A régens lánya

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Egy éj a Bastille-ban

Gaston már előző este megtudakolta, kaphatnak-e világítóeszközt a rabok. A porkoláb, akit e célból behívott, nemmel felelt. Ma tehát nem is kérdezett Gaston többé semmit, nyugodt lélekkel lefeküdt, mihelyt besötétedett - s az évnek ebben a szakában korán leszáll az este. Délelőtti látogatása a kínzókamrában nagy lecke volt számára.

Hogy a fiatalos gondtalanság, lélekerő vagy talán még inkább huszonöt éves, egészséges testének parancsoló igénye tette-e, ki tudja; annyi bizonyos, hogy alig húsz perccel később Gaston az igazak álmát aludta.

Nem sejtette, mennyi ideje alhatott, amikor hirtelen csengettyűszóra riadt fel. A csengő mintha az ő szobájában szólt volna, de hiába meresztette a szemét, se csengőt nem látott sehol, se azt, aki a csengőt rázza; igaz, persze, hogy a lovag zárkájában nappal is sötét volt, képzelhetjük, milyen sötét volt éjjel.

A csengő csak szólt, halkan, elővigyázatosan, tapintatosan, mintha attól félne, hogy mások meghallhatják. Gastonnak úgy rémlett, mintha a hang a kandalló irányából jönne.

Felkelt, és lábujjhegyen arrafelé tartott, amerre a csengő halk ezüstszava hívta. Nem tévedett, a hang csakugyan a mondott irányból jött.

Miközben ezt a tényt igyekezett kétséget kizáróan megállapítani, kopogtatás hallatszott alul­ról. Valami tompa szerszámmal kopogtattak, szabályos időközönként, szabályos szüneteket tartva. Nyilvánvaló volt, hogy a csengetés is, a kopogtatás is jeladás, és a szomszédos zárkák­ban lakó raboktól származik. Hogy jobban lásson, Gaston az ablakhoz lépett, s félrevonta a telihold sugarait felfogó, zöld zsávolyfüggönyt. S mit látott? Zsinegvégen egy csomagocska lebegett kint, az ablak rácsai előtt.

No, úgy látszik, meggyűlik, a dolgom - elmélkedett Gaston. - De csak szép sorjában. A mód­szeresség aranyat ér, különösen egy börtönben. Lássuk mindenekelőtt, mit akar a csengő, övé az elsőbbség.

Gaston visszasietett a kandallóhoz, benyúlt a kürtőbe, és nemsokára egy kötél akadt a kezébe. A kötél végén csengő függött. Gaston magához rántotta a kötelet, de az ellenállt.

- No végre! - szólt egy hang felülről. A kémény úgy működött, akár a szócső. - Itt van!

- Itt vagyok - felelte Gaston. - Mit óhajt?

- Még hogy mit! beszélgetni!

- Rendben van - mondta Gaston. - Beszélgessünk.

- Nem Gaston de Chanlay lovag úrhoz van szerencsém, akivel ma de Launay parancsnok úrnál együtt ebédeltem?

- De igen, uram.

- Ez esetben állok szolgálatjára.

- Én is az önére.

- Nos, szíveskedjék elárulni, uram, mire végzik a bretonok?

- Láthatja, uram: a Bastille-ban végzik.

- Nagyon jó! - Gaston beszélgetőtársának nem sikerült örömét ellepleznie.

- Bocsánat, uram, de mi érdeke fűződik vajon ahhoz, ami Bretagne-ban történik?

- Az, uram, hogy ha Bretagne-ban rosszul mennek a dolgok, velünk jól bánnak, ha ott jól men­nek a dolgok, itt komisz a bánásmód. Múltkoriban például mindnyájunkat sötétzárkába csuk­tak, valamiféle breton ügy miatt, melynek állítólag volt valami kapcsolata a mi ügyünkkel.

A kutyafáját! - gondolta Gaston. - Nem tudod, miféle ügy volt az? Annál inkább tudom én.

Fennhangon azt mondta:

- Nos, nyugodjék meg, uram, a breton ügy rosszul áll; ennek köszönhetem, hogy ma volt szerencsém önnel ebédelni.

- Uram, csak nincs ön ellen bizonyítékuk?

- Attól félek, van.

- Akkor fogadja ünnepélyes bocsánatkérésemet.

- Én kérek öntől elnézést. De az alattam lakó szomszéd türelmetlenkedik, úgy döngeti a padlót, hogy mindjárt kilyukad, engedelmével válaszolnék neki.

