A magyar irodalom történetei II. 1800-tól 1919-ig Szegedy-Maszák, Mihály a magyar irodalom történetei II.: 1800-tól 1919-ig

1.1. Hivatkozások

Arany János (1998) Tanulmányok és kritikák, S. Varga Pál (szerk.), Debrecen: Csokonai.

Balogh Piroska (2005a) Ars scientiae. Közelítések Schedius Lajos János tudományos pályájának dokumentumaihoz, PhD-értekezés: kézirat.

Balogh Piroska (szerk.) (2005b) Doctrina pulchri: Schedius Lajos János széptani írásai, Balogh Piroska–Kenéz Győző (ford.), Debrecen: Kossuth.

Erdélyi János (1991) Irodalmi tanulmányok és pályaképek, T. Erdélyi Ilona (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Erdélyi János (1991) [1845–46] „Vörösmarty Mihály Minden Munkái”, in Irodalmi tanulmányok és pályaképek, T. Erdélyi Ilona (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Horváth János (1956) [1925–1926] „Vörösmarty”, in Tanulmányok, Budapest: Akadémiai.

Kazinczy Ferenc (1910) Levelezése, XX, Váczy János (s. a. r.), Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Martinkó András (1964) „»Magyar« vártól Magyarvárig. Egy cím, egy eszme, egy évszám és több félreértés genezise”, Irodalomtörténeti Közlemények 68: 425–447.

Martinkó András (1977) [1974] „A »Földi menny« eszméje Vörösmarty életművében”, in Teremtő idők, Budapest: Szépirodalmi.

Szabados György (1998) „Árpád írói: Vörösmarty és előzményei”, Tiszatáj (A Tiszatáj Diákmelléklete) 49: 1–19.

Széchenyi István (1830) Hitel, Pesten: Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István Könyv- nyomtató-Intézetében.

Szörényi László (1989a) [1975] „»…s hű a haladékony időhöz«. Kompozíció és történelemszemlélet a Zalán futásában”, in „Multaddal valamit kezdeni”. Tanulmányok, Budapest: Magvető, 36–85.

Szörényi László (1989b) [1984] „»A szent hazának képe«, Őstörténet és epika Zrínyitől Krúdyig”, in „Multaddal valamit kezdeni”. Tanulmányok, Budapest: Magvető, 214–216.

Taxner-Tóth Ernő (1993) Rend, kételyek, nyugtalanság. A Csongor és Tünde kérdései, Budapest: Argumentum.

Toldy Ferenc (1874) [1826–1827] „Aesthetikai levelek Vörösmarty epicus munkáiról”, in Kritikai berke, 8, Budapest: Kiadja Ráth Mór.

Toldy Ferenc (1987) [1864–1865] A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelen korig, Budapest: Szépirodalmi.

Vörösmarty Mihály (1963) Összes művei, 4. Nagyobb epikai művek, I, Horváth Károly– Martinkó András (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Vörösmarty Mihály (1967) Összes művei, 5. Nagyobb epikai művek, II, Horváth Károly– Martinkó András (kiad.), Budapest: Akadémiai.

Vörösmarty Mihály (1971) Összes művei, 10. Drámák, V, Horváth Károly–Tóth Dezső (szerk.), Fehér Géza (s. a. r.), Budapest: Akadémiai.

Vörösmarty Mihály (2000a) [1828] „Külföldön a’ magyar literaturának terjesztése”, in Összes művei, 15. Vegyes prózai dolgozatok (1826–1841), Bodolay Géza–Horváth Károly (s. a. r.), Budapest: Akadémiai, 39–43.

Vörösmarty Mihály (2000b) [1837] „A’ felekezet”, in Összes művei, 15. Vegyes prózai dolgozatok (1826–1841), Bodolay Géza–Horváth Károly (s. a. r.), Budapest: Akadémiai, 136– 142.

Zentai Mária (2004) „Egy magyar gróf Pindus útján. Gróf Ráday Gedeon kísérletei és az Árpádról írandó bajnoki éneknek kezdete”, in Ármeán Ottília–Kürtösi Katalin–Odorics Ferenc–Szörényi László (szerk.) Serta Pacifica. Tanulmányok Fried István 70. születésnapjára, Szeged: Pompeji Alapítvány, 199–207.
12. fejezet -

1. Elkülönülő irodalmunk kezdetei

18. A folyóirásnak egy fokkal leebb kellene hangolni (…) mert a publikuma vegyes. A közönség iránt figyelmet kell tanúsítani, mert sokat tudhat, de rendszertelen. Ezt kell a folyóirásnak systémába szedni” (Szemere 1890, I: 176).

Szemere Pál meglehetősen hosszúnak számító szerkesztői tapasztalatait összegező aforizmái szerint a folyóiratok a tudás politikai technológiájának újfajta fórumai. Politikaiak, legalábbis abban az értelemben, amennyiben a hatalomgyakorlás erőszakos megnyilvánulásairól az olvasó feletti ellenőrzés jóval rafináltabb módozataira helyezik át a hangsúlyt, és újak, amennyiben az ilyen fórumokon megnyilvánuló hatalom már nem a kizárás és az elnyomás technológiáján keresztül szervezi meg az egyén alávetettségét (Foucault 1990, 37–41). Épp ellenkezőleg. Az aforizmák egy olyan szerkesztői tapasztalatot feltételeznek, amelyben az olvasó feletti ellenőrzést az olvasó saját magáról alkotott tudásának a felhasználásával és rendszerbe foglalásával érik el. Az újság annak köszönhetően állapítja meg, mi a tudomány, és jelöli ki ezzel egyidejűleg a legitim beszéd határait (feltéve persze, hogy nem merészkedik olyan területre, amely a számára még terra incognita), hogy egyúttal valóságot is alkot, „tárgy-területeket és igazság-rituálékat hoz létre”, és ennek részeként helyezi el az egyént és a róla nyerhető ismereteket (264). A Mindenes Gyűjtemény, a Tudományos Gyüjtemény vagy a Kritikai Lapok implicit olvasója (Iser 1980, 27–38) így nem az érdeklődése vagy a szaktudása tekintetében különbözik elsősorban egymástól. Már maga ez az olyannyira különböző érdeklődés vagy szaktudás is a folyóiratok által alkalmazott különféle technológiák terméke. Attól függően, hogy az olvasó a tudományos beszéd mely formáit tartja magára nézve érvényesnek, válnak felismerhetővé az egyes tárgyterületekhez tartozó, kizárólag e beszédmódok működésének eredményeként létrejövő jelenségek (Foucault 2001, 53, 61, 121).

