Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

93. ábra > A magyarság elterjedésterületének változása a Vajdaságban Kocsis K.–Kocsisné Hodosi E. (1998) nyomán

A Vajdaság településhálózatának gerincét a XVIII. századi kolonizáció során alapított szabályos sakktábla alaprajzú óriásfalvak és kisvárosok képezik; ezek különösen a Bánátra jellemzők. Ugyancsak a XVIII. században születtek újjá azok a mezővárosok, amelyeknek határában tanyák, majd aprófalvak is kialakultak. A lakosság etnikai összetétele a XVII. századtól napjainkig tartó – részben szervezett, részben spontán – migrációs folyamatok eredménye. Éles törést csak az 1945–1948. évek jelentettek: a lakosság 1/5-ét alkotó németek elhurcolásával, illetve kitelepítésével a Vajdaság etnikai színképének egyik meghatározó eleme tűnt el. A németek helyébe főleg horvátországi és bosznia-hercegovinai szerb, valamint Crna Gora-i telepeseket toboroztak; így kerültek a szerbek a tartományon belül abszolút többségbe (1991-ben 57%). A magyarok aránya 1880 és 1948 között 25% körül ingadozott, azóta viszont egyre erősebben fogyatkozik. Ennek oka a vegyes házasságokban, a szórványmagyarság nyelvi asszimilációjában, valamint a régóta igen alacsony születési arányszámban, az elöregedő magyar népességnek a 70-es évek közepe óta tartó természetes fogyásában keresendő (93. ábra). A nagyvárosok etnikai olvasztótégelyében való feloldódás mellett a külföldi munkavállalás is az átlagnál erősebben apasztotta a magyarok lélekszámát.

A leginkább magyarnak tekinthető települések tömbjét Bácska északkeleti részén, a Tisza jobb partjához tapadó Horgos–Bácstopolya–Bácsföldvár háromszögben találjuk (94. ábra). A Bánátban jóval csekélyebb, a Szerémségben elenyésző a magyar nyelvszigetek száma. A vajdasági magyarok 51%-a saját településén belül is kisebbségben van; mindez a fokozódó beolvadás, valamint a tartomány további elszerbesedése irányába mutat. A folyamat felgyorsult a 90-es években, amikor 242 000 boszniai és horvátországi szerb menekült a Vajdaságba, viszont 25–30 000 magyar a háborús veszély és a katonai behívó elől – igaz, többnyire csak ideiglenesen – külföldre távozott. 2002-re a magyarság aránya 14%-ra olvadt, a szerbeké 65%-ra nőtt (Kocsis K. et al., 2006).

94. ábra > A Vajdaság etnikai térképe Kocsis K.–Kocsisné Hodosi E. (1998) nyomán

A Vajdaságot elkerülte az 50-es évek iparosítási hulláma, sőt katonai megfontolásokból számos üzemét Ó-Szerbiába telepítették át. A tartomány fejlettsége még így is jóval meghaladja az országos átlagot. Városai elsősorban élelmiszeriparukkal (malmok, cukorgyárak, húsfeldolgozók, konzervgyárak) és mezőgazdasági gépgyártásukkal tűnnek ki; legtöbbjük lélekszáma azonban hosszú idő óta alig gyarapszik. Legnépesebb közülük a Duna régi átkelőhelyénél épült tartományi székhely, Újvidék (Novi Sad, 234); a XVIII. századtól fogva a magyarországi szerbek, újabban pedig a szerbiai magyarok rangos kulturális központja. A termékeny Észak-Bácskában fekvő Szabadka (Subotica, 107) fejlődését a határ közelsége vetette vissza; itt él a legnépesebb – 40 ezer főnyi – magyar közösség. A Bánát legfontosabb városa Nagybecskerek (Zrenjanin, 79); sokoldalú élelmiszeripara és textilipara egyaránt fejlett. A Belgrád vonzáskörzetébe került Pancsova (Pan

evo, 77) és Újvidék kőolaj-finomítói részben a környéken kitermelt, részben a Dunán és az Adria-vezetéken érkező nyersolajat dolgozzák fel.

Koszovó (Kosova) tartományt – amelynek székhelye Priština (165) – északról az ólom- és cinkércben bővelkedő Kopaonik-hegység, délről a 2500 m fölé emelkedő Šar-planina határolja. Termőföldjei a Koszovói- (Rigómezei-) és a Metohijai-medencében találhatók; egyebütt csak hegyi pásztorkodás és fakitermelés folyik. A 60-as évek közepétől végrehajtott infrastruktúra- és iparfejlesztés ellenére Koszovó az egész ország legszegényebb, legelmaradottabb vidéke. Tömeges a munkanélküliség, és az állami intézményeket, illetőleg a gazdaságot csak az EU-tól kapott segély, valamint a külföldön dolgozó vendégmunkásoktól származó jövedelem tartja működésben.

A tartomány lakosságának etnikai összetétele és történelmi sorsa a Vajdasággal épp ellentétes módon alakult: a szerbek évszázadok óta tartó kiszorulása és elvándorlása nyomán a gyorsan szaporodó albánok 90%-os többségbe kerültek, és elszakadási törekvéseik megerősödtek. A szerbek azonban „történelmi jogon” körömszakadtáig ragaszkodtak Koszovó birtoklásához: 1989–1990-ben felszámolták a 60-as évek óta működő albán nyelvű iskolarendszert, és a forrongó tartományt központi igazgatás alá helyezték. Az albán lakosság ekkor párhuzamos hatalmi szerveket hozott létre, sőt a passzív ellenállást a 90-es évek második felében partizánakciókkal kezdte felváltani. A jugoszláv hadsereg véres megtorlással, barbár etnikai tisztogatással válaszolt, ami világszerte felháborodást váltott ki, és 1999 tavaszán a NATO Jugoszláviára mért súlyos légicsapásaihoz vezetett. A belgrádi kormány kénytelen volt kivonni csapatait Koszovóból, ahová a nemzetközi békefenntartó erők oltalma alatt visszatérhettek az otthonukból a szomszéd országokba elűzött albánok (kb. 800 000 fő). A koszovói háborút a NATO az emberi és kisebbségi jogok védelmében indította el és nyerte meg. A tartomány ENSZ-igazgatás alá került, és a 2007. évi rendezési terv – az ENSZ felügyeletének átmeneti fenntartása mellett – már a teljes függetlenség megadását irányozta elő.

