A régens lánya

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A régens megbocsát

- Keljen fel, uram - szólt a régens.

- Nem, excellenciás uram, nem! - kiáltotta Gaston, homlokát a földhöz verdesve. - Itt akarok meghalni, a lábai előtt.

- Meghalni? Gaston, hiszen láthatja: megbocsátottam.

- Esdve kérem nagyságodat: büntessen meg. Mélységesen meg kell vetnie ahhoz, hogy meg­bocsásson!

- Hát nem találta ki? - kérdezte a régens.

- Mit?

- Hogy miért bocsátok meg.

Gaston egyetlen szempillantás alatt átfutott gondolatban egész életén. Felidézte magányos, szomorú ifjúságát, bátyja kétségbeesett halálát, szerelmét, a hosszú, hosszú nappalokat Hélène nélkül, a kurta, kurta éjjeleket a kolostorablak alatt, az utazást fel Párizsba, a herceg jóságát Hélène iránt, nem remélt kegyelmét, de sehol nem talált fogódzóra, magyarázatra.

- Hélène-nek köszönje - mondta a herceg, látva, hogy a lovag nem leli a történtek nyitját -, Hélène-nek, ő mentette meg az életét.

- Hélène-nek?

- Nem büntethetem meg a lányom jegyesét.

- Hélène nagyságod lánya! S én meg akartam ölni nagyságodat!

- Igen. Emlékezzék csak rá, mit mondott az imént: kiválasztottként kezdjük, gyilkosként végez­zük. S olykor nem is egyszerű gyilkos, de apagyilkosként, hiszen félig-meddig máris apja vagyok, lovag - mondta a herceg, kezét nyújtva Gastonnak.

- Irgalom, nagyságos uram!

- Ön nemes lélek, Gaston.

- S fenséged nagylelkű uralkodó! Testestül-lelkestül az öné vagyok, életemet és véremet Hélène egyetlen könnyéért, fenséged egyetlen kívánságáért!

- Köszönöm, Gaston. Hűségéért boldogsággal fizetek majd - felelte a herceg mosolyogva.

- Fenséged által leszek boldog! Ó, ez Isten büntetése. Ő akarta, hogy a rosszat, amelyet fenséged ellen forraltam, fenséged ezer annyi jóval viszonozza.

A régens elmosolyodott Gaston túláradó, gyerekes öröme láttán. Egyszerre megnyílt a télikert ajtaja, s egy zöld dominó lépett be rajta. Lassan közelgett a beszélgetőkhöz. Gaston, mintha megsejtette volna, hogy boldogságának ez a maszk vet véget, hátratántorodott. A herceg le­olvasta Gaston arcáról, hogy valami történt, s hátranézett.

- La Jonquière kapitány! - kiáltotta Gaston.

- Dubois! - mormolta a herceg, és összevonta szemöldökét.

- Nagyságos uram - Gaston tenyerébe rejtette rémülettől sápadt arcát -, nagyságos uram, végem! Nem engem kell megmentenie! Ó, hogy is feledkezhettem így meg a becsületemről, hogy feledkezhettem meg barátaim üdvéről!

- Barátairól, uram? - a régens hangja ridegen csengett. - Azt hittem, nem vállal többé közös­séget ezekkel az emberekkel.

- Nagyságod mondta az imént, hogy nemes lélek vagyok. Nos, higgye meg: Pontcalec. Montlouis, Talhouet és Couëdic százszorta nemesebb nálam.

- Nemes lelkek! - ismételte megvetően a herceg.

- Azok, nagyságos uram, szavamra!

- S tudod-e, te szegény fiú, aki vak eszközük voltál, a kar, mely az ő akaratuknak engedelmes­kedett, tudod-e, mit akartak ezek a nemes lelkek? Nem kevesebbet, mint hazájukat eladni egy idegen hatalomnak, mint törölni Franciaországot a független országok sorából. Nemesúr létükre példát kellett volna adniok másoknak bátorságból, hűségből, s ők ehelyett gyávaságra, árulásra csábították honfitársaikat. Nem válaszol, lovag? Lesüti a szemét? Ha netán a kését keresné, ott van, a lába előtt, vegye szaporán fel, míg nem késő!

- Nagyságos uram - Gaston a kezét tördelte -, nagyságos uram, megtagadom a gyilkosság gondolatát is, megtagadom, elátkozom, térden állva kérek érte bocsánatot fenségedtől. De ha a barátaimnak nem kegyelmezhet nagyságod, kérem, engedje meg, hogy bűntársaimmal együtt haljak. Ha én életben maradok, s ők meghalnak, velük pusztul a becsületem is. Gondolja meg, nagyságod, annak a névnek a becsülete, amelyet nagyságod lánya visel majd.

A régens lehorgasztotta a fejét.

- Lehetetlen - mondta. - Nem kegyelmezhetek meg nekik, uram, elárulták Franciaországot, meg kell halniok.