A műfaj hazai megjelenésének alapítószövegeként jegyzett Csokonai-recenzió ebből a szempontból pontosan azért sikertelen, mert Kölcsey korai kritikája egy újfajta, „magányos olvasó” típusának a bevezetésével, lemond a korabeli poétikai kompendiumokba foglalt műfaji hierarchia azon szabályozó rendjéről, amely a szövegek befogadását ekkor még általában irányította (Borbély 1996, 345–347): „Azon mód, mellyel az iskolai falak közt a’ poesist tanítják, nem az Aesthetikusoknak módjok, hanem kúlcs a’ deák literatura ’s főképen a’ metrikának ismeretére” (Kölcsey 1817, 109). Azzal viszont, hogy a szöveg éles cezúrát húz jelenlegi és múltbeli tudás közé, és nem tekinti többé felhasználhatónak az iskolák poétikai osztályában elsajátítható költészet diskurzusrendjeit, nemcsak a kritika alapját képező Csokonai-művek státuszát teszi az olvasó számára problematikussá (Borbély 1996, 345). Az olvasó egy csapásra teljesen ismeretlen területen találja magát, ahol az eddigi tudása alapján még az értelmezés minimumát jelentő művek határait sem képes felmérni. Amíg korábban az irodalom fogalmát (amely azonosnak tekinthető az idesorolható szövegek használatának módjaival, illetve az ezekhez a szövegekhez rendelhető, érvényesnek tekintett olvasói műveletekkel, lásd Fish 1980, 1, 10, 13) főleg nyelvészeti szabályok határolták körül, és így az írónak a nyelv pallérozásában vállalt szerepe is puszta szolgálatnak minősült (Margócsy 1980, 383), a tevékenysége eredményeként létrejövő mű pedig „köztulajdonnak” (Woodmansee 1994, 42), tekintet nélkül annak műfajára; addig most a Csokonai-recenzió azt várja el olvasójától, hogy a szerzőség elvének mind ez idáig kialakulatlan szokásrendje mentén gondolja újra befogadói szerepét. Nem véletlen, hogy még néhány évvel később is, amikor a magyar irodalomban Kölcsey és Vályi-Nagy Iliász-fordítása kapcsán kirobban az első plágiumper, az imitáció talaján álló Kazinczy nem tudja értelmezni a szerzői tulajdon fogalmát (Fenyő 1976, 254). A műalkotás Kazinczy számára ekkor még nem valamiféle lezárt műegész, ennél sokkal fontosabb a szövegek „felidéző, ismétlő” funkciója, „amelyben az utánzat mintegy másik természetet kap és valami sajátossá válik”, de amelyben ennek ellenére „jól felismerhető a választott minta” (Tóth 2002, 824). Más szóval Kazinczy szövegek egymás közötti viszonylatában vagy a nyelv egészére vonatkoztatva képes csak meghatározni az irodalmat (825), s ezért nem tekinti hibának Vályi-Nagynak azt a törekvését, hogy beépítette fordításába Kölcsey munkájának bizonyos elemeit. Ezzel szemben Kölcsey már egyértelműen a szerző, a szerző eredetisége által lehatárolt mű és a kritikus közös kommunikációjaként képzeli el a folyamat megfelelő működését (Kölcsey 2003, 122).

Szemerééknek úgy kell tehát belefognia az első magyar kritikai folyóirat megtervezésébe, hogy az irodalomhoz szakértőként forduló kritikus alakja, a közönség egy jó része előtt, még nem rendelkezik olyan, a működéséhez szükséges diszkurzív feltételekkel, amelyek a kritikus professzionális státuszát a folyamatban részt vevők mindegyikével (szerző, olvasó) egyaránt elfogadtathatná (Füredi [Kisfaludy] 1818, 19, 29). Szemere, a kritikus autoritásának a megalapozása érdekében, ezért megpróbálja a lehető legszűkebbre szabni majdani olvasója mozgásterét. Először az újságban szereplő darabokkal együtt azok bírálatát is kiadná, illetve arra ösztökéli munkatársait, hogy a folyóiratba szánt műveikhez saját maguk írják meg recenziójukat (Szemere 1890, III: 172–173), végül pedig mindent recenzeálna („Recenseáltassék még a legkisebb darab is, mint p[éldának]. o[káért]. a Literat[ure] Zeitungokban a »Kleine Schriften«”), beleértve ebbe magukat a bírálatokat is (a „beiktatandó recensiókat s antikritikákat elmúlhatatlanoknak tartom”, 209–210). Nyilvánvalóan azt reméli ettől, hogy a szerkesztés ilyen irányelvei szerint konstruálódó, meglehetősen korlátozott olvasó nem fog feltenni kérdéseket a megérteni kívánt művekkel kapcsolatban, és a kritikákban foglalt elméleti alaptételek puszta exemplumaiként kezeli majd a szövegeket.

Kölcsey azonban éppen az olvasó túlszabályozása miatt nem fogadja el szerkesztőtársa tervezetét („a publikum ítéletét, úgy fog tetszeni, mintha regulázni akarnók”, Kölcsey 1960, III: 289). A beszédforgalmazás szintjén ennek több oka is lehet. Egyfelől az, hogy a korabeli tudományos beszédmódokat is magában foglaló osztatlan literatúrafogalomban a kritika ugyanolyan közvetítő szerepet lát el, mint a szépirodalom. A belletrisztika ezt a magasabb tudományok ismeretanyagának a népszerűsítésével (Csetri 1990, 23), a tudományok alapját képező nyelv bővítésével (Bíró 1995, 87), valamint azzal hajtja végre, hogy a járatlan befogadót a gyönyörködtetve tanítás horatiusi elvének a kiaknázása révén az olvasáshoz szoktatja, és ennek köszönhetően hozzájuttatja egy, az elvontabb igazságok megértését is lehetővé tevő nyelvi képességhez (Rákai 2003, 238–240). Vagyis a kritika átlép egy strukturális fokozatot, hiszen akkor jelentkezik, amikor a közönségnek elsősorban még nyelvi képzését kellene megvalósítania, ehelyett valójában már a folyamat kezdetén elidegeníti az olvasástól („az olvasó […] maga is olvasgatása után lenne Iró, ’s egyenes Recensens, ha példát nem látna, hányféle módja lehet a’ […] hamis Recensensi fogásnak”, Kis 1819, 3). Másfelől a korabeli felfogás szerint, függetlenül attól, hogy a szűkebb értelemben vett szépirodalom körébe sorolható-e, vagy sem, minden egyes szöveg tárgyi és nyelvi oldalával együtt képezi a bírálat tárgyát („Más a’ dolog kritikája, más annak eléadásáé a’ stylusra nézve. […] A’ nem költői-irót is a’ kritika ébreszti arra, hogy stylusának ékességet, könnyen folyó jó hangzatot kölcsönözzön” – Döbrentei 1817, 159), beleértve ebbe magát a kritikát is. A kijelentés módját tekintve tehát a recenziók ugyanolyan státusszal rendelkeznek, mint az általuk leírni kívánt jelenségek, és így nemcsak nem válnak el azoktól, de ha az irodalmi kommunikáció normális lefolyásának a feltételét az író és olvasó között fellépő szakértő tevékenysége teremti meg, akkor a kritikus működésének eredményeként létrejövő szöveg is kritikát tesz szükségessé a fenti elveknek megfelelően.

Szemere, Kölcsey hatására, végül lemond a befogadás direkt módon történő szabályozásának az elvéről, és arra törekszik, hogy a recenzió újonnan bevezetendő változatát immáron olvasó és kritikus közös diskurzusának a részeként hozza létre. Három nagyobb egységre bontaná a folyóiratot: „I. Értekezések és mívek. II. Recensiók. III. Példa-gyűjtemény vagy Anthologia” (Szemere 1890, III: 213). A korábbi elgondolást megtartva, a kritikát még mindig együtt közölné a recenzeált szöveggel, de ezt kiegészítve, további (jó és rossz) példákat hozna az adott szöveg műfajából. Az így előálló esztétikai példatárnak – véleménye szerint – törvénykönyvként kellene viselkednie, méghozzá úgy, hogy az olvasó folyamatosan visszatér a szerkesztők ízlése által meghatározott művek listájához. Más szóval Szemere elgondolásában az olvasás extenzív (azaz az individuális módon történő információszerzés, valamint az új és változatos olvasmányokra épülő, a puszta szórakozás céljából véghezvitt befogadás, lásd Wittmann 2000, 322) formáját az olvasás intenzív változata irányítja, amely a kegyességi iratok, elsősorban a Biblia egy egész életen át történő ismétlő újraolvasásának a mintájára, az esztétikai kánonok befogadóitól is az ebben szereplő művek újra és újra történő elsajátítását várná el (Woodmansee 1994, 99).

Kölcsey, az olvasó szabadságára hivatkozva („Az írók vezérlik a publikumot; de csak úgy, ha a publikum önkényt enged a féknek. Akaratja ellen hiában sarkanytúzod azt” – Kölcsey 1960, III: 298–299) azonban fanyalogva olvassa Szemerének ezt a javaslatát is, mivel az a közönség olyan formájával számol csupán, amely már eleve osztozik a szerkesztők literatúrával kapcsolatos előfeltevéseiben. Nem törődik viszont a publikum azon, vélhetően tekintélyesebb számú hányadával, amelynek számára a literatúra korabeli fogalma még nem azonosítható az abban található tudatformák közül, a szerkesztők által véletlenszerűen kiemelt tudományszakok egyikével (Hász-Fehér 2000, 57–67). Az ilyen olvasó nem pusztán kizárja magát az adekvátnak mondható értelmezők közösségéből, és nem is csupán az esztétikai törvénykönyv szellemében megjelenő példatárt fogja majd fel esetlegesként, de jelenléte az egész diskurzus szempontjából szubverzív tényezőként jelenik meg.