9. Montenegró (Crna Gora)

Crna Gora (Montenegró) sokáig megmaradt ugyan Jugoszlávia keretei között, de a külvilág felé egyre nyitottabbá vált, egyszersmind igyekezett belső önállóságát minél jobban megszilárdítani, és a német márkát, majd az eurót hivatalos fizetőeszközzé téve (1999, illetve 2002) pénzügyi téren is elkülönült Szerbiától. Az államszövetség szerkezetének további – konföderációs jellegű – lazítása és nevének megváltoztatása (2002: Jugoszlávia helyett Szerbia és Montenegró), valamint az EU szelíd politikai nyomása is csak elodázni tudta a teljes különválást. A 2006. május 21-i népszavazáson a lakosság többsége (mintegy 56%-a) az ország teljes állami szuverenitását nyilvánította ki, s ezt Szerbia is kénytelen volt elfogadni.

A kicsiny köztársaság a Dinaridák 2000 m fölé tornyosuló, sokfelé erdőborította, vad, karsztos hegyvidékén terül el. Gazdaságilag jelentéktelen, elmaradott régió, amely az egykori délszláv állam ipari termelésének mindössze 1,7%-át adta. Művelésre alkalmas földjeinek aránya csekély (12%); a Shkodrai-medencére nyíló Zéta-völgyben kevés gabona, valamint dohány, szőlő és gyümölcs terem. A hegyi legelőkön külterjes birkapásztorkodás folyik. A szurdokvölgyek zuhatagos folyóin több vízerőmű épült. A főváros, Podgorica (139) lakóinak néhány textilüzem és fafeldolgozó ad munkát; alumíniumipara a környező bauxitbányákra támaszkodik. A decentralizált iparfejlesztés jegyében Montenegróba is telepítettek vaskohászatot (Nikši

). Az idegenforgalom pazar természeti adottságait csak a légvonalban 100 km hosszú, festői szépségű Adria-parton kezdik kihasználni. A földrengésveszélyes övben épült kisvárosok közül Bar kikötője a montenegrói közlekedés ütőerének, a Belgrád–Podgorica-vasútvonalnak a végállomása. A zegzugos Kotori-öböl kitűnő természetes flottatámaszpont.

Az 1951 és 1976 között megépített 500 km hosszú Belgrád–Bar-vasútvonal jól példázza a Dinári-hegység által támasztott közlekedésföldrajzi akadályokat. A helyenként 1500–2000 m magasságba kapaszkodó pályán 254 alagút épült; ezek teljes hossza 115 km, vagyis a teljes távolság több mint 1/5-e. A 243 híd összesen 15 km hosszú. A vasút minden kilométerének megépítése bő félmillió dollárba került.

10. Bosznia és Hercegovina

Az egykori Jugoszlávia középső részén elhelyezkedő köztársaság túlnyomó részét a Dinaridák párhuzamos vonulatai foglalják el. Sokoldalú növénytermesztésre csak északon, a Száva menti alföldön és délen, a Neretva keskeny völgyében nyílik lehetőség; a hegyvidékre a pásztorkodó állattenyésztés és a fakitermelés jellemző. A terület bővelkedik ásványkincsekben: innen származott Jugoszlávia teljes kősótermelése, vasérctermelésének több mint 9/10-e, valamint barnaszén-, lignit- és bauxitbányászatának kb. 40%-a. Igen tekintélyes (28%-os) volt a vízenergia-tartalékokból való részesedése is.

Bosznia és Hercegovina iparosítása elsősorban a természeti erőforrások hasznosítására, az alapanyaggyártó ágazatok fejlesztésére irányult. A hajdani Jugoszlávia legnagyobb vaskohászati kombinátját a boszniai vasérc- és szénbányák közelébe, Zenicába (85) telepítették. Ugyancsak a közeli nyersanyagok indokolták Tuzla (87) hatalmas só- és szénvegyészeti üzemeinek telephelyválasztását. Sokfelé épültek cementgyárak is. Banja Luka (170) bútoripara, cellulóz- és papírgyára a környező erdőkből kapja a nyersanyagot. Boszniát – amelynek központi fekvése és nehéz terepviszonyai honvédelmi szempontból előnyt jelentettek – az 50-es évektől teletűzdelték hadiipari üzemekkel. Viszonylag sokrétű gyáripart (pl. Volkswagen–Tas autógyár) csak a főváros, Szarajevó (380) mondhatott magáénak. Összefoglalva megállapítható: a köztársaság iparszerkezete egyoldalú, elavult és a jugoszláv területi munkamegosztás kereteiből kiszakítva még a háborútól megkímélt üzemei is jórészt élet- és versenyképtelenek. A tönkrement vagy leromlott infrastruktúra, a lappangó etnikai feszültség, a vontatott privatizáció gátolja a gazdaság fejlődését s a külföldi tőke beáramlását; emiatt tartósan 40% körül van a munkanélküliség.

Bosznia és Hercegovina a titói Jugoszláviában a muzulmán (muszlim) nemzet hazájaként emelkedett köztársasági rangra. Csakhogy itt az „államalkotók” csupán 43,7%-os relatív többséget képeztek a szerbekkel (31,3%) és a horvátokkal (17,3%) szemben. A lakosság nagyfokú etnikai keveredését mutatja, hogy a 108 közigazgatási egység közül mindössze 12 volt nemzeti-vallási szempontból homogén. (Ezek között csak 2 muzulmán akadt.) Érthető, hogy Jugoszlávia felbomlása után épp a központi fekvésű, vegyes lakosságú állam került a szerb–horvát ellentét gyújtópontjába, és vált elhúzódó, tragikus polgárháború, valamint kegyetlen „etnikai tisztogatás” színterévé. A háborúnak az USA által kikényszerített daytoni megállapodás (1995) vetett véget; addigra azonban az etnikumok területi különválása jóformán befejeződött. A harcok során a lakóházak 60%-a megsérült, az ipari termelés értéke a korábbi szint 1/8-ára esett vissza, a művelhető földek jelentős részét elaknásították, és a városkörnyéki erdők javát kiirtották. A kb. azonos területű, egymástól zegzugos határokkal elválasztott boszniai Szerb Köztársaság és a Bosnyák–Horvát Föderáció laza államszövetségét (95. ábra) csak a nemzetközi békefenntartó erő, a külföldről kapott gazdasági segély és a nemzetközi közösség főmegbízottja által gyakorolt ellenőrzés tartja össze.

