Janus Pannoniustól Balassi Bálintig

A „régi dicsőség” Jagelló-kori énekese

(Nagyszombati Márton)

„Igen kevés hajok, számtalan jószágok, Erős regulájok, kevés zsolozsmájok, Bársonyos szolgájuk, fekete kápájok, Az apát uraknak” - énekli ki a magyar bencéseket 1523 táján Cantilenájának utolsó strófájában Apáti Ferenc. E remekbe sikerült versszak elevenbe vág, mert - lényegében - igazat mond, a valóságot sűríti versbe csúfondárosan. S furcsa véletlen (ha ugyan véletlen!), hogy Apátival kb. egyidőben a kiénekelt „apátúr”-szerzet egyik tekin­télyes tagja, többszörös apátja, Nagyszombati Márton, szintén fölemeli szavát a húszas évek feudális anarchiája ellen. Nem anyanyelvén, nem friss, csípős gúnnyal, nem szatirikus jellegű lírai körképet adva kora válságba került magyar társadalmáról, mint ezt Apáti tette, hanem a humanista rétor pózába merevedve, ünnepélyes latin disztichonok áradatával.

Az ország vezető osztályához, a török veszély árnyékában is széthúzó, koncon marakodó magyar nemességhez szól: a belső erők összefogására és harcra buzdít a török ellen. Eközben kórképet ád, és a kátyúból kivezető utat igyekszik a maga módján és a humanista carmen cohortatorium költői eszközeivel mutatni.

Műve Jagelló-kori humanista irodalmunknak Taurinus Stauromachiája mellett legjelentősebb költői alkotása. Az egykorú humanista poézis európai szintjét véve mércéül erősen közepes. De mégsem provinciális jelenség, nem rí ki szegény vidéki rokonként a külföldi testvérek és unokatestvérek koszorújából. Lehet, hogy azok közül soknak szebb, pallérozottabb a latinja, elegánsabb a verselése, Nagyszombati versezete azonban azok legtöbbjénél tartalmasabb és bensőleg igazabb. Még ma is megérzik rajta, hogy nem egy távoli, ködös, igazában komolyan sem vett rémkép hatása alatt, és nem pusztán humanista divatból íródott, mint az egész Európát elöntő törökellenes „cohortatorium”-ok zöme, hanem egy lezüllött, végveszélyben forgó országban, melynek déli kapuján egyre fenyegetőbben dörömböl a török.

Ennek ellenére ma már nehezen élvezhető, idegen és idegesítő e klasszikus reminisz­cen­ciákkal tömött, végnélküli deklamáció. Négy század pora teljességgel belepte. Nem is a port akarom letörölni róla (hiú kísérlet volna). Fontos irodalmi és kortörténeti dokumentum a Mohácsot közvetlenül megelőző zavaros évekből.

Nagyszombatival és művével érdeme szerint az egyébként fejlett humanista kutatásunk nem foglalkozott kellő alapossággal. S ami e téren valóban jelentős és használható: Zoltvány Irén és Horváth János nevéhez fűződik.⁴¹⁵

1.

A magyar bencés rend virágkorát az Árpádok századaiban élte. Fontos szerepet játszott a kereszténység meggyökeresítésében, a keresztény kultúra és latin irodalom meghonosításában és művelésében. Legkorábbi irodalmi emlékeink is bencés szerzetesek alkotásai. A XIII. szá­zad­tól kezdve, mint szerte Európában, nálunk is fokozatosan veszti el korábbi jelentőségét, s a társadalmi elégedetlenség szülte eretnekségek elfojtására, hatástalanítására alapított, mozgé­kony „kolduló” rendek, a dominikánusok és a ferencesek, valamint a magyar alapítású pálo­sok veszik át szerepkörét. Hanyatlásának mélypontját a XV. században érte el. Apátságai világi kommendátorok kezén pusztulnak, többükbe más szerzetbeliek költöznek, monostorai elnéptelenednek, a szerzetesi élet szétzilálódik, lezüllik. Például a legnagyobb és legnépesebb monostorban, Pannonhalmán a XV. század végén alig tíz szerzetes lézeng. A jóval jelenték­telenebb csatári monostorban pedig - 1508-ban - csupán az apát és egyetlen szem szerzetes tartózkodik. Ez utóbbi más rendből szökött, részeges kocsmatöltelék, aki még az apátját is meg akarta bicskázni. Murakeresztúron az apátot - valószínűleg adott rá okot - „kanczas barath”-ként emlegetik. S így lehetne folytatni tovább.⁴¹⁶

A XVI. század elején - rövid közjátékként - új szakasz kezdődik a magyar bencés rend, ponto­sabban: Pannonhalma és a vele kapcsolatban álló több apátság életében. 1500-ban II. Ulászló a pannonhalmi apátságot, mely „a mi országunkban az apáti egyházak között primátussal rendelkezik”, kibocsátja kezei közül s összes birtokaival együtt visszaadja a rendnek. Élére Tolnai Máté mester pécsegyházmegyei klerikust, a királyi kancellária jegyzőjét állítja, s a rendi reformot is elrendeli.

A Tolna mezővárosi asztalos fia, aki 1479-ben a krakkói egyetem artes-én tanult, majd világi értelmiségi pályán próbált szerencsét, komolyra veszi új hivatását s teljes erővel lát a rend anyagi és erkölcsi újjászervezéséhez. Először saját portáján, Pannonhalmán igyekszik rendet teremteni. A régi szerzetes gárda megritkult, a meglevők legtöbbjével nem sokra mehet, tehát első dolga új tagok toborzása más szerzetes rendekből, és egy tisztultabb szellemű és erkölcsű gárda fölnevelése, melyre további reformterveinek kivitelezésekor bízvást támaszkodhat.⁴¹⁷

A külföldi bencés reformok mintájára a különálló apátságokat kongregációba akarja tömö­ríteni, melynek feje a pannonhalmi. A megújhodott főmonostorból kerülnek ki az új apátok s innét kapnak kipróbált szerzeteseket a többiek. Tolnai Máté kapcsolatba lép több híres reformált külföldi bencés monostorral, így a padovai, melki, nürnbergi apátságokkal és a bécsi skótokkal. E két utóbbi a humanista műveltség előtt is megnyitotta kapuit. A nürnbergi Szent Egyed apátságban szerzeteskedik Benedictus Chelidonius, a neves humanista poéta, ki a tízes években a bécsi egyetemen tanít. A bécsi skótok közt sok magyarországi van, közülük leg­híresebb Ambrosius Pannonius, aki liturgikus műveit akként szerkesztette, hogy azok a magyarországi bencések használatára is alkalmasak legyenek. Erről egyébként Tolnai is gondoskodik: először 1506-ban, majd 1519-ben hazai használatra kinyomattatja a melki breviá­riumot, megtoldva a magyar szentek propriumával. A szellemi élet emelését, valamint a hiteleshelyi munkálatok szakszerűségét célozza egyes rendtagok egyetemre való küldésé­vel.⁴¹⁸

Tolnainak aligha volt nagyobb köze a humanista műveltséghez. Fentmaradt leveleinek latin stílusa minden, csak nem humanista. A renden belül sem sok humanista műveltségű akad. A zselic-szentjakabi apát, Hagymási Máté bizonyosan az. Ő a bécsi egyetemen végzett s a jelek szerint Vadianus baráti köréhez tartozott Adrianus Volphardusszal és Bartholomaeus Frank­for­di­nusszal egyetemben.⁴¹⁹ Hogy Pannonhalmán is értékelték a humanista ciceroniánus stílust, mutatja az a kb. 1522-ből származó beszédtöredék a rend alapítójáról, nursiai Bene­dek­ről, melyet egy oklevél hátára jegyzett fel valamelyik bencés szerzetes, valószínűleg - mint ezt Zoltvány feltételezi - a levéltár akkori őre, Barnabás. Természetesen a legnagyobb bizonyság: Nagyszombati költeménye. Az anyanyelvű költészet műveléséről is fentmaradt egy érdekes adat: a reformálandó bakonybéli bencések Tolnai Mátéról gúnydalokat faragnak és előadnak.⁴²⁰

2.

Nagyszombati Márton - a jelek szerint - reform-bencés és Tolnai Máté benső köréhez tartozik. A szakirodalomban használatos magyar nevét Zoltvány Irénnek köszönheti; a föntmaradt okleveles emlékekben, mind pedig munkájában ugyanis csak latinos névvel: Martinus Thyrnavinus, illetve Martinus de Tirnavia fordul elő. Tehát nagyszombati származású, való­színűleg német polgárcsalád gyermeke.

Mikor lépett a bencésrendbe - nem tudjuk. 1500 márciusában még aligha bencés, mert a Tolnai Mátét főapáttá választó pannonhalmi konvent tagjai között még nem található. De nem sokkal utóbb kerülhetett Pannonhalmára, mert 1505 januárjában Márton nevezetű a perjel s ugyanezen évből ismerünk egy Márton „sacerdos”-t is. Nincs kizárva, hogy e kettő egy sze­mély, s azonos Nagyszombatival, aki 1507-ben már félreérthetetlenül pannonhalmi perjelnek címeztetik. Ez, valamint ama tény, hogy ugyanezen évben a főapát és több más apát mellett ő is messzemenő pápai kiváltságokban részesül, azt mutatja, hogy javakorabeli, tekintélyes rendtag. A kapott kiváltságuk - szabadon választhatja meg gyóntatóját, hordozható oltárt hasz­nálhat, az abstinentia alól többrendbeli engedményeket kap stb. - pedig sejtetik, hogy sokat tartózkodhatott hivatalos rendi vagy hiteleshelyi ügyekben a monostoron kívül. Tehát nem négy fal között, begubózva él és zsolozsmázik, hanem közvetlen közelről ismeri az ország életét.⁴²¹