- Válaszoljon, uram, válaszoljon, annál is inkább, mert ha topográfiai becsléseim helytállóak, az illető nem más, mint Pompadour márki.

- Hogy ő vagy más, azt bajos lesz megtudni.

- Nem is olyan bajos, mint hiszi.

- Hogyhogy?

- Ugye, az illető sajátos módon kopogtat?

- Igen. Van ennek valami jelentősége?

- Van bizony, így érintkezünk egymással, ha nincs olyan szerencsénk, mint mi kettőnknek, hogy közvetlenebb módon érintkezhetünk.

- Lenne szíves elmagyarázni, uram, mi a dolog nyitja?

- Egyszerű: minden betűnek meghatározott helye van az ABC-ben, nemde?

- Csakugyan.

- Az ABC huszonnégy betűből áll.

- Sosem számoltam meg, uram, de készséggel elhiszem önnek.

- Nos, az A egy koppanás, a B kettő, a C három, és így tovább.

- Értem. De mivel a beszédnek ez a módja kissé hosszadalmas, s az ablak előtt lógó zsineg türelmetlenkedni látszik, egyet-kettőt koppantok, hogy az alsó szomszédnak jelezzem: meg­hallottam a kopogtatását, s megyek a zsinegért.

- Menjen, uram, menjen, kérve kérem, mert ha nem tévedek, a kérdéses zsineg számomra rend­kívül fontos. Előbb azonban koppantson hármat a padlón, a Bastille nyelvén ez annyit jelent: türelem! Szomszédja megvárja majd, míg ön jelt ad.

Gaston hármat koppantott a szék lábával, s odalent rögtön csend lett.

A pillanatnyi szünetet felhasználva, Gaston az ablakhoz lépett.

Nem volt éppen könnyű mesterség az öt-hat láb vastag falba beágyazott rácsokat elérni, de Gastonnak végül is sikerült a mutatvány: az asztalt odatolta az ablak alá, rálépett, egyik kezével a rácsba kapaszkodott, a másikkal kinyúlt a zsinegért. A zsineg hálásnak mutatkozott: mihelyt megérezte, hogy törődnek vele, szelíd táncba fogott.

Gaston behúzta a csomagot, és nagy nehezen átbújtatta a rácson.

A csomagban egy üveg lekvárt talált meg egy könyvet.

A lekvárosüveg címkéjére felírtak valamit, de hogy mit, azt Gaston nem bírta kibetűzni a vaksötétben.

A zsineg változatlanul táncolt, jeléül, hogy odafent választ várnak.

Gastonnak eszébe jutott, mire oktatta az imént csengős szomszédja, fogta a sarokban heverő seprűt, amely a pókhálók leverésére szolgált, és hármat koppantott a mennyezeten.

Mint tudjuk, a Bastille nyelvén három koppantás azt jelentette: türelem!

A csomagküldő rab nyilván értett a Bastille nyelvén, mert visszahúzta a terhétől megszabadult zsineget.

Gaston visszatért a kandallóhoz.

- Hahó, uram!

- Itt vagyok. Mi tetszik?

- Kaptam egy könyvet meg egy üveg lekvárt.

- Nincs írás a könyv fedelén vagy az üvegen?

- A könyvön nem tudom, de az üvegen van. Sajnos, elolvasni nem bírom, nagy a sötétség.

- Várjon csak, mindjárt küldök mécsest - mondta a fenti hang.

- Azt hittem, idebent tilos mécsest használni.

- Tilos, de én fabrikáltam egyet.

- Küldje, uram, legalább olyan türelmetlenül várom, mint ön, hogy elolvassam, mit írnak nekem.

S mert rájött, hogy esetleg az egész éjjelt így tölti három szomszédjával beszélgetve, s a tágas helyiségben hideg volt, Gaston hozzálátott, hogy vaktában felöltözzön a sötétben.

Éppen befejezte az öltözködést, amikor a kandallóban világosság támadt. Ismét leereszkedett a kötél s a kötél végén a csengő, csakhogy időközben átalakult mécsessé. Éspedig a lehető legegyszerűbb módon: a csengőt megfordították, úgyhogy átváltozott edénykévé, az edény­kébe olajat öntöttek, az olaj felszínén egy kis kanóc égett. Gastonnak új volt még a börtön, s nem sejtette, milyen találékonnyá teszi a rabot a börtönélet, a leleményes kis szerkezeten úgy elámult, hogy könyvről, lekvárról pillanatnyilag meg is feledkezett.