95. ábra > Bosznia-Hercegovina az 1995. évi daytoni megállapodás óta

11. Macedónia (Makedónia)

Az egykori Jugoszlávia legdélibb és legszegényebb utódállamának területén a Macedón-(Pelagóniai-) masszívum 1500–2000 m fölé emelkedő röghegységei kisebb-nagyobb medencékkel váltakoznak. Az ország gazdasági tengelye a Vardar folyó földrengésveszélyes szerkezeti árka, melynek déli kapujában az éghajlat már mediterrán vonásokat ölt.

A történelmi nevet viselő régió szláv lakói a XIX. század második felében alakították ki önálló irodalmi nyelvüket, és ekkortól nevezték magukat macedónoknak. A macedón nemzet létezését azonban sem a szerbek, sem a bolgárok nem ismerték el, és az 1912–1913. évi Balkán-háborúkban maguknak igyekeztek megszerezni a török uralom alól szabaduló Macedóniát. Az I. világháború után a macedón nép 3/4-e a szerb–horvát–szlovén állam, két kisebb töredéke pedig Bulgária és Görögország fennhatósága alá került. (Nem véletlen, hogy 1991–1992-ben éppen Görögország figyelte legféltékenyebben a független Macedónia létrejöttét, és tiltakozott az ország „bitorolt” neve ellen.) A Jugoszláviából kivált Macedónia lakóinak csak 2/3-a tartozik az államalkotó etnikumhoz. A legsúlyosabb belpolitikai gondot az északnyugati határ mentén zárt tömbben élő, egyre gyarapodó, az összlakosság 1/4-ét képező albán kisebbség jelenti, amelynek polgárháborúval fenyegető elszakadási törekvése 2001-ben súlyos válságot idézett elő. A válságot lezáró ohridi egyezmény bővítette a helyi önkormányzatok jogkörét, és államalkotó nemzetként s hivatalos nyelvként ismerte el az albánt.

Macedónia az egykori Jugoszlávia mezőgazdasági és ipari termeléséből mindössze 6–7%-kal részesedett. A szerb–montenegrói államszövetséget sújtó nemzetközi kereskedelmi embargó elvágta a területi munkamegosztás korábbi szálait, ami Macedóniát nagyfokú elszigeteltségbe taszította; ebből csak a koszovói háború (1999) után, fokozatosan sikerült kitörnie. Az ország hagyományos kiviteli cikkei a Vardar völgyében és a Pelagóniai-medencében öntözéssel termelt ipari növények (gyapot, dohány, mák), valamint a rizs és a korai zöldségfélék; ezenkívül kevés réz-, ólom-, cink- és krómércet szállít külföldre. Az agrártermékek zömét a privatizáció előtt álló nagybirtokok (agrokombinátok) szolgáltatják, míg a számtalan 2–3 hektáros kisparaszti gazdaság legfeljebb szűkös önellátásra képes. Az iparban – külföldi tőke híján – jobbára a korábbi menedzsment vált az üzemek tulajdonosává. A versenyképtelen, piacukat vesztett gyárak bezárása miatt 1990 és 1998 között felére csökkent az ipari dolgozók amúgy is csekély létszáma, és a keresőképes lakosság 35–40%-a munkanélkülivé vált (Büschenfeld, H. 1999b). Sokak megélhetését csak a külföldön dolgozó kb. 200 000 vendégmunkás hazautalt keresete vagy a burjánzó feketegazdaság biztosítja. Az Európai Unió tagjelölti státusának elnyerésétől (2005) a tényleges csatlakozásig Macedóniának várhatóan hosszú és nehéz utat kell megtennie.

Macedónia egyetlen jelentős, sokoldalú ipari és művelődési központja Skopje (467). A Vardar két partján elterülő főváros a török időkben is híres volt kereskedelméről és kézművességéről. Az 1963. évi földrengés után gyorsan újjáépült Skopje ipara a környék ásványkincseire (lignit, vasérc) és mezőgazdasági nyersanyagaira támaszkodik (dohány-, pamut-, fafeldolgozás). A termékeny medencék központjainak sorából Bitola (86) és Prilep (73) emelkedik ki.

12. Bulgária

Bernek Ágnes, Probáld Ferenc

12.1. 1. A Balkán-félsziget országa

A Balkán-félsziget északkeleti részén elhelyezkedő Bulgária területe (111 ezer km²) és lakosságszáma (7,8 millió fő) hasonló hazánkéhoz. A félsziget összterületének kb. 22%-át magában foglaló ország észak–déli irányú legnagyobb kiterjedése meghaladja a 300 km-t, nyugat–keleti irányú legnagyobb hosszúsága több mint 500 km. Földrajzi helyzete Európa „hátsó udvarában” nem mondható előnyösnek, bár a bővülő nyugat–keleti tranzitforgalom – kivált, ha az EU által támogatott infrastrukturális beruházások megvalósulnak – nagy hasznára lehet az országnak.

Északon a bolgár–román határt a Duna sodorvonala képezi. A Duna–Majna– Rajna vízi út megnyitásával lehetőség nyílt az európai folyami hajózásban és áruforgalomban való nagyobb arányú részvételre, ám ennek kihasználásához egyelőre hiányzik az infrastrukturális háttér.

Nyugaton a bolgár–szerb határon természetföldrajzi okokból nehéz az átkelés, de néhány hágó és főként a Nišava folyó völgye lehetővé teszi a vasúti és közúti közlekedést. A Nišava völgyén, Szófián át és a Marica völgyében haladt az Európát a Közel-Kelettel összekötő ősrégi kereskedelmi és hadi út. Részben ennek nyomvonalán épült ki az E5-ös nemzetközi műút, illetve autópálya. A Jugoszlávia elleni nemzetközi szankciók, különösen pedig az 1999. évi koszovói háború e fontos közlekedési ütőér forgalmának megbénításával tetemes gazdasági károkat okoztak Bulgáriának.

