A régi Belső-Ázsia története

8. 8. Újabb nomád hullámok az iráni világban: hjónok és heftaliták

350 táján egy újabb nagyméretű népmozgás indult meg, melyet nomád törzsek Toharisztánban való megjelenése idézett elő. Mint emlékezhetünk, a mai Afganisztánt és Északnyugat-Indiát (Kásmir, Pakisztán, az Indus felső folyása, Pandzsáb) a Kr. u. 10 körül hatalomra jutó Kusán-dinasztia tartotta hatalma alatt hosszú ideig. A 3. században e területek perzsa fennhatóság alá kerültek az első Szászánida uralkodó, I. Ardasir (224–241) uralma alatt, 350 körül viszont már egy Kidara nevű toharisztáni uralkodó szerepel a forrásokban, aki a Kidarita-dinasztia megalapítója volt. A Kidaritákat a perzsák és a heftaliták döntötték meg jó száz év múlva, 468-ban. Ez az a háttér, amelybe bele kell helyeznünk a 350 körüli nomád támadást. A Vej su kínai dinasztikus évkönyv tudósít bennünket ennek a történetéről. E szerint a „nagy jüecsik” királyuk, Kidara vezetésével nyugatra vonultak az északról támadó nomádok, a zsuanzsuanok elől, és Balhban telepedtek meg. Kidara fiát Purusapurába (a mai Pesávár Pakisztánban) küldte, az ő népét „kis jüecsi”-nek hívták. E tudósításban kétségtelen történelmi tény, hogy a toharisztáni kidariták a zsuanzsuanok nyomására nyugatabbra vonultak, s Kelet-Toharisztánban nomádok telepedtek a helyükre, akárcsak a Kr. e. 2. század közepén, amikor szintén nomád betelepülés színhelye volt e terület. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a jüecsi név használata itt archaizáló, s mindössze azt jelzi, hogy a kínai történetíró azonosította az ugyanezen a területen megtelepült jüecsiket a későbbi kidaritákkal. A jüecsikkel kapcsolatos „nagy” és „kis” jelzők használata pedig teljesen önkényes. A Vej su összeállítója itt Han-kori sémákra akarta ráhúzni a 4. század eseményeit.

Kik voltak azok a nomádok, akik 350 körül betörtek Toharisztánba, és a kidaritákat onnan kiűzték? A steppei történelem egyik legfogasabb kérdése ez, mivel a hódítók neveként, a zsuanzsuanokon kívül, sok más népnév is szerepel forrásainkban. Így a „kis jüecsi”-kről szóló részben a Vej su már nem zsuanzsuanokról, hanem hiungnukról beszél. Szintén kínai forrásból értesülünk arról, hogy ez időben Szogdiát (kínai Szute) is hiungnu támadás érte. Hogy a hiungnu névvel kapcsolatban nemcsak a megszokott archaizálási tendencia érvényesült, bizonyítja az a tény, hogy a Toharisztánban és Szogdiában megtelepült nomádok később érmét verettek, s érméiken, melyeken a görögből {52} kifejlesztett ún. baktriai írást használták, az OIONO név szerepel, mely egy hjóno hangalakot ad vissza. A hjóno és hiungnu nevek összefüggéséről rövidesen szólunk majd. Ismét egy másik kínai forrás a nomád betörés résztvevőit hua névvel illeti, mely kínai átírásban egy korabeli uar alakot ad vissza. Végül 456-tól a Heftal nevű dinasztia kerül hatalomra, amely után heftalitáknak nevezik Toharisztán lakóit egészen 557-ig, mikor is a türkök megdöntötték a heftaliták birodalmát.

