A régens lánya

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Új fogolytárs

Gaston nappalai sorozatos kihallgatásokkal teltek, éjszakái azzal, hogy továbbította szom­szédai levelezését. Üres perceiben a lyukat mélyítette, hogy Pompadourral kényelmesebben elbeszélgethessen. Nyugtalan volt, de nem unatkozott. Egyébként felfedezett egy újfajta idő­töltést is. Maison-Rouge úr, a Bastille rendőrkapitánya de Launay kisasszony minden kérését teljesítette, ha a kisasszony bájos mosollyal kérte, amit kért. De Launay kisasszony pennát, papirost kért és kapott Maison-Rouge-tól, s természetesen küldött belőle Dumesnil lovagnak is, aki megosztotta kincsét állandó beszélgetőtársával, Gastonnal, valamint Richelieu-vel, aki­vel újabban sikerült összeköttetést teremtenie. Gastonnak az a gondolata támadt, hogy verse­ket ír Hélène-hez. (A bretonok többé-kevésbé mind költők.) Természetesen Dumesnil lovag is írt verseket de Launay kisasszonyhoz, de Launay kisasszony pedig Dumesnil lovaghoz, úgyhogy a Bastille valóságos Parnasszussá változott. Egyedül Richelieu írt prózát, a társaság szégyenére. Barátaival és barátnőivel levelezett, minden úton-módon. Az idő tehát eltelt valahogy, ami az időnek egyébként rendes szokása mindenütt, még a Bastille-ban is.

Megkérdezték Gastont, óhajt-e misét hallgatni, s ő örömmel igent mondott. Számára a mise nem csupán változatosságot jelentett; ő igazán és lelke mélyéig vallásos volt. Egy nappal azután, hogy ezt kérdezték, érte jöttek. A misét a Bastille-ban egy kis templomban celebrálták, amelyben az oldalkápolnák helyén elfalazott fülkék voltak, egyetlen, kerek ablakszemmel a szentélyre néző falukon, úgyhogy a fogoly a papot kizárólag úrfelmutatáskor láthatta s akkor is csupán hátulról. A pap egyáltalán nem láthatta a foglyokat. Ezt a misehallgatási rendszert a Napkirály idején vezették be, mert egy ízben megesett, hogy az egyik rab fennhangon meg­szólította a papot, és mindenki füle hallatára fontos titkokat tárt fel.

Gaston ott látta a misén Laval és Richelieu urakat is. Ők is úgy nyilatkoztak, hogy részt óhaj­tanak venni az istentiszteleten, nem vallásos érzésből, mint Gaston, hanem alkalmasint azért, hogy egymással elbeszélgessenek. Gaston legalábbis úgy figyelte, hogy térdeplő helyzetben megállás nélkül suttogtak egymás fülébe. Laval úr a jelek szerint fontos híreket tudathatott a herceggel, aki időről időre egy-egy oldalpillantást vetett Gastonra, ami valószínűvé tette, hogy a hírek valahogy kapcsolatban állnak Gaston személyével.

De mert mindkét úr beérte azzal, hogy Gastont illő formák közt üdvözölje, ő óvakodott tőlük bármit is kérdezni.

A mise véget ért, a foglyokat visszakísérték. Egy sötét folyosón Gastonnal szembejött egy börtönalkalmazott, megragadta a kezét, s egy cédulát csúsztatott a markába.

Gaston könnyed mozdulattal zsebre vágta a kezét, s a papírszeletkét odarejtette.

De mihelyt bezárult az őr mögött a zárka ajtaja, mohón előkapta a cédulát. Az izenet egyetlen kurta sorból állt, azt is kihegyezett széndarabbal rótták egy csomagolópapír-szeletre:

„Tegyen úgy, mintha belebetegedett volna az unalomba.”

Első pillantásra úgy rémlett Gastonnak, mintha már látta volna máshol is ezt az írást, nemcsak itt, a folyosón kezébe csúsztatott papírszeleten, de a vastag, ákom-bákom vonásokkal, heve­nyészve papírra vetett betűk nem nyújtottak biztos támpontot emlékezetének. Lassan meg is feledkezett első benyomásáról. Türelmetlenül várta az éjszakát, hogy Dumesnil lovagtól tanácsot kérjen.

Amint besötétedett, leadta a megbeszélt jelet, a lovag elfoglalta posztját, Gaston elmesélte, mi történt vele, s megkérdezte Dumesnil-től, aki meglehetősen régi lakónak számítolt már a Bastille-ban, mi a véleménye: megfogadja-e vajon az ismeretlen levélíró tanácsát.