- Uram, ne vegye tapintatlanságnak, ha megkérdezem - szólt fel fogolytársának -, honnan szerezte a különféle anyagokat, amelyekből a mécsest előállította?

- Mi sem egyszerűbb, uram. Kértem egy csengőt, hogy szükség esetén a börtönőrt beszólít­has­sam, s minden további nélkül meg is kaptam. Az olajat ebédjeim és vacsoráim során takarí­tot­tam meg, jelenleg egy egész üveg olaj birtokosa vagyok. Kanócot egy széttépett zsebkendőből gyártottam, a követ egyik sétám alkalmával találtam az udvaron, a taplót égett rongy pótolja - néhány szál gyújtóst loptam a parancsnoktól, amikor egy ízben nála ebédeltem - s végül szikrát úgy csiholtam, hogy bicskámat ütögettem a kőhöz. Ugyanezzel a bicskával fúrtam ki a lyukat is, amelyen át érintkezünk.

- Fogadja legőszintébb elismerésemet, uram - mondta Gaston. - Ön páratlanul leleményes.

- Köszönöm a bókot, uram, de lekötelezne, ha megnézné, miféle könyvet küldtek önnek, és mi áll a lekvár címkéjén?

- Uram, a könyv egy Vergilius kötet.

- Ez az! Ezt ígérte! - kiáltotta a hang túláradó örömmel, amin a lovag el is csodálkozott: hogy várhat valaki szívszorongva egy Vergilius-kötetet?

- S most szíveskedjék a lekvárosüveget megtekinteni - mondta a csengős rab.

- Szívesen - felelte Gaston, és fennhangon olvasni kezdte:

„Lovag úr,

a várbörtön rendőrparancsnokától megtudtam, hogy öné az első emeleti zárka, amelynek ablaka pontosan az én zárkám ablaka alatt van. Mi foglyok tartozunk egymást segíteni. Fogyassza el jóétvággyal a lekvárt, a Vergilius kötetet pedig szíveskedjék a kandalló kürtőjén át Dumesnil lovaghoz továbbítani; az ő zárkájának ablaka az udvarra nyílik.”

- Erre vártam - mondta a csengős rab. - Ebéd közben értesültem róla, hogy még ma üzenetet kapok.

- Ön tehát Dumesnil lovag, uram? - kérdezte Gaston.

- Az vagyok, uram, s önnek legalázatosabb szolgája, higgye meg.

Gaston felnevetett.

- Én vagyok az ön szolgája, uram, hiszen önnek köszönhetem a lekvárt, amivel máris örök hálára kötelezett.

- Nos, legyen szíves a csengőt leoldani a kötélről, s helyébe odakötözni a Vergilius-kötetet.

- De ha nincs csengő, hogy olvas, uram? - kérdezte Gaston.

- Ó, ne aggódjék, csinálok magamnak másik mécsest.

Gaston tökéletesen megbízott társa leleményében, melynek az csak az imént adta ékes tanú­bizonyságát, úgyhogy minden további nélkül eleget tett kívánságának. Leoldotta a csengőt, óvatosan ráállította egy üres üveg szájára, majd rákötötte a kötél végére a Vergilius kötetet, amelyből egy levél hullt ki. Gaston gondosan visszahelyezte a levelet a kötetbe. Amint ez meg­történt, a kötél nagyvidáman megindult felfelé.

Hihetetlen, mennyi élet és érzés lakozik a holt tárgyakban, a börtön falai között.

- Köszönöm, uram - szólt le Dumesnil lovag. - Most, ha parancsolja, felelhet alsó szomszédjá­nak...

- Egyelőre tehát nem igényli szolgálataimat, uram?

- Nem, de figyelmeztetem, nemsokára ismét megkérem egy újabb szívességre.

- Szolgálatjára, uram. Mit is mondott az előbb a börtön ABC-ről?

- Egy koppantás A, huszonnégy koppantás Z.

- Köszönöm.

A lovag megkoppantotta a padlót a söprűnyéllel, jelezve alsó szomszédjának, hogy kész vele beszélgetni. A szomszéd nyilván türelmetlenül várta már a jeladást, mert rögtön visszakopo­gott. Félórai kopogtatás árán a két fogoly az alábbiakat közölte egymással:

- Üdvözlöm, uram. Hogy hívják önt?

- Köszönöm, uram, a nevem Gaston de Chanlay lovag.

- S az enyém: Pompadour márki.

E pillanatban Gaston szeme az ablakra esett: a zsineg görcsösen rángatódzott odakint.

