Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Probáld Ferenc

1.1. 1. Hosszú, nehéz út a függetlenségig

A Balti-tenger keleti partján elterülő három kis államot – Észtországot, Lettországot és Litvániát (13. táblázat) – természeti viszonyaik hasonlóságán kívül történelmük sok közös vonása is összekapcsolja. Mindhárom ország a hányatott sorsú „Köztes-Európa” része, jellegzetes ütközőövezet Kelet-, Közép- és Észak-Európa határmezsgyéjén. Függetlenségüket fél évszázados szovjet uralom után 1991-ben sikerült visszanyerniük, és azóta demokratikus politikai rendszert, valamint működő piacgazdaságot építettek ki; előbb társulási egyezménnyel kapcsolódtak az Európai Unióhoz, majd 2004-től teljes jogú tagokká váltak. Észtország és Lettország különösen erős szálakkal kötődik Észak-Európa államaihoz, míg Litvánia földrajzi helyzeténél és történelmi tradícióinál fogva is inkább Közép-Európa felé nyitott. A három balti ország – immár a NATO és az EU keretében – védelmi és külpolitikai téren szorosan együttműködik.

13. táblázat > Néhány adat a balti államokról

	Terület (1000 km ^2 )	Lakosság (ezer fő, 2003)	Népsűrűség (fő/km2)	Természetes szaporodás/ fogyás (‰, 2003)	Mezőg. keresők aránya(%, 2002)	GDP/fő (euró, 2005)
Észtország	45,2	1353	30	–3,1	7,0	8200
Lettország	64,6	2321	36	–5,0	15,5	5700
Litvánia	65,3	3454	53	–3,0	17,8	6000

A kelet-balti térségben a Kr. e. III. évezredben telepedtek meg a finnugor népek, valamivel később pedig a lettek és a litvánok ősei érkeztek ide; a nyelvhatár hosszú ideig a Daugava folyó vonalán húzódott. A földművelő néptörzsek életébe a Kr. u. XIII. század hozott döntő fordulatot: a vidék fölötti uralmat a keresztes hadjáratokkal hódító Német Lovagrend szerezte meg, és német kereskedők virágoztatták fel a gyorsan gazdagodó kikötővárosokat (Tallinn, Pärnu, Riga), melyek a Hanza-szövetséghez csatlakoztak. Független államot csak a litvánok alkottak: birodalmuk a XIV. században már a Fekete-tengertől Novgorodig terjedt. Miután Jagello litván nagyfejedelem feleségül vette I. Lajos magyar és lengyel király leányát, Hedviget, népével együtt megkeresztelkedett, és Lengyelország trónját is elnyerte (1386). Az így létrejött perszonáluniót 1569-ben a két ország teljes egyesülése követte.

A XVII. század folyamán a térség északi felében a Német (Livóniai) Lovagrend uralmát a svédeké, a katolikus vallást a lutheránus reformáció váltotta fel. A szörnyű pusztulással járó északi háború (1700–1721) ezt a területet Estland és Livland néven orosz fennhatóság alá vonta. A városi polgárság és a földesurak német nyelve azonban ezután is hivatalos használatban maradt, és a két tartomány a „különleges balti jogok” keretében széles körű autonómiát élvezett. Litvánia területe a XVIII. század végén, Lengyelország felosztásakor olvadt be az Orosz Birodalomba.

A XIX. század a szolgaságba taszított balti népek történetében a nemzeti öntudatra ébredés és a gazdasági fellendülés korszaka, mely a jobbágyság korai eltörlésével (1819) vette kezdetét. Az észt és a lett kikötőkön át bonyolódott le az Orosz Birodalom külkereskedelmének 20–25%-a; a forgalom gyors növekedéséhez a század közepétől a vasútvonalak megépítése is hozzájárult. A búzával és fával megrakott hajók Nyugat-Európából visszatértükben fűtőanyagokat, gépeket és iparcikkeket fuvaroztak, s ez a hatalmas oroszországi piac előnyeivel párosulva elegendő ösztönzést adott a gyáripar kibontakozásához. A tengerparttól elzárt Litvániát viszont elkerülte az iparosodás első hulláma.