Délen a Marica völgyéig húzódó bolgár–görög és a bolgár–török határ egyaránt hegyvidékeken fut keresztül, kevés átkelésre alkalmas hellyel. A külgazdasági irányváltás nyomán e déli határszakaszok jelentősége megnőtt: itt bonyolódik le az ország külkereskedelmi forgalmának 1/5-e, és Görögországgal több, határon átnyúló együttműködési program van folyamatban.

Az előzőekkel ellentétben, a fekete-tengeri határnak a közelmúlt évtizedeiben kiemelkedő jelentősége volt. A külkereskedelem több mint fele a Fekete-tengeren át bonyolódott le a Szovjetunióval. A kikötőkbe érkező importált szovjet nyersanyagot csak részben dolgozták fel helyben, túlnyomórészt az ország belső iparvidékei felé továbbították. Az Oroszországból származó behozatalnak és a Fekete-tenger térségében kibontakozó gazdasági együttműködésnek a szerepe Bulgária szempontjából távlatilag sem lebecsülendő.

Bulgária domborzatát észak–déli irányban négy egységre oszthatjuk fel. A Bolgár-tábla 200–500 m magas dombsági jellegű táj. Északon a Duna ártéri síkjából emelkedik ki, délen az Elő-Balkánig terjed. A Fekete-tengerhez szakadásos, csuszamlásos partvidékkel csatlakozik. Az észak felé 40–60 m-ig vastagodó lösztakaró általánosan elterjedt. A Bolgár-tábla északi részein az ország legjobb minőségű talajaként csernozjom alakult ki. E tájegység Bulgária legfontosabb gabonatermő vidéke; éghajlata határozottan kontinentális, a magyar Alföldénél melegebb nyár és hidegebb tél jellemzi. A csapadék a potenciális párolgáshoz képest kevés (500–600 mm).

Az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozó Balkán-hegyvidék az ország fő klímaválasztója, tőle északra az éghajlat kontinentális, míg délebbre már enyhe mediterrán hatás is érezhető. A Balkán-hegyvidék északról délre haladva négy szerkezeti sávra osztható fel. A dombvidéki jellegű Elő-Balkánt a középső, magas övezet, a szűkebb értelemben vett Balkán-hegység (bolgár elnevezése: Sztara Planina) követi. Magassága nyugatról kelet felé haladva fokozatosan csökken. Ásványkincsekben nyugati része a leggazdagabb, antracit-, ólom- és cinkérckészletei jelentősek. A balkánalji medencesor választja el a Balkán-hegységet a hegyvidék legidősebb részétől, az Antibalkántól (Szredna Gora). A balkánalji medencék közül a legnagyobb a csaknem 1200 km² területű, 520–550 m tengerszint feletti magasságban lévő Szófiai-medence. Ez az ásványkincsekben gazdag, termékeny terület Bulgária legjobban benépesedett része.

A Felső-Trák-alföld árterekkel és jégkori teraszokkal behálózott feltöltött medence. Nyugati része a Marica-alföld, keleti része a Sztara Zagora-i alföld.

A Trák-rögvidék harmadidőszaki mozgásokkal megfiatalított hegységei közül a legterjedelmesebb a Rodope; vas- és krómércekben, valamint a vulkánosság eredményeként színesfémércekben (réz, ólom, cink) gazdag. A rögvidéket nyugatról határoló Sztruma-völgy alsó szakaszán érvényesül a legjobban a mediterrán hatás: a tél enyhe és csapadékos, a legmelegebb hónap (július) középhőmérséklete meghaladja a 25 °C-ot, az évi csapadék mindössze 400–650 mm.

12.2. 2. A demográfiai viszonyok és a településhálózat jellemzői

Bulgária a számottevő kisebbséggel rendelkező nemzeti államok közé sorolható. A hivatalos statisztika szerint népességének 86%-a bolgár, 9%-a (747 000 fő [2001]) török és 4%-a cigány. A macedónok, az örmények, a görögök és a románok száma elenyésző.

96. ábra > A török nemzetiségű lakosság száma és aránya Bulgáriában 2002-ben (Bottlik Zs. 2004)

Egyes források a török népesség számát több mint 1 millió főben határozzák meg. Az ellentmondást részben magyarázhatja, hogy a muzulmán vallású bolgár (pomák) kisebbség is jobbára török eredetű. 1989-ben az erőszakos állami asszimilációs politika és a nemzetiségi-vallási ellentétek következtében mintegy 300 ezer török kényszerült elhagyni Bulgáriát; egy részük később visszatért. A török kisebbség az ország északkeleti és délkeleti részére koncentrálódik; Sumen, illetve Kardzsali környékén a lakosság többségét képezi (96. ábra). A rendszerváltozás óta megindult kivándorlási hullám elsősorban gazdasági indítékú, ám benne a törökök aránytalanul nagy mértékben vesznek részt.

Az 1960-as évek elejének magas népszaporulata az 1980–1990 közötti időszakban évi 0,2%-ra esett vissza, azóta pedig folyamatos a lakosság számának csökkenése. Az 1980-as években még 9 millió főt számláló bolgár lakosság száma 8 millió alá csökkent. 2004-ben a halálozási ráta értéke (13,8‰) már jóval magasabb volt, mint a születési arányszám (8,8‰)! A férfiak születéskor várható élettartama mindössze 68 év, míg a nőké 75; ezek az értékek a magyarországi adatokhoz hasonlóak, ám a Bulgáriában elért korábbi szinthez képest némi visszaesést jelentenek. Nyilvánvaló tehát, hogy a lakosság számának csökkenése csak részben magyarázható természetes demográfiai folyamatként; meghatározó szerepe van annak, hogy az 1990-es évtizedben az életszínvonal rendkívüli mértékben romlott. Az 1990-es évek gazdasági válsága csökkentette a reáljövedelmeket, leértékelte a lakossági megtakarításokat, növelte a munkanélküliséget (2004-ben 13,0%), s a lakosság nagy része számára állandó nélkülözést hozott, ami az 1990-es években a csecsemőhalandóság növekedésében is tükröződött (1995-ben 14,8‰, 1997-ben 17,5‰, az ezredforduló óta bekövetkezett javulás nyomán 2004-ben 11,6‰). Bulgária átlagos népsűrűségi értékének – 70 fő/km² – hátterében a népesség rendkívül egyenlőtlen területi megoszlása áll. A legnagyobb népességtömörülést a főváros, Szófia és közvetlen környéke mutatja. A gazdaság területi koncentrációjával összefüggésben az átlagosnál sűrűbben lakott a plovdivi és a várnai tartomány is. A szocialista időszak iparosítási politikája a településhálózat szerkezeti változásában is nyomon követhető. Az 1960-as évek elején a lakosságnak kevesebb mint fele élt városokban, napjainkban viszont közel 70%-a. A falusi népesség nagyfokú csökkenése összefügg azzal, hogy a falvak 3/4 részének lélekszáma az ezer főt sem haladja meg.