A 4–5. században tehát a hjóno, uar és heftalita néven szereplő népek, melyek 350 körül telepedtek be Toharisztánba, nagy szerepet játszottak az iráni világ életében. Perzsiát nem egyszer romlásba vitték, hódításokat hajtottak végre Északnyugat-Indiában, törzseik telepedtek le Észak-Mezopotámiában, a mai Moszul vidékén. De mindez már Belső-Ázsia területén kívül esik, s ide nem követjük nyomon történetüket. Annál fontosabb, hogy e sok néven szereplő nomád törzsszövetség különböző neveinek viszonyát tisztázzuk. Kezdjük a hjóno névvel, mely a 350 körül bevándorolt nép érméin szerepel. Ugyanezeket a nomádokat, mikor később Indiába betörtek, a szanszkrit források húna néven emlegetik. Ez az elnevezés már igencsak ismerősen hangzik, ha arra gondolunk, hogy a 370-es években Európában feltűnő nomádokat a bizánci görög és latin források hunoknak nevezik. Mindezen nevek (hjóno, húna, hun) kétségkívül egy tőről fakadnak, s a hjóno alak feltűnően összecseng a kínai hiungnu névvel, melynek korabeli kínai kiejtése hjungno lehetett. A 18. századi francia orientalista J. Deguignes feltételezése óta kísért az a tétel, hogy az európai hunok azonosak lennének a kínai forrásokban említett ázsiai hiungnukkal. Hosszú ideig nem lehetett ezt a tételt bizonyítani, az utóbbi évtizedek kutatásai azonban döntő érveket adtak a hun = hiungnu azonosítás védőinek. Az első érv a toharisztáni nomád bevándorlók hjóno neve. A második fontos bizonyíték a 4. századból származó ún. régi szogd levelekben található. Ezeket az iráni nyelvű emlékeket Stein Aurél találta meg a 20. század elején Tunhuang romjainál. Az egyik levélben egy Nanai-vandak nevű szogd kereskedő, aki valószínűleg a kínai Szucsouban élt, különböző kínai eseményekről számol be kereskedő társának, a Szamarkandban élő Nanai-dvarnak. Levélben arról tájékoztatja barátját, hogy 311-ben a hunok elfoglalták és felégették a kínai fővárost, Lojangot. Erről a nevezetes eseményről mi is megemlékeztünk a kései hiungnuk története kapcsán. Így ír Nanai-vandak: „Uram, az utolsó császár – így mondják – elmenekült Szaragból [Lojang szogd neve] az éhínség miatt. Megerősített rezidenciáját és erősített városát felgyújtották. Szállása leégett és a város elpusztult. Ily módon Szarag nincs többé. Azok a hunok, akik tegnap még a császár tulajdona voltak, (most elpusztították az országot).” A Lojangot elpusztító nép neve itt szogd írással hwn (olv. hun) alakban szerepel, míg ugyanezen események leírásában a kínai források hiungnukról beszélnek. A szogd levél és a toharisztáni érmék adatai tehát a hiungnu = hun azonosítást nyelvi oldalról vitathatatlanná teszik.

Nem ilyen egyértelmű viszont, hogy a nevek azonossága mögött milyen történeti összefüggések rejtőznek. Ha ugyanis a népnév és az általa jelölt nép vagy népek közé egyenlőségjelet tennénk, akkor a Kr. e. 3. századi hiungnuktól az 5. századi heftalitákig és az európai hunokig bezárólag a legtöbb nomád népet elkönyvelhetnénk mint hunokat. Ez esetben valahogy oda jutnánk, mint a középkori krónikás, aki a hunok 4. századi {53} megjelenése után minden keletről jövő nomád népet hunnak nevezett. Bizonyos szempontból a középkori krónikásnak igaza volt, s nekünk is igazunk lenne, ha így tennénk. Egy hatalmas nomád birodalom neve ugyanis messze túléli a birodalom politikai fennállásának idejét. A birodalomban élő népek a vezető törzs nevét is felveszik mint politikai hovatartozásuk jelét, s ez a név akkor is élhet még, ha a birodalmat szervező vezértörzs már régen letűnt, felszívódott, szétszóródott.