- Úgy én is velük halok - szólt Gaston. - Én is elárultam Franciaországot, csak úgy, mint ők, s mi több, meg akartam ölni fenségedet.

A régens Dubois-ra pillantott. Dubois elmosolyodott. Gaston észrevette cinkos összenézé­süket, s ebből megértette, hogy az ő La Jonquière kapitánya éppúgy nem La Jonquière kapitány, ahogy Olivarès herceg sem volt Olivarès herceg.

- Nem, uram, ön nem fog meghalni - mondta Dubois Gastonnak -, csak éppen meg fogja tanulni, hogy vannak bűnök, amelyeket megbocsátani a régensnek hatalmában áll ugyan, de jogában nem.

- Nekem megbocsátott! - kiáltotta Gaston.

- De ön Hélène leendő férje - szólt a herceg.

- Téved, nagyságos uram, nem vagyok és soha nem is leszek az. S mert róla lemondani nagyobb áldozat, hogysem túlélhetném, igenis meg fogok halni.

- Ugyan! - vont vállat Dubois. - Manapság nem szokás belehalni a szerelmi bánatba. D’Urfé úr és Scudéri kisasszony korában megjárta az ilyesmi, de ma?

- Lehet, hogy igaza van, uram, ám egy jól irányzott döfés ma is éppúgy végez az emberrel, mint régen.

Gaston lehajolt, s felemelte a kést. Arcáról lerítt, hogy mindenre elszánta magát.

Dubois nem mozdult, a régens Gastonhoz lépett.

- Dobja el azt a fegyvert, uram! - parancsolt rá.

Gaston mellének fordította a kés hegyét.

- Dobja el, ha mondom! - rivallt rá a herceg.

- Kegyelmet barátaimnak! Kegyelmet!

A régens Dubois-ra sandított, Dubois szokott, csúfondáros mosolyával figyelte a jelenetet.

- Rendben van! - mondta a régens. - Élni fognak.

- Ó, uram! - Gaston megragadta a régens kezét, s erővel meg akarta csókolni. - Fenséged minden­ható és könyörületes, mint Isten.

- Fenséged jóvátehetetlen hibát készül elkövetni - mondta Dubois hidegen.

- Hogyan! - döbbent meg Gaston. - De hát kicsoda ön, uram?

- Dubois abbé vagyok, szolgálatjára - felelte könnyed meghajlással az ál La Jonquière.

- Fenség, könyörgöm, ne hallgasson másra, csak tulajdon szívére! - esdekelt Gaston.

- Nagyságos uram, ne írjon alá semmit! - mondta Dubois.

- Igenis adja írásba nagyságod! - kiáltotta Gaston. - Megígérte, hogy megkegyelmez barátaim­nak, s tudom jól: nagyságod szava szent.

- Dubois, megteszem - szólt a herceg.

- Fenséged szándéka megmásíthatatlan?

- Szavamat adtam rá, Dubois.

- Cselekedjék fenséged belátása szerint.

- Most rögtön megkegyelmez nekik fenséged, ugye? - kiáltotta Gaston. - Magam sem tudom, miért, de rettegek értük. Kegyelmezzen meg nekik, fenség, most mindjárt, könyörögve kérem!

- Ej, uram, mit számít öt perc ide vagy oda, ha őfensége egyszer a szavát adta - szólt ingerül­ten Dubois.

A régens merőn nézte miniszterét. Rosszat sejtett.

- Igaza van, lovag, ne halogassuk... - mondta. - Abbé, papírt ide, de sietve, fiatal barátunk türel­metlen...

Dubois biccentett, egyetértése jeléül, az ajtóhoz sietett, beszólított egy inast, elhozatta irat­tartóját, s átnyújtott a régensnek egy üres papírlapot. A régens ott helyben megírta és szignálta kegyelmi rendeletét.

- Egy futárt, gyorsan - mondta aztán.

- Futárt? Nem kell ide futár, fenség! - tiltakozott Gaston.

- Hogyhogy?

- Engedje meg, fenséged, hogy magam vigyem Nantes-ba a parancsot, gyorsabban a leg­gyor­sabb futárnál. Minden egyes perc, amellyel megrövidíthetem szerencsétlen barátaim rettegé­sét, egy évszázaddal ér fel.

Dubois összevonta a szemöldökét.

- Csakugyan - bólintott a régens -, menjen, lovag, menjen máris.

És halkan hozzátette:

- Úgy vigyázzon erre a papirosra útközben, mint a szeme fényére.

- Ej, nagyuram, vélné az ember, hogy nagyságodnak sürgősebb, mint Chanlay lovagnak. De ne feledje: ha a lovag szó nélkül elnyargal, egy bizonyos személy itt Párizsban még holtnak találja hinni.