Az I. világháború végén a Baltikum megszerzésére törekvő Németország és Szovjet-Oroszország katonai összeomlása hozta el azt a szerencsés pillanatot, amelyben a három balti államnak sikerült kivívnia és a szomszédos nagyhatalmakkal szemben megvédenie függetlenségét. Mivel a kikötővárosok ipara az orosz piac elvesztését nem tudta kiheverni, a három ország gazdaságának tartóoszlopa a földreform nyomán belterjesebbé váló agrárszektor lett. A két világháború közötti időszak vívmányai főként a kulturális fejlődés terén mutatkoztak.

A német–szovjet hatalmi osztozkodás (Molotov–Ribbentrop-paktum, 1939) kiszolgáltatta a balti térséget a Szovjetuniónak, amely elfoglalta és bekebelezte a három kis országot (1940). A világháborús német megszállás után visszatérő és megszilárduló szovjet hatalom kegyetlenül és gyökeresen átformálta a három „szocialista szovjetköztársaság” társadalmi-gazdasági életét. Ám a balti nemzetek öntudata újjáéledt a 80-as években, amikor enyhült a diktatúra szorítása; elszánt küzdelemmel lépésről lépésre szerezték vissza függetlenségüket, kiléptek a széthulló Szovjetunióból, s végül sikerült elérniük a megszálló haderő kivonását és az orosz támaszpontok felszámolását is.

1.2. 2. Fogyatkozó népesség – nemzeti újjászületés

A balti térségben az 1880-as évektől érezhető erőszakos oroszosítás folyamata eleinte kevés eredménnyel járt: a két világháború között mindhárom ország lakóinak túlnyomó többsége az államalkotó nemzethez tartozott. Tarkább etnikai összetételt csupán a városok mutattak, ahol a németeken s oroszokon kívül – főként Lettországban és Litvániában – jelentős létszámú zsidóság élt. A szovjet uralom megteremtését azonban már 1940-ben is féktelen terror, tömeges kivégzések és deportálások kísérték, amelyek 1944–1945 után több hullámban megismétlődtek. A német megszállás és a harci cselekmények ugyancsak sok áldozatot követeltek. A legtöbbet Lettország szenvedett, amely a világháborús évek folyamán lakosságának 1/3-át elveszítette.

A 300 000 főnyi balti zsidóság csaknem az utolsó szálig német haláltáborokban pusztult el. A sztálini elnyomás főként a balti nemzetek értelmiségét sújtotta: az észtek közül kb. 80 000, a lettek közül kb. 150 000 embert végeztek ki vagy hurcoltak a gulágra, a litván deportáltak száma pedig 290 000-re tehető (Buchhofer, E. 1999).¹ A litvániai lengyelek erőszakos repatriálása további 260 000 főt érintett. Mintegy kétszázezren külföldi emigrációban kerestek menedéket a fenyegető idegen uralom elől.

A szovjet hatalom megszilárdulását a balti köztársaságok gyors iparosítása és tömeges orosz bevándorlás követte. Az országos átlagnál magasabb életszínvonal és a sok új munkaalkalom az észt és a lett városokat tette a migráció legvonzóbb célpontjaivá, de megkezdődött az oroszok beszivárgása a falusi térségekbe is. Mivel a helyi lakosság természetes szaporodása – Litvánia kivételével – igen alacsony volt, a bevándorlást gazdasági tényezők is indokolták; ezek hátterében azonban a Baltikum eloroszosításának birodalmi-stratégiai érdekei húzódtak meg. A betelepülők számára a helyi nemzeti kultúra idegen maradt: csak kis részük sajátította el az észt, lett vagy litván nyelvet. A lakosság etnikai összetételének megváltozása (14. táblázat) a legsúlyosabban a letteket érintette, akik saját hazájuk városaiban kisebbségbe szorultak.

14. táblázat > A lakosság nemzetiségi összetételének változása a balti államokban (%)

	Észtország	Lettország	Litvánia
	észt	orosz	egyéb	lett	orosz	egyéb	litván	orosz	lengyel	egyéb
1932*	88,2	8,2	3,6	73,4	10,6	16,0	n. a.	n. a.	n. a.	n. a.
1959	74,6	20,0	5,4	62,0	27,0	11,0	79,0	8,5	8,5	4,0
1989	61,5	30,0	8,5	52,0	34,0	14,0	79,6	9,4	7,4	3,6
2001	65,3	28,1	6,6	57,6	29,6	12,8	83,5	6,3	6,7	3,5

* Litvániáról a jelentős határváltozások miatt hiányoznak az összehasonlítható adatok.