A városhálózat jellegében a közepes és a kisvárosok a meghatározóak. Csak a főváros, Szófia lakossága lépi túl az 1 millió főt, jelenleg az ország össznépességének 15%-a él itt. Százezer főnél nagyobb lélekszáma – Szófiával együtt – mindössze hat városnak van.

12.3. 3. A török birodalomtól a piacgazdaságig

Bulgária mai területén az V–VI. századtól szlávok éltek. A türk bolgár törzsek, az ún. ősbolgárok Közép-Ázsiából érkeztek a Balkánra a VII. században, és megalakították az első bolgár államot (681–1018). E birodalom észak felé egészen a Tiszáig és a Kárpátokig terjedt.

865-ben I. Borisz államvallássá emelte a bizánci kereszténységet. Bevezették a Cirill és Metód szerzetesek által alkotott szláv ábécét. A bolgárok teljesen beolvadtak a többségben lévő szláv lakosságba, átvették nyelvüket és kultúrájukat. Az első bolgár állam 1018-ban bizánci fennhatóság alá került, s függetlenségét csak 1186-ban nyerte vissza. Az 1396-ig fennálló második bolgár állam három részre szakadt, s ezeket a Török Birodalom sorra meghódította. Ezzel Bulgária közel öt évszázadra török uralom alá került. A katonai-feudális Török Birodalom kiszakította az országot az európai fejlődési folyamatokból, és lényegében elszigetelte a kialakuló világgazdaság hatásaitól.

Bulgária függetlenségét az 1878-as orosz–török háború révén nyerte vissza, déli határ menti területeit viszont csak az 1912–1913-as Balkán-háborúk után csatolták ismét az országhoz. A gazdasági átalakulás folyamatai ebben az időszakban indultak meg.

Az ország még az önálló állam megszervezésének költségeit sem volt képes finanszírozni, és így a külföldi tőke szerepe ugrásszerűen megnőtt. Viszont a felvett kölcsönök nem a gazdasági növekedést előmozdító befektetéseket növelték, és úgyszólván nem érintették a bolgár ipart. A hitelek közel felét az államháztartási deficit fedezésére és a hadsereg kiépítésére fordították, s közel hasonló összegeket az állam a vasútépítésbe fektetett. Ámde a vasút itt nem vált az ipari fejlődés meghatározó tényezőjévé; a vasútépítésben döntő szerepet az játszott, hogy a nyugati nagyhatalmak vasúti kapcsolatot akartak létesíteni Törökországgal, illetve a Közel-Kelettel.

Ebben az időszakban Bulgária gazdasági fejlődésének legfőbb hajtóerejévé a mezőgazdasági export vált. Az európai exportpiacon túlnyomórészt egyetlen árucikkel, a dohánnyal jelent meg; ez az árucikk modern ipari feldolgozást nem igényelt. Ehhez a momentumhoz kapcsolja Berend T. Iván és Ránki György (1987) a balkáni típusú gazdasági fejlődés lényegét, nevezetesen, hogy a mezőgazdasági exportszektor a gazdaság többi ágazatának fejlődésére nem gyakorolt indukáló hatást, és így az európai gazdaságba való bekapcsolódás az elmaradott gazdasági szerkezet konzerválásával járt együtt.

Az I. világháborúban az ország elvesztette az Égei-tenger partvidékét, Dél-Dobrudzsát és a nyugati határvidék néhány körzetét. Németország oldalán bekapcsolódott a II. világháborúba is. Dél-Dobrudzsát a craiovai egyezmény (1940) értelmében visszacsatolták Bulgáriához, s ezt később a világháború utáni békeszerződésben is elismerték.

A Szovjetunió politikai befolyása alatt szerveződött az ország új államformája, az 1946-ban kinyilvánított népköztársaság. A 43 éven keresztül fennmaradt szocialista társadalmi-gazdasági rendszert a túlcentralizált tervezési mechanizmus, a magántulajdon szinte teljes eltörlése, a nehézipar fejlesztését előtérbe állító gazdaságpolitika, a reformfolyamatok hiánya és a főként a Szovjetunióval folytatott csaknem kizárólagos külgazdasági kapcsolatok jellemezték. A Szovjetunió politikai és gazdasági hatalmának összeomlása és a kelet-közép-európai változások nyomán Bulgáriában is felbomlott a pártállami rendszer, s kezdetét vette a rendszerváltozás időszaka.

1991-ben sor került a piaci reformok és a stabilizációs program meghirdetésére, de a reform végrehajtása akadozott. A nagyvállalati szektor átszervezése, privatizációja igen lassan haladt. 1996-ig a bolgár ipart az állami vállalatok uralták, a magáncégek a kibocsátás mindössze egyötödét adták.

Az 1990-es évek elején a GDP drasztikusan visszaesett, amit a vegyipar és kohászat átmeneti konjunktúrája szakított meg (1994–1995). Ezek az ágazatok maximálisan profitáltak a szubvencionált energiaárakból, ugyanis ekkor a bolgár gazdaság a GDP 1%-os növeléséhez kétszer-háromszor annyi energiát használt fel, mint az EU tagállamai. 1996-ban a kohászati termékek iránti nemzetközi kereslet csökkent, s az energiaárakat a kormány fokozatosan kezdte közelíteni a nemzetközi színvonalhoz; mindez aláásta az energiaintenzív bolgár ipar versenyképességét.

Bulgária 1996–1998-ban súlyos gazdasági válságot élt át. A GDP közel 10%-os visszaesésének legfontosabb tényezője a bankrendszer összeomlása volt; a veszteségek hátterében az állami vállalatok reorganizációjának elmaradása, a privatizáció lassúsága állt. A hiperinfláció letörése és a súlyos külföldi eladósodás megfékezése céljából az 1997-ben hatalomra került új kormány stabilizációs gazdasági programot hirdetett meg.

A stabilizációs program legfontosabb eleme a privatizáció felgyorsítása volt. 1997-re a GDP felét már a magánszektor állította elő, ekkorra az állami vagyon 26%-át privatizálták. 1998-ra az állami kézben lévő iparvállalatok felét leépítették, s megkezdődött a bolgár pénzintézetek privatizációja, majd a magánosítás a szolgáltatási szféra más részeire (távközlés, légi forgalom, benzinkúthálózat) is kiterjedt. 2004-ben a magánszektor adta a GDP 2/3-át.

Az 1997-es hiperinfláció letörése után a bolgár monetáris politika szigorúan korlátozta a jövedelem-kiáramlásokat, és a leva árfolyamát a német márkához, illetve az euróhoz kötötte.

Az utóbbi évek gazdasági sikerei ellenére Bulgária 2005-ös GDP/fő értéke mindössze 2800 euró, ami mintegy harmada hazánk hasonló mutatójának, és a feketegazdaság aránya 25–30%-ra tehető. A külkereskedelmi mérleg tartósan deficites (az export 2004-ben 15,6 Mrd, az import 22,7 Mrd dollár volt).

A gazdasági-politikai bizonytalanság folytán a külföldi tőke érdeklődése sokáig lanyha volt, és csak az ezredfordulótól élénkült meg. 2005 végéig 13 milliárd dollár működőtőke áramlott Bulgáriába. A befektetések kisebb része az iparba, zöme a kereskedelembe, a távközlésbe, a pénzügyi, valamint a turisztikai szektorba érkezett. A legnagyobb befektető országok Ausztria, Görög- és Németország voltak. Bár a bolgár munkaerő jól képzett, mindeddig nagyon kevés a zöldmezős beruházás. Az EU-hoz való csatlakozástól (2007) a fejlődés további gyorsulása várható.

12.4. 4. Az ipari szerkezetátalakítás kérdőjelei

Bulgária gazdasági jövőjének legfontosabb feladata az iparszerkezet átalakítása. A szocialista iparosítási politika révén olyan ipari profil alakult ki, amely nem illeszkedett sem az ország történelmi hagyományaihoz, sem természeti erőforrásaihoz, sem a nemzeti piac nagyságához és igényeihez, s teljesen elmaradt a világpiac fejlettségi szintjétől is. Az 1950-es években vette kezdetét a nehézipar fejlesztése, amely az 1960-as évektől – a KGST-n belüli specializáció eredményeként – gépgyártási profillal, s később az elektrotechnikai, elektronikai eszközök gyártásával bővült. Az 1980-as évekre a gépgyártás már az ipari termelés több mint 1/3-át adta. A bolgár gépgyártás termékeit alacsony műszaki színvonaluk miatt a világpiacon gyakorlatilag nem lehetett értékesíteni. Ennek következménye, hogy a Világbank becslése szerint a bolgár ipari termelés (reálértéken számolva) még mindig nem éri el az 1989. évi szintet. Az arányaiban is erősen visszaeső ipar 2003-ban a GDP 31%-át állította elő, s az összes foglalkoztatottak 28%-a dolgozott ebben a szektorban.

A bolgár ipar és tágabb értelemben az egész gazdasági élet legkritikusabb pontja az energiagazdaság. 2004-ben a bolgár elektromosáram-termelés 52%-a hőerőművekből, 41%-a a kozloduji atomerőműből és 7%-a vízerőművekből származott. Az import közel 1/3-át energiahordozók teszik ki, amelyek főleg Oroszországból érkeznek. Az átlagos fogyasztói energiaár az ezredfordulón kevesebb mint a fele volt az OECD átlagos energiaárának, és az erőművek 1998-ban megkezdett privatizációja nyomán jelentősen növekedett, amely tendencia napjainkban is tart.

A hőerőművek területileg egyrészt a marica-iztoki külszíni lignitbányászathoz és a perniki barnaszéntermeléshez, másrészt a legnagyobb fogyasztópiacokhoz kapcsolódnak. A lignittermelés 23 millió tonnás szinten hosszabb idő óta stagnál. A lignittermelés növelését az alacsony termelési költségek indokolnák, ám a súlyos levegőszennyeződés miatt hosszabb távon ez sem jelenthet megoldást. A barnaszéntermelés az 1990-es évtizedben a korábbi szintnek kevesebb mint a felére esett viszsza (3 M t). Feketeszenet Bulgária a kohászat és egyes erőművek számára külföldről szerez be; ez teszi ki az import 4%-át. Az ország jelentős antracittartalékkal rendelkezik, de a kitermelés egyelőre csekély.

Bulgária jelentéktelen kőolaj- és földgázlelőhelyei a Fekete-tenger partvidékére koncentrálódnak. Az ország évente rendszerint 6–7 millió tonna kőolajat vásárol Oroszországból (az összes import értékének 15%-a). 2006-ban Bulgária, Görögország és Oroszország egy 300 km-es csővezeték építéséről írt alá egyezményt, amely Burgasz kikötőjéből az égei-tengeri Alexandrúpoli kikötőjébe fog vezetni és főként orosz nyersolaj tranzitszállítását szolgálná, elkerülve a Boszporusz zsúfolt hajózási útvonalát. A földgázimport fő forrása szintén Oroszország.

A vízenergia-termelés további fokozása kérdéses, hiszen aszályos esztendőkben kevés a víz a sok kis erőmű tárolóiban. Az ország egyik nagy vízenergetikai létesítménye a Rodope hegységben, a Doszpat folyón épült víztározóra támaszkodik, a másik a Keleti-Rila hegységben a Belmeken–Szesztrimó vízlépcsőrendszer.