1508-ban már „választott” apát Szerencsen. Huzamosabb ideig viseli ezt a tisztséget, mert 1514. I. félévében iratkozik be „Frater Martinus Abbas monastery beatorum Petri et Pauli Apostolorum de Serzech ordinis sancti Benedicti diocesis Agrigensis” a krakkói egyetemre. Krakkóból visszatérve Tatán lesz apát s mint tatai apát jogot hallgat a bécsi egyetemen az 1516. tanév első felében. A jogi tanulmányok végzésének előfeltétele: a többéves artes elvég­zése és baccalaureatus megszerzése. Nagyszombatinak tehát már 1514 előtt is kellett külföldi egyetemet látogatnia. S valóban már 1506. II. félévében találkozunk „Martinus Caspari de Thirnaviá”-val a krakkói egyetem hallgatói között, majd pedig 1511. I. félévében „Martinus de Tirnavia” nevű egyetemi hallgatóval Bécsben. Nem valószínűtlen, hogy ezek a mi Nagy­szom­bati Mártonunkkal azonosak.⁴²²

Így már érthető a bencés, rend kebelében elért karrierje és tekintélye, valamint a költemé­nyéből sugárzó humanista műveltség. Azt a két egyetemet látogatta, melyek a századforduló táján humanista műveltséggel telítődnek és amely két egyetem - a Mátyás-kori itáliai orientációval szemben - Jagelló-kori magyar humanista irodalmunkra legerőteljesebb hatást gyakorolta. S mint a későbbiekben módom lesz rámutatni, Nagyszombati költeményét sok szál fűzi a bécsi humanista körben dívó eszmékhez és stíluseszményhez.⁴²³

De csak menjünk sorjában! 1518 márciusában újra Pannonhalmán találjuk, konventtagként kép­viseli az apátságot egy szerződéskötésnél. 1518. április 29-én pedig a Pannonhalmán tartott általános káptalan „venerabilem et religiosum patrem Martinum de Thyrnavia, alias de Thata abbatem, regulam Sanctissimi patris nostri Benedicti expresse professum, virum utique, maturum, sufficientem et idoneum, ac de matrimonio legitimo susceptum et in sacris ordi­ni­bus constitutum” a laikus kézen levő Kolozsmonostor apátjává választja. A kinevező okmány még kiemeli őt, mint „literarum scientia merito commendandum”. A kolozsmonostori apátság az erdélyi egyházmegye területén feküdt, tehát Várday Ferenc püspök joghatósága alá tartozott, ezért a káptalan Nagyszombati neki ajánlja. Nem sok sikerrel, mert „religiosus frater Martinus de Thyrnavia, frater conventus dicte ecclesie Sancti Martini” 1520 októberében is Pannonhalmán van; királyi megbízásból idézik, mert az apátságot képviselve ennek a csornai préposttal felmerült birtok ügyében, állítólag fegyveres néppel vonult fel a tárgyalásra és azt „hatalmasul megzavarta.”⁴²⁴

A kolozsmonostori apátság ügyében hiába kilincselt Várdainál. Ennek környezetében azonban valószínűleg találkozott Taurinusszal, aki ekkor kezdte sajtó alá rendezni a Dózsa-féle parasztháborút megéneklő latin verselményét, melyet Nagyszombati ismert és művében fel is használt. Még csak két adatot: 1524. február 20-án őt mint egykori apátot (alias abbatem) jelöli Tolnai Máté és a konvent törvényes képviselőjükül. Majd 1533-ban egy bizonyos Márton a jásti apát. Ő volna ez? Biztosra nem merném mondani.⁴²⁵

Ezzel le is zárhatjuk életére vonatkozó gyérszámú történeti adataink fölsorolását. Bármily keveset tudtunk itt adni, Nagyszombati alakja mégis elég éles kontúrokkal áll előttünk: nagy­műveltségű, a világi életben forgolódó személyiség. A bencések egyik legképzettebb, leghasz­nálhatóbb tagja, Tolnai Máté meghitt embere, reformterveinek osztályosa és segítője. Így már érthető, hogy éppen ő, aki Tolnaival együtt küzdött a válságba süllyedt, lezüllött bencés rend felemelésén, éppen ő szólalt meg a lezüllött Magyarország reformjának érdekében. Ott tevő­legesen vett részt, céltudatosan és józanul, itt csak költőként - naivul, vágyálmokat kergetve és hangoztatva.

3.

Nagyszombati költői műve Ad regni hungariae proceres, quod in Thurcam bella movere negligunt címmel, hely és nyomda megjelölése nélkül jelent meg. A nyomtatvány külső karaktere és betűtípusai egyből elárulják, hogy a bécsi Syngrenius nyomdájából került ki. Könyvritkaság: három vagy négy példányt ismerünk belőle. A Koppenhágában őrzött példány első tulajdonosa, „M. Melchior Eisenhart” Bécsben 1523. november 23-án jegyezte rá nevét. Propagandaműről levén szó, melyet azon frissiben szokás olvasni, - nem sokkal előbb jelenhetett meg. A jelen esetben nincs szükségünk találgatásokra, a nyomdába adás és meg­jelenés dátumát belső érvek alapján majdnem pontosan megállapíthatjuk.⁴²⁶

Nagyszombati 1521 őszére teszi Nándorfehérvár elestét, mely pontosan az év augusztus 29-én történt (3,219-től). Majd elsiratja Perényi nádort (megh. 1519. február 5.) és Bakócz Tamás esztergomi érseket (megh. 1521. június 15. - 3,337 stb.), de néhány sorral alább írja: „Est tamen Antistes rursus venerandus aperte...” (3,347 stb.). Az új esztergomi érsek Szatmári György, aki 1521. december 23-án még pécsi püspök s csak a következő év május 5-én keltez okiratot esztergomi érsekként. A III. ének 647-50. soraiban említés történik Bánfi Jakabnak a törökön minap (nuper) aratott győzelméről. Ez 1522. május 1-én történt. Egy lépéssel még előbbre visznek az Ausztria hercegéről írt sorok:

Quem proceres trepidant nimium civesque protervi,
   Urbes egregiae clamque palamque timent.
Nam certos misera fecit iam morte perire,
   Quos civile nephas fecerat esse malos. (3, 669-72.)

Mikor Miksa halála után Ferdinándnak kormányzóhercegi minőséggel jutott Ausztria, a bécsiek lázongani kezdtek. Ferdinánd tizenkét ellenzéki pártvezért ítélt halálra és végeztetett ki, köztük az erdélyi származású bécsi jogtanárt, Capinius Márton volt bécsi polgármestert, a Bécsben tanuló magyar ifjak és a magyar bursa pártfogóját 1522. augusztus 9-én fejeztette le.⁴²⁷ Ennél későbbi eseményre a költeményben nem történik utalás. Tehát Nagyszombati ez időt tájt, kb. 1522 szeptemberében kezdhetett az íráshoz.

A nyomdába adás post quem-jét pedig Szalkay László egri püspökségének kezdőpontja adja. Nagyszombati ugyanis Szalkaynak, „Episcopo Agriensi” dedikálta versezetét, aki mostanában lett egri püspök „...et hoc pacto ad hanc episcopalem gloriam, ad tanta dignitatum culmina concendisti. In quibus nunc nihil crevisse videris”.⁴²⁸

Az Estei Hipolit halálával megüresedett dúsgazdag egri püspökség betöltése körül nagy bonyodalmak támadtak. 1522-ből ismerünk ugyan két oklevelet, mely Szalkayt egri püspök­nek mondja. Ezzel szemben áll az a tény, hogy ő 1523. március 29-én Prágában kelt levelében magát még „servitor Vaciensis”-nek, azaz váci püspöknek nevezi. Andrea da Burgo, Ferdinándnak II. Lajoshoz küldött követe azzal a kéréssel fordul urához 1523. április 10-én Olmützből kelt levelében, hogy Szalkayt az egri püspökség megszerzésének ügyében a pápánál támogassa. A huzavona vége: Medici Lajos lemond igényéről és VI. Adorján pápa Szalkayt a váci püspöki székből az egribe helyezi át 1523. június 19-én. S jó időnek kellett el­tel­nie, míg e végzés Magyarországon tudottá vált, illetve a pápai oklevél Szalkay kezéhez jutott.⁴²⁹

Csak ezután kerülhetett sor Nagyszombati ajánlólevelének megírására, s műve kéziratának átadására. (Mellesleg megjegyezzük, Szalkay 1522 márciusától 1523 májusáig nem is tartóz­kodott Magyarországon, mert az ifjú királyi párt csehországi útjukra elkísérte.) Szalkay, aki maga is alkalmi versfaragó volt, a neki ajánlott művet minden bizonnyal elolvasta, s mivel bizonyára tetszett neki, s mert politikai céljainak is megfelelt, vállalva a költségeket, gondoskodott kinyomtatásáról.

Valószínűleg maga vitte el Bécsbe, illetve a bécsújhelyi találkozóra, melyen Ferdinánd, II. Lajos és a lengyel király nevében Sydlowiczky Kristóf a török ellen nyújtandó segélyt és ennek feltételeit, elsősorban Magyarország belső állapotának megszilárdítását tárgyalták. Ezen a tárgyaláson Szalkay komoly szerepet vitt. A magyar küldöttség 1523. október 15-én érkezett Bécsújhelyre, tehát - ha a nyomtatás terminus ad quem-jének a koppenhágai példány­ba bejegyzett dátumot, 1523. november 23-át vesszük, - a bécsi tipográfusnak bizony elég kevés idő, kb. egy hónap állt rendelkezésére. De ezt könnyen tehette az a Syngrenius, aki Werbőczi testes Tripartitumát (2-rét 144 szn. levél) alig negyven nap alatt nyomtatta ki. Nagyszombati műve pedig csak 4-rétű 24 levél.⁴³⁰

4.

A műhöz - ezt követelte meg a kor humanista divatja - Fabri Ulrich svájci származású bécsi humanista írt szokványos kísérőverset, melyben a cohortatorium mondanivalóját összegezi. Verselménye érdektelen, versének a kötetben való jelenléte azonban nem. Jelzi ugyanis, hogy a bécsi Vadianus-féle humanista körhöz tartozott Fabrihoz valamiféle kapcsolat fűzte Nagyszombatit. Egyébként ugyanő írt kísérőverset a körrel szintén kapcsolatot tartó Taurinus Stauromachiájához is.⁴³¹

Fabri kísérőverse után következik a humanista mű másik elengedhetetlen irodalmi kelléke, a dedikáció. Az ajánlólevél a humanista epistola egyik válfaja, tehát maga is irodalmi műfaj. Konvenciói, szabályai vannak, melytől eltérni csak „tudatlanságból” lehet. Ez pedig írója doctus voltára vetne rossz fényt.

Nagyszombati ajánlólevele az egyszerűbbek közé tartozik, nem lépi túl az elogium kereteit. E műfajban senki sem vár valami nagy eredetiséget, közkézen forgó sablonjaiból ki-ki tetszése szerint válogathatott, így Nagyszombati jócskán felhasználja olvasottságát. Az ajánlólevél megszólító formulája következőképpen hangzik: „Reverendissimo domino Ladislao Zalkano Episcopo Agriensi ac serenissimi principis domini Ludovici Hungariae et Bohemiae etc. Re­gis Cancellario, domino suo gratissimo, Martinus Thaynavinus, Monachus Sancti Bene­dic­ti, sese humiliter commendat.” (AnN. p. 219.) Érdemes melléje állítani Taurinus Stauromachiá­jának hasonló részét: „Stephanus Taurinus Olomucensis Illustrissimo Principi et Dom. D. Georgio Marchioni Brandenburgensi, Serenissimi Principi Lodovici Ungariae et Bohemiae etc. Regis potentissimi Tutori dignissimo etc. Dno suo generoso sese humiliter commendat.”

Nem kétséges, kitaposott úton jár. Egyben azonban bizonyos magatartásbeli különbséget állapíthatunk meg. Míg Taurinus öntudatosan (a megszólítási formula ilyetén változatát választva) saját nevét függeszti az ajánlólevél élére, mintegy kihangsúlyozva fontosságát, addig a szentbenedekrendi apát visszalép a sorok közé, maga fölé emelve mecénását. Több helyütt követett mintája Kresling Jánosnak az 1515. évi hármas királyi találkozókor a bécsi egyetem nevében Szatmári Györgyhöz intézett panegyricus-a, mely kiadva egy bécsi 1516-os keletű (ekkor járt Nagyszombati is a bécsi egyetemen!) nyomtatványban jelent meg. Lássuk csak a textusok összevetését. Ez minden általánosító megállapításnál többet mond.⁴³²

Kresling: ... Quod ob singularem tuam prudentiam, in maxima es sicuti merito esse debes existima­tione atque auctoritate, apud sacratissium... Regem Wladislaum... Pannoniae et Bohemiae... Tu apud omnes summates et procere aulicos... (p. 210-211.) Quo fit, ut omnibus fere conviviis tuis doctos adhibeas literatosque diligas, ac liberalitate foveas... (p. 210.) Non enim parentum precibus, aut quancunque ratione habita non sanguinis hereditaria genera­sitate, sed tuo (ut dicitur) Marte certando, tuis enitendo virtutibus, quae vera est nobilitas, ad hanc episcopalem gloriam, ad illud cancellariae regiae maiestatis officium quos aliquamdiu gessisti, ad hos tantos fasces, tantaque dignita­tum culmina conscendisti (p. 209.).

Nagyszombati: Quo fit, ut ob singularem tuam prudentiam, virtutem, et linguae facundiam, in magna es (sicuti merito esse debes) existimatione atque auctoritate, tum apud serenissimum Principem Ludovicum Hungariae et Bohemiae Regem, tum apud omnes magnates et cunctas nationes (p. 219). Omnibus fere tuis conviviis doctos ad hibes, artiumque professores et sublevas, et tua liveralitate atque beneficentia foves (p. 219-220.). Quum tu non parentum precibus, nec sanguinis hereditantis generositate, sed tuo (ut dicitur) marte certando, tuis enitando virtutibus ad sum­mum nobilitatis culmen tendere... procuraveris (p. 220.). ...ad hanc Episcopalem gloriam, ad tanta dignitatum culmina conscendisti (p. 219.).

Még kuriózumként idehelyezzük az övé mellé Taurinus ajánlólevelének sablonos lezárását:

Taurinus: Vale literatorum singulare profugium, tuumque Taurinum apud invictissimum principem et Ludovicum... sedulo commendatum habe.

Nagyszombati: Vale literatorum singulare profugium, tuique Martini curam suscipere, et sub tutissimis alis defendere non dedigneris.

Nagyszombati az összevetések tanúsága szerint Kresling és Taurinus ajánlóleveleit használta sajátjának megfabrikálására. Több helyütt egész mondatokat vesz át csekélyke stiláris módo­sítással, vagy anélkül. Ez epigonizmusra vall, de ugyanígy jártak el a vele egyszabású huma­nisták. Például Kresling Beroaldusnak Váradi Péter kalocsai érsekhez intézett ajánlóleveléből puskázik. Már itt föl kell figyelnünk: Nagyszombati Bécsben tanult magyarországi huma­nisták munkáiból merít. Mintegy, előre lehet sejteni művének forrásvidékét.⁴³³

Csak műve befejezése után határozta el, hogy azt Szalkaynak ajánlja, - verséből ugyanis hiányzik az egri püspök dicsérete. Ez annál feltűnőbb, mert Szatmári György esztergomi érsekről nem feledkezik meg. Választásának fő rugója, hogy Szalkay éppen most lett az ország egyik leggazdagabb püspökségének ura, s pályája különben is egyre magasabbra ível: főkancellár és a németek felé tájékozódó udvari párt egyik befolyásos vezetője. Tehát tőle lehet legtöbbet várni mind a török elleni összefogás, mind a belső béke megszilárdításának ügyében. Tagadhatatlan, épp ez idő tájt - 1523-ban - tett is ez irányú erőfeszítéseket. Végül arról se feledkezzünk meg, a bencés reformszerzetes humanista volt, s ha egy humanista valakinek irodalmi művet ajánl, ennek fejében maga számára is akar valamit, vagy már a kapottakért fizet.

A jelen esetben aligha pénzbeli, anyagi támogatásról lehetett szó. A volt apát (mindeddig csak jelentéktelen, kis javadalmú monostorok élén) a gazdag kolozsmonostori apátságot nem tudta megszerezni befolyásos pártfogó híján, s most viszont csak egyszerű szerzetes. Valószínűleg a nagyhatalmú főkancellártól remélte sorsának jobbrafordulását, ezért ajánlja magát oly szor­gosan Szalkay gondjaiba, ezért emlegeti annak bőkezűségét és jószívűségét a huma­nis­tákkal szemben, s ezért ígéri, hogy legközelebbi költői opuszát is néki ajánlja. Jelenlegi sorsával sehogy sincs megelégedve, mint ennek költeményében is hangot ád: „Qui semper tristis nunc mea fata gemo”. (3,786.) Nem tudjuk, mit ért el, mert 1524 februárjában is szerzetesi minő­ség­ben tartózkodik Pannonhalmán, további pályafutásáról pedig nincs adatunk. Valami jutal­mat vagy kecsegtető ígéretet kaphatott, hisz munkája jónak találtatott, érdemesnek a kinyom­tatásra.⁴³⁴

Ez sem megvetendő eredmény egy humanista poéta szemében, aki már nem kéziratban terjeszti elmeművét, hanem a nyomtatottság révén szélesebb körben akar hatni és nem utolsó sorban hírnevet szerezni. A bencés monachus társadalmi hivatástudata és szerzetesi ambíciói mellett nagyfokú írói becsvágyat árul el. Nem is volna humanista, ha nem ezt tenné! Evilági halhatatlanság, írói hírnév után vágyakozik: „Et mea fama quidem celebris nomenque vigebit...” (3,785.). Írónak, poétának tartja magát, az „officium vatis” teljesítőjének. S a huma­nista poézis ismérvei alapján - az is.

5.

Mint már erről föntebb szó esett, az opusculum 1522 második felében íródott. Aktuális, köz­érdekű mondanivalójából és propagandisztikus célzatából nyilván következik, hogy az egy­korú, illetve közel egykorú magyar társadalmi és politikai helyzet és események adják helyes megértésének és értékelésének kulcsát. A mű belső elemzése érdekében módszertani szem­pontból is jogosultnak látszik ezek vázlatos előrebocsátása.

Mátyás halálával megindul a központosítás addig elért eredményeinek fölszámolása és - gyönge kezű király lévén - a rendek áldatlan harca hatalomért és koncért. A Dózsa-féle pa­raszt­háború leverése és az ezt követő kegyetlen megtorlások, melyek rabszolgasorba taszítják az ország legszélesebb rétegét, valamint az 1516-ban bekövetkezett gyermekkirály­ság, szabad utat engednek a feudális anarchiának. Pedig a belső egységre, erős központi hatalomra nagy szükség volna, mert a török támadás veszedelme erősen megnőtt. 1520-ban új szultán, Szulejmán lépett a török trónra, ki először békét ajánlott, de mikor a még mindig nagyhatalmi ábrándokban élő és külföldi segítségben bízó magyar uralkodó körök erre nem is válaszoltak, sőt magukban támadási terveket dajkáltak, hadait megindította Magyarország ellen, s elfoglalta Sabácot és Nándorfehérvárt. Ez utóbbit 1521. augusztus 29-én.⁴³⁵

A király fölkelést hirdet, de - mint a velencei követ titkára írja - a főpapok és az urak közül „senki sem követi, mert viszályok uralkodnak közöttük, ezenfelül a jobbágyok gyűlöletet táplálnak uraik ellen, úgy hogy az ország az örvény szélén áll”. Az ellenakció egyetlen eredménye az országgyűlés összehívása november 19-re. Itt a köznemesség ragadta kezébe a hatalmat és vitte a hangot. Nagy számonkérések és civakodások közepette felbuzdulásukban reformterveket dolgoztak ki és mindent megszavaztak. Jó pénzt kell veretni, mint volt Mátyás korában, zsoldos hadsereget kell szervezni stb., s mivel mindehhez pénz kell, súlyos adókat vetettek ki. Külföldi segítség után is néztek, ezért követeket küldtek a wormsi birodalmi gyűlésre. De ennek nagyobb szenzációja volt: Luther. S ráadásul épp ezidőben támadta meg a császárt a „legkeresztényibb uralkodó”, I. Ferenc francia király. A kivetett adóknak csak a tíz százaléka folyt be, annak nagy részét is elsikkasztották az alispánok és a főnemesek.⁴³⁶

II. Lajos közben megnősült s feleségével együtt másik koronaországába, Csehországba utazott, hol szintén belső bajok voltak. 1522 februárjától 1523 májusáig nem tartózkodott Magyarországon, s helyette Báthori István nádor vezette az ország süllyedő hajóját. Szemé­lyével most meg a főurak kezébe került a hatalom. A török 1522-ben is továbbfolytatta be­csapásait, Erdélyt, Horvátországot és a Szerémséget pusztította.