Gaston megdöbbent. Eszébe jutott Hélène, aki szívszorongva várja a sorsdöntő eseményt, amelyről ő beszélt neki. Hélène, aki az ő visszatértét lesi, s aki soha meg nem bocsátana neki, ha szó nélkül távozna. Egy pillanat alatt határozott, kezet csókolt a régensnek, átvette az életmentő parancsot, elköszönt Dubois-tól és indult. Már az ajtóban volt, amikor a régens utánaszólt:

- Hélène-nek egy szót se a titokról, uram! Ne fosszon meg attól a gyönyörűségtől, hogy az én számból tudja meg: én vagyok az édesapja. Ez az egyetlen viszontszolgálat, amelyre igényt tartok.

- Fenséged óhaja parancs számomra - felelte Gaston, könnyekig meghatva.

És egy újabb meghajlás után kirohant a télikertből.

- Erre tartson, lovag - mondta Dubois. - Olyan dúlt a külseje, hogy a végén még merénylőnek nézik és letartóztatják. Vágjon át ezen a kis ligeten, a túlsó végén egy fasorra talál majd, az a bejárathoz vezet.

- Köszönöm! Hiszen tudja, abbé úr, hogy a legcsekélyebb késés...

- Végzetes lehet, bizony. Ezért is mondtam, hogy ezt az utat válassza, a leghosszabbat - tette hozzá magában. - Jó utat.

Gaston távozott. Dubois szemmel kísérte, míg el nem tűnt, aztán visszatért a régenshez.

- Mi baja nagyságodnak? - kérdezte. - Gondterheltnek látszik.

- Csakugyan az vagyok, Dubois - felelte a régens.

- S ugyan miért?

- Túl jámboran tűrted, hogy jót cselekedjem. Ez nyugtalanít.

Dubois elmosolyodott.

- Dubois! - kiáltott a régens. - Te már megint rosszat forralsz.

- Dehogy forralok, nagyságos uram. Rég kifőztem én már mindent.

- Halljuk, miben sántikálsz?

- Én jól ismerem fenségedet.

- Hát aztán?

- Tudtam, mi fog történni.

- No és?

- Tudtam, hogy fenséged nem nyugszik, míg meg nem kegyelmez megölő ellenségeinek.

- A lényeget halljam.

- Nohát, én is útnak indítottam egy futárt.

- Te?

- Én bizony. Vagy már ehhez sincs jogom?

- Istenemre, van! Miféle parancsot visz a te futárod?

- Parancsot a rögtöni ítéletvégrehajtásra.

- És mikor indult?

Dubois elővonta zsebóráját:

- Majd két órája.

- Te nyomorult!

- Ej, nagyságos uram, kár gyaláznia. Ki-ki törődjék a maga dolgával. Nagyságod mentse meg Chanlay urat, kedves vejét, ha úgy óhajtja, én majd megmentem nagyságodat.

- Sebaj, ahogy én Chanlay-t ismerem, megelőzi ő a te futárodat.

- Nem előzi meg, nagyságos uram.

- Két óra, mi az egy bátor lovasnak, aki csak úgy nyeli a mérföldeket? Egykettőre behozza a hátrányt.

- Ha futáromnak csak két óra előnye lenne, Chanlay úr talán megelőzné, de háromórás előnnyel indult.

- Miért?

- Mert derék fiatalemberünk szerelmes, s ha azt mondom: beletelik egy órácska, míg el­búcsúzik nagyságod lányától, nem mondtam sokat.

- Te kígyó!... Már értem, miért figyelmeztetted a lovagot Hélène-re.

- A lovag veszedelmesen fellelkesült, uram, képes lett volna megfeledkezni szerelméről. Fenséged tudja, régi elvem: sose engedjünk szívünk első sugallatának, nehogy jóra csábítson.

- Gyalázatos elv!

- Fenség, vagy diplomata az ember, vagy se.

- Ha így állunk, figyelmeztetem a lovagot - szólt a régens, és a kijárat felé indult.

- Megálljunk, nagyuram - szólt Dubois, mindenre elszántan, miközben egy jó előre elkészített írást vett elő irattartójából. - Ha fenséged csakugyan ezt teszi, kegyeskedjék előbb elfogadni és láttamozni lemondásomat. Nem vagyok én semmi jónak elrontója, de már Horatius meg­mondta: Est modus in rebus. Márpedig Horatius nagy ember volt, s mi több, igazi világfi. Lássa be, nagyságos uram: mára elég a politikából. Térjen nyugodtan vissza a bálterembe. Holnap estére minden rendbe jön. Franciaország megszabadul négy legádázabb ellenségétől, nagyságod szert tesz egy kellemetes vőre, akit, papi szavamra, összehasonlíthatatlanul többre becsülök, mint Riom urat.

Több szó nem esett. Mindketten visszatértek a bálozók közé, Dubois nagy vidáman és diadalmasan, a régens leverten és elgondolkodva, mert tudván tudta: miniszterének van igaza.