A balti államok lakossága a függetlenség visszanyerése óta erősen csökkenő irányzatot mutat. Ennek oka egyrészt a születési arányszám visszaesése, ami Lettországban és Észtországban már 1990-től, Litvániában 1995-től természetes fogyáshoz vezetett. A másik tényező az Észt- és Lettországban élő orosz ajkú lakosság kis részének távozása; ennek tulajdonítható a nagyvárosok feltűnő vándorlási vesztesége és az államalkotó nemzetek arányának lassú növekedése is. Az észt és a lett népet fenyegető beolvadás, eloroszosodás veszélye elhárult, ám az erős orosz kisebbség jelenlétével tartósan számolni kell. Az ebből eredő bel- és külpolitikai problémák súlyát a nemzeti újjászületés időszakában az állampolgársági törvények körüli viták jelezték.

Észtországban és Lettországban az állampolgárság elnyerésének feltételeit többször is – legutóbb 1998–1999-ben – törvényileg szabályozták. Automatikusan állampolgárságot kaptak leszármazottaikkal együtt mindazok, akik már 1940-ben is az adott ország területén éltek, valamint akik a függetlenség visszanyerése óta ott születtek. A szovjet időkben bevándorolt lakosok esetében az állampolgárság megadását a hivatalos nyelv alapfokú ismeretéhez kötik. Az orosz ajkúak egy része sérelmezi ezt a feltételt, és nem kérvényezte a helyi állampolgárságot, noha nincs szándékában elhagyni az Oroszországnál biztatóbb jövőt ígérő Baltikumot. (A munkavállalási jogot és a korlátlan időre szóló tartózkodási engedélyt az észt és a lett törvények a „hontalanná” vált személyek számára is biztosítják.) Litvániában, ahol a bevándorlás sohasem rendítette meg a helyi nemzet fölényét, az állampolgárság és a nyelvhasználat kérdése nem éleződött ki, és csak a lengyel kisebbség autonómiaigénye okozott átmeneti feszültséget (Buchhofer, E. 1999).

1.3. 3. Átalakulóban lévő mezőgazdaság

A balti államok túlnyomó része 50–200 m vastag glaciális üledékkel borított alföld, amelyből hellyel-közzel szelíd hajlású, 300 m-nél magasabb morénahátságok emelkednek ki. A kristályos alapzat délen kb. 2000 m mélyen van, északon azonban már csak vékony szilur mészkőréteg fedi, amely meredek glintlépcső vonalán szakad le a Finn-öböl partjára. A felszín jégvájta mélyedéseit több ezer apró, sekély tó tölti ki. A tavak egy része feltöltődött, mocsárrá vagy láppá alakult; az utóbbiak Észtország területéből 22%-ot foglalnak el, és a bennük fölhalmozódott tőzeget fűtés, talajjavítás vagy istállóalom céljára sok helyütt kitermelik. A jobbára tűlevelűekből – erdei- és lucfenyőből – álló, helyenként nyírfával tarkított erdőségek aránya északról dél felé csökken (Észtország: 45%, Lettország: 42%, Litvánia: 30%). A szántóföldek és rétek a talaj finomabb különbségeihez igazodnak, s összefüggő foltjaik ritkán nagyobbak 10 hektárnál. A fenékmorénán kialakult podzolos talajt meszezéssel, műtrágyázással, a durva görgeteg eltávolításával, vízelvezető árkok ásásával kell javítani. Jobb termőképességű barna erdőtalaj csak a finomabb, vályogos anyakőzeten, Lettország és Litvánia középső részén képződött.

A tenger közelsége mérsékli a kontinentális klíma szélsőségeit (jan.: –3–(–6) °C, júl.: 17–18 °C) és bőséges csapadékot (600–700 mm) eredményez. A természeti feltételek a belterjes, istállózó állattenyésztés szempontjából viszonylag kedvezők. A réteken, kaszálókon kívül a dél felé egyre bővülő szántó 40–50%-át elfoglaló zöldtakarmányok is az állattartást szolgálják. A gabonaföldeken csaknem egyenlő arányban osztozik az árpa a kenyérgabonákkal; az utóbbiak közül északon a tavaszi búza és a rozs, délen az őszi búza gyakoribb. Mindenütt elterjedt és a sertéshizlalásban, az élelmezésben egyaránt fontos szerepet játszik a burgonya, míg a cukorrépa termesztése csak Lettországban és Litvániában számottevő. A hajdan fontos ipari nyersanyagnak számító len vetésterülete megfogyatkozott.