Ezalatt lázas diplomáciai tárgyalás indult meg a német birodalommal, a török ellen indítandó támadás ügyében. V. Károly császár ígéretet tett, ami persze ígéret is maradt, hogy a biro­dal­mi gyűléstől neki olaszországi hadjáratára fölajánlott 25 000 embert, az ún. Romzugot II. Lajos sógora, Ferdinánd főherceg vezetése alatt Magyarországra küldi. Az I. nürnbergi gyű­lésen azonban már csak 3000 gyalogosról volt szó, s a további tárgyalások folyamán a nagy hadsereg kiállítását a szeptemberben tartandó II. nürnbergi birodalmi gyűlés határozatától tették függővé.

E kétes értékű, nem is valós ígérgetések itthon vérmes, reményeket keltettek. Országgyűlést hívtak össze, melyen megválasztották a Nürnbergbe küldendő követeket, akiknek azt is meghagyták, hogy előbb Prágába menjenek a királyhoz, s kérjék meg, térjen vissza mielőbb, és Szent Márton napjára, azaz 1522. november 11-re hirdesse meg az országgyűlést, melynek a török ellen indítandó hadjárat ügyében a Nürnbergben végzettek alapján kell majd határoz­nia.⁴³⁷

Itt álljunk meg egy pillanatra! Nagyszombati műve mondanivalójával, célzásaival, melyekről föntebb kimutattam, hogy a legkésőbbi 1522 augusztusában történt eseményre utal, valamint derűlátásával ebbe a néhány hónapos időszakaszba illik, amikor még megvolt a hit a Ferdi­nánd vezette császári segítséggel végrehajtandó törökellenes háborúban és győzelemben. Ez az időszakasz: 1522. augusztus 10-től november 11-ig, vagyis addig az országgyűlésig, amely elmaradt...

Lehet, hogy tévedek, de a Márton napjára meghirdetendő országgyűlés és a pannonhalmi Szent Márton monostor Márton nevű szerzetese opusculumának létrejötte között okozati összefüggést látok. Vagyis azt, hogy monostorának és sajátmagának névnapja is adta az ösztönzést, hogy a Márton-napi országgyűlésen cohortatoriumával előrukkoljon, az ott összegyűlt főrendek állásfoglalását pozitívan befolyásolja.

Mint tekintélyes rendtag valószínűleg ő is, elment volna oda főapátjának, Tolnai Máténak kísé­rő­jeként. A legkülönbözőbb irodalmi termékek terjesztése, melyek az egyes pártok, vagy fontos ügyek propagálását vagy egyes személyek lejáratását célozták, velejárói voltak az egykorú és későbbi országgyűléseknek. Így az 1523 májusi országgyűlésen II. Lajosról gúnyiratokat terjesztettek („Libelli famosi de rege sparguntur”), mint az egyik lengyel jelentésben olvashatjuk. Geszti László deák pedig az udvari párt érdekében az 1525. évi hatvani diétára összegyűlt köznemességhez írta magyar nyelvű verses cohortatoriumát.⁴³⁸

Lehet, hogy Nagyszombati költeménye elkészült a fentebbi dátumra, az országgyűlés azonban elmaradt, mert a király nem jött haza. A nürnbergi birodalmi gyűléshez fűzött vérmes remények is szertefoszlottak. A belső civódások még inkább elfajultak, úgyhogy a nádor maga sürgeti a király hazatértét. Ez 1523 májusáig húzódott, amikor is összeül az ország­gyűlés, melyen nagy zenebona után leváltják Báthorit, s újabb reformokat határoznak el...

Erre elvitte művét Nagyszombati, s ott nyújtotta át Szalkaynak? Nem lehetetlen. Műve ugyanis nem vesztette el időszerűségét, - csupán viszonylagos realitását. A Bécsújhelyen Ferdinánddal, valamint a lengyel király kancellárjával és a császár megbízottaival tárgyaló Szalkay alkalmasnak tartotta Bécsben kiadatni, hisz a török elleni hazai és nemzetközi összefogásra buzdított, s benne foglaltatott a császár, valamint Ferdinánd és a lengyel király dicsérete is.⁴³⁹

6.

Nagyszombati műve „Ad regni Hungariae proceres” van címezve. Ha a „regni proceres” terminusnak a Werbőczi Tripartitumában használt értelmét vesszük irányadónak, akkor ez a főrendeket, főurakat jelenti. Valószínű is, hogy elsősorban ezekhez óhajtott szólni, valamint az ezekkel ellenlábas köznemesség vezető rétegéhez, de versének intonációja (Hungara nobilitas, cur non consurgis in hostes?) mindjárt elárulja, hogy a „proceres” alatt az egész nemesség, tehát a hivatalos nemzet értendő.⁴⁴⁰

Műve három „liber”-re, azaz énekre tagolódik. Cohortatióról lévén szó, nem a cselekmény (ilyen nincs is!) követeli meg e hármas tagolást, hanem a mondanivaló hatásos logikai csoportosítása. E műfaj a rábeszélő szónoki beszédnek költői változata, ezért tagolása, belső felépítése, stílus-ékítményei, sablonjai, fordulatai bizonyos fokig az egykorú retorika szabá­lyait követik, melyek a humanista költészetben teljes polgárjogot nyertek.⁴⁴¹

A három liber közül az első hangulatkeltő jellegű, általában festi a török veszélyt a rikító színekkel nem fukarkodva. A másodikban a jelen ellenképét adja, az ősi dicsőség, a kiváló elődök megmutatásával, hogy aztán a harmadikban annál élesebb képet kapjon az ősöktől elfajzott, romlásnak indult jelen, mely azonban csak akkor volna pusztulásra ítélve, ha nem javul meg, nem végzi el az ősök példáit követve a belső reformokat, s nem fog össze a fenyegető ellenség ellen. Erre szükség van, s lehetséges is, még vannak kiváló férfiak, és van külföldi segítség; tehát meglesz, és a költő-szónok meggyőzendő közönségének megjósolja a győzelmet, szemük elé varázsolja a győzelem nyomán megszülető új aranykort, mikor mindenki boldog lesz, s a költő is elnyeri jutalmát... Most pedig nézzük az egyes énekeket kissé közelebbről!

Az első ének elég szokványos, általában az úgynevezett török-irodalom közhelyeit hordja össze. Első soraiban a költő szónoki kérdésekkel intonál, s végeredményében műve igazi célját, lényegét fejti ki röviden. Magyar nemesség, mért nem kapsz fegyverre, mért nem indulsz hadba? Az ellenség itt van már, föléget mindent, megsemmisíti a nemzetet és a hazát. Ezután rátér, mit műveltek a törökök az eddig leigázott országok népeivel. Örményországot, Balkánt s hosszasan a Görögországot ért szenvedéseket ecseteli. Rhodus szigetének elestéről (1522. december 21-én adta meg magát a töröknek), melynek híre csak 1523 februárjában terjedt el, nagy port vert föl szerte Európában és nálunk is, szót sem ejt. Verse írásakor erről még nem tudott. A foglyokat ért különböző testi és lelki szenvedések sablonos leírásával ijesztgeti a nemeseket. E megalázó szenvedések közt találjuk a paraszti és a kétkezi munkát is: a foglyoknak marhacsordát és disznócsürhét kell legeltetniök, építkezésekhez követ, gerendát hordaniok, szántaniok és kapálniok.

A klasszikus allúziókkal és mitológiai hősök nevével dobálózó költő humanista vértezete alól lépten-nyomon kibújik az egyházi ember. Különös gonddal írja le a templomokon és monostorokon megesett török pusztítást. S mivel a pogány török nemcsak a haza, hanem a keresztény hit ellensége is, hosszas kitérővel és saját klasszikus műveltségének fitogtatásával bizonygatja, hogy a görögök és a rómaiak olyannyira ragaszkodtak hitükhöz, hogy halálra ítélték neves bölcselőiket és híres embereiket, ha az istenekben kételkedtek. „Inkább az isten tiszteletét akarták megtartani, mint mély bölcsességek ismeretéhez jutni” - mondja helyeslőleg (1, 265-6.). Mennyivel inkább kell nekünk megvédenünk az igaz hitet a török ellen, - tér át a kereszténység és az egyház dicséretére, melynek szentjei vértanúságot szenvedtek hitükért. S hozza is a példákat a szentírásból és a martirológiumból. Az egyháztól kapott lelki javak közt nem felejti el megemlíteni: „Dispulit errores, mendosa volumina carpit. Fortiter hereticum pellit ab orbe nephas” (1, 349-50). Ezeken a sorokon már érzik, hogy tud a hazai reformáció megjelenéséről, a lutheranus könyvek terjesztéséről.