- Hitemre, nem tudom, mire jó, ha megfogadja a tanácsot - felelte a lovag -, de azért csak fogadja meg. Ártani semmi esetre sem árthat, legfeljebb csökkentik az ételadagját, de ez igazán a legrosszabb, ami érheti.

- És ha észreveszik, hogy a betegségem tettetett? - kérdezte Gaston.

- Ó, ez a veszély nem fenyegeti. A Bastille kirurgusa nem is konyít az orvostudományhoz. Konstatálni fogja a betegséget, és azt rendel önnek, amit ön rendel önmagának. Talán arra is engedélyt kap, hogy a kertben sétáljon, ami valóságos főnyeremény, nincs annál jobb szóra­kozás.

Gaston nem érte be ennyivel, kikérte de Launay kisasszony véleményét is, aki szó szerint ugyanazt felelte, amit Dumesnil lovag, vagy mert csakugyan az volt a legésszerűbb válasz, vagy mert ők ketten egyformán gondolkodtak. Mindössze annyit tett hozzá:

- Ha koplalókúrára fognák, szóljon nekem, s én küldök sült csirkét, lekvárt, vörös bort, amennyi kell.

Pompadour nem nyilatkozott, a lyuk még nem készült el. Gaston betegnek tettette magát, hozzá sem nyúlt a börtönkoszthoz, szomszédnője adományaiból élt, akinek nagylelkű ajánlatát elfogadta. A második nap estéjén de Launay úr személyesen tette tiszteletét Gaston zárkájá­ban. Jelentették neki, hogy a fogoly negyvennyolc órája nem eszik. A parancsnok ágyban találta foglyát.

- Uram - mondta -, úgy hallom, gyengélkedik, s azért jöttem, hogy személyesen tudakoljam meg: hogy van?

- Uram, jósága lekötelez - felelte Gaston. - Valóban betegnek érzem magam.

- Mi baja? - kérdezte a parancsnok.

- Remélem, nem sértem meg önérzetében, uram, ha azt mondom: elepedek az unalomtól.

- Hogyan? Hisz mindössze négy vagy öt napja van itt.

- A legelső perctől fogva gyötör az unalom.

- S mi közelebbről e kedélybetegség oka?

- Hát többféle oka lehet?

- Hogyne. Van például, aki a családja utáni vágyba betegszik bele.

- Nincs családom.

- Tán a kedvese után vágyódik?

Gaston keserveset sóhajtott.

- Vagy a szülőföldje után?

Gaston érezte, hogy legfőbb ideje igent mondani. Bólintott.

- Csakugyan honvágyam van.

A parancsnok elgondolkodott.

- Uram - mondta aztán -, kijelentem, hogy mióta a Bastille parancsnoka vagyok, igazán boldognak csak akkor éreztem magam, ha sikerült a gondjaimra bízott nemesurak egyikének-másikának szolgálatára állnom. Örömest tennék önért is valamit - de ígérje meg, hogy nem lesz könnyelmű.

- Ígérem, uram.

- Összehozhatom egy földijével. Ámbár lehet, hogy nem földije az illető, de úgy láttam, jól ismeri Bretagne-t.

- Ő is a Bastille foglya, mint én?

- Éppen, mint ön.

Gaston kezdte gyanítani, hogy a de Launay úr emlegette földi és az ismeretlen levélíró, aki azt tanácsolta neki, hogy tettesse magát betegnek, egy és ugyanazon személy.

- Ha megtenné, parancsnok úr, végtelen hálára kötelezne - mondta.

- Hát jó, holnap nyélbe ütjük a találkozót. De legfeljebb egy órát tölthetnek együtt, minthogy az illetőt felsőbb utasítás értelmében szigorú őrizet alatt kell tartanom, és csakis ön mehet hozzá, miután ő a zárkát semmi szín alatt el nem hagyhatja.

- Mindenben parancsnok úr kívánságaihoz tartom magam - felelte Gaston.

- Akkor megegyeztünk. Holnap ötkor önért jövünk, én vagy a várnagy. De egy feltétellel.

- Éspedig?

- Ha hajlandó ma valamit enni, a holnapi mulatság reményében.

- Igyekszem.

Gaston megtartotta de Launay úrnak tett ígéretét: megevett egy csirkemellet és ivott rá kétujjnyi bort.

Este beszámolt Dumesnil lovagnak a történtekről.

- Nohát, ön burokban született - hangzott a lovag válasza. - Laval grófnak múltkoriban hason­ló gondolata támadt, mint önnek, de csak azt érte el, hogy átköltöztették a Kincstártorony egyik zárkájába, ahol majd meghal az unalomtól, nem lévén egyéb szórakozása, mint hogy a Bastille patikusával el-elbeszélget.

- A patvarba! - riadt meg Gaston. - Miért nem mondta ezt előbb, lovag úr?

- Elfelejtettem.

Gastont némileg megrendítette a lovag eső után köpönyeg közlése. De Launay kisasszony, Dumesnil lovag és Pompadour márki tőszomszédságában, akik közül az utóbbival is nem­sokára közvetlenül érintkezhet majd, helyzete tűrhető volt, eltekintve saját jövőjén és főleg Hélène sorsán érzett aggodalmától. Ha máshová költöztetnék, óhatatlanul megtámadná az a börtönbetegség, amelyet sikeresen színlelt. A megbeszélt időpontban eljött Gastonért a várnagy, egy porkoláb kíséretében. Több udvaron átvezették a foglyot, s végül megálltak a Kincstár-torony előtt. Mint tudjuk, a Bastille minden tornyának külön neve volt. Gastont bevezették a torony egyes számú zárkájában lakó fogolyhoz. A fogoly egy tábori ágyon aludt, háttal a világosságnak. Az ágy mellett szuvas faasztalon ott éktelenkedtek az ebéd marad­ványai. A rab több helyütt elszakadt, silány öltözéke közemberre vallott.

Piha! - méltatlankodott magában Gaston. - Mit képzelnek rólam? Hogy a honvágytól eszemet vesztve sietek testvérként keblemre ölelni az első jöttmentet, csak mert történetesen Rennes-ből vagy Penmarkból keveredett ide? Hát nem. Ez az alak túlságosan rongyos, és ha nem csalódom, túlságosan sokat eszik. De ha jobban meggondolom, börtönben ne legyen követe­lődző az ember, tegyünk hát mégis egy próbát. Majd elmondom kalandomat de Launay kis­asszonynak, s ő versbe szedi Dumesnil lovag mulattatására.

A várnagy és a porkolábok távoztak, Gaston magára maradt a fogollyal. Az nagyot nyújtózott, kettőt-hármat ásított, végezetül megfordult, felnyitotta a szemét, üres tekintettel maga elé meredt, majd megrázkódott, úgy, hogy az ágy nagyot reccsent alatta.

- Brr, de hideg van ebben az átkozott Bastille-ban - mormolta, s dühödten megvakarta az orra tövét.

Ez a hang! Ez a mozdulat! - gondolta Gaston. - Nem, nem tévedhetek, ez ő.

S közelebb lépett az ágyhoz.

- Nicsak, nicsak! - a fogoly felült, két lábát lelógatva, és meglepetten bámult Gastonra. - Ön itt, Chanlay úr?

- La Jonquière kapitány! - kiáltotta Gaston.

- Az bizony. Jobban mondva, dehogy, nem az vagyok többé, akinek nevez. Mióta utoljára találkoztunk, nevet változtattam.

- Ön?

- Igen, én.

- Hát hogy hívják most?

- Kincstár Egy-nek.

- Bocsánat, nem értettem.

- Kincstár Egy-nek, szolgálatjára, lovag. Így szokás ez a Bastille-ban, a rab felveszi zárkája nevét, miáltal a porkolábok megtakarítják maguknak azt a kellemetlenséget, hogy megjegyez­zék az őrizetesek nevét, amit egyébiránt felesleges is tudniuk, sőt, olykor veszélyes lehet nem elfelejteniök. Az alapnevek néha módosulnak. Ha a Bastille túlzsúfolt, úgyhogy két-három rabot is helyeznek egy zárkába, a szokásos számot megtoldják egy újabbal. Példának okáért: engem ideraktak, a nevem tehát Kincstár Egy, ha önt is ideköltöztetnék, ön lenne a Kincstár Egy bis, ha őexcellenciáját is ideköltöztetnék, ő lenne a Kincstár Egy ter, és így tovább. A porkoláboknak is megvan a maguk kis latin tudománya.

- Értem - mondta Gaston. Merőn nézte La Jonquière-t, mialatt az fecsegett. - Egyszóval ön is fogoly?

- Micsoda kérdés! Láthatja uraságod. Gondolom, egyikünk sem jött ide saját jószántából.

- Egyszóval lelepleztek bennünket?

- Tartok tőle.

- Ön miatt!

- Hogyhogy énmiattam? - pattant fel La Jonquière, megrökönyödést színlelve. - Kérem, ne tréfáljon.

- Mindent bevallott! Áruló!

- Én? Fiatalember, önnek elment az esze! Nem a Bastille-ban, hanem az őrültek házában lenne a helye.

- Ne is tagadja. D’Argensontól tudom.

- D’Argensontól! Ez már döfi! Jobbra nem is hivatkozhatna. Tudja-e, mit mondott d’Argenson úr nekem?

- Nem tudom.

- Azt, hogy ön rám vallott.

- Uram!

- Csigavér, uram... Csak nem fogjuk egymás torkát átharapni, mert a rendőrség azt tette, ami a dolga, azaz hazudott, mintha könyvből olvasná.

- De végtére is mi vezethette a rendőrséget nyomunkra?

- Azt én is szeretném tudni. Annyi bizonyos: ha vallottam volna, nem lennék itt. Ön nem sok­szor találkozott velem, lovag, de azt nyilván így is gyanítja: nem ettem meszet, hogy ingyen valljak. A vallomás kelendő árucikk, uram, s manapság jó ára van. Dubois, tudom, csinos summáért vette meg vagy vette volna meg egyiket-másikat.

- Talán igaza van - mondta Gaston, némi töprengés után. - Mindenesetre áldjuk jósorsunkat, hogy ilyen szépen összekerültünk.

- Nem bánom, áldjuk.

- Arckifejezése után ítélve nincs különösebben elragadtatva, uram.

- Mi tagadás, elragadtatásom valóban mérsékelt.

- Kapitány!

- Az istenit! Cudar egy természete van, lovag.

- Nekem?

- Önnek hát! Valóságos méregzsák. Én igenis a magányt kedvelem, a magány nem válhat árulómmá.

- Uram!

- Már megint! Figyeljen ide. Csakugyan hiszi, amit mondott, hogy a véletlen hozott össze bennünket?

- Mi más?

- Ugyan már! Nyilván börtönőreink vagy d’Argenson úr, vagy pláne Dubois keze van a dologban.

- Hát nem ön küldte nekem azt a levélkét?

- Levélkét? Én?...

- Azt írta, tegyek úgy, mintha belebetegedtem volna az unalomba.

- Mire írtam volna? És mivel? És kivel küldtem volna el a levelet?

Gaston gondolkodóba esett. La Jonquière rávetette élénk, fürkész kis szemét.

- Ha tudni akarja - mondta a kapitány rövid szünet után -, én a magam részéről igenis azt hiszem, mindketten önnek köszönhetjük, hogy van szerencsénk itt a Bastille-ban találkozni.

- Nekem, uram?

- Önnek, bizony, lovag. Ön túlságosan hiszékeny. Szívlelje meg, lovag, e figyelmeztetést, az esetre, ha kiszabadulna innen, s még inkább, ha nem.

- Köszönöm.

- Figyelte, hogy követik-e?

- Nem.

- Kedves barátom, aki konspirál, ne az orra elé nézzen, hanem a háta mögé.

Gaston beismerte, hogy csakugyan nem volt elég elővigyázatos.

- A herceget is letartóztatták? - kérdezte La Jonquière.

- Nem tudom. Éppen ezt akartam kérdezni.

- Ördög, pokol! Az nagy baj lenne. Ön egy ifjú hölgyet kísért a herceghez.

- Honnan tudja?

- Eh, barátocskám, előbb-utóbb minden kitudódik. Nem a hölgy fecsegett vajon? Haj, kedves lovagom, a nők, a nők!

- Ő hőslelkű teremtés, uram, s ami a titoktartását, bátorságát, hűségét illeti, felelek érte, mint enmagamért.

- No persze, értem. Akit szeretünk, merő aranyból-gyémántból van. Ördöngös egy össze­esküvő ön, lovagom. Kapitális ötlet, mindenféle nőket vinni az összeesküvés vezetőjéhez.

- De ha mondom, hogy be se avattam őt a titokba, legfeljebb annyit tudhat, amennyit magától kitalált.

- A nő mindent észrevesz, és mindent kiszimatol.

- S ha úgy ismerné is titkomat, mint én magam, hiszem, inkább a nyelvét harapná le, semhogy eláruljon.