A két világháború között a balti államok tej- és húsiparának termékeit a brit és a német piac vette fel, majd a szovjet időkben főként Leningrád élelmiszerellátásában töltöttek be fontos szerepet. Az 1949-ben lezárult erőszakos kollektivizálás ugyan visszavetette a termelést, de azután az állattenyésztés – részben más körzetekből behozott takarmány felhasználásával – minden korábbinál magasabb szintet ért el. Az állami gazdaságok és kolhozok megszervezésével párhuzamosan átalakult a településhálózat is: a litván tanyabokrokból, az irtványokon elszórt észt és lett tanyákból ún. központi falvakba tömörítették a parasztság nagy részét. A kicsiny (0,5 hektáros) háztáji gazdaságokból friss zöldség, tej és tojás a közeli városi piacokra is jutott.

A Szovjetunió felbomlása, az orosz piac fizetőképességének hiánya, az Oroszország által bevezetett vámok és az új földtörvények 1991-től drámai változásokat idéztek elő a balti mezőgazdaságban:

a) A földeket egykori tulajdonosaik vagy örököseik visszaigényelhették, tehát a magánosítás reprivatizáció útján ment végbe. Az egyre zsugorodó, társasági formában működő kollektív gazdaságok mellett a földek mind nagyobb részén kisparaszti birtokok jöttek létre. Ezeknek átlagos mérete Észtországban kevéssel 20 ha fölött van, Litvániában viszont a 10 ha-t sem éri el (Meier, H.–Hilbert, G. 1998). A GDP-hez való hozzájárulásuk jóval alacsonyabb, mint azt az aktív keresők száma indokolná.

b) A földhöz jutott gazdák jelentős része újból használatba vette és felújította a birtokán lévő tanyát. A városok környékén sok kicsiny, mellékfoglalkozásban művelt gazdaság, hobbitanya, nyaraló is létesült.

c) A tulajdonviszonyok rendezése az egész 1990-es évtizedet igénybe vette, s ez idő alatt a megművelt terület 15–20%-kal csökkent.

d) A piacvesztés és a tulajdonváltás folytán a három ország szarvasmarha-, sertés- és baromfiállománya kb. a felére apadt. A legkisebb veszteség a litván mezőgazdaságot érte.

e) A halfeldolgozás az észt és a lett élelmiszeripar egyik vezető ága maradt; ehhez azonban a korszerű halászflottát svéd és dán tőkével, úgyszólván a semmiből kellett megteremteni.

f) A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek 8–18%-kal (2004) részesednek a balti államok kiviteléből, az agrár-külkereskedelem mérlege azonban már csak Litvániában mutatott csekély aktívumot.

1.4. 4. A piacgazdasági átmenet kárvallottja: az ipar

A Baltikum ásványi nyersanyagokban és energiaforrásokban igen szegény, a szovjet uralom évtizedei alatt mégis nagy ipari beruházások színterévé vált. A telepítő tényezők között a kikötővárosok előnyös közlekedésföldrajzi helyzete és a munkaerő átlagon felüli szorgalma, képzettsége játszotta a főszerepet. A szovjet tervezés egységes körzetnek tekintette a három balti köztársaságot, ami némely területen (pl. energetika, alapanyagipar) a belső munkamegosztást is előmozdította. Az egész körzet iparának súlyát és szerkezetét azonban a Szovjetunió felvevőpiacának igényei határozták meg, energiagazdasági alapját pedig az orosz kőolaj és földgáz, valamint az ukrán kőszén beszállítása képezte. A Baltikum így elsősorban a gépgyártás finomabb, munkaigényes ágazataira szakosodott (elektrotechnika, híradástechnika, vasúti járművek, különleges szerszámgépek és műszerek előállítása). Jóval kisebb mértékű, de ugyancsak a körzet határain túlterjedő ellátási feladatokat róttak a hajóépítésre, a fafeldolgozásra (papírgyártás) és az élelmiszeriparra is.

A Baltikum az egész Szovjetunió gazdaságilag legfejlettebb körzete volt: az egy főre jutó termelés becsült értéke Litvániában 15, Észtországban 20, Lettországban 30 százalékkal múlta felül a birodalmi átlagot. A balti köztársaságok külső áruforgalmuknak kb. 9/10 részét a Szovjetunió többi részével bonyolították le, és a függés ezernyi szálával kapcsolódtak a birodalomhoz; ezért annak széthullása, s a piacgazdasági átmenet itt még súlyosabb megrázkódtatással járt, mint a kelet-középeurópai térségben. 1992–1993-ban a GDP a korábbi érték 50–60%-ára süllyedt, majd a lassú növekedés ívét újból megtörte az 1998. évi oroszországi fizetési válság; 2004-től viszont az EU-tagság friss lendületet hozott. A birodalmi háttér és a korlátlan felvevőpiac elvesztését – amint az I. világháború után is megfigyelhető volt – elsősorban a feldolgozóipar sínylette meg. Számos gépgyártó üzem tönkrement, vagy kapacitásának töredékével a szűk belső piacra termel. Sikeresebben alkalmazkodott az új feltételekhez a fafeldolgozás, a bérmunkában kiutat kereső textilipar és az élelmiszeripar. A dezindusztrializáció munkaerőpiaci hatásait enyhítette a gyorsan bővülő tercier szektor, amely már mindhárom országban a kereső lakosság nagyobbik felét foglalkoztatja.

A privatizáció során – különösen kezdetben – döntő szerep jutott az állampolgári jogon szerzett kuponoknak (vouchereknek), valamint a kárpótlási jegyeknek, amelyek a törvénytelenül kisajátított, de természetben már vissza nem adható javak egykori tulajdonosait illették meg; ezeket az értékpapírokat részvényvásárlásra lehetett felhasználni. A külföldi szakmai befektetők csekély érdeklődést mutattak a balti gyáripar iránt; a beáramló tőke nagy részét a pénzügyi szektor, a kereskedelem, a közlekedési és távközlési infrastruktúra rohamos fejlesztése szívta fel. 2004 végéig összesen 16 milliárd dollár külföldi működőtőke érkezett a térségbe. A beruházók számára itt a magasan képzett, innovációkra fogékony munkaerő jelenti a fő vonzerőt.

A piacgazdasági átmenet során a legsúlyosabb veszteségeket Lettországnak kellett elviselnie, míg a legsikeresebbnek az északi országok támogatását elsősorban élvező Észtország bizonyult. Az EU-országok váltak a balti államok fő külkereskedelmi partnerévé; arányuk a külső áruforgalomból 65–75%-ra nőtt, miközben Oroszországé 10–20%-ra zsugorodott. Észtország bonyolítja le a legkisebb forgalmat a FÁK-tagállamokkal, míg a legerősebb keleti kötődést – főként az energiahordozók behozatala folytán – Litvánia mutatja. A balti tengerpart gyakorlatilag jégmentes kikötői (Ventspils, Liepāja, Klaipèda) nemcsak az Európai Unió felé irányuló kapcsolatokat könnyítik meg, hanem Oroszország tranzitszállításai szempontjából is változatlanul létfontosságú szerepük van.

2. Észtország

A legkisebb balti állam törzse nyugaton a Finn-öböl és a Rigai-öböl közé nyúló félszigeten végződik. Keleti határa – melyet a Szovjetunió 1940-ben önkényesen módosított Észtország rovására – a Pszkovi- és a Csúd-(Peipsi-)tó, valamint a Narva folyó mentén húzódik. Az államterület 1/10-e a Balti-tengerből a holocénben kiemelkedett lapos szigetekre jut. Közülük a két legnagyobb – Saaremaa és Hiiumaa – a szovjet időkben zárt katonai övezet volt; ennek köszönhető, hogy barnás tőzeglápjaik, dús rétjeik, régi szélmalmaik és csöndes halászfalvaik háborítatlanul megőrizték eredeti szépségüket.

Az ország gazdasági tengelyét az északi parton a Szentpétervár–Tallinn-vasútvonal mentén sorjázó iparvárosok képezik. A nehézipar legfontosabb körzete e tengely keleti szakaszán, Kohtla-Järve (47) olajpala-bányavidékén alakult ki, ahol egy tömbben csaknem kizárólag orosz anyanyelvű lakosság él. A 4 milliárd tonnányi, 12–13 000 kJ fűtőértékű olajpala az ordovíciumi üledéksorba illeszkedik, és vastagabb rétegei külfejtéssel vagy rövid aknákkal elérhetők. Olajpalával tüzelnek az egész ország áramellátását biztosító hatalmas hőerőművekben, lepárlási termékeiből pedig benzint, szerves vegyipari alapanyagokat és műtrágyákat állítanak elő. Az olcsó energiaforrást és a partvidék szilur mészkövét az exportképes cementgyártás hasznosítja. A bányagödrök, meddőhányók és füstölgő gyárkémények által elcsúfított vidék környezeti válságterület,amelynek gondjain az urándúsító üzem és a foszforitbányák bezárása keveset enyhített. A nehézipari körzet keleten az orosz határig, Narva (67) városáig terjed. Narva textiliparának múltja a XIX. század elejéig nyúlik vissza; az első nagy manufaktúrák gépeit, posztótömörítő kallómalmait a zuhatagos Narva folyó hajtotta meg. Az egykori len- és gyapjúfeldolgozást újabban a pamutszövés és a konfekcióipar szorította háttérbe. A ruházati cikkek főként Finnországban leltek új felvevőpiacra.