Az egyház nyitja meg az igazak számára a mennyet, az eliziumot. Ez a mennyország, melyben az odakerültek az Urat és Szűz Máriát színről-színre látják és imádják, a humanista poézis közhelyeivel megrajzolt szép földi élet átvetítése a másvilágra. Itt lakoznak a Deciu­sok, Mucius Scaevola, a Fabiusok, tehát mindazok, akik életüket nem sajnálták feláldozni hazájukért. Nosza magyar urak - hozza le a tanulságot egy újabb szónoki kérdéssel - kívántok-e mennyországba jutni? Fogjatok össze és űzzétek ki a törököt! Ez is közhelye a törökellenes irodalomnak. Például Macedoniai László is bőkezűen odaígérte a mennyországot a német birodalmi rendeknek a Worms-i gyűlésen mondott beszédében, ha megsegítik Magyar­országot a török ellen. - Természetesen azoknak, kik eme kötelességüket nem teljesítik, Nagy­szombati az Orcust, a poklot helyezi kilátásba, hol kénfolyamok, éhség, szomjúság stb. vár a hazaárulókra és hazájuk dúlóira, kik a haszon kedvéért az özvegyeket és a szegény parasz­tokat sanyargatják. Itt szenved Cacus is, aki a falvakat dúlta, céloz klasszikus allúzióval kora dúló s az egyházi javakat nem kímélő jobbágyuraira.⁴⁴²

Ezt a kissé általános, a török veszély rémével fenyegető és a harcba szállásért mennyországot ígérgető első éneket egy már jóval konkrétabb, követendő példákat a hazai történelemből felvonultató második fejezet követi. Fölállítja a megszépített magyar múlt tükrét, hogy a jelen elkorcsosult fia abba belenézve magába szálljon, erőt és példát merítsen a javulásra. A régi dicsőség hangját üti meg, azonban ez a dicsőség is kizárólag a nemesség dicsősége.

Itt is kitaposott nyomokon jár. A törökellenes irodalomban mindenütt fölbukkannak a követendő nagy ősök, kiktől a jelen elfajzott. Azonban ennek legélesebb, leghatározottabb megfogalmazója a német nacionalista Konrad Celtis, ki Tacitus Germaniája alapján fölfedezi a germán ókort s a németek minden kérdésében a régi germánság harci készségét, jellem­szilárdságát és erkölcsi tisztaságát állítja a jelen elé. Celtis a közép-európai humanizmus egyik legjelentősebb és legnagyobb hatást gyakorló alakja, a bécsi egyetem és udvari körök humanizmusára évtizedekre rányomja bélyegét. Hatása az ott tanult és irodalmat művelő magyarországi humanisták műveiben is föllelhető. Így Taurinus Stauromachiájában és Nagyszombati munkájában is. Különben a régi dicsőség hangoztatása a Dózsa-eposzban is megtalálható, kiváltképp az ott megszólaltatott Bakócz és Báthori beszédében.

Ezek a helyek nem is kerülték el Nagyszombati figyelmét, csakhogy ő az ott található kis részleteket egész átfogó rendszerré dolgozta ki.⁴⁴³

Hogy is kezdhetne Nagyszombati egy éneket másként, mint szónoki kérdéssel:

Si vos nobilitas generosaque nomina tangunt,
   Cur sinitis proavum suppeditare decus?
Nonne est dedecori priscos postponere mores,
A proavis meritis degenerari piis? (2, 1-4.)

Ezután természetesen ókori példák jönnek a római történelemből. Kettő arra, hogy kiváló szülők gyermekei mennyire elfajzottak apáiktól, kettő pedig, hogy egyszerű vérből szárma­zottak mily dicső történeti szerepet töltöttek be. A példák Valerius Maximus Factorum dictorumque memorabilium libri című közkedvelt és sokat forgatott munkájának 4., illetve 5. fejezetéből valók. Valerius Maximus mindkét típusra négy-négy példát hoz. Ezek közül Nagyszombati mind a két esetben az első kettőt választja ki.⁴⁴⁴

Majd általában beszél a kiváló elődökről, kik tudtak „Pro patria semper fortia facta pati.” Kik ezek a dicső ősök? Attila, a szent királyok, vagyis István, László és Imre. Persze a bencés szerzetes nem tagadja meg magát, ide sorolja Adalbert püspököt és Szent Gellértet is. Őket a törökverő Hunyadi János, Báthori István, Kinizsi Pál és végül Mátyás király követi. Közülük kettővel foglalkozik bővebben: Szent Istvánnal és Mátyással. Mindkettőnek 170-170 sort juttat.

Érthető, hogy a „szent királyokat” kiemeli, ez már egyházi hagyomány is volt, melyet propa­gált latin nyelvű irodalmunk, s megtaláljuk magyar nyelvű kolostori irodalmunkban, sőt még világi költészetünkben is. „Az régi jó királyok míglen országlának - énekli Cantilénájában Apáti Ferenc -, igazak valának az szegény országnak, az szent koronának híven szolgálának, avval áldozának.”⁴⁴⁵

„Akkor voltak Saturnus arany századai” - mondja lelkendezve Szent István koráról Nagy­szombati (2, 245). Valóban Szent István korát rekonstruálja a legendák és a Krónika alapján? Csak részben. Inkább saját kora égető sebeit és problémáit viszi vissza - nem egyszer anakronisztikusan, - de fordított előjellel, az erényt és pozitívumot láttatva. A Jagelló-kor központi problémája a pénz, melynek mind a királyi udvar, mind pedig a feudális nemesség állandóan híjával volt. Ennek ellentéte így vetődik vissza a XI. század elejére: „Fénylő ezüst­ből, rézből és aranyból, valamint pénzből hatalmas bőség volt. A paraszt kölykök arany­forintokkal játszadoztak és a kamaszoknak degeszre volt tömve az erszénye” (2, 253-256.). Az árutermelés és a kereskedelem is lehanyatlott a Jagellók idején, tehát Szent István korában „egyeseknek hatalmas árumennyiségek voltak birtokában, és a nép mindennemű javakban bővelkedett. Sokfajta borral voltak színültig a pincék; s minden sarok gazdagsággal, volt tele” (2, 257-260.). „Akkor virult - teszi mindjárt hozzá - a becsületesség az országban, az állha­ta­tosság és az erény.” A bencés szerzetes jól tudja, hogy a szegénység nem a legjobb tanácsadó!

A korabeli egyházi írók nem egyszer kifakadtak az egyházat és egyházi vagyont prédáló világi urak ellen. Ellenben Szent István, „az Úrnak sokfelé szentegyházakat (templomokat, kápolnákat) emelt, s ezeket méltó tisztességgel, dús javadalmakkal, tizedekkel, falvakkal és egyéb jövedelmi forrásokkal látta el, és ezekben [ti. egyházakban] az ég úrnőjét és Istent [Tonantem] szüntelen imádják; kiváltképpen a szerzetesek engesztelik az Istent könnyes, jámbor fogadalmakkal és könyörgéseikkel.” (2, 281-8.) Bizony, akkor a bencések is gazda­gabbak voltak és az egyház is jobban állt. „Ecclesiae suae nemo rebellis erat” - kiáltja, s Lutherre gondol. Nagyrészt emez egyházi szempontok és érdekek emelik oly magasba a bencés szerzetes szemében Szent István korát.⁴⁴⁶

Nem ez a helyzet Mátyás királlyal. Itt nem a pap egyházi érdekei érvényesülnek, hanem a Jagelló-korban kialakult, egyre fényesebbé vált Mátyás-képet mutatja meg. Mátyás alakja mindjárt halála után naggyá nőtt a hazai közvéleményben. Külföldi humanisták, Celtis és Hassensteini Bohuslav is látják jelentőségét. Ez utóbbi egyik versében követendő példának állította II. Ulászló elé. A magyar nyelvű költészet glóriát fon feje fölé, a Néhai való jó Mátyás király kezdetű ének szerzője a XVI. század tízes éveiben is elsiratja. A feudális anarchia éveiben Geszti László deák így idézi:

Szegén Mátyás királ vala békességben,

Mert országa vala egyességben,
Vitézek valának nála tisztességben,
Az urak valának nagy egyenességben.⁴⁴⁷

Nagyszombati szerint ő a legnagyobb magyar király, a többiek közül csúcsként kimagaslik, alatta az ország úgy virágzott, mint hajdan Róma Cicero idején. Minden ellenségét megverte, az ország határait kiterjesztette, Bécset elfoglalta stb., ugyanazok a szólamok, melyeket latin és magyar epitáfiumokból is ismerünk. A most omladozó palotája életében ragyogott, s le is írja részben Taurinus nyomán, részben autopszia alapján. Érdekes, hogy a Corvináról nem tesz említést! Kiválóságát kemény, erőskezű uralmában jelöli meg. Tőle féltek a nagyurak és a főpapok. Végeredményben benne a központosító monarchát ünnepli, akire nagy szüksége volna az országnak.

Hogyha a könny föltámaszthatná most a halálból,
   Könnyözön öntene el völgyeket és hegyeket.
Mert a magára maradt népet úgy gyötri az inség,
   Melyet most gonoszul szülnek a szörnyű bajok.
Ő tudná egyedül fenséges erővel az ország
   Régi dicsőségét visszaszerezni megint.

(2, 517-6. Vajda Endre fordítása.)

A dicső elődök meghaltak, oda a dicsőség, - adja meg a harmadik ének alaphangját.

Dúl a lator, s a hamis, pöffeszkedik, jaj, a parázna,

   Tombol a jogfacsaró és a Judás ma az úr.
Megvetik, ó, a hitet, s a királyi hatalmat unottan
   Fitymálják s kevesen vannak a szófogadók,
Súlyos adók görnyesztik a népet, jajgat az özvegy,
   Semmi sem oly gyakori, mint az adó meg a sáp.
Nincs aki büntetné ma a bűnt, törvény az ököljog,
   Így pusztul város, föld, falu, templom, erőd.

(3, 69-76. Vajda Endre fordítása.)

A feudális anarchiát festi a klasszikus szerzők fordulataival, melyek azonban igen sok humanista írónál is előfordulnak. Ugyanazzal a kéréssel fordul II. Lajoshoz, mint az 1523. évi országgyűlés: uralkodjék kemény kézzel, éljen hatalmával.

A bajok gyökerét vizsgálva, eljut a Dózsa-féle parasztfelkeléshez, melyet Taurinus nyomán, s nem egyszer Taurinus szavaival ír le. Katasztrófának tartja, de tisztán nemesi szemszögből nézi, elítélve a parasztokat. S a nemesi dicsőség lehanyatlását, valamint a török veszedelem elhanyagolását is részben annak tulajdonítja, hogy a nemesség színe-javát a parasztok leölték: „Tunc is nobilium cecidit...” (3, 169).