Ezek figyelembevételével a következőképpen képzelhetjük el a hun név elterjedésének a történeti hátterét. A hiungnuk nagy belső-ázsiai birodalmat hoztak létre a Kr. e. 3–2. században, amelynek történetét az előző részekben felvázoltuk. A hiungnu nagyhatalom leáldozása után egyes csoportjaik délre vonultak, s Kína északi részeit elfoglalták, majd beolvadtak a kínaiakba. Más csoportjaik több hullámban nyugat felé, a Kazak-steppére vándoroltak. Két ilyen hullámról tudunk forrásainkból, az egyik a Kr. e. 1. század közepén (Csicsi hiungnujai), a másik a Kr. u. 1. század végén zajlott. Az észak-mongóliai őshazában levő hiungnukat a Kr. u. 2. század közepén a szienpik döntötték meg. Ettől kezdve a hiungnu név eltűnik a mai Mongólia területéről, de nyilván csak a név, a maradék hiungnuk a szienpik, illetve a belőlük kiváló topák politikai uralma alatt éltek. Mikor a 4. században új hatalom volt szerveződőben, a megmaradt hiungnu törzsek is részt vettek a zsuanzsuan törzsszövetség megszervezésében, sőt a zsuanzsuanok nyugati vándorlásaiban is ott találjuk őket, így juthattak el hiungnu csoportok Toharisztánba is.

Mindezek a névegyezések tehát csak a politikai történet szempontjából mondanak valamit, a nevek mögött rejlő etnikai valóságról nem tájékoztatnak. Az, hogy a zsuanzsuan törzsszövetségben részt vevő hiungnu elemeknek mi közük van és van-e egyáltalán közük Maotun hiungnujaihoz, nem deríthető fel pontosan. Így a Deguignes által kezdeményezett hiungnu–hun azonosítás, bár nyelvileg helyesnek bizonyult, történetileg nem sok hasznot hoz. Ezért ajánlatosnak tetszik, hogy e népnév különböző formáit ne használjuk tetszőlegesen egymás helyett. Alapelvünk az lehet, hogy egy adott elnevezés kronológiailag és földrajzilag egy adott politikai egységet vagy törzsszövetséget jelöljön. Így a hiungnu terminust időben a Kr. e. 4. századtól a Kr. u. 4. századig használom a kelet-belső-ázsiai birodalomra, illetve az onnan kiinduló nyugati vándorlások (Kr. e. 46–36 és Kr. u. 91) népére. Hjón elnevezéssel illetem a 350 körüli kelet-toharisztáni nomád bevándorlás népét a 350 körüli–557 közötti időben, 456-tól ugyanerre a népre a heftalita dinasztikus elnevezést is használhatjuk. Zsuanzsuannak nevezem a 395 tájától az 550-es évekig Kelet-Belső-Ázsiában egyeduralkodó népet, s végül hunnak csak a 370-es évektől a 460-as évekig Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt szereplő népet. Mindez a különbségtétel gyakorlati jellegű, s a még nagyobb kavarodás elkerülése érdekében történik. Ily módon az „ázsiai hunok” bevett, de kissé félrevezető terminusát kiiktatom, mivel Maotun és Attila népe közé történetileg semmiképpen sem lehet egyenlőségjelet tenni.

{54}

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 232–233.

A kérdés tömör összefoglalása, további irodalommal: CZEGLÉDY, Nomád népek 53–83. A legjobb monográfia máig: R. GHIRSHMAN, Les Chionites-Hephtalites. Le Caire, 1948.

Vö. még: K. ENOKI, The origin of the White Huns or Hephtalites. East and West 6(1955), 231–237; K. ENOKI, On the Nationality of the Ephtalites. Memoirs of the Research Department of the Toyo Bunko 18(1959), 1–58; K. CZEGLÉDY, Zur Geschichte der Hephtaliten. AAH 28(1980), 213–217.

9. 9. A hunok Európában

Az első belső-ázsiai nomád törzsszövetség, mely a földrajzi értelemben vett Európában megjelent, a hunok voltak. Mikor a 370-es években először feltűntek Európa keleti végein, nem kis fejtörést okoztak az európai írástudóknak. Hogyan lehetne a hérodotoszi földrajzi képbe a nála nem szereplő ismeretlen barbárokat beleilleszteni? Se szeri, se száma a fantasztikus teóriáknak, melyek erre a rejtélyre próbáltak magyarázatot adni. Elsősorban a szkítákkal és kimmerekkel azonosították őket, