget Nyugat-Európában, melyen azóta sem sikerült igazán úrrá lenni. A társadalmi feszültségeket fokozza, hogy az 1960-as években felduzzadt vendégmunkástömegek létszáma az utóbbi három évtizedben sem csökkent, sőt a volt szocialista országokból származó, nyugaton munkát keresők száma is megnövekedett. A fejlett EU-tagállamokban élő külföldiek nagyobb része a közösségen kívüli területekről – Észak-Afrikából, Törökországból, a volt Jugoszláviából – érkezett, s így beilleszkedését nemcsak kulturális, hanem jogi akadályok is nehezítik.

6. 6. A közös mezőgazdasági politika

Az európai integrációs folyamat során már viszonylag korán felbukkantak olyan elemek, amelyek bizonyos részterületekre korlátozódó egységes gazdaságpolitika bevezetésével egy későbbi – minden részletében máig sem megvalósult – gazdasági unió előhírnökei voltak. A közösség intézményrendszerének fenntartásán túl az EU közös költségvetése elsősorban az egységes gazdaságpolitikai intézkedések pénzügyi hátterét hivatott megteremteni. Az Unió saját jövedelmének forrásait a közös külső vámok és illetékek, valamint a tagállamokban beszedett általános forgalmi adó meghatározott hányada képezik. Ehhez járulnak még az EU-országoknak gazdasági erejükkel arányos kiegészítő befizetései. A közös költségvetés felső határát a tagállamok összesített bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) 1,24%-ában szabták meg, ezt azonban az elmúlt években a költségvetések tényleges összegei meg sem közelítették. A költségvetés kötelezettségvállalásainak főösszege 2007–2013 között az unió bruttó nemzeti jövedelmének 1,048%-a, 864 milliárd euró. Bár ez az arány az egyes országok nemzeti költségvetéséhez mérten igen csekély, egészben véve mégis óriási összeget jelent (3. táblázat).

3. táblázat > Az EU 2007–2013 közötti időszakra vonatkozó költségvetési terve (hét évre összesen) Forrás: http://ec.europa.eu; http://www.euhivatal.hu

 

	milliárd euró (2004-es áron)	%
1. Fenntartható növekedés és foglalkoztatás 1a) versenyképesség 1b) kohézió	382,139 74,098 308,041	44,2 8,6 35,6
2. Természeti erőforrásokkal való gazdálkodás és környezetvédelem (mezőgazdasági és halászati politika, vidékfejlesztés, környezetvédelem)	371,344	43,0
3. Belső intézkedési programok (határvédelem, állampolgárság és bevándorlás kezelése, igazságszolgáltatás stb.)	10,770	1,2
4. Külső programok (pl. segélyek fejlődő országoknak)	49,463	5,7
5. Igazgatás (közös intézmények)	49,800	5,8
6. A legutóbbi bővítéshez kapcsolódó kompenzáció	0,800	0,1
Összesen	864,316	100,0

A költségvetés jelentős részét (2007–2013: 34,9%) a közös agrárpolitika (CAP) finanszírozására fordítják. Ez azért is meglepő, mert a mezőgazdaság az EU27 aktív keresőinek csupán 7%-át foglalkoztatja, az Unió összesített GDP-jéhez pedig alig pár százalékkal járul hozzá. (A Közösségen belül kb. 11 millió mezőgazdasági termelő él, és az EU területének több mint 40%-a mezőgazdasági felhasználás alatt áll.) A közös agrárpolitika fő célja, hogy a világpiaci versennyel szemben támogassa az Unió termelőit, akik az USA-hoz vagy Ausztráliához képest kedvezőtlenebb természeti feltételek között, kisebb birtoktesteken, s végeredményben drágábban állítják elő termékeiket. A honi mezőgazdaság korábban nemzeti keretek közt megoldott védelmét a közös agrárpolitika révén egységesítették és magasabb (uniós) szintre emelték.

A közösségnek az 1960-as években kidolgozott agrárpolitikája egységes, protekcionista piacszabályozáson alapult. Miután a tagállamok egymás közötti forgalmában a mezőgazdasági termékek és élelmiszerek forgalmának valamennyi akadályát felszámolták, a külső versenytársakkal szembeni piacvédelem fő eszköze a behozott agrártermékekre kirótt mozgó importilleték, az ún. lefölözés lett. A Tanács a fontosabb mezőgazdasági termékek irányárát évről évre előre meghatározta; az alacsonyabb világpiaci ár és az irányár (küszöbár, zsilipár) különbözetét lefölözték, vagyis a behozatalból származó hasznot az importőrnek be kellett fizetnie az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalapba (EAFGG). Ezzel meggátolták, hogy a külső országok árui az irányárnál olcsóbban a közösség piacára jussanak; a behozatal csak akkor vált kifizetődővé, ha a belső árszínvonal valami okból az irányár fölé szökött. A Miniszteri Tanács vagy a Bizottság szükség esetén a piacvédelem keményebb módszereihez is folyamodhat: jogában áll egyes országcsoportokra vagy termékekre vonatkozó behozatali korlátozásokat vagy teljes tilalmat elrendelni. A közösség területén csak kis mennyiségben előállított néhány termék (pl. len, kender, komló, gyapot, olívaolaj) után a gazdák közvetlen támogatásban (szubvencióban) részesülnek.

A közös agrárpolitika eredményeként lassult a falvak elnéptelenedése, nőtt a mezőgazdaság termelékenysége, stabilizálódott az életképes családi gazdaságok jövedelme, viszont a nagyfokú túltermelés ellenére magasak az élelmiszerek fogyasztói árai. A belső szükségletnél kb. 25%-kal többet takarítanak be gabonafélékből; még mindig igen nagy a túltermelés sertés- és baromfihúsból, tejből és tejtermékekből, valamint borból és cukorból is.

A közös mezőgazdasági politika az 1980-as években az EK költségvetésének kb. 70%-át emésztette fel. A túltermelés pénzügyi terheit viselő tagállamoknak azonban csak 1992-re sikerült elfogadtatniuk az agrárpolitika gyökeres reformját. Ebben segítségükre volt az a külső nyomás, amelyet a protekcionista rendszabályok enyhítése végett a világpiaci versenytársak gyakoroltak az EU-ra. Az agrárpolitikai reform fontosabb elemei a következők:

a) Egyes termékek felvásárlására mennyiségi korlátokat (kvótákat) vezettek be.

b) A világpiaci árak ingadozásával együtt folyton változó lefölözés helyébe rögzített behozatali vámok léptek; ezzel az irányárak szerepe megszűnt.

c) Az intervenciós árakat fokozatosan csökkentették, s így közelítették a világpiaci árszinthez; a kieső jövedelemért cserében a gazdák kompenzációs támogatást kapnak.

d) A mezőgazdasági alapból pénzügyileg támogatják a termőföldek egy részének a művelésből való önkéntes kivonását, pihentetését, valamint az erdőtelepítést és a környezetbarát gazdálkodást.

e) A mezőgazdasági alap (EAFGG) számára az EU felső pénzügyi korlátot szabott, és költségvetési arányát a korábbi helyzethez képest lényegesen csökkentette.

A Tanács évente határoz a világpiaci árakat még mindig jócskán meghaladó intervenciós árakról. Ha a belső árszínvonal az intervenciós ár alá süllyed, akkor a hatóságok kötelesek felvásárolni a gazdák eladatlan termékeit. A garantált intervenciós árak tehát nagyfokú biztonságot nyújtanak a termelőknek. A felvásárolt árukat a világpiacon csak olcsóbban lehet értékesíteni; az export árszubvencióját, valamint a raktározási költségeket a közös mezőgazdasági alapból fedezik. A kivitel támogatása a nagy agrárexportőröknek – elsősorban Franciaországnak – kedvez, míg a közös agrárpolitika pénzügyi terhei főként a behozatalra szoruló államokat, leginkább Németországot és Nagy-Britanniát sújtják. A vámok, valamint az intervenciós árak megállapítását a nyilvánvaló érdekellentétek miatt mindig kemény alkufolyamat előzi meg.