Amikor a folyóirat a hosszú tervezgetés után végül 1826-ban megjelenik, immáron Élet és Literatúra címen (a címváltoztatás egyéb okairól lásd Szemere 1890, III: 222), arculatában látszólag teljes egészében a Kölcsey által javasolt szabad olvasó figurájához igazodik. Már külsejében is jelentősen eltér a korabeli folyóiratok külső megjelenésétől. Az Élet és Literatúra esetében a kortárs olvasónak elsősorban azt kell eldöntenie, hogy valódi folyóiratot vagy pedig igazából egy folytatásos könyvet olvas. Szemere például a cenzornak imprimatúra céljából átadott kivonatában „naplókönyvként” aposztrofálja a kiadványt (Szemere 1826). A kérdés megválaszolását korántsem könnyíti meg, hogy a folyóirat keletkezésének története szorosan összefonódik néhány mű születésével vagy átdolgozásával, amelyek nem feltétlenül az első kötetben (lásd Körner Zrínyijének Szemere-féle fordítását), hanem csak a másodikban (lásd Kölcsey Töredékek című írását, a Hit, Remény, Szeretet című válogatás alatt) jelennek meg, de amelyeket szerzőjük vagy fordítójuk eleve az Élet és Literatúrába szánt. Ebből arra lehet következtetni, hogy Szemeréék évekkel előre összeállítják kiadványuk anyagát. Ráadásul a szerkesztők újraközölnek egyszer már megjelent szövegeket is, vagy azok részleteit, méghozzá úgy, hogy közben megfosztják őket önállóságuktól, amennyiben nemcsak más szövegek társaságában jelentetik meg őket, de a szöveghatárokat is pusztán római számokkal jelzik. Ilyennek tekinthető Dusch Erkőltsi levelekjének Bárótzi Sándor-féle fordítása, amely a kiadvány első kötetének első részében, Ferenczy Lajos Szemeréhez szóló egykori levelének részletével együtt kap helyett a IV-es szám alatt (ÉLit 1826, 10–11). Az olvasóra hárul tehát annak a feladata, hogy eldöntse (különösen az Élet és Literatúra ezen részében), egymástól független aforizmákat olvas-e, és így bármikor leteheti a folyóiratot a (részben Schlegelék fragmentumainak mintájára létrejött) műfaj diktálta korabeli szabályoknak megfelelően (Kis 1819, 75), vagy pedig egy, a maga megszakítottságában is önálló lineáris történetet kell megértenie, amelynek „értelmezői hézagai” között, a saját hermeneutikai kapacitását maximálisan kihasználva állíthatja helyre csak a kapcsolatot (ez utóbbi változat kétségtelenül jobban megfelelne a Szemere által előirányzott esztétikai példatár eszméjének). A kérdés helyes megválaszolása azért sem lehet teljesen érdektelen, mert ugyanaz a szöveg nyilvánvalóan egészen mást jelent, ha önálló műként (lásd folyóirat-olvasó) vagy ha egy könyv részeként (lásd könyvolvasó) értjük meg.

Évekkel később nem véletlenül maga Bajza József is ebben a bizonytalanságban vélte felfedezni a kiadvány legnagyobb hibáját: „Maga a könyv’ külseje is (…) tömérdek metamorphosisokon ment által; annyira, hogy a’ ki e’ tarkaság, külső és belső zavar, rendetlenség, inconsequentia közt a’ vezérfonalat fel fogja tudni találni, erit mihi magnus Apollo” (Bajza 1834, 17, kiemelés Z. T. P.). A vezérfonal feltalálásának magával a költészet istenével megszemélyesített művészetét még az is tovább bonyolítja Bajza szerint, hogy eközben a kiadvány kötet- és fejezetbeosztása az abban szereplő írásokat egy bizonyos folytatásos, ámde csak rendkívül nehezen kiegészíthető narratíva részeként teszi felfoghatóvá: „Az 1826ban megjelent kötetnek czímlapján ez áll: »Élet és Literatura 1826. Első, második, harmadik, negyedik rész.« Az utána következő kötetén ez: »Élet és Literatura 1827. Második kötet (első kötet nem volt), ötödik – tizedik rész.« A harmadik kötet czímén már ez: »Muzárion III. kötet (első és második kötet Muzárion nem volt) Élet és Literatura XI–XIX. rész.« Tehát ezen kötet Muzárion is Élet ’s Literatura is egyszersmind” stb. (Bajza 1834, 17). A döntéssel kapcsolatos nehézségeket szemléltetheti, hogy az a Kazinczy, aki egyszerre próbálja érvényesíteni a folyóirat- és könyvolvasó stratégiáját, úgy tulajdonít jelentőséget a kiadvány könyvformátumának, hogy eközben, jóllehet még a számára is felismerhetetlenül, valójában mindvégig a folyóiratokkal kapcsolatos befogadói elvárásokat érvényesíti: „könyv’ és nem füzet’ nagyságban adják [ti. a kiadványt], és így munkájuk nem fog elhullani; ’s a’ mi e’ kicsinységeknél sokkal nagyobb, mind a’ két felet hallgattatják, ’s az értelmes olvasó választhat. De (…) minden Olvasó értelmes e? ’S nem kellene e Szemerének valamelly fortély felől gondoskodnia, hogy az Olvasó magát a’ felzavart rendben orientálni tudja? Én tollal írom a’ könyv fejér papirosára, mit hol keressek benne, ’s még így is van néha bajom. Szeretném ha hátúl, mint a’ Tud[ományos]. Gy[üjtemény]ben, eggy Index állana” (Kazinczy 1910, 238). A Kazinczy által felvetett index – a kiadványban helyet kapó írásművek többségénél megfigyelhető címtelenség miatt – az olvasó számára elsősorban azt tenné lehetővé, hogy már eleve strukturáltan vegye kézbe a folyóiratot. Azzal, hogy megadja az egyes szövegek hívó szavát, a befogadó nemcsak lineárisan tudná olvasni az ott szereplő szövegeket, de – jelentősen megkönnyítve tájékozódását a szöveghatárok kijelölésével (szövegidentifikáció, Genette 1997, 59, 93) – egyidejűleg azt is megengedné, hogy az olvasó a folyóirat-olvasó mintájára bizonyos műveket egyszerűen átugorjon, vagy bizonyosakhoz visszatérjen. Nyilvánvaló, hogy a folyóirat mutatójaként funkcionáló index-gyűjtemény így Kazinczy számára a tájékozódást elősegítő térképként működik, amelynek hiányában a kiadványról recenziót író kritikus is csak úgy tud eljárni, mint Bajza, aki az első kötet első részében VII-es szám alatt található Kölcsey-írást, a puszta kiemelés céljából, „A’ nemzeti hagyományok’ befolyásáról a’ költésre” aposztroféval látja el (Bajza 1834, 8). De az is világos, hogy emez eljárásával (azon túl, hogy az olvasó számára ténylegesen visszakereshetővé teszi a szöveget) Bajza valójában nem tesz többet, mint a saját, a szövegről alkotott értelmezésének tartalmi összefoglalójával (az abban szereplő, a számára lényeges elemek kiemelésével) pótolja a Kölcsey-textus címtelenségét, és ezzel önkéntelenül is „egy emblamatikus értéket vállal magára” (Genette 1997, 81, 318). A befogadóknak az a nemzedéke tehát, amelyik a szerző halála után megjelent első életműkiadás részeként kapja kézhez az eredetileg – vélhetően – cím nélkül készült, de Szemere által az első összkiadásban már a ma ismert címmel ellátott szöveget, nem csak abban különbözik az Élet és Literatúra korabeli közönségétől, hogy interpretációjában nagy valószínűséggel Bajza szempontjait érvényesíti. Bajza hívó szavának címként történő alkalmazása a kiadvány által a befogadóra rótt döntési kényszer szituációját függeszti fel, méghozzá egy korabeli olvasó szubjektív választásának köszönhetően. A kiadvány szempontjából viszont arra a nem kevésbé fontos momentumra is felhívhatja a figyelmet, hogy az újság vagy könyv egy más típusú befogadója esetleg másként, más szabályoknak engedelmeskedve szegmentálhatja az ott megjelenő műveket, és ennek alapján hozhatja létre a saját tájékozódását megkönnyítő szövegtérképét.