Hármat koppantott gyors egymásutánban a padlón, hogy társát türelemre intse, s a kandalló­hoz sietett.

- Uram - mondta Dumesnil lovagnak -, van szerencsém közölni, hogy ablakom előtt a zsineg türelmetlenkedni látszik.

- Kérje meg, uram, hogy várjon. Egy pillanat, és küldöm a választ.

Gaston megismételte az iménti manővert, de ezúttal a mennyezet és nem a padló irányában, majd visszatért a kandalló elé. Nemsokára leereszkedett a Vergilius kötet.

- Uram, lesz szíves a könyvet a zsinegre kötözni - mondta Dumesnil lovag.

Gastont elfogta a kíváncsiság, mindenáron meg akarta tudni, válaszolt-e Dumesnil lovag de Launay kisasszonynak. Kinyitotta a könyvet: levelet nem talált benne, de a szöveg egyik-másik szavát aláhúzták. Meos amores és carceris oblivia longa, olvasta Gaston. Megértette, mi módon leveleznek egymással a szerelmesek: a könyv egyik, kijelölt fejezetében szókat húztak alá, úgy, hogy eggyéolvasva értelmes szöveget adjanak ki. Dumesnil lovag és de Launay kisasszony választása az Aeneis negyedik énekére esett, amelyben Vergilius köztudo­másúlag Didó és Aeneas szerelmét énekli meg; ez illett legjobban helyzetükhöz, s ez szol­gáltatta a legtöbb, érzelmeikkel összhangban álló kifejezést.

Szép! - mondta magában Gaston, miközben a rácson kinyúlva odakötözte a könyvet a zsineghez. - Úgy látszik, postaládává léptem elő.

Majd nagyot sóhajtott. Ő bezzeg nem levelezhet Hélène-nel - gondolta -, s a szegény lány azt sem tudja, hová tűnt a kedvese. Erre a gondolatra fellángolt eredendő együttérzése és részvéte de Launay kisasszony és Dumesnil lovag iránt, úgyhogy megint visszatért a kandallóhoz:

- Nyugodjék meg, uram - mondta -, a válasz eljutott ahhoz, akit illet.

- Köszönöm, lovag, köszönöm - felelte Dumesnil. - Még egy szót, s nem zavarom többé álmát.

- Sose feszélyezze magát, uram, úgyis lekötelezettje vagyok, mondja bátran, mit óhajt?

- Beszélt már az ön alatt lakó fogollyal?

- Igen.

- Ki az illető?

- Pompadour márki.

- Gondoltam. Mit mondott önnek?

- Üdvözölt, és megkérdezte, hogy hívnak, többre nem volt ideje. A beszélgetésnek ez a módja jó találmány, de nem túlságosan szapora.

- Vájjon lyukat a padlóba, s akkor önök is zavartalanul beszélgethetnek majd, mint mi tesszük.

- Lyukat vájjak? Mivel?

- Kölcsönadom a késemet.

- Köszönöm.

- Ha másra nem is lenne jó, legalább elszórakoztatja a munka.

- Adja ide.

- Fogja.

A kés Gaston lábához esett, a kürtőn keresztül.

- Visszaküldjem a csengőt? - kérdezte a lovag.

- Igen, nehogy őreim észrevegyék holnap, a reggeli vizitnél, hogy hiányzik. Gondolom, ahhoz, hogy Pompadourral folytassa a csevegést, nincs szüksége világításra.

- Nincs, nincs.

A mécsessé alakult csengő visszavándorolt oda, ahonnan jött.

- Most pedig küldök önnek egy üveg pezsgőt, a lekvárt leöblíteni - mondta Dumesnil lovag.

- Köszönöm, de miattam ne fáradjon, nem rajongok a borért - szabadkozott Gaston.

- Nos, ez esetben adja tovább Pompadournak, ha a lyuk elkészült, ő e tekintetben merőben más elveket vall, mint ön.

- Köszönöm, lovag.

- Jó éjt.

- Jó éjt.

S a kötél eltűnt a kéményben.

Gaston kinézett még egyszer az ablakon: a zsineg aludni ment, vagy ha nem, hát mindenesetre hazatért.

Gaston nagyot sóhajtott.

- Ha én lehetnék Dumesnil lovag helyén, s szegény Hélène-em de Launay kisasszony helyén, paradicsom lenne a Bastille.

Hajnali három óráig beszélgetett Pompadourral, s a beszélgetés során közölte a márkival, hogy megpróbál lyukat fúrni a padlóba, a közvetlen összeköttetés megteremtése céljából.