2005. január elsejétől életbe lépett az Európai Unió közös agrárpolitikájának legújabb reformja, amelynek kulcseleme, hogy a közvetlen uniós mezőgazdasági jövedelemtámogató kifizetéseket függetlenítik a termeléstől, vagyis a termőföld alapján folyósítják. Az EU emellett csökkenteni is kívánja a gazdálkodóknak juttatandó közvetlen támogatásokat, és inkább a komplex vidékfejlesztésre helyezi a hangsúlyt. A célkitűzések között fontos még a közösségi áraknak a világpiaci szinthez történő közelítése, ami több terméket érint (pl. gabona, hús, tej, cukor, bor).

A nemzetközi kereskedelem liberalizációjáról szóló tanácskozássorozat eredményeként az EU ráadásul beleegyezett abba, hogy 2013-ig minden exporttámogatást eltöröl. Az Unió azonban már most, a liberalizáció megkezdése előtt is a legnagyobb felvevőpiacot jelenti a harmadik világ élelmiszeripari termékei számára. Az Európai Unió keleti bővítése az EU mezőgazdasági termelőinek számát közel 70%-kal növelte. Az új tagállamokban a gazdák és élelmiszer-feldolgozók különleges kihívásokkal néznek szembe, minthogy az EU többi országának mezőgazdasági termelésével hátrányos helyzetben kell versenyre kelniük. Számukra ugyanis az uniós támogatásokat csak 2013-ra emelik a régi tagállamokéval azonos szintre. Igaz, a CAP egyes szabályait – köztük a reformintézkedéseket – ezekben az országokban szintén fokozatosan vezetik be.

Az EU a mezőgazdaság szabályozásához hasonlóan közös halászati politikát (CFP) is alkalmaz. A tagállamokat kizárólagos halászati jog illeti meg a partjukat szegélyező 12 tengeri mérföldes sávban. Az ezen a határon kívül eső közös gazdasági hasznosítási övezetben a kifogható zsákmányra halfajok szerinti bontásban – figyelembe véve az állomány fennmaradásához szükséges halmennyiséget – kvótákat szabnak meg, s ezeket felosztják a tagállamok flottái között. A mennyiségi korlátokon kívül a kifogható halak minimális méretét is meghatározzák. 2002-ben a halászati politikát megreformálták, aminek eredményeként az éves intézkedéseket hosszú távra szóló stratégiák váltották fel. Ezek megvalósítása érdekében a fogási módszereket (pl. a hálószemek méretét) szigorúan ellenőrzik, korlátozzák az ívóhelyek környékén a halászatot, valamint a tengeren tölthető napok számát. Emellett pénzügyi támogatás kapható a flották kapacitásának csökkentésére. A 2007–2013-as költségvetési ciklus során mintegy 3,8 milliárd euró áll az Európai Halászati Alap rendelkezésére, és az előző ciklushoz képest nagyobb hangsúlyt kap a halállomány frissítése, a belvízi halászat és a környezetbarát akvakultúra támogatása.

7. 7. Az Európai Unió regionális politikája

Az Európai Unió tagállamainak és régióinak⁹gazdasági szerkezetében, valamint fejlettségi szintjében jelentős különbségek vannak (10. ábra). A szembetűnő különbségek végső okát a földrajzi helyzet és a történelmi fejlődési pályák eltéréseiben kereshetjük. Az egyes régiók versenyképességét és jövőbeni távlatait befolyásoló legfontosabb tényezőket az emberi erőforrások minősége, a munkaerő képzettsége, valamint a közlekedési és távközlési infrastruktúra kiépítettsége jelentik (Kengyel Á. 1999); ennek alapján lehet meghozni a konvergencia elősegítésére irányuló intézkedéseket. A kirívó aránytalanságok megszüntetését, a válságba került iparvidékek újraélesztését vagy az elmaradott térségek felzárkóztatását nem pusztán az európai szolidaritás követeli meg, hanem közvetlen politikai érdekek is fűződnek hozzá. A gazdasági teljesítmény és az életszínvonal kirívó területi eltérései ugyanis társadalmi feszültségekkel járnak, és további nemkívánatos, tömeges munkaerő-vándorlást indíthatnak el. Bár az EU egyes tagállamai rendre kidolgozták saját területfejlesztési politikájukat, egyre inkább szükségesnek látszott ezek összehangolása, sőt a legfontosabb célok elérésére közösségi forrásokat is meg kellett nyitni.