Az északnyugati partszakasz kis félszigetén épült főváros, Tallinn (397) a nemzeti kultúra és tudomány fellegvára, amellett az iparban is kimagasló szerepet tölt be. Gyáraiban készítik az olajpala-bányászathoz és a szántóföldek meliorációjához szükséges gépeket; jóval fontosabbak azonban híradástechnikai, elektrotechnikai, könnyűipari és élelmiszerfeldolgozó üzemei. Ezek élénk kapcsolatban állnak finn és svéd partnereikkel, amelyek beszállítóként foglalkoztatják a tallinni cégeket, vagy tőkeberuházásaik révén azok korszerűsítésében és piacra juttatásában is részt vállaltak. A régi kereskedőváros első virágkorát a Hanza-szövetség keretei között a XIV–XV. században élte; ebből az időből származnak a dombra épült felsővárost és a polgárvárost övező, nagyrészt épen maradt falai és bástyái. A két városrész funkciói ma is különbözőek: a felsőváros az államigazgatás legfőbb intézményeinek székhelye, az alsóváros szépen felújított műemlék házai, hangulatos terei és utcái pedig sok kis üzletükkel, vendéglőjükkel főleg a finn bevásárlóturizmust vonzzák magukhoz. Az észtek a legsanyarúbb időkben sem hanyagolták el a nemzeti múlt építészeti emlékeit, és a külső lakótelepek színvonala, igényessége is jóval felülmúlja az orosz városokét. Észtország középső és déli része ma is elsősorban erdő- és mezőgazdasági terület, ahol a fenyveseket itt-ott terjedelmes lápok, kis tavak és a termőföldek foltjaihoz illeszkedő tanyák, állattartó telepek, tehenészetek szakítják meg. A vidék egyetlen nagyvárosa, Tartu (101) 1632-ben alapított egyetemével az észt felsőoktatás legrangosabb központja; emellett tej- és húsipara, bútorgyártása érdemel említést. A Rigai-öböl felé tekint Pärnu (45) szinte mindig jégmentes kikötője, amely halászatával és élelmiszeripari gépgyártásával tűnik ki.

3. Lettország

A Rigai-öblöt dél felől körbeölelő, keleten messze a szárazföld belsejébe nyúló Lettország minden tekintetben központi helyet foglal el a balti államok között. Kikötői egykor az Orosz Birodalom legfontosabb nyugati kapui voltak, ahol a XVIII. századi manufaktúrákból kinőtt gyáripar már az 1900-as évek elején több munkást foglalkoztatott, mint az akkortájt még elmaradott mezőgazdaság.

Az I. világháború után azonban a függetlenné váló ország gépi berendezésüktől nagyrészt megfosztott, leszerelt vagy kereslet híján vergődő gyárakat örökölt, s a munkanélküliség tömeges kivándorláshoz, a városi lakosság megfogyatkozásához vezetett. A szovjet időszakot minden korábbinál nagyobb léptékű iparosodás és urbanizáció jellemezte, ám a kétes értékű gazdasági sikerekre a nemzethalál fenyegető árnyéka vetült. A függetlenség visszaszerzéséért Lettország fizette a legmagasabb árat: ipari termelése 1991 után 1/3-ára zuhant. A válság következményei jól lemérhetők a maradék ipar szerkezetén: 1998-ban a termelési érték 40%-a az élelmiszer-feldolgozásból származott, míg a szovjet élvonalba tartozó gépgyártás 12%-os részarányát a faipar is felülmúlta. A lett fémfeldolgozás sok árucikkével (szerszámgépek, műszerek, híradástechnikai és háztartási gépek) még a belföldi piacot sem tudta teljesen megtartani, más termékeit (pl. vasúti vontatók és vagonok, mikrobuszok) csak nagy nehézségek árán lehet továbbra is a FÁK piacain értékesíteni. Az exportban az erdőgazdaság jobbára feldolgozatlan termékei – gömbfa és fűrészáru – kerültek az első helyre, utánuk pedig az élelmiszerek és a részben bérmunkában készülő textilipari áruk következnek.