- Ej, uram, mi sem könnyebb, mint egy nőt szólásra bírni, eltekintve természetadta hajlandó­ságuktól a fecsegésre. Például váratlanul ráripakodnak: „Ha nem mondja meg ezt meg azt, lenyisszantjuk az ön kedvesének, Chanlay úrnak a fejét” - ami mellesleg csakugyan könnyen megtörténhet. Fogadom, erre megszólal.

- Attól ne féljen, uram, jobban szeret ő engem, hogysem megtenné.

- De hisz éppen ezért fecsegett nyilván mindenfélét összevissza, mint egy szajkó, s ezért csücsülünk mi a rács mögött. Különben hagyjuk. Mivel tölti idejét a Bastille-ban, lovag?

- Szórakozom.

- Szórakozik? Nohát, szerencséje van, mondhatom!... Szórakozik. És ha szabad tudnom, mivel?

- Verset írok, lekvárt eszegetek, és lyukat fúrok a padlóba.

- Lyukat fúr a király padlójába? - kérdezte La Jonquière, orra tövét vakargatva. - Hm, hm. Jó ezt tudni. És mit szól ehhez de Launay úr?

- De Launay úr nem tud róla - felelte Gaston. - Egyébként nem én vagyok az egyetlen, aki ezt teszi, itt mindenki lyukat fúr, ki a padlóba, ki a kéménybe, ki a falba. Ön nem fúr semmit, senkit, uram?

La Jonquière felkapta a fejét: azt nézte, nem gúnyolódik-e vele Gaston.

- Erről majd máskor, uram - mondta aztán. - Most beszéljünk komolyabb dolgokról. Mondja, lovag úr: halálra ítélték?

- Engem?

- Igen, önt.

- Milyen kedélyesen mondja!

- Hát hiszen így szokás ez a Bastille-ban, van itt vagy húsz halálraítélt, s mind él és virul.

- Kihallgattak.

- No látja.

- De nem hiszem, hogy már kimondták volna fejemre az ítéletet.

- Ami késik, nem múlik.

- Hallja, kedves kapitány, ön pokolian vidám fickó, ha első pillantásra nem látszik is annak - mondta Gaston.

- Úgy találja?

- Úgy.

- S ez meglepi?

- Nem tételeztem fel ekkora bátorságot önről.

- Ön talán bánja, hogy meg kell halnia?

- Megvallom, igen, mert semmi más nem hiányzik a boldogságomhoz, mint az, hogy éljek.

- Boldog? És mégis beállt összeesküvőnek? Nem értem. Eddig azt hittem, összeesküdni végső kétségbeesésében szokott az ember, ahogy nősülni is akkor szokott, ha nincs más kiútja.

- Amikor csatlakoztam az összeesküvőkhöz, még nem voltam szerelmes.

- S miután csatlakozott?

- Nem akartam visszalépni.

- Bravó! Ezt nevezem jellemnek. Kínvallatták?

- Nem, de mondhatom, hajszál híján kerültem el.

- No, még megkaphatja.

- Miért?

- Mert engem kínvallatásnak vetettek alá, és nagy igazságtalanság lenne, ha önnel kivételt tennének. Látja, hogy tönkretették a ruhámat ezek a bugrisok?

- Melyik vallatási módszert alkalmazták? - kérdezte Gaston, a közte és d’Argenson között lezajlott jelenet puszta emlékére is megborzongva.

- A vízvallatást. Megitattak velem fél akó vizet. Olyan lett a hasam, mint egy tömlő. Sose hittem volna, hogy az ember gyomra képes ennyi folyadékot befogadni, s nem reped meg bele.

- Sokat szenvedett? - kérdezte Gaston, részvevően és aggódva. Aggodalma inkább önmagának szólt, semmint a kapitánynak.

- Igen. De az én szervezetem olyan, mint a vas, másnap már kutya bajom se volt. Igaz, azóta folyton bort iszom. Ha önt is kínvallatásnak vetnék alá, és önre bíznák a választást, válassza a vizet. Jól kitisztogatja a zsigereket. Mindazok a patikaszerek, melyeket az orvosok belénk diktálnak, ha betegek vagyunk, arra valók csupán, bevallottan vagy be nem vallottan, hogy vizet juttassanak a szervezetünkbe. Fagon mondta, hogy a világ legnagyobb orvosa alighanem Sangrado doktor volt. Aki, sajnos, kizárólag Cervantes agyában létezett; másként csodákat tehetett volna.

- Ön ismeri Fagont? - döbbent meg Gaston.