A Római Szerződés még csak általánosságban tett említést arról, hogy az integrációs folyamatot az egyes régiók közötti különbségek mérséklésével, az elmaradott területek felzárkóztatásával kell összekapcsolni. A közösség kibővítése és a tagállamokon belül zajló kiegyenlítődési folyamat megtorpanása az 1970-es években fokozta az igényt közös regionális politika kidolgozására. Ennek eleinte igen szerény pénzügyi háttere az Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERDF) révén 1975-ben jött létre. Az 1980-as évek során a viszonylag elmaradott dél-európai országok csatlakozása fokozta az Európai Közösségen belül mutatkozó fejlettségi különbségeket. Az újonnan belépő államoknak nyilvánvaló szükségük volt a külső támogatásra ahhoz, hogy esélyük nyíljon az európai magterülethez való felzárkózásra, és ne kárvallottként kerüljenek ki az integráción belül szabaddá váló versenyből. Az új helyzetben az Egységes Európai Okmány (1987) már részletesen kifejtette a közös regionális politika alapelveit és céljait, s bővítette annak költségvetési forrásait. A Maastrichti Szerződés (1993) rendelkezett a négy legszegényebb EU-tagállam – Spanyolország, Portugália, Görögország és Írország – gyorsabb fejlődését elősegítő Kohéziós Alap létrehozásáról. A már 1960-tól működő Szociális Alap (ESA) szintén regionális fejlesztési célokat szolgál. Az ERDF-et és az ESA-t együttesen Strukturális Alapoknak nevezik. (2007-ig a Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap és a Halászati Alap egy része, a Strukturális Alapok keretében, szintén a regionális politika szolgálatában állt.)

Az Európai Unió 2007–2013-as periódusában a költségvetés több mint 1/3-át a regionális politika céljára irányozták elő. A teljes összeg kb. 81,5%-át a „konvergencia” célkitűzésre fordítják, amelynek keretében a legszegényebb tagállamok és régiók jogosultak támogatásra. A többi régióban a „regionális versenyképesség és foglalkoztatás” célkitűzés keretében a strukturális alapok kb. 16%-át fordítják az innováció, a fenntartható fejlődés, a könnyebb elérhetőség és a képzési projektek támogatására. Végül az „európai területi együttműködési célkitűzés” keretében 2,5% jut a határokon átnyúló, a transznacionális és az interregionális együttműködés előmozdítására.

A konvergencia régiók meghatározásánál az egy főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson) volt a mérvadó: ha 2000–2002-ben nem érte el az adott NUTS 2 szintű egység az EU25 átlagértékének 75%-át, akkor jogosulttá vált a támogatásra. Mellettük ez úton jutnak még fejlesztési pénzekhez – átmeneti és egyedi alapon – az ún. „phasing-out” kategóriába sorolt régiók: azon egységek, amelyek az Európai Unió bővítése miatt kerültek a 75%-os küszöbérték fölé (azaz egy főre jutó GDP-jük az EU15 átlagának 75%-a alatt van). Az ún. „phasing-in” régiók viszont az előző periódusban a támogatásból még alanyi jogon részesültek, ám az új periódusra az EU15 75%-át átlépő jövedelmi szintjük miatt kikerültek ebből a csoportból; ezen egységek szintén átmenetileg és egyedi alapon jogosultak a Strukturális Alapokból elnyerhető támogatásra (13. ábra). Rajtuk kívül a többi régió csak a „regionális versenyképesség és foglalkoztatás” célkitűzésnek lehet kedvezményezettje. Külön kategóriát alkot s így külön keretből támogatható – a határokon átnyúló együttműködések elősegítése céljából – valamennyi belső és egyes külső szárazföldi határok mentén fekvő NUTS 3 régió. A konvergencia célkitűzés keretében egész tagállamok is kedvezményezetté válhattak: a Kohéziós Alapból lehívható összegekre az jogosít, ha az országban az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alacsonyabb volt 2001–2003-ban a közösségi átlag 90%-ánál.