A helyes rend (lásd könyv vs. folyóirat, folyóirat-könyv, könyv-folyóirat) megállapítása, és az ennek köszönhető „mintaolvasó” identifikációja általában a nyomdatermékekhez járuló peritextuális retorika (cím, alcím, szerzői név, előszavak) elemeire hárul az időszak befogadói elvárása szerint (Onder 2003, 132–242). Nem véletlen, hogy az ez idő tájt ugyancsak egy kritikai folyóirat kiadásával kísérletező, majd Szemeréék vállalkozásához korrektorként, illetve szerkesztőként csatlakozó Toldy (Toldy 1969, 314–317, 370) egyedül abban látja az ekkor még tervezés alatt álló lapja majdani sikerének a kulcsát, ha kellő számú olyan elemet rendel hozzá, amely az olvasó várakozását a szerkesztés szándékainak megfelelően előkészíti: „Azért van az első füzetben annyi elékelő [előszó] elévéve, hogy a figyelem mingyárt teljes mértékben az intézetre deriváltassék” (Toldy 1969, 282). Az elméleti bevezetővel ellátott kritikai folyóirat nemcsak a műfaj definícióját adhatná meg, de olyan információk birtokába juttathatja a hallgatóját, amelyek révén, közvetett módon, a vállalkozás céljainak leginkább megfelelő olvasó típusát alakíthatják ki a kiadók (Genette 1997, 200–212).

Szemeréék azonban nemhogy „valódi” prefációt nem rendelnek a nyitókötethez, hacsak nem tekintjük annak a különböző lapokban megjelenő hirdetéseket vagy a levelezés útján ismerősöknek eljuttatott előfizetési felhívásokat (Kölcsey 1960, III: 314–315), de az ott szerephez jutó peritextuális ajánlások is meglehetősen homályosaknak tűnnek. Már a folyóirat címe is választás elé állítja olvasóját, amennyiben a kortársak nagy része, a mai befogadóval ellentétben, először rématikusként, azaz műfaji ajánlásként, a szöveg megalkotottságának hogyanjára irányuló utalásként (Genette 1997, 86) értelmezi annak elemeit. Ferenczy Lajost például azért hozza zavarba, mert „ezen kifejezés alatt »Élet és Literatúra« az értetne, hogy valami Életírások foglaltatnak a’ könyvbenn, a’ Literatúráról egyetembenn” (ÉLit 1827, 409). A zavar oka azzal magyarázható, hogy a literatúra fogalma ekkor még önmagában felölelte a magyar nyelven megírt, nyomtatott vagy kéziratos művek mindegyikét, tekintet nélkül a szövegek műfajára (Horváth 1980, 16). Ferenczy számára ezért a címben fellelhető szétválasztás is csak úgy jelenhet meg, mintha a szerkesztők valamilyen különleges státuszt juttatnának a műfaji értelemben felfogott biográfiáknak a literatúra egészéhez képest.

A zavart a szerkesztésbe ekkor már egyértelműen bevont Toldynak a folyóirat első kötetéről készült kritikája oszlathatná el, amelyet Szemere újraközöl a második kötet elején a hasonló tárgyú írások között. Miután a kritika szerzője megjegyzi a folyóirat profiljáról, hogy a „komolyabb tudományokat már fenálló társainak hagyván”, célja nem más, mint a „Szépnek iskolája lenni” (Toldy 1826, 106; ÉLit 1827, 16), tér át a cím magyarázatára: „A’ czím: Élet és Literatúra, messzire terjedő czím, ’s mindent elfogad lapjaiba, a’ mi e’ vagy ama megfogás alá rendeltethetik. (…) Figyelmeztetés a’ mindennapi életre, t. i. annak philosophiai ’s poétai oldalára – csak ezen studium szűlhet Washington Irvinget; kritika a’ literatúrában – e’ vonhat csak magánálló és classzikus literatúrát maga után” (Toldy 1826, 109; ÉLit 1827, 19). A kritika újraközlésének prefációjellegű szerepet tulajdonító Toldy (Toldy 1969, 367) tehát már tematikusan értelmezi a cím elemeit, és így lehetővé teszi szétválasztásukat. Ha Ferenczy, Döbrentei (ÉLit 1827, 413) és Guzmics (Guzmics 1829) még azért láthatták egy eredetileg kritikai folyóirat címeként szívesen az élet és literatúra elnevezést, mert a kritikaírás gyakorlata maga is a literátusi tevékenység egyik válfajának bizonyult, vagyis jelentőségében nem vált külön a leírni kívánt rendszertől, hanem annak egyik módozataként, az írásművészet ugyanolyan gyakorlata volt csupán, mint mondjuk egy nyelvtudományi vagy orvostudományi szakmunka; akkor most élet és literatúra tematikus értelemben vett felosztásával a kritikus alakja a literatúra rendszerén kívül, a két fogalom közötti határterületen, közvetítőként jelenik meg. A kritikusnak nyilvánvalóan amiatt kell egyszerre közvetítőként és választóvonalként közbelépnie, mivel a két fogalom fikcionalitás és valóság tekintetében válik el egymástól.

Döbrentei is erre utal, amikor, feltehetően Toldy említett kritikájának a hatására, egy költőinek mondható kérdés formájában az irodalom fikciós, illetve – az annak külsejeként felfogott – valós természete alapján értelmezi az elválasztás kínálta összemérhetetlenséget: „azt akartátok éreztetni, hogy az az élet, mellyben észrevételeiteket Magatokról fájdalmak után, másokról csendesen szedétek, más élet annál, mellyben a’ magát magának teremtő lelki körben a’ Literatúra’ virágai teremnek? és így, minthogy mind a’ kettőből vagynak benne szülemények, azért azokat, külön választva, mutatjátok? Maradjon hát czímetek; de munkáitokat osztottátok volna bár bizonyos czikkelyek alá, mellyeknek felírása előre jelentse, hogy miket fog ottan az Olvasó találni” (ÉLit 1827, 413, kiemelés Z. T. P.). Mert bár igaz, teszi hozzá, hogy rossz az a kép, „mellynek alája kell írni, mit jelent”, és igazából a jelen esetben is az volna az üdvözítő, ha a felosztást a befogadó önállóan végezné el, az írott munka ennek ellenére nem hasonlítható „az avant la lettre módú képekhez” (413–414). Döbrentei valószínűleg nem csak abban látja a peritextusok hiányának a veszélyét, hogy a képzőművészeti metafora okán emlegetett két médium (poézis és festészet) különböző sikerrel vehet részt a reprezentáció működtetésében, jóllehet az utóbbi sikerességében nyilvánvalóan sokkal jobban hisz. Alighanem az a legnagyobb problémája, hogy egy rendkívül összetett címet olvas, amely számára még mindkét vonatkozásában érthető. Rématikus, azaz műfaji ajánlásként felfogott jelentésében a laza, kölcsönös egymás mellé rendelés azt jelzi, hogy az életről készült írások ugyanúgy a literatúrához tartoznak (erre utalhatott Ferenczy „egyetembenn” kifejezése is), mint ahogy a literatúra sem válik el az élettől, amennyiben az ott szereplő művek az életben alkalmazható bölcsesség közvetítésében vállalnak szerepet. Tematikus funkciójában viszont a két fogalom már igenis megkülönböztethető, sőt egymással összemérhetetlen. Az olvasónak tehát az addig egységesként felfogott életet kellene elválasztania az élet azon formáitól, amelyek már keresztülmentek a fikcionálás aktusain. Csakhogy a Döbrentei típusú olvasó nemhogy nem rendelkezik az ehhez szükséges vonatkoztatási mezővel (Iser 2001, 25), hiszen a literatúra korábbi fogalma még nem tett különbséget fikció és önmagát elleplező fikció között (Iser 2001, 33), de még a szerkesztők is magára hagyják ebben a tevékenységében, amennyiben folyóiratukhoz nem rendelnek peritextusokat.

Innen nézve, a problémára – évekkel később – Szontagh Gusztáv által adott válasz is sokkal inkább a dilemma újrafogalmazásának tekinthető. A „lenni és gondolkozni” igékből kikövetkeztetett alternatíva az ember kettős, antropológiai természetéről, amelynek köszönhetően a „reális világnak” (azaz az életnek) és az „ideálisnak” (azaz a literatúrának) válhatunk „lakosaivá”, ugyanis nem pusztán az ember mivolt „felebb-való két-lakúak”-ként történő értelmezésére nyithat rálátást (Muzárion. Élet és Literatúra [1829], 91). Az amphibium, kétéltű figurája úgy is felfogható, mint a kifejezés etimológiájában rejlő amphibolia retorikai alakzata. A klasszikus retorikában ez olyan kétértelműséget jelent, amikor egy mondat válik kétértelművé úgy, hogy közben a szójelentés világos és egyértelmű marad (Szabó G.–Szörényi 1997, 147). A kétértelműség forrása ilyenkor abban keresendő, hogy egyszerre többféle, egyenlő érvényű kontextus rendelhető a vitatott jelentésű mondathoz. A Szontagh által használt literatúrafogalomban rejlő amphibolia viszont nemcsak azért nem oldható fel, mert ha magát a megfelelő jelentésű szót igyekszünk a magunk ügyének érdekében felhasználni, és ez ténylegesen lehetséges lenne, akkor nem is beszélhetnénk valódi kétértelműségről (Quintilianus 1921, 69). De a Quintilianus által javasolt másik út – a kifejezések természetesebb értelmének kiválasztásáról a hozzávetések révén (69), amelyet végső soron a statusok tana dönthetne el (Szabó G.–Szörényi 1997, 27–28) – sem tűnik járhatónak, hiszen Szontagh nem rendelkezik a literatúrát fikcionalitása alapján működtető elmélethez a megfelelő kontextussal. A szükséges vonatkoztatási mező hiányában a fikció nemhogy nem jelenhet meg, de természete az éppen fikciót olvasó befogadó számára is felismerhetetlen marad. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a folyóiratban megjelenő minden egyes szöveg egyszerre olvasható még a korábbi, osztatlan literatúrafogalom részeként (vagyis nem különíthető el a megismerés egyéb formáitól, lévén az általuk közvetített igazság természete is azonos) és az irodalmat a többi tudományterülettől már a fikcionalitása alapján elkülönböztető, új típusú teória és praxis fényében (vagyis az irodalomtudomány számára egy kizárólag rá jellemző, önmagában hasznos megismerésiforma-jelentése foglalódik le, lásd Hajdu 2003, 156).

A bizonytalanság megszüntetését ráadásul az sem könnyíti meg, hogy a folyóirat mottója, amelynek vagy a címben rejlő lehetőségeket kellene megvilágítania, vagy kommentálnia az őt követő szövegeket (Genette 1997, 156), igazából az olvasóra bízza a cím elemei közötti választás lehetőségét: „A’ gondolkozó fej ítéletet hoz a’ resultátumokról a’ principiumokra és viszont: ’s az illyenekre nézve Montesquieunek tanácsát követnünk illik: nem mondani el mindent; ’s a’ mit mondunk is, csak azért mondani el, hogy az Olvasó gondolkodásra ébresztessék” (ÉLit 1826, 2). Az olvasónak azért kell belemennie minden ellenérzése ellenére a szerkesztők felkínálta játékba, mert annak az elismerése, hogy nem érti a cím elemeit vagy azok szétválasztását, egyidejűleg annak a bevallásával lenne azonos, hogy magát nem sorolja a gondolkozó befogadók közé. Más szóval nem történik több, mint hogy a korban még meglehetősen szokatlannak számító szétválasztásra (élet és literatúra) adott, nagyon is természetesnek tűnő olvasói választ, az érthetetlenséget egy nagyon is természetellenes válasszal, a megértéssel váltják fel, miközben kicserélik a természetes és természetellenes kategóriájának használati területeit. Ennek köszönhető, hogy az ilyen befogadó, a folyóirat szerkesztési elveinek megfelelően, nem csupán a tematikus megkülönböztetés alapján (valóság és fikció) fogja megérteni a folyóirat szövegeit (lásd preformált olvasó), vagyis nemcsak úgy fog olvasni, ahogyan azt tőle elvárják, de, mivel a lap peritextusai továbbra sem világosak a számára, úgy fogja érezni, hogy az ő hermeneutikai tevékenységének a közbenjárása nélkül a szövegek helyes megértésére sincs mód. Szemere mindent meg is tesz ennek az illúziónak a fenntartása érdekében. Az újságban az egyes művek és kritikájuk mellett leközli a recenziók recenzióját is, arra ösztökélve ezáltal a lap olvasóját, hogy maga döntse el, melyik véleményt képes elfogadni a maga számára érvényesnek.

A szerkesztők által kitalált játék olyannyira sikeres, hogy a folyóirat értelmezéstörténetében nyomot hagyó kortárs befogadók többsége Toldy kritikáját saját interpretációjának visszaigazolásaként, az első kötet első részét pedig ennek megfelelően előszóként olvassa (ÉLit 1827, 409–410; 414). Toldy ugyanis nemcsak a cím jelentésének magyarázatára tesz kísérletet, hanem annak elemeihez különböző szövegeket rendel: „Az első résznek első 5 számai (lap 3–12) az »Élet« alá tartozó aphorizmák (…) A’ VI. szám alatt egy (…) levéltöredék [a Szemere-féle összkiadás óta Iskola és világ című szöveg, Z. T. P.] közöltetik Kölcseytől (Cselkövi világosan anagramma) a’ mívelődés módjáról, sok tartalommal, és théma elmélkedésre. A VII. szám [a Szemere-féle összkiadás óta Nemzeti hagyományok címen ismertté vált szöveg, Z. T. P.] ideákat ád elé a’ poézisnak kifejléséről, különösen pedig a’ nemzetiéről a’ hőskorból”, vagyis ez utóbbi „a’ művészi vizsgálatok körébe tartozik” (Toldy 1826, 109–110; ÉLit 1827, 19–20). Toldy ezzel – a folyóirat szerkesztőitől látszólag függetlenül, ám valójában mégis beszervezett kritikusként – gyakorlatilag az újság tulajdonképpeni olvasatát adja meg annak köszönhetően, hogy megmondja, milyen szövegek tartoznak az élet és milyenek a literatúra alá, s így az első kötet első részét a folyóirathoz készített prefációként azonosítja, amely a korabeli felfogás értelmében az olvasás helyes rendjének megállapításáért felelős (Onder 2003, 68). Azzal, hogy meghatározza a hogyan kérdését (hiszen a különböző műfajiságú szövegek nyilvánvalóan más értelmezői műveleteket igényelnek, lásd Genette 1997, 209), a cím mind ez idáig enigmatikusnak számító elemei is világosabbá válnak a befogadó előtt. Más szóval Toldy a címben rejlő rématikus lehetőségeket kihasználva jut el odáig, hogy az olvasó, félretéve szkepszisét, a címet már tematikus vonatkozásában értse meg („Többen fenakadtak e czímen, mint nem eléggé világoson, érthetőn (Él[et]. ’s Litt[eratúra]. II. k. 415. l.) ’s az Élet alatt Biographiákat vártak; de a megjelent, ’s megolvasott I. kötet láttatá, hogy az Élet az életben, különösen a tudományos életben eléforduló dolgokat, levelezéseket, jeles gondolatokat, mondásokat, vetekedéseket, jelent; a Litteratúra ellenben jelesb műveket és kritikákat tárgyaz”, lásd Guzmics 1829). Az ilyen olvasó aztán joggal fogja úgy érezni (és ennek ellenkezőjére a kritikát író Toldy látszólagos függetlensége semmilyen okot sem ad), hogy kizárólag a saját hermeneutikai éberségének köszönhetően érkezett meg a kívánt jelentésig, jóllehet az csupán az egyik szerkesztő nagyon is önkényes hatalmi döntésének köszönhetően alakult így azáltal, hogy bizonyos műfajiságú szövegeket kizárva a literatúra területéről a valóság fogalma alá sorolt be.