Íme 1521-ben az ország védőbástyája, Nándorfehérvár is elesett... Most aztán hosszú szónok­lattal fordul a nemességhez: ne húzzanak szét, vessék ki maguk közül a békétlenkedőket és zavartkeltőket, fogjanak fegyvert, hisz nem is oly nehéz megverni a törököt. Minapában is Boriszló Péter, majd Bánfi Jakab csekély számú csapataikkal nagy vereséget mértek rá. S itt vannak barátaink, királyunk rokonai: Ferdinánd főherceg, Zsigmond lengyel király, itt a császár, valamint a pápa és Európa keresztény népei. Ha megindulunk, egy-kettőre, kiirtjuk a rettegett török szörnyeket, akiket nemi kicsapongásaik amúgy is elgyengítettek.

S akkor, (az előre látott győzelem után,) eljő az aranykor, langy szellő fú mindég, és virágba­borulnak a ligetek. Nem kell adóval nyomorítani a köznépet, mert a zsákmányból ki-ki dús­gazdag lesz. Az uzsora megszűnik, a parasztok nem sírnak káraik miatt, mindenki nagy vagyont gyűjthet. Még a pénznek sem lesz kisebb súlya a kötelezőnél Megszűnik a veszeke­dés, civódás a rendek között; a rendek a királyt, a király pedig őket egyaránt tiszteli. A királynő szépséges királyfiakat fog szülni, akik atyjuk országain uralkodnak majd dicsősé­ge­sen. S végül a költő, aki mindezt oly szépen megálmodta és előadta, szintén elnyeri jutalmát, az örök hírnevet, ama nevezetes munkájával, melyet II. Lajos győzelmeiről és dicső tetteiről fog írni...⁴⁴⁸

Mindez a húszas évek magyar társadalmi bajainak, égető problémáinak föloldása, álom­világba transzponálva, a humanista poézis költői eszközeivel és közhelyeivel. A költő még álmaiban sem akar egy új világot, görcsösen ragaszkodik a régihez, s ezt szeretné megtisz­to­gatni a jelenben - szerinte - esetlegesen hozzátapadt hibáktól és bűnöktől. Hogy is várhatnánk mást egy bencés reformszerzetestől, aki mint szerzetes sem érti az idők szavát, hisz nagy­múltú, de idejétmúlt monasztikus rendjét reformokkal véli megjavíthatónak.

A többszörös bencés apát az ország vezetőrétegeihez tartozik testestől-lelkestől. Szemlélete jellegzetesen feudális nemesi szemlélet. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az a szűkkeblű, korlátolt magatartás, hogy a jobbágyok röghöz kötését, melyet a bosszút álló nemesség az 1514. évi országgyűlés 25. &-ának hirhedett első cikkelyében fektetett le, még a verse végén megénekelt aranykorban is fent óhajtja tartani: „Rusticus et stabili sede quietus erit” (3, 746.).

7.

Nagyszombati opusculuma az úgynevezett török irodalom terméke, beletartozik abba a re­mény­telen szó- és betűáradatba, amit Európa humanista tollforgatói - hivatottak és hívatlanok, szónokok és versfaragók - a török veszedelem címén, illetékesekhez és illetéktelenekhez intéztek és a „keresztény” olvasóra zúdítottak - a XV. század eleje óta. „Armis, armis opus est, inquam, viri praestantissimi, non verbis; exercitu bene instrueto, non compta et perpolita oratione; robore militum, non verborum magnificentia,” - kiált föl a törökellenes orációk egyik nagyhatású mintapéldányában a híres humanista Bessarion. Szép szavak repdestek, antik stíluspatronok puffogtak, és kialakult egy sablonos „török irodalom”. E publicisztikának tényleges hatása semmi esetre sem volt arányban a ráfordított szellemi erőfeszítéssel. Hacsak azt nem számítjuk komoly eredménynek, hogy a török elkövette sok szörnyűség leírásának olvastakor vagy hallásakor megrettentek a nyugati urak, s megborsódzott a papok és polgárok háta; s ez a nem egyszer mesterségesen táplált rettegés a török inváziótól könnyebben meg­nyi­totta zsebüket és pénzeszacskóikat. De ezek a „török adó” címén kisajtolt összegek leg­többször a kiapadt királyi kincstárakba vándoroltak, s nem egyszer a „keresztély fejedel­mek” egymás ellen folytatott háborúinak finanszírozására használtattak fel. A „szent ügy”, melyért a humanisták oly sok tintát hullattak, Nyugat-Európában jó fejőstehénnek is bizonyult.⁴⁴⁹

Nálunk sem volt hiány a tintában, nálunk sem mindig a török ellen használták fel a „török adót”, azonban nálunk a tinta mindig a vér nyomában folyt. A XV. század negyvenes éveitől kezdve akuttá és tartóssá vált török veszély, mely az ország függetlenségét és létét fenyegette, elevenbe vágó, központi problémává nőtt. A magyar humanisták átveszik és visszhangozzák az európai török-irodalom közhelyeit és fordulatait, azonban az ő tolluk alatt ezek az elcsépelt sablonok többnyire tartalmat nyernek a fenyegető veszély árnyékában. Vitéz János a török­verő Hunyadi, Janus Pannonius, Vetési László és a többi kancellista pedig Mátyás király intencióit öntötték európai formába, fogalmazták meg humanista stílusban és frazeológiával. S e hagyomány természetesen továbböröklődött a Jagelló-kor diplomáciai levelezésében, a külföldi udvarokhoz és a német birodalmi gyűlésekre küldött követek humanista orációiban. Népszerűsített formában föllelhetők az egyházi beszédekben, sőt még magyar nyelvű költé­szetünkben is.⁴⁵⁰

A magyarországi törökellenes humanista publicisztika zömében próza: levél vagy szónoki beszéd. Enemű hazai verses alkotás - Nagyszombatit megelőzve - csak Janus Pannonius tollából maradt fent; 1464-ből: Mátyás nevében Antonio Constanzi olasz iskolamesternek címezve, ki a magyar királyt verssel buzdította a török elleni harcra. Janus eme költeményét a jelek szerint Nagyszombati nem ismerte. Igaz, nehezen ismerhette volna: nyomtatásban elő­ször 1522 októberében jelent meg Hadrianus Volphardus bolognai Janus-kiadásában.⁴⁵¹

Hasonlóképpen azt sem lehet bizonyítani, hogy Nagyszombati a XVI. század első két évtizedében írt és nyomtatásban megjelent törökellenes carmen cohortatoriumokat felhasz­nál­ta volna. Sablonos egyezések természetesen akadnak, de ez mit sem jelent ebben az ereden­dően sablonos irodalomban. Szorosabb kapcsolatot, „hatást” csak abban az esetben szabad fel­tételeznünk, ha ezt szószerinti szövegegyezések is alátámasztják. Ilyenre pedig - legalábbis én - nem akadtam, ami a külföldi Carmen cohortatoriumokat illeti.⁴⁵²

8.

Ellenben hazai példa és ihlető van, mint erre fentebb már többször utaltam: Taurinus Stauro­machiája. Ez nem török -, hanem magyar parasztellenes humanista költői alkotás, melyben a morvaországi német származású Stieröchsel István (humanista néven Taurinus), ki a bécsi egyetem elvégzése után Bakócz Tamás esztergomi érsek, majd pedig Várdai Ferenc erdélyi püspök udvarában helyezkedett el, - az 1514. évi parasztháborút énekelte meg Lucanus Pharsaliájára függesztett szemmel. A két mű kapcsolatára először Horváth János, majd pedig Császár Zoltán hívta fel a figyelmet, de csak mellékesen; és állításukat nem is bizonyították tényszerűen, ami humanista művek esetében is egyet jelent a szövegösszevetéssel.⁴⁵³

Nagyszombati - mint már szó esett róla - elég részletesen foglalkozik a Dózsa-féle paraszt­felkeléssel ama tételének igazolására, hogy a parasztság bűnös az ország lezüllesztésében, mert nem akarta teljesíteni Istentől rendelt örök hivatását; azaz, ahelyett, hogy szántott-vetett volna szorgalmasan és az urakat szolgálta volna, galádul uraira támadt, s vérbe borította a romlásnak indult Pannoniát (3, 109-182.). A véres borzalmak leírását humanista modoros­sággal zárja:

Caetera scriptores recitent vatesque periti,
   Qui possunt calamis scribere cuncta suis.
Nam mea frigenti torpentia corda
   Non sunt, heu, magnis apta sonare tubis.

Egykorú olvasói legalább egy „vates peritus”-ról tudtak, ki mindezt megénekelte. A paraszt­háború történetét ugyanis ketten szedték versbe: Volphardus és Taurinus. Mindketten a bécsi egyetemen végeztek és mindketten a gyulafehérvári püspöki udvarban helyezkedtek el, s Nagyszombati valószínűleg mindkettőjüket még Pécsből ismerte. Volphardus verselménye, mely már 1517-ben készen állt, nyomtalanul elveszett, kinyomtatásáról sem tudunk. Taurinus „eposza” pedig alig négy évvel előzte még Nagyszombati versezetét; 1519-ben a bécsi Syngrenius betűivel látott napvilágot, kérőverssel is Ulrich Fabri látta el.⁴⁵⁴

Nagyszombati figyelmesen átolvasta Taurinus költeményét. Nagyon tetszhetett neki, mert kijegyzetelte, és saját művének írásakor fölhasználta. Mit, mennyit és hogyan? A válasz be­pillantást enged a költő műhelyébe, elárulja módszerét, jellemzi költészetét és megmutatja eredetiségének fokát, - amennyiben eredetiségről a humanista epigon-költészetnél egyáltalán beszélhetünk.

A parasztháborút tárgyaló részletnek szinte minden során érezni a Stauromachia „ihlető” hatását. Sokhelyütt - egy-egy áruló szó, kifejezés vagy hasonló helyzet nyomán - csak érezni lehet, ám a minta követése kézzelfoghatóan tetten nem érhető. Többhelyütt azonban így is. Például mikor a felkelő parasztok fegyverzetét leírja, két igen ritkán használt szó vezet nyomra:

Nagyszombati: Hac ratione feros falces mutabant in enses, Occas et burras, dura metalla simul, (3, 125-6.)