13. ábra > Az Európai Unió regionális politikája által támogatott térségek 2007–2013 között. Forrás: http://europa.eu.int

Az Európai Unió regionális fejlesztési forrásainak odaítélése és felhasználása során a következő alapelvek kristályosodtak ki:

a) A támogatásokat általában nem egyedi projektekhez, hanem átfogó programokhoz adják, amelyekhez részletes költségvetés is készül.

b) Elvárják, hogy a támogatások felhasználása összhangban legyen a Közösség politikáival, prioritásaival.

c) A közösségi támogatás nem helyettesíti az egyes országok regionális fejlesztésre szánt forrásait, hanem kiegészíti azokat. Az Unió elvárja, hogy az elfogadott programok finanszírozásához a kedvezményezett tagállam is hozzájáruljon.

d) Folyamatosan ellenőrzik az előirányzatok teljesítését.

e) Az alapok célkitűzései a Bizottság és az adott tagállam közötti szoros együttműködés keretében valósíthatók meg. A partnerség kiterjed más irányba is: a támogatást igénylő programokat ugyan a tagországok nyújtják be, de azok elkészítésében a közösségi, országos, regionális és helyi önkormányzati szervek egyaránt részt vesznek.

Az Európai Unió regionális politikájának eredményeit nehéz értékelni. Portugália, Spanyolország és Írország sikeres felzárkózásában az uniós támogatás minden bizonnyal komoly szerepet játszott, míg Görögország – úgy tűnik – nem tudta megfelelően kihasználni a tagságban rejlő lehetőségeket. A kelet-közép- és délkelet-európai országok csatlakozásával a különbségek azonban élesebbé váltak, ami a közös regionális politika szempontjából is új kihívást jelent.

8. 8. Az Európai Unió külgazdasági kapcsolatai

A gazdasági bezárkózás és az önerőre támaszkodó fejlődés korunkban már a nagytérségek szintjén sem járható út; ezt jól mutatja az EU aktív részvétele a világkereskedelemben és a nemzetközi tőkeforgalomban. Az EU és az EFTA fokozatos összeolvadását, valamint az Európai Gazdasági Térség kialakulását korábban már tárgyaltuk. A konkurens világgazdasági centrumok közül az USA-hoz fűződő rendkívül erős szálak politikai és katonai síkon – a NATO keretei között – szinte felhőtlen együttműködésben nyilvánulnak meg. Gazdasági téren viszont – a transznacionális vállalatok összefonódása ellenére – inkább a vetélkedés jellemző, amely olykor ádáz kereskedelempolitikai vitákban tör a felszínre. Az EU külső áruforgalmának legnagyobb hányada – kb. 1/5-e – így is az Amerikai Egyesült Államokra jut. A tengerentúli fejlett országokkal – Kanadát kivéve – az Európai Unió nem kötött átfogó kereskedelempolitikai megállapodásokat, inkább csak egyes termékek forgalmát, valamint az intenzív kutatási-fejlesztési együttműködést szabályozta kétoldalú egyezményekben.

Az európai vonzástéren kívül eső latin-amerikai és ázsiai fejlődő országokkal létrejött kereskedelmi és együttműködési megállapodások is csupán a hátrányos megkülönböztetéstől (diszkriminációtól) való mentességet rögzítik; ezenkívül az EU egyoldalú gesztusként nyújthat előnyös hiteleket, segélyeket vagy vámkedvezményeket is a gyengébb partner számára.