Szemerééknek ugyanakkor az is kapóra jön, hogy a kiadvány eme részének szövegei továbbra is olvashatóak önállóan (lásd Szalay [1830], 38–40). Ennyiben valóban a befogadó döntésén múlik, hogy a lap első kötetének első részében szereplő műveket tanulmányokként, esetleg az életről és művészetről alkotott aforizmákként érti-e meg, vagy egy prefáció részeként, amely a folyóirat egészének az arculatáról árul el valamit. Az utóbbi mellett szól, hogy Körner Zrínyijének Szemere-féle fordítása, illetve az erről készült Kölcsey-kritika (eléggé nyilvánvalóan ezek adják az első szám legfontosabb írásait, lásd Kölcsey 2003, 435) csak a folyóirat második és harmadik részében bukkannak fel, és így a mottó után, illetve a szerkesztők által a lap fő profiljaként megjelölt művek és kritikák előtt kellene egy lehetséges előszónak elhelyezkednie (ami azonos lenne a Toldy által meghatározott résszel). Ezenkívül arról is tudomásunk van, hogy Szemere több Kölcsey-szöveget is el tudott volna képzelni prefációként (Szemere 1890, III: 212). Hogy erről végül miért mondanak le, arra valóban az lehet az egyik magyarázat, hogy az abban foglaltakat Kölcsey időközben beleszövi a Zrínyiről készülő recenziójába, és ezért azok külön közlése értelmét veszti (Kölcsey 2003, 435). Véleményem szerint azonban a szerkesztők már csak azért sem választhatták a prefáció explicit formáját, mert az általuk alkalmazott peritextusokat tekintve sokkal inkább egy olyan olvasó megkonstruálásában voltak érdekeltek, aki önként, saját szabadságában válik részesévé a cím előterjesztette korlátozásnak. Az ilyen olvasó kizárólag annak köszönhetően vesz részt a játékban, hogy a vele űzött tréfa látószögén kívül marad, és nem veszi észre, hogy korlátozása azonos saját szabadságával. Egyfelől rá van bízva, hogy szabadon válasszon a cím meglehetősen homályos elemeihez azoknak megfelelő, neki tetsző szöveget, de eközben már eleve élet és literatúra – a szerkesztők által meghatározott – keretei között olvas. Erre viszont sokkal alkalmasabbnak tűnik egy rejtett, implicit előszóval folytatott játék, amelyet Szemeréék szándékaival megegyezően a leginkább Toldy valósít meg.

Valószínűleg jóval közelebb kerülünk a megoldáshoz, ha Ferenczy Lajos egykori véleményét is tekintetbe vesszük a folyóiratnak erről a részéről. Ferenczy nemcsak azt kifogásolja a szerkesztők eljárásában, hogy egy eredetileg magáncélra készült levelének részletét teszik nyilvánossá, hanem avval szemben is azonnal ellenérzései támadnak, hogy írása erotikus tartalmú szövegek társaságában jelenik meg (ÉLit 1827, 404). Alighanem arra a Bárótzi-féle fordításra gondol elsősorban, amely a IV-es szám alatt az ő szövegével együtt lelhető fel, és amely a jó és rossz szerelem vagy a jó és rossz Erósz szerepét taglalva egyértelműen a Lakomában található, Pauszaniasz által elmondott beszéd gondolatmenetére utal (Platón 1984, 956–963). A Platón művére való utalás így azért kerül egy esztétikai folyóirat élére, mert a Lakoma az ókori filozófus szépről alkotott elképzeléseit foglalja össze, és ez a korabeli olvasó számára világos célzás az újság profiljára. Ráadásul az előszónak szánt, számba jöhető Kölcsey-művek közül az egyik (Kölcsey 2003, 405) egy olyan fordítás, amely éppen Platón dialógusainak cselekménykezelését tekinti követendő példának: „Sokratesnek legjobb beszéllgetéseiben semminek sincs vége, míg mindennek vége nincs: csak egy rend idea van előttünk, olly útakra indulunk mellyekröl semmi előtudományunk nincsen, hogyan fognak a’ czélra vezetni, de minden tekervényeiken szerencsésen keresztűl megyünk, ’s a’ beszéllgetésnek vége van” (Kölcsey 2003, 83). A platóni dialógusforma ebben az értelemben azért bizonyulhat kiváló implicit előszónak, mert az olvasó szeme előtt, a befogadás idejével egy időben bomlik ki a cselekmény, és az olvasó ennek köszönhetően maga is részesévé válik a gondolkodás folyamatának: „Vegyük (…) akarmellyik nyomozó beszéllgetést kezünkbe: ’s mennyivel nagyobb munkásságot fogunk saját lelkünkben érezni! mennyivel nagyobb részt fogunk a’ vizsgálódás’ folyamatjában venni! mennyivel nagyobb nyugtalansággal fogunk a’ dolog jó vagy rosz kimenetelére várakozni” (82). Ezen belül pedig A lakoma különösen amiatt felelhet meg az implicit prefáció műfajának, hogy az Engel-fordítás által adott dialógusdefiníció azonosítható Szókratésznak Diotimától kapott Erósz-meghatározásával, amely viszont felhasználható a folyóiratnak szánt paratextus működésében. Mindkettő doxa és igazság, kint és bent, valóság és fikció között közvetít.

Mint ismeretes, a Lakomában Diotima azzal indokolja Erósz daimoni létmódját a Szókratész által kezdetben Erósznak isteni létet tulajdonító véleménnyel szemben, hogy emberek és istenek közé közvetítőként helyezi el. Erósz ugyanis maga a vágyó képesség, a szép, a jó, a bölcsesség vágyó képessége (reformkori magyarításában „vágyó tehetség”, lásd Bitnitz 1827, 423), s így nem sóvároghat valami olyasmi után, aminek már eleve a birtokában van (az istenek tudniillik eleve rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal). Nem bölcs, hiszen minden vágya az, hogy bölcs lehessen, de nem is lehet teljesen tudatlan, mert aki „nem sejti, hogy híjával van valaminek, az nem kívánja azt, amiről nem sejti, hogy hiányzik neki”. Márpedig a tudatlan éppen abból az okból számít annak, ami, hogy azt hiszi, mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik (Platón 1984, 990). Ezért Erósz nem más, mint a „helyes véleményalkotás, annak helyes indoklása nélkül” (987). A Lakoma imitációja tehát nem csak azáltal töltheti be maradéktalanul a paratextus feladatát, hogy témáját tekintve a szépségről szól, az olvasó pedig anélkül juthat a filozófiai beszélgetés hordozta igazság birtokába, hogy arról bármiféle előzetes tudása lenne (ami megfelelne fikció és valós természetét még – a vonatkoztatási mező hiányában – megkülönböztetni nem tudó befogadó alakjának). Bizonyos értelemben minden paratextus daimonként viselkedik, hiszen erotikus beszédmódot használ fel annak érdekében, hogy biztosítsa az átmenetet kint és bent között (Genette 1997, 1). Egyfelől saját tudásának az elégtelenségét felismertetve, vágyat ébreszt hallgatójában, hogy elolvassa az őt követő szöveget. Eközben végre is hajtja az átmenetet, amennyiben mindannak az információnak a birtokába juttatja a befogadót, amelynek alapján az majd a szerkesztők szándékainak megfelelően fogja interpretálni az előszót követő írásokat.