A lett településhálózat csúcsán kitüntetett hely illeti meg Rigát (739). A lett főváros a Daugava folyó két partján, a torkolattól 15 km-re fekszik, és közvetlen hátterét az ország legtermékenyebb agrárkörzete, a sertés- és szarvasmarha-tenyésztéséről, gabonatermeléséről egyaránt nevezetes, belterjesen művelt Jelgava-alföld képezi. Riga primátusát jól mutatja, hogy az ország lakosságának harmadát tömöríti. A XIII. században alapított jómódú kereskedőváros középkori magja sok műemléket – gótikus templomokat, áruraktárakat, pártás homlokzatú reneszánsz polgárházakat – őriz. A városfalat a XIX. században lebontották; helyét ma széles körút és parkövezet jelzi. A különböző áruk fogadására szolgáló rakpartok, hajójavító műhelyek és dokkok a Daugava tölcsérszerűen kiöblösödő torkolatát szegélyezik; manapság az exportált fa jelenti a forgalom legnagyobb tételét. A folyó bal partján húzódó ipartelepek közül a hal-, tej- és húsipari vállalatok, bútor-, gyógyszer- és festékgyárak, konfekcióüzemek java átvészelte a válságot, sok gépgyár viszont bezárta kapuit. A szovjet piacon valaha vezető helyen álló vasúti járművek, mikrobuszok, motorkerékpárok, telefonkészülékek gyártása az értékesítés nehézségei miatt töredékére csökkent. A fővárosi munkahelyek zömét az államigazgatás, a kereskedelem, a fejlődő pénzügyi élet és a neves oktatási intézmények biztosítják.

Rigától nyugatra finom föveny borítja a tengerpartot, és fenyvesek koronázzák a parti dűnéket. A szépen kiépített üdülőkörzet központja a Rigai-öböl legdélibb zugában fekvő Jūrmala (55). A vidék érdekes etnikai színfoltját jelentik a 12 kis halászfaluban élő livek. A terület egykori névadói – az észtek közeli rokonai – lassanként beolvadtak a lettek közé. Eredeti finnugor nyelvüket már csak pár százan beszélik; a 90-es években mozgalom indult kulturális örökségük megmentésére.

A nyugati tengerparton található Ventspils (44) jégmentes kikötője, mely az egész balti térségben a legnagyobb forgalommal dicsekedhet; az itt hajókba kerülő rakomány 3/4-e csővezetéken érkező orosz kőolaj. Ventspils a halászat és a halfeldolgozás terén is kiemelkedik. A valamivel délebbre fekvő Liepāja (87) – a balti államok egyetlen acélművének telephelye – ugyancsak sokoldalú ipari központ.

A keleti-délkeleti országrész közlekedési tengelye a vízlépcsők és erőművek sorával átformált Daugava folyó. Az orosz határvidék irányában a mezőgazdaság színvonala hanyatlik; kevesebb a sertéstelep, a tehenészet és a tejüzem, az erdők között viszonylag több a gabonaföld. A lakosság száma hosszabb idő óta csökken, jelentős az elvándorlás. A tanyavilágba telepített falvak lakóinak 20–30%-a orosz vagy fehérorosz nemzetiségű. A regionális központ, Daugavpils (112) még inkább eloroszosodott; lakosságában a lettek aránya csak 15–16%. Fontos hídváros és vasúti csomópont lévén, nagy járműjavító műhelyei vannak, de műszálipara is említést érdemel.

4. Litvánia

Litvánia a három balti állam közül területe és népességszáma alapján is a legnagyobb, egyszersmind a legdélibb és legkontinentálisabb fekvésű; nyugaton alig 100 km-es partszakaszon érintkezik a tengerrel. Mai határai jelentősen különböznek a két világháború közötti állapottól, amikor a délkeleti országrész – a mai fővárossal, Vilniusszal együtt – a lengyel államhoz tartozott. A Szovjetunió által 1939-ben átszabott litván határok közül a lengyelek nagyobb részét a II. világháború után kiutasították („repatriálták”); a megmaradtak többé-kevésbé eloroszosodtak, és a litván nemzeti újjászületés idején a szovjet hatalom támaszai voltak. Ma már csupán Vilnius környékén, a fehérorosz határ rövid szakaszán található kicsiny összefüggő, lengyel többségű terület (Buchhofer, E. 1999). Litvánia geopolitikai helyzetének különleges vonása, hogy rajta futnak keresztül azok a stratégiai és gazdasági szempontból egyaránt fontos utak és vasutak, amelyek Oroszországot és az általa birtokolt, de vele nem határos kalinyingrádi exklávét kötik össze.