Különleges elbánásban részesíti az EU az egykori gyarmatokból létrejött afrikai, karibi és pacifikus (AKP) államokat, amelyek az integrációs erőtér külső perifériáját alkotják. E 78 országgal az ún. „partnerség” kereteit a korábbi Loméi Konvenció helyébe lépett, 2003 óta hatályos Cotonoui Egyezmény képezi. Az igen elmaradott AKP-országok termékei jóformán kivétel nélkül vámmentesen jutnak az európai piacra, részesedésük azonban az EU külső áruforgalmából alig 3% és erősen csökkenő irányzatú. A volt gyarmatok kivitelének szerkezete igen egyoldalú, és a trópusi mezőgazdasági termékek, valamint az ásványi nyersanyagok gyors árváltozásai miatt jövedelmük évről évre jelentősen ingadozik. Az AKP-országok exportbevételeinek stabilizálása, a szélsőséges áringadozások következményeinek mérséklése érdekében az EU pénzügyi alapokat hozott létre, sőt a legszegényebb államokat vissza nem térítendő segélyekkel is támogatja. Az EU szempontjából az egykori gyarmatbirodalmak piacainak megtartása és a nyersanyagok beszerzési forrásainak biztosítása jelenti az AKP-csoporthoz fűződő legfőbb érdeket.

Az integrációs erőtér belső perifériáját az Európán kívüli mediterrán (arab) országok képezik; az 1970-es években – Líbia kivételével – ezek mindegyike ún. „globális együttműködési megállapodást” kötött a közösséggel. (Izrael még szorosabb európai kapcsolatai szabadkereskedelmi egyezmény formájában tükröződnek.) E megállapodások keretében az EU teljesen szabad piacra jutási feltételeket biztosít a mediterrán országok ipari termékei számára, továbbá nagy vámkedvezményeket nyújt mezőgazdasági és élelmiszeripari árucikkeik értékesítéséhez, anélkül, hogy bármiféle viszonzási kötelezettséget róna a fejletlenebb partnerre. (Az említett preferenciák tehát tartósan, aszimmetrikusan érvényesülnek a mediterrán országok javára.) A megállapodások igen liberálisan rendelkeznek az arab munkaerőnek a tagállamok területére történő bebocsátásáról és a vendégmunkásoknak járó díjazásról, szociális juttatásokról. Mindez a gazdasági fejlődést elősegítő pénzügyi támogatásokkal (kedvezményes hitelekkel, segélyekkel) egészül ki. Az 1990-es évek közepétől az Unió nyolc arab országgal és Izraellel a korábbi együttműködést elmélyítő partnerségi, majd társulási megállapodást írt alá azzal a céllal, hogy 2010-re a Földközi-tenger egész medencéjét átfogó szabadkereskedelmi övezet jöjjön létre. Erre a térségre jut az EU külső áruforgalmának 10–12%-a, ami önmagában is mutatja e belső periféria stratégiai jelentőségét.

Ugyanakkor a mediterrán arab országok és az EU között érvényben lévő megállapodások nem rejtik magukban teljes jogú tagsági viszony lehetőségét. Az integrációs szervezet bővítésének ugyanis már a Római Szerződés földrajzi korlátot szabott, midőn 237. cikkében kimondta: „Bármely európai állam kérheti felvételét a Közösségbe.” (Ugyanezt megismétli a Maastrichti Szerződés „O” cikke is.)

Az Európai Unió jövőbeni fejlődési pályája még bizonytalan, a működés napi gondjai mellett háttérbe szorultak a távlati elképzelések. Az integráció folyamatát kezdettől fogva két egymástól eltérő felfogás harca kísérte. A funkcionalista elmélet az egyéni jólét igényéből, a gazdasági érdekből indul ki, és laza intézményi keretek között építkezve a nemzetállamok valamiféle konföderációját tekinti végcélnak. Ezzel szemben a föderalista koncepció határozott jogi szabályozással, erős integrációs csúcsszerv létrehozásával a szuverén nemzetállam teljes meghaladására törekszik. A Maastrichti Szerződés a föderalizmus útján tett fontos lépés volt, ám rövidesen kiderült: a tagállamok egy része nem akar vagy nem képes a gazdasági és pénzügyi unióhoz csatlakozni. Ugyanígy megosztott az Unió a Schengeni Egyezmény kérdésében is. Lehetséges tehát, hogy idővel „két sebességfokozatú”, vagy a belső mag köré rendeződő „koncentrikus körökből” álló rugalmas struktúra váltja fel a ma még – legalább nagy vonalakban – egységes integrációs modellt; ehhez az Unión kívül rekedt európai államok lazább kötelékekkel kapcsolódhatnak.

Nyugat-Európa

9. A Benelux államok