Az ország egyetlen elavult, grafitmoderátoros rendszerű atomerőműve (Kozloduj) 1974 óta működik, és az ország energiaellátásában stratégiai fontosságú. Emiatt úgy látszik, csak a Duna mentén keletebbre, Belenénél felépítendő új atomerőmű elkészülte (2010–2011) teszi lehetővé végleges leállítását.

A szocialista időszakban kiemelt helyen szerepelt a vaskohászat, mely a Szófia– Pernik–Kremikovci háromszögben összpontosult. Bár a Kremikovciban bányászott, rendkívül gyenge minőségű vasérc és a perniki barnaszén kitermelése is visszaesett, de a még állami kézben lévő vaskohászat az alacsony helyi energiaárak miatt a világpiacon eleinte versenyképesnek bizonyult, és a vészes hanyatlás jelei csak újabban mutatkoznak.

Az ország igen fontos kiviteli termékei a színesfémek. Mivel a színesfémérclelőhelyek gazdagok, s e szektor privatizációja nagyrészt megtörtént, várhatóan ez az iparág megőrzi jelentőségét. A Szredna Gorában, Panagjuriste és Pirdop környékén bányászott rézérc mennyisége csekély (2004-ben 24 ezer t). Valamelyest emelkedett az ólomérc (29 ezer t), a cinkérc (35 ezer t), valamint a mangánérc (28 ezer t) termelése. Az ólom- és a cinkkohászat legjelentősebb központja, Kardzsali, az itt bányászott ércekhez és a vízenergiához kapcsolódik.

A bolgár ipar egyik sikerágazata a vegyipar, amely az összes exportbevétel 1/6-ával a legfontosabb kiviteli árucsoport alapja, és néhány privatizált nagyvállalatra koncentrálódik. A vegyipar „fellegvára” a multinacionális Solvay cég tulajdonában lévő devnyai nehézvegyipari kombinát, amely kalcinált szódát, PVC-t és műtrágyát gyárt; ez Európa második legnagyobb ilyen profilú üzeme. A másik vezető vállalat a burgaszi kőolaj-finomító, amely az orosz Lukoil cég többségi tulajdonába került.

A rendszerváltozás évei növelték a textilipar jelentőségét, amelynek egyébként is régi hagyományai vannak Bulgáriában; legismertebb központja Gabrovo. Az export 25–30%-át a ruházati és cipőipari termékek teszik ki. A textiliparhoz hasonlóan az élelmiszeriparban is magas a magánszektor aránya. A mezőgazdasági és az élelmiszeripari termékek az export mintegy 10%-át képviselik, ami messze elmarad a korábbi – a szovjet piac által meghatározott – szinttől és Bulgária adottságaitól; legfontosabb tételei a dohány, a cigaretta és a bor.

Az iparszerkezet átalakításának legnagyobb kérdőjele a gépgyártás jövője. Az alapanyagok hiánya, a KGST-piac megszűnése, a vállalatok részleges bezárása, a kaotikus munkaszervezés és irányítás következtében az összes kivitelnek már csak 2–3%-át teszik ki a gépek és a közlekedési eszközök. A valamikori nagy hírű vállalatok (pl. a Balkancar targoncagyár, a várnai hajógyár vagy a legtöbb elektronikai cég) a felszámolás sorsára jutottak. A Sztara Zagora-i CD-lemezgyár 48%-át a Videoton vásárolta meg jelképes összegért. A számítástechnikai szakemberek egy része kivándorolt, az otthon maradottak számára a külföldi szoftverfejlesztési megrendelések, valamint néhány világcég alkatrészgyártó, bedolgozó üzemei adnak munkát.

12.5. 5. A mezőgazdaság a rendszerváltozás időszakában

Bulgária hazai össztermékének 12%-át állítja elő a mezőgazdaság, amely az összes keresők 5,6%-ának nyújt megélhetést.

Az 1970-es évektől a mezőgazdaság jelentőségének csökkenése különösen szembetűnővé vált. Ekkor még a hazai össztermék közel 50%-a ebből a szektorból származott, s a kereső lakosság majdnem 40%-át foglalkoztatta. Az 1980-as évtizedet viszont már a hanyatlás jellemezte; a mezőgazdasági termelés évente közel 3%-kal esett vissza.

A bolgár mezőgazdaság a rendszerváltozás éveiben a teljes összeomlás szélére jutott. Ebben több tényező játszott szerepet: a KGST felvevőpiacának megszűnése, az elhibázott kormányzati árpolitika és exportszabályozás, a földprivatizáció lassúsága és módszerének problémái, valamint a legfontosabb mezőgazdasági termékek nagybani piacának teljes hiánya. 1990 és 1995 között a mezőgazdasági termelés több mint 20%-kal csökkent. Az állatállomány száma még inkább visszaesett: 1995-ben a szarvasmarha-, a sertés- és a juhállomány már csak 40–50%-a volt az 1990. évinek; ebben azonban az egymást követő aszályos évek is közrejátszottak.

1997-től a mezőgazdasági termelés ismét nőni kezdett, és az agrárexportnak Bulgária világpiaci reintegrációjában fontos tényezővé kellene válnia; ehhez mind a természeti adottságok, mind a hagyományok kellő alapot szolgáltatnak.

A bolgár mezőgazdaság jövőbeli fellendülése elsődlegesen a földtulajdonviszonyok rendezésének függvénye. Az 1900-as évek elején a földek közel 3/4-ét a 20 hektárnál kisebb gazdaságok foglalták el, míg az 50, illetve a 100 hektárnál nagyobb gazdaságok úgyszólván nem is léteztek, így a földreform a mezőgazdasági haszonterületnek csak 4%-át érintette. A mezőgazdaság teljes kollektivizálását Bulgáriában sajátos agrár-ipari komplexumok létrehozása követte. Az állami és a szövetkezeti gazdaságok tömeges összevonásával olyan kiskörzeteket hoztak létre, ahol a mezőgazdasági termelés és a feldolgozás szorosan összekapcsolódott. Az 1980-as évekre már közel 300 hatalmas agrár-ipari komplexum működött, átfogva az ország összes földterületének majdnem 4/5-ét. Ekkorra azonban nyilvánvaló volt, hogy a termelés ilyen fokú területi koncentrációját semmi sem indokolja.