A litván föld sohasem volt bőkezű művelőjéhez; a mezőgazdasági haszonterület 2/5-ét nagyszabású meliorációs munkálatokkal az utóbbi néhány évtizedben hódították el a rossz lefolyású, vizenyős rétektől és mocsaraktól. Ennek ellenére az agrárszektor jelentősége mindig nagyobb volt, mint a másik két balti államban, és gyorsabban éledt újjá a családi, kisparaszti gazdálkodás is. Az egy lakosra jutó hús- és tejtermelésben Litvánia megelőzi Észt- és Lettországot, sőt – a gyatra termésátlagok ellenére – malom- és cukoripara is elegendő hazai nyersanyagot kap. A műtrágyagyártás szintén kielégíti a megcsappant belföldi igényeket.

Litvánia gyáripara csak a XX. század második felében bontakozott ki; alapját a helyi erdő- és mezőgazdaság, a szovjet birodalom más részeiből behozott energiahordozók, valamint a városokba özönlő munkaerő képezték. Helyi nyersanyagokkal (mészkő, dolomit, kavics) csak az építőanyag-ipar rendelkezik. A litván ipar szerkezete és területi eloszlása jóval arányosabb, mint a másik két balti államé, ami a településhálózatban is kifejezésre jut: a főváros szerepe nem túlméretezett, a kis- és középvárosok pedig jól átszövik a vidéki térséget. A nagyipar két kiemelkedő létesítménye az orosz kőolajat feldolgozó finomítóüzem (Mazeikiai) és a végnapjait élő ignalinai atomerőmű,²amely a szovjet időkben az egész Baltikumra terjedő ellátási feladatokat kapott.

A délkeleti határhoz közel eső fővárost, Vilniust (542) a XIV. század elején alapították, és gyors fejlődését a kereskedelemnek, valamint a sokoldalú kézműiparnak köszönhette. Egyetemét 1578-ban Báthory István alapította. Rendkívül fontos közlekedési csomópont: a Szentpétervár–Varsó- és a Moszkva–Minszk–Kalinyingrád-vasútvonal itt metszi egymást. A két világháború között Lengyelországhoz tartozott; akkoriban csupán szerény méretű élelmiszer- és textilipara volt. Az 50-es évektől gyorsan fejlődött bútor-, bőr- és konfekcióipara, valamint munkaerőigényes gépgyártása is. Vilnius középkori eredetű óvárosának szűk utcáit főként reneszánsz és barokk épületek jellemzik; a kései gótika – a másik két balti fővárostól eltérően – itt csak kivételképpen jelenik meg.

Litvánia középső része az ország legtermékenyebb, belterjesen művelt agrárkörzete, ahol a sokoldalú szántóföldi gazdálkodást nagyarányú sertés- és szarvasmarha-tenyésztés egészíti ki. A körzet déli részén fekszik az ország második legnagyobb városa, Kaunas (378); jelentős közlekedési csomópont, a Nemunas (Nyeman) folyó régi átkelőhelye és kikötője. Gazdag kulturális életét, valamint sokoldalú iparát a két világháború közötti időszak alapozta meg, amikor az ország fővárosának szerepét is betöltötte.

A keskeny tengerparti sáv elsősorban a dús rétekre s a szántóföldi takarmánytermesztésre támaszkodó szarvasmarha-tenyésztésével tűnik ki. Az ország egyetlen tengeri kapuja Klaipéda (192); hajóépítő és -javító műhelyei, rakodóberendezéseket gyártó üzemei és halfeldolgozó gyárai szorosan kapcsolódnak kikötői funkcióihoz. Műtrágyagyára teljes egészében, fa- és papíripara részben importált nyersanyagokat dolgoz fel. Az ipari övezet néhány nyugati cég zöldmezős beruházásait is magához vonzotta. A környéken megkezdett, újabban a kontinentális talapzatra is kiterjedő kőolajkutatás viszont kiábrándítóan csekély eredményt hozott.

5. A FÁK európai tagállamai