Taurinus Ille noves iterum conflato vomere in enses Sollicita purgare manus, pars maxima curvis Falcibus, hi rutris, pars uncae fidere burrae; Parc occae dentem, quo glebas gregit inertes... (2, 248-51.)

Taurinus hosszadalmas leírásait rövidre fogja, pl. mikor a parasztság pusztításait ecseteli:

Vastabat villas, hortos, pecuaria, caulas    Et quidquid regno commodidatis erat. Hinc spoliabat amens donaris, templa sacella    Thuricremas aras sacrificosque sinus. Non illam puduit castos uiolare pudores,    Vestales sanctas uigrigneosque choros... (3, 130-6.)

Extemplo infestis esustas hostibus urbes, Muscatas vites, hortos, pecuaria, caulas, Horrea cum cellis et propugnacula et arces. Oppida cum villis sinuoso condita tractu. (1, 530-4.) Fama volans aras, donaria, templa, sacella, Coenobia atque foces Vestales semine multo Pollutos, magnae violatas turpe Dianae Sacrificas vates, raptas uiduasque nurusque Nunciat... (1, 536-40.)

Még szembetűnőbb a rokonság a „rustica turba”, a „paraszt csőcselék” kegyetlenkedéseinek bemutatásánál. Érdekes és jellemző, hogy itt a Stauromachia ama rikító részleteit kama­toztatja Nagyszombati a parasztok megbélyegzésére, amelyeket Taurinus éppen a foglyul ejtett parasztokon elkövetett nemesi kegyetlenkedések leírásának szentelt:

Nonnullis stricto transfixit uiscera ferro    Et certis spatulas, guttura, corda caput. Semicremis reliquum suspendit corpora palis,    Certis diripuit brachia, crura manus. Caetera Pentheo lacerabat corpora ritu    Escetis uenis uisceribusque suis. Stillabant misero nimiae de corpore guttae.

...et inexorabile praebent Indicium, dimembratis quorum artibus istic Lurida Pentheo lacerantur corpora ritu. Exextis venis digitos pedicasque manusque, Brachia, crura, genu, poplites et foemora, pecten Et latas spatulas et cum polmonibus armos Cordaque visceraque et longi internodia tergi Carnifices in frusta secant torrenda verutis, Non magis exusto stillantes corpore guttas Enumerare potes... (4, 282-3.) Caetera semicremis suspensa cadavera palis, Turpe nimis visu, caldias torrentur ad auras.

Az is jellemző, hogy Taurinusnak a parasztháború egy fázisáról, egyedi eseményéről adott leírását (a nagylaki csatáról van szó!) Nagyszombati általánosítja az egész háborúra érvényes jellegűvé emeli:

Stabant attoniti proceres et corde gelato    Ex terrore graui saeuiciaque truci. Tunc uis nobilium cecidit, tum maxima regni    Pars iacuit bellis debilitata feris. 3, 167-70.)

...iam fessi proceres stant corde gelato Nec liticen pugna caruit nec, cornicen hasta. Omnia casus agit; nullis victoria castris Certa; incerta fides bellorum illusit utrisque. Tandem nobilium cecidit vis innumera vi Rusticolae plebis... (3, 64-9.)

A felvonultatott szövegegyezésekhez - azt hiszem - nem kell sok kommentár. A bencés „vates” a kortársköltő elmeszüleményét alaposan áttanulmányozta. A szó szoros értelmében - kijegyzetelte, s az így megszerkesztett florilégiumot a szerinte legmegfelelőbb helyen és módon, tetszése szerint használta föl. Bűnt vagy inkorrektséget ezzel nem követett el sem Taurinus, sem az „írói magántulajdon” ellen. Csak kora költői gyakorlatát követte.

A latin nyelvű humanista poézis eredendően epigonköltészet: poétikájának saroktétele, gyakorlatának életeleme az utánzás. Érthető, hisz az iskolából nőtt ki. S csak ritkán nőtt fel, koloncként magával cipelte az iskolát. Még kiválóbb képviselői is csak néha, szerencsés pilla­na­taikban tudták e koloncot nyakukból teljesen lerázni. Elgondolhatni, mivé fajult ez a született epigonköltészet a született epigonok kezén.

Nagyszombati is epigon, de nem tartozik a legsilányabbak fajtájába. A közepesek közül való. A közvetett mintát részben feloldja, áthasonítja. Példaképe, Taurinus, sokkal messzebb megy az effajta irodalmi „kölcsönzésben”: Stauromachiájának nem egy részlete a „cento” határát súrolja.

A Stauromachia nem csak a parasztháborút felelevenítő részletnél állt példaként előtte: ott kísért az opusculum egésze mögött. Hatása természetesen közelről sem oly kézzelfogható, mint a tematikailag is rokon fejezetnél. Csak itt-ott bukkannak fel a közhelyek áradatában a Taurinusból ismert szavak, kifejezések vagy sorcsonkok, mint Vergilius hajótöröttjei „in gurgite vasto”.

Nagyszombati a törökverő, dicső elődök sorában Hunyadi János után említi: „Magnificus Stephanus fuerat Bathoreus Achilles”. (2, 395). Ez a Báthori István 1495-ben halt meg. Hasonló nevű unokaöccsét, ki tevékenyen részevett a parasztfelkelés leverésében, Taurinus énekli meg: „Sed meliore, satus fato Bathoreus Achilles” (3, 103.). Az ősök élére mindkettő Attilát állítja, és megemlíti:

Nagyszombati: Quando etiam aequoreos nauali caede Britannos Atrauit... (2, 97-8.) Bezzeg az ő idejükben: Nullus, qui Hungariam saevo Mauorte petiuit, Bictor erat, mox sed caede repulsus abit. (2, 115-6.)

Taurinus: Quando Caledonios navali caede Britannos Stravit... (4, 35-6.) Marte, quod, iniusto Ungariam quincunque petisset, Nemo bictor abit... (4, 66-7.)

A kiemelt szövegrészek rokonságához nem fér kétség. A Stauromachiából idézett sorok az ún. Bakócz-orációból valók. Ez is verses svasoria, azaz carmen cohortatorium, melyet Taurinus az esztergomi érsek szájába ád. Bakócz Tamás a királyi tanácsban az ország fő­neme­seihez szól és a parasztság ellen harcra buzdít. A nemesség hadi kudarcait a parasztokkal szemben az ősi dicsőség lehanyatlásának tulajdonítja:

Ó, milyen elfajzás, ó, jaj, mi be messzire estünk
Ősi atyáinktól! Olvassuk a krónika lapján
Hajdani tetteiket...

(4, 23-tól. - Geréb László fordítása.)

Attilának, a „szent királyoknak”, közülük külön kiemeli Szent Istvánt, és IV. Bélának hősi tetteit sorakoztatja fel az „Ungara nobilitas” elé követendő példának:

Rajta tehát, magyarok! Ha van itt e hazán nemes ember,

Oly nemes ember, akit még ősei hírneve érint:
Marka ragadjon most fegyvert és ősei jussát
Oltalmazza meg és hadd nyomja el ezt a zavargást
És a hazát dúló köznépre lesújtson a kardja
Összesereglett és nagy száma van az elleneinknek;
Nem kell rá sok erő mégsem, higgyétek el, úgyis
Megverjük s e paraszt népség s a jövői parasztság
Megbűnhődik ezért tőlünk, ahogy érdeme hozta.

(4, 102-70. - Geréb László fordítása.)

Ismerős közhelyek! Oly csekélységeken pedig, hogy itt a magyar parasztság, az opusculum­ban meg a török ellen használtatnak fel, a humanista epigonok kétes értékű költői gyakor­latának ismeretében - fönn sem szabad akadnunk. E „hazafias” szólamkincset Taurinus is részben Bécsből importálta. Ott megint más célokat szolgált.

Bakóczén kívül még több svasoria is olvasható a Stauromachiában. Majd mindegyik nyújtott valami felhasználhatót. Így Báthori dorgáló levele és Dózsa beszédei. Ez utóbbiak a nemesség bűneinek és a kor romlottságának sablonjait ajánlották Nagyszombati figyelmébe. És ne fe­led­kezzünk meg a Taurinus festette eliziumról és az alvilágról sem. Az előbbi épp oly, evilágról stilizált, humanista paradicsom a parasztháborúban elesett urak kényelmére, mint Nagyszombatié a török ellen küzdő nemesek számára. Míg Taurinus a kénszagú, vergiliuszi pokolra Dózsát küldi, ki „a hazát nyomorultul felforgatta”, addig Nagyszombati a haza­árulókat és az ország dúlóit.

S hogy teljes legyen a sor: az opusculum szerzője valószínűleg a Stauromachiától nyert ihletet ily nagyarányú „epikai” vállalkozásra. A hangsúly a nagy arányokon van. Műve csak 260 sorral rövidebb, mint Taurinusé. Nem kétséges, hogy magában eposzi igényeket is dajkált, mint ezt a „liber”-ekre, azaz énekre való tagolása is mutatja. Énekre való osztás és ily nagy­arányúság alig található meg másutt, az európai „carmen cohortatorium”-ok népes családjá­ban.

Más szerzőket nem is olvasott, nem is használt fel Nagyszombati? Mindent Taurinustól vett kölcsönbe? S műve nem is egyéb, mint annak puszta kizsákmányolása? Távolról sem. Egyetemet végzett, művelt humanista volt, ennek megfelelően ismerte a klasszikus irodalmat, továbbá korabeli, kiváltképpen a bécsi humanista körökből és nyomdákból kikerült munkákat, nem is szólva a turcicá-ról. Az a tengernyi humanista közhely, szólam, fordulat, mely szinte minden disztichonjából ránk kiált; stílje, írásmodora és modorosságai - mind-mind ezt bizo­nyítják. Taurinuson kívül más költő vagy költői mű kézzelfogható hatását azonban nem tudtam kideríteni és kimutatni. (Nem lehetetlen, hogy másnak sikerülni fog.)