A politikai és gazdasági változások egyik legelső mérföldköve volt az 1991. évi földtörvény, amely kimondta a kényszerkollektivizálás előtti földtulajdon visszaállítását. Bár az agrár-ipari komplexumokat felszámolták, de a földterületek privatizációja csak az elmúlt években fejeződött be, és az egyes mezőgazdasági termékek (így az élő állatok, a gyümölcs, a zöldség és virág) nagybani piacait is csak a 90-es évek végén kezdték megszervezni. A magángazdaságok többsége a tőkehiány, az alapvető mezőgazdasági gépek és növényvédő szerek híján puszta önellátásra rendezkedett be. A mezőgazdaságba irányuló külföldi működőtőke-befektetésekre nagy szükség lenne, de ezek értéke még igen csekély.

A bolgár mezőgazdaságot a termelés szerkezete alapján két típusba sorolhatjuk: a délkelet-európai és a szubmediterrán gazdálkodás csoportjába. A délkelet-európai gazdálkodási típushoz a Bolgár-tábla és az ország domb- és hegyvidéki területei tartoznak. Az ország alapvető kenyérnövényének, a búzának (2004: 3,9 M t) a fő termőterülete a Bolgár-tábla. Itt a második legfontosabb gabonaféle, a kukorica (2,1 M t) részben élelmezésre, részben takarmányforrásként szolgál. Jelentős az évelő kultúrák, a szőlő- és gyümölcsterületek, valamint a zöldségtermesztés aránya. A híressé vált bolgár zöldségtermesztés az ország északi részéből, Gorna Orjahovica környékéről indult el. A Karlovói- és a Kazanlaki-medencék a Rózsák Völgye elnevezést viselik; az olajrózsa termesztését a kedvező természeti feltételek segítik elő. A szűkös takarmánybázis és a csekély kiterjedésű természetes legelők az intenzív szarvasmarha-tenyésztésnek (0,7 M db) nem kedveznek. Kiemelkedő jelentősége van a sertés- (1 M db), valamint a baromfitenyésztésnek. Az ország domb- és hegyvidéki területein a hagyományos, ámbár az utóbbi évtizedben töredékére csökkent juhtenyésztés (2,1 M db) az elsődleges.

A délkelet-európai kontinentális jellegű gazdálkodás és a szubmediterrán gazdálkodás közötti átmeneti zóna a Marica-medencéig húzódik, ahol már részben érvényesülnek a földközi-tengeri éghajlat hatásai.

Bulgária déli része, különösen a Sztruma folyó völgye a szubmediterrán gazdálkodási típus fő területe. A szántóföldön gabonát termesztenek, takarmánytermesztés gyakorlatilag nem folyik. Fő jellegzetessége az évelő kultúrák (szőlő, gyümölcs) igen nagy aránya. Az öntözéses gazdálkodásnak köszönhető az intenzív zöldség- és dohánytermesztés kiemelkedő jelentősége. A hagyományosan a világpiacra kerülő dohány (60 ezer t) termesztésének ez a legfontosabb körzete. Az állattenyésztés szerepe csekély, a juhokon kívül a teherhordó öszvérek és a szamarak alkotják az állatállományt.

12.6. 6. A regionális szintű társadalmi-gazdasági fejlődés

Bulgáriát az 1987-es közigazgatási reform nyolc tartományra (ún. „közigazgatásigazdasági körzetre”) és a tartományi joggal felruházott fővárosra osztotta fel. (Később ez a kilenc tartomány szolgált alapjául az Európai NUTS-rendszer bevezetéseként 2004-ben létrejött NUTS 2-es régióknak.) A bolgár körzetesítési folyamat követte a volt szovjet körzetkoncepciót. Ennek lényegi elemei között szerepelt egyrészt, hogy a körzet olyan termelési komplexum, amelyet valamely termelési ág kiemelkedő szerepe jellemez; másrészt, hogy a körzet városi vonzásterületekből épül fel. Mindez nagyban hozzájárult az ipar nagyfokú területi koncentrációjához, valamint a népesség belső migrációs folyamataihoz. E körzetesítési politika lényegében az állami támogatási rendszer területi elosztásának megalapozását szolgálta. A társadalmi-gazdasági rendszerváltozás egyben a regionális politika új alapokra való helyezését is jelentette. Ennek a legfőbb elemei a következők: a kis- és középvállalatok fejlesztése a helyi erőforrások felhasználásával (a szocialista nagyvállalatok felbomlása után ez mai napig a legfontosabb feladat); a határokon átnyúló regionális szintű együttműködések kialakítása; az egyes területek infrastruktúrájának fejlesztése, valamint a regionális tervezés és menedzsment kialakítása. Az 1990-es évtizedben több minisztertanácsi rendelet is készült a regionális politika stratégiájáról, célkitűzéseiről, sőt 1992-ben létrehozták a Regionális Fejlesztés Minisztériumát is. A közigazgatási rendszer szerkezeti felépítését is új alapokra helyezték. Az 1987-ben létrehozott tartományi felosztás ugyan megmaradt, de egyes kiemelt szűkebb körzetek (régiók) fejlesztése is előtérbe került; ezek közé tartoznak a fekete-tengeri övezet, a Duna melléke, valamint a kritikus helyzetben lévő hegyvidéki területek, melyek az EU és a Világbank által nyújtott hitelekből is fokozottan részesednek.

A bolgár kormány a kilenc tartományt a gazdasági fejlettség jelenlegi szintje, a piacgazdaságra való áttérés sikeressége és a jövőbeli növekedési perspektívák alapján három fő csoportba osztotta. A sikeres tartományok (I); a még gazdasági problémákkal küzdő, de kedvező kilátásokkal rendelkező tartományok (II), valamint az igen súlyos társadalmi-gazdasági válsággal jellemezhető tartományok (III) alkotnak egy-egy csoportot. Persze maguk a tartományok sem homogének a fejlettség szempontjából (97. ábra).