Az Élet és Literatúra első kötetének első része ugyanakkor más szempontból is megfelel a Lakoma imitációjával szemben támasztott követelményeknek. Formális értelemben itt ugyanúgy hét nagyobb egység különíthető el, mint Platónnál, ahol, a kerettörténetet leszámítva, hat beszéd hangzik el Erósznak (Phaidrosz, Pauszaniasz, Erüximakhosz, Arisztophanész, Agathón, Szókratész, lásd Platón 1984, 953–956, 956–963, 964–967, 968–974, 976–980, 986–1001) és egy magának Szókratésznak a tiszteletére – ez utóbbi Alkibiadész szájából (1005–1015). Ezenkívül ugyanúgy a Lakoma hatodik beszéde tekinthető Szókratész szólamának, mint ahogy az ÉLitben is a VI-os számmal jelzett egységben bukkan fel egyetlen helyen a filozófus neve („Csak egy szikrát azon lángból, melly Sokrates’ lelkében lobogott – ’s mi nem lehetne belőlünk?”, ÉLit 1826, 15). Toldy egyébként ezt az egységet, látszólag minőségi szempontok alapján el is választja az őt megelőző többi öttől, amelyek szerinte ugyan „fontosak és valók, de nem annyira újak is, ’s azért kevésbbé meglepők” (Toldy 1826, 109 és ÉLit 1827, 19). Osztályozásában azonban sokkal inkább műfaji szempontok játszanak szerepet, amennyiben az I-től V-ig terjedő részt az élet alá, a VI-tal jelölt egységet a művelődésről szóló, elmélkedésre alkalmas részként tartja számon, és csak a VII-tel jelölt részt sorolja a „művészi vizsgálatok körébe”. Más szóval, ha Toldy számára az I-től V-ig tartó és a VII-es számmal jelzett egység a cím két elemének a hatókörét fedi le, akkor a később Iskola és világ címen ismertté vált, eredetileg Cselkövi álnévvel jegyzett Kölcsey-szöveg pedig azért lehet fontos, mert ez képezi az átmenetet élet és irodalom között, akárcsak Platónnál doxa és tudás között Szókratésznak először Agathónnal folytatott párbeszéde (Platón 1984, 982–986), majd a filozófusnak a mantineiai jósnővel lezajlott dialógusának a felidézése (Taylor 1997, 304 és 316– 317). Arról nem is szólva, hogy a folyóirat ezen a ponton Kölcseynek ahhoz a Szemere Györgyhöz íródott egyik leveléből idéz (Kölcsey 2005, 415–417), akihez fűződő kapcsolatát az író szívesen jellemezte a görögségből ismert androfília képeivel („Hidd el nekem, hogy semmi szebbet nem nyújthat egy ember a’ másiknak mint ezen barátságot […] A’ görög ifjú nem volt elborítva azon […] érzékenységtől, melly a’ Nemzetről, fájdalom! mi reánk is el szállott, Ő nem epedezett leányok után, de gyermek éveitől fogva férjfi társaihoz tsatolta magát, ’s ez a’ férjfi szeretet [androyilia] vagy barátság vólt neki út minden szépre minden jóra”, Kölcsey 2005, 382), és amit maga Szókratész is a széphez való eljutás egyik állomásaként jegyzett meg (Platón 1984, 1000).

Ennek megfelelően az Élet és Literatúra elején helyet kapó öt aforizmacsoport is elsősorban azt a célt szolgálja, hogy kellő mértékben előkészítse az olvasó átkelését a VI.-ban valóság és fikció között (nem véletlen, hogy ezzel a résszel kezdődik a Cselkövi névvel jegyzett, fiktív identitású kritikus alakjának a játéka is). Mindegyik a vágyó tehetség szélesebb értelmében vett fogalmának a formáit járja körül. Ez Bitnitz Lajos szerint nem más, mint az emberi lélekben az „esmerő és érző tehetségen” kívül található „harmadik önlétű tehetség”, amelynek „különössége a’ lelki esmeretben észrevett megjelenése szerént a’ képzetek és érzelmek’ tárgyainak szabad cselekedet okozta valósításában áll” (Bitnitz 1827, 423). Az első aforizma magát a vágyakozást határozza meg („Boldog, ki csak azért áll a’ scénán, hogy nézzen; ’s nem vonatik sem sors sem szabad akarat által, a’ többiekkel együtt játszani”, ÉLit 1826, 3); a második annak mértékletes használatáról, valamint a szép szerelméről, mint Erószról szól („Isten az eszen, értelmen kivűl még egy Vezetőt ada az embernek, ’s egy igen hálást, igen jutalmazót – a’ szép érzését”, 6); a harmadik az önszeretetről, valamint a nagyvilági csillogásra és luxusra vágyakozó asszonyokról (7–9); a negyedik az ifjak leányok iránti vonzalmáról, és a szerelem jó és rossz formáiról (10–11); végül az ötödik pedig egyedül Erósz rossz változatáról tesz kijelentéseket („Sok ifjaink önként vesztik el magokat; a’ szép öröm helyett rút örömet keresnek”, 12). Mind az öt aforizmában közös, hogy a társadalmi felhasználás erkölcsi oldala felől veszi szemügyre a vágyakozás tartalmát, és mindegyik a vágyó tehetség egy-egy artikulációját kínálja fel az életvezetés alkalmazható vagy alkalmazandó normájaként.

Ennek a lehetőségét számolja fel a hatodik beszéd beszélője teória és praxis megkülönböztetésével. Állítása szerint két nagyobb csoportja és négy nagyobb formája áll rendelkezésre az elméleti tudás megszerzéséhez. Az első a tanulás folytonos alkalmazásával érhető el, de mivel ilyenkor „principiumokat választunk és hagyunk el”, az így megszerezhető tudás is csupán átmeneti lehet, s ezért nem vezethet eredményre a használhatóság szempontjából: „A’ ki soha sem lát magában tökéletet, mindég közelebb van ahhoz, mint a’ csalhatatlan” (13). A másik lehetőség, ha előbb magát a tanulást irányító metódusra teszünk szert, amelynek három formája van: a „szép mesterségeken ’s a’ Humanisticumokon kivűl (…) a’ Mathésis és a’ Metaphysica” (13). A két utóbbi azért nem lehet megnyugtató, mert a „gyönge fejeket csalhatatlanúl” elveszti (a matematika is csak a már gondolkodásban jártas egyének sajátja, a metafizika pedig mindenképp szubverzív szerepű, 13), és így az eredmény is ugyanaz: szisztémák hiányában „bizonytalanság” és tudatlanság, vagy legfeljebb tudatlanságra alapozott bizonyosság (14). Egyedül a „szép mesterségekben élő ember” tűnik olyannak, mint aki rendelkezik a bizonyosság formáival. A szöveg beszélője az ilyen típusú görög és római művészt és műveinek a hatását azonban egyértelműen szembeállítja az újabb nemzetek költészetével: az elevenít és vidámít, ez sokkal inkább eltemet; ott érzés és szép összekapcsolódik az „érettkor’ bölcsességével”, itt feltehetőleg mindez hiányzik (14). Ebben az értelemben a tudás megszerzésének négyféle módja közül mind a négy alkalmatlannak minősül. Az olvasónak úgy kell engedelmeskednie a szöveg végén felhangzó tevékeny életre való felszólításnak („csinálni, csinálni kellene! A’ Cselekdetek, a’ Publicumban forgás formálnak hasznos embert”, 15), hogy közben lemond előzetes ismereteiről, hiszen nem rendelkezik a praxis megtervezéséhez szükséges tudással. Ez azt jelenti, hogy az életben gyűjtött eddigi tapasztalatai vagy a művészetről felhalmozott eddigi tudása sem alkalmazható az irodalmat fikcionalitása alapján megkülönböztető elmélet vele szemben támasztott elvárásaira. A leginkább azért nem, mert a legtávolabbi múlttól a jelenig összegyűjtött tudás realitása és a fikcionalitása által bejelentett költészet irrealitása összemérhetetlen.