Ez azonban azt is jelzi, hogy a magyarországi humanista irodalomban megvan a belső folytonosság és egymásra hatás. Nagyszombati korszakának legjelentősebb hazai opuszára függeszti szemét sajátjának írásakor. Alaposan felhasználja motívumait, fogásait, fordulatait, kifejezéseit, de mindezt legtöbbször átformálja, továbbfejleszti, összeelegyíti a török-irodalom gazdag sablontárával stb., és így végeredményben céljainak megfelelő, új költői művet hoz létre. Éppen ez a továbbépítés, az itthon kapott motívumok erőteljes földolgozása, tovább­fej­lesztése az a többlet, mely az opusculumnak viszonylagosan önálló helyet biztosít, egyéni arcélt kölcsönöz az egymásba mosódó, egyéni profilt nélkülöző törökellenes irodalmi termékek tengerében.

9.

Persze, ezzel nem mondtunk valami sokat. Nagyszombati - mai értelemben - nem nevezhető költőnek: a humanista divat és iskola termelte szorgos verselő. Nem költőegyéniség: nemhogy egyéni hangja, hangfoszlánya sincs. Adva van a téma, ezt a szónoki-költői retorika szabályai alapján megkonstruálja, aztán időmértékre szedi, szokványos humanista latin nyelven, mely­nek majd minden kifejezése, ornamentuma valamelyik klasszikus poétáé, főként Vergiliusé és Ovidiusé. Természetesen ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy ezeket az auktorokat első kézből használta. Ezeket tanította, népszerűsítette az iskola, a kortársak művei: benne voltak a leve­gő­ben. Éppen ezért a párhuzamos helyek kimutatásától itt eltekintek. Csupán egy példát hozok. Még az oly jellegzetes, a magyar társadalmi viszonyokra sajátosan jellemző „röghöz­kötés” versbeni megfogalmazásához is klasszikus reminiszcencia szükséges:

Nagyszombati: Rusticus et stabili sede quietus erit (3, 746.)

Ovidius: Denique, quidquid ages, ante os oculosque volabo    et queror et nulla sede quietus eris. (Ovidius: Ibis 157-8.)

Ezek a reminiszcenciák, távoli, messzi utalások jelentették a finomságot, a poéta „doctus” voltát, költészetre termettségét az egykorú, vájtfülű értő szemében. A költői mű értékelésének és nagyrabecsülésének ez az ismérve - rég letűnt a korral és az epigon humanista, poézissel együtt.

Így járt az opusculum is, mely a Stauromachia mellett a Jagelló-kor latin nyelvű humanista irodalmának valóban legjelentősebb költői opusza. Hiába készült a közkeletű európai módi szerint, hiába bírja el az összehasonlítást az egykorú Európa hasonnemű költői termékeivel, végső fokon - szerény, olcsó, „konfekciós holmi”. (Taurinusé is az!) E nehezen kétségbe vonható tény nem valami hízelgő e korszak humanista irodalmára. De jellemző! Tehát ezt kell elfogadnunk a további tárgyalások alapjául.


Nagyszombatival és művével tudományos irodalmunkban a bibliofil Jankovich Miklós foglalkozott elsőnek. Előbb a mű rövid címleírását adja (hibásan 1516-ra keltezve), majd az alábbi megjegyzést fűzi hozzá: „A’ Szerző Sz. Benedek Szerzetéből, netalán Sz. Mártoni Klastromból való, Munkáját Zalkán László Egri Püsp. és Lajos Király Cancelláriusának ajánlja. E’ három könyvekre osztott Vers szép Deáksággal foly, de Poetai tűzében szűkölködik; olly ritka, hogy egész tudós világban esméret­len; Gyűjtemenyemen kívül álmélkodva találtam reá Gróf Wiczay Mihály Hedervari gazdag Könyv­tárjában.” (Cajus Sallustius Crispus Szent-György Gellérd’ Magyarázásával. - Előrebotsátotta A’ Classicusok Ismeretébe Jankovich Miklós. Buda 1811. 1: 113.) - Jankovich könyvtárának ismertetése kapcsán esik róla szó a Hormayr és Mednyánszky szerkesztette Taschenbuch für die vaterländische Geschichte második évfolyamában. (Wien 1821. 335.) - Fraknói Vilmos is értékeli: „A munka, mint költői mű, nem nagy értékű. Olyan, mint a XVI. és XVII. század hasonnemű termékei. Bizonyos technikai ügyesség, a klasszikus minták formáinak utánzása egyedüli érdemük. De kiváló érdekkel bír ránk nézve e munka, mint kifejezése a közszellemnek; nemzeti életünk egyik legválságosabb pillana­tában. Mint másutt is, mint gyakorta történt, a kolostor magányából tör elő a szózat, mely ezerek érzelmeit és vágyait tolmácsolja.” (Két magyarországi unicum a koppenhágai királyi könyvtár­ban. MK 1880. 882.) - Apponyi Sándor részletes bibliográfiai leírást ad, majd több ponton cáfolja, illetve ki­egé­szíti Fraknóit. (Hungarica. Magyar vonatkozású külföldi nyomtatványok. Bp. 1900. 1: 134; - 5. no. 173.) - Hegedűs István az opusculum szövegét - telve sajtóhibával - újra kiadta. (Ábel-Hegedűs: Ana­lecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Bp. 1903. 217-270.) Hozzá­írt jegyzetében (p. 218.) Nagyszombatit bécsi skót bencésnek teszi meg. Tévedése hagyományként tovább él szakirodalmunkban. - Az első alaposabb, szinte máig legjobbnak számító tanulmányt Nagyszombatiról Zoltvány Irén 1905-ben írta. (A magyarországi bencés irodalom 1404-1534-ig PRT) = A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. (3: 353-67.) - Pintér Jenő tartalmat mond fel - Zoltvány után. (Irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. 1: 708-12.) - Klimes Péter szerint „Bécsben élő magyar skót bencés”, majd: „A 20-as évek legelején jelent meg Bécsben Nagyszombati Márton, a bécsi skót zárda szerzetesének... hőskölteménye.” (Bécs és a magyar humanizmus. Bp. 1934. 62. és 82.) - Horváth János Zoltvány eredményeit felhasználva új összefüggésekre (pl. Taurinus művével való rokonság; erazmizmusa) mutat rá és Nagyszombati irodalmi helyét kijelöli. (Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus. Bp. 1935. 260-262) Szerinte is „némely adatok szerint a bécsi skót bencés kolostorban is élt.” (261.) - Horváth Magda pedig németként tartja számon: „Martinus Thyrnavius (!) Szűz Máriához könyörög, hogy oltalmazza Magyarországot, hogy őket né­me­teket el ne nyomhassa a török.” (A török veszedelem a német közvéleményben. Minerva Könyv­tár 112. Bp. 1937. 59.) - Féja Géza közismert „népi” irodalomszemléletével, a dilettáns újrafelfedező lelkesültségével nagyítja fel Nagyszombati jelentőségét: „Szerémi György nem áll elszigetelten a magyar irodalomban. A belső magyar válság korszakáról kemény társadalmi bírálatot mond Nagy­szombati Márton humanista költő is. Megdöbbentő képekben tárja fel a rendek életét, s a rendeket teszi felelőssé azért, hogy a romlás felülről lefelé tér, s a népi tömegeket is magával ragadja. Nagy­szombati Márton már határozottan felveti a társadalmi felelősség kérdését; új hang, új világkép csírái jelentkeznek a magyar irodalomban”. (Dózsa György. Történelmi tanulmány. Bp. 1939. 234.) - A bencés Rozmán Erik stílszerűen Fraknóit, visszhangozza: „Érdekes, hogy nemzeti létünk e válságos idejében még a kolostor magányából is kitör a szózat...” (A török kérdés a magyar irodalomban. Pannon­halma 1940. 52.) - Nagyszombati jelentőségének felduzzasztásában még Féján is túltesz Kardos Tibor: „Műve a magyar humanizmus egyik legnagyobb dokumentuma, ötszáz év fejlődésének minden történeti gondolata és formai vívmánya összegeződik benne. A skolasztikától ugyancsak könnyű volt eljutni a humanizmusig.” (Középkori kultúra, középkori költészet. Bp. 1941. 191.) Hason­ló­képpen nyilatkozik az 1942-ben megjelent A magyarság antik hagyományai című tanulmányában: „Hatalmas összefoglalása a magyar középkor és renaissance klasszikus gondolatkincsének” (p. 31.). - Már marxista irodalomtörténeti módszerrel elemzi Klaniczay Tibor. Azonban megreked az általános­sá­goknál, mélyebbre nem hatol. (Régi magyar irodalom. Sokszorosított egyetemi jegyzet. 3., válto­zat­lan utánnyomás. Bp. 1954. 1: 130-131.) - Legújabban ismét Kardos Tibor foglalkozott Nagyszombati Márton művével marxista igényű szintézisében. (A magyarországi humanizmus kora. Bp. 1955. 298-305.) Több érdekes és figyelemre méltó megállapítást tesz, egyébként Nagyszombatit is beilleszti sokat vitatott „népi humanizmus” koncepciójába. Az első ének elízium-leírása Kardos szerint „nem­csak hogy a szerző korába, a renaissance-ba illik bele, de erősen népies, mint a patarén mennyország, melyből kiiktattak minden földi rosszat. Nagyszombati Márton mennyországa mindenekelőtt erasmusi világ.” (300.) Másutt pedig: „... Nagyszombati Mártonnál elemi erővel bukkan fel a Huszita Biblia plebejus humanizmusának antifeudális tétele, ha itt-ott kompromisszummal mérsékli is.” (304.) Szembeszökő, hogy a Nagyszombatit tárgyaló fejezet apparátusából Kardos Tibor a teljes szakiro­dalmat - még saját korábbi írásait is! - szó nélkül mellőzi. Emellett két-három elírása, pontatlansága is meghökkenti a szakolvasót. Például az egyik „Ez a distichonokban írt költemény, mely csaknem nyolcszáz sort tesz ki.” (299.) - Még disztichonokban is 911-et, tehát összesen 1822 sort.

(Irodalomtörténeti Közlemények 1958. 119-38.

„Nagyszombati Márton” címen.)