- Hírből, csakis hírből. No meg olvastam is a munkáit... Ön továbbra is kitart amellett, hogy nem vall?

- Ki én.

- Igaza van. Mondanám ugyan, hogy szigorúan négyszemközt súgjon meg egyet-mást d’Ar­gen­sonnak, ha annyira ragaszkodik az életéhez, mint az előbb megvallotta, de d’Argenson, amilyen fecsegő, képes kikürtölni bizalmas vallomását.

- Ne aggódjék, uram, hallgatni fogok. E tekintetben nem szorulok bátorításra.

- Meghiszem. Kutyateringettét! Állítólag úgy él a tornyában, mint Szardanapal. Az én tor­nyomban mindössze Laval gróf lakik rajtam kívül, aki naponta három beöntést adat magának. Ezt találta ki, szórakozásul. Hát istenem! börtönben különös kedvtelései támadnak az embernek. Meg aztán így akarja hozzászoktatni magát a derék férfiú a vízvallatáshoz.

- Mit is mondott az előbb? Nem azt, hogy halálra fognak ítélni? - vágta el a szóáradatot Gaston.

- Akarja az igazat tudni?

- Akarom.

- D’Argenson azt mondta nekem, hogy már el is ítélték.

Gaston elsápadt. Akármilyen bátor valaki, ez a hír okvetlenül megrendíti. La Jonquière figyelmét nem kerülhette el Gaston arcának leheletnyi elhalványodása.

- Azt hiszem, az életét megmenthetné, ha hajlandó lenne vallani - mondta.

- Miért tenném én, ha ön nem tette?

- Más a helyzetünk és más a természetünk. Én már nem vagyok fiatal, én már nem vagyok szerelmes, utánam már nem sír a kedvesem.

Gaston sóhajtott.

- No látja - folytatta La Jonquière eszmefuttatását -, mennyire mások vagyunk mi ketten. Mikor hallott már engem így sóhajtozni, ahogy ön sóhajtozik?

- Ha meghalok, őexcellenciája gondot visel Hélène-re.

- S ha őt is letartóztatják?

- Csakugyan!

- Mi lesz akkor?

- Él az Isten...

La Jonquière megvakarta az orra tövét.

- Hű, de fiatal ön, lovag! - mondta.

- Nem értem.

- Mit akar ezzel mondani?

- Tegyük fel, hogy őexcellenciáját mégsem tartóztatják le.

- No és?

- Hány éves őexcellenciája?

- Negyvenöt-negyvenhat évesnek nézem.

- Tegyük fel, hogy őexcellenciája beleszeret Hélène-be. Vagy nem így hívják szíve bátor hölgyét?

- Hogy a herceg beleszeretne Hélène-be! ő, akire rábíztam! Hisz ez gyalázat lenne!

- A világ tele van gyalázatosabbnál gyalázatosabb cselekedetekkel, ez az élet rendje.

- Egyetlen pillanatig nem akarok e gondolat mellett elidőzni.

- Hát ne időzzön el - szólt La Jonquière ördögi mosollyal. - Önnek ajándékozom e gondo­latomat és kész, tegyen vele, amit akar.

- Csitt, jönnek! - figyelt fel Gaston.

- Ön kért valamit a porkolábtól?

- Én? Dehogy.

- Akkor nyilván letelt a látogatásra kiszabott idő.

La Jonquière gyorsan visszafeküdt ágyára.

Kint kulcs csikordult, ajtó nyílt, egyszer, kétszer, s végül megjelent a zárkában a parancsnok.

- Nos, uram, sikerült alkalmas beszélgetőtársat találnia? - kérdezte a parancsnok.

- Igen, uram - felelte Gaston -, annál is inkább, mert La Jonquière kapitány régi ismerősöm.

- E beismeréssel kényes helyzetbe hoz, lovag - mondta de Launay úr mosolyogva. - De amit ígértem, megígértem, nem vonom vissza a szavamat. Napi egy látogatást engedélyezek, a nap bármely órájában, amikor önnek megfelel. Mondjon egy időpontot. Reggel? Este?

Gaston tanácskérően pillantott La Jonquière-re.

- Délután ötöt mondjon - súgta oda La Jonquière gyorsan Gastonnak.

- Délután öt órakor, engedelmével, uram - mondta Gaston.

- Azaz úgy, mint ma?

- Úgy, mint ma.

- Rendben van, úgy lesz, ahogy kívánja, uram.

Gaston és La Jonquière jelentőségteljesen összenézett, majd a lovagot visszavezették zárká­jába.