Az összemérhetetlenség indokaira, illetve az olvasónak a fikcióval szembeni kiszolgáltatottságára ad némi magyarázatot az implicit prefáció VII-es számmal jelölt része (Toldy által a művészi vizsgálatok körébe utalt egység). A valószínűleg Herdertől átvett, emberiéletkor-metaforikát a nemzetek fejlődésére alkalmazó beszélő szerint a poézis akkor a legsikeresebb, amikor a nemzet kilép hőskorából. Ennek egyszerre több oka van. Egyfelől a hőskornak megfelelő állapotban „a’ Költő a’ lelkesedés pillantatiban a’ tapasztalás’ nyomvasztó világából kikapva él” ugyan, de „a’ fiatal lélek (…) még abba nem lépett”; másfelől az olvasó számára ugyanúgy „sötéttisztában, homályon általsugárzó gloria közt tetszik fel a’ természet, mint a’ Költő előtt” (17–18, kiemelések Z. T. P.). Más szóval a szöveg beszélője azért tartja alkalmatlannak a hőskornak megfelelő állapotot a költészet művelésére, mert az olvasó ekkor még nem tesz különbséget fikcionális és saját fikcionalitását elrejtő, az előbbit magyarázni képes beszédmód között, és mivel megismerése ugyanolyan elveken nyugszik, mint a költészeté, ezért a poézis sajátos természete is felismerhetetlen marad a számára. Nem véletlen, hogy a poézis kifejlésére „legkedvezőbb pillantatok” akkor következhetnek be, „midőn a’ nemzet a’ zajló ifjúság’ korából a’ tisztább és józanabb míveltség’ világába lépni kezd” (23), vagyis amikor a művészet rendszere már egyértelműen elkülönült az élet egyéb megismerési formáitól. Az ugyancsak Cselkövi névvel jegyzett beszélő számára ugyanis egyedül a művészet elkülönülő, fikcionális formája képezi a valódi művészetet, amit a szöveg a két fogalom, élet és literatúra következetes elválasztásával jelez (a költő „az őtet körülvevő élettől elvonúl, […] egy jobbat, szebbet, belsőjével rokonabbat keresni kénszeríttetik”, 22; „a’ kürülfogó valóság által meg nem szoríttatván”, 23). Ekkor a tapasztalás vagy másik nevén a valóság világába lépett olvasó már nemcsak a fikció határait állapíthatja meg könnyűszerrel, de ha – mint a görög fejlődésben – a hőskor megfelelő hagyományt hagy maga után, akkor a saját mindennapi beállítódásától különböző költészet világában egyidejűleg önmagát ismeri fel („az előtte felnyílott messze tartományt sajátjának tekinti”, 23). Az ilyen befogadónak végső soron tehát azért nincs szüksége élet és irodalom között egy közvetítő-magyarázó közbeléptére, mert a fikcionálás aktusai a számára hihetőként elfogadott múlt elemeiből válogatnak (24), és az ily módon előálló fikció is ismerős marad a maga idegensége ellenére (Arany számára a nemzeti tradíció hiányában pontosan ez fogja majd jelenteni az eposzi hitel kapcsán felvetődő hihetőség problémáját, lásd Dávidházi 1994, 169).

Csakhogy a beszélő szerint a magyar irodalom éppen a felejtés állapotában van, és így éppen a hagyomány összetartó erejét nélkülözi. Ezt akár azért veszítette el, mert a maradék bűnös módon elhidegült saját régmúltja iránt (40), akár külső okok miatt, ennek hiányában a költő vagy középpont nélkül, „egy csudálatos formákból alkotott tündérvilág felé csapong” (32), vagy „antiquariusi tudományt” igényel megértése (53). A magyarázat funkciója mindkét esetben rendkívül fontos szerephez jut. Az élettől elkülönülő művész képei itt a korábbiakkal ellentétben már nem azért térnek állandóan vissza, hogy a költészet fikcionális karaktere kellő hangsúlyt kapjon a valóság diskurzusaival szemben. Az író és közönsége közötti távolság magát a megértést fenyegeti („A’ Görög testvéri formákat látott maga előtt lebegni, ’s a’ scéna előtt is saját nemzetének világában lelte magát; midőn az Európai a’ világ’ egyik sarkától a’ másikig ragadtatik, ’s Poetáját csak messzünnen szerzett tudomány által értheti meg”, 36). Ehhez a konklúzióhoz, mint azt Szilágyi Márton megjegyzi, a beszélő ráadásul „egy konkrét nevekből összeálló, irodalomtörténeti folyamatot is leíró áttekintés révén” érkezik el (Szilágyi 1999, 416). A szöveget így nem pusztán az különbözteti meg a kortársak szemében még valószínűleg nagyon is elevenen élő Kármán-műtől, hogy A’ Nemzet’ Tsinosodása – egy Barthélemy-passzus felhasználásával – a fejlődést egy „jövőbe futó, perfekcionista folyamat” (Szilágyi 1999, 416) részeként tárgyalja – azaz pontosan ellentétesen az Élet és Literatúra nyitófejezetéhez képest. De nemzeti hagyományok távollétében az olvasó is rendkívül nehéz helyzetbe jut. Avval ugyanis, hogy a szöveg első felhasználásakor, a jövő tekintetében applikálható múlt hiányával még inkább a felejtést jelenti be (Szalay [1830], 38–40), szemben a műnek – későbbi felhasználása során – kifejezetten a nemzeti emlékezet fenntartását tulajdonító értelmezésekkel (S. Varga 2005, 439), az olvasó is kiszolgáltatottjává válik a szerkesztők által elképzelt jövőnek. Másként fogalmazva, ha az „elmemíveknek” valódi recenziójához, mint azt Kisfaludy mondja, „a’ régi és újabb remekmíveknek példája után bévett ’s megállapított aestetikai szabások” kellenek (Füredi [Kisfaludy] 1818, 7), akkor a magyar publikum ebben a helyzetben már csak az értelmezéshez és az igazságos ítélethozatalhoz szükséges kánon hiányát állapíthatja meg.

Az átlagos olvasó tehát az Élet és Literatúra implicit prefációja szerint azért igényli a professzionális értelmezőnek, a kritikusnak (Rákai 2003, 250) az irodalmi kommunikációba történő beavatkozását, hogy a művek számára is befogadhatóvá váljanak. A kritikus ebben az értelemben fordítást végez el valóság és fikció, reális és ideális világ között, amire már a folyóirat mottója is felhívta a figyelmet („A’ gondolkozó fej ítéletet hoz a’ resultatumokról a’ principiumokra és viszont”, ÉLit 1826, 3). Szerepét az különbözteti meg az átlagos olvasóétól, hogy különleges érzéke van a fikcióhoz, és így az általa létrehozott produktum, a recenzió nyelve is amphibion, kétértelmű, egyszerre fiktív és reális. Másrészt az elvégzett művelet is egyszerre elválaszt és összeköt. Ha a fikcióhoz való fogékonysága miatt túlságosan közel kerül az elképzelt világok diskurzusaihoz, akkor tevékenységének igazságfedezete kérdőjeleződik meg, ha viszont túlságosan a mindennapiság szintjén marad, akkor nem hajthatja végre sikeresen a fordítást. A folyóirat ezt a kritikusok álneveihez rendelt fiktív portrék játékával valósítja meg. A Cselkövi beszélő álnév tehát nem feltétlenül csak azt jelentheti, hogy a mögötte rejtőző, fiktív identitású személy nem mond igazat. Annak a bejelentése (és ez is benne rejlik a név jelentésében), hogy az olvasónak igencsak résen kell lennie, amikor ennek a recenzensnek a kritikáit olvassa, az őszinteség valamilyen formája. De hát a krétai paradoxonban is az a szép, hogy nem oldható meg véglegesen.

Az Élet és Literatúra azzal nyitott új fejezetet a magyar irodalom történetében, hogy a literatúrát fikcionális természete alapján próbálta elkülöníteni a fogalom korábbi használatától. Megteremtette a kritika legitimitásának a feltételeit, illetve különbséget tett profi és nem profi olvasó között. Ma már csak kevéssé tudjuk érzékelni a folyóirat újszerűségét, mivel a benne megjelenő Kölcsey-szövegek közben nemcsak elnyerték végső helyüket a szerző halála után megszaporodó életműkiadásokban, de ezzel egyidejűleg a létrejöttüket indokló kontextusukat is elvesztették. Kölcsey egyébként sem vesz már részt a folyóirat 1829-es kötetének a megtervezésében, az irodalom önállósuló rendszerének a végleges kialakítása pedig még jó ideig várat magára, legalábbis Horváth János szerint egészen Beöthy Zsolt irodalomtörténeti tárgyú művének a megjelenéséig (Horváth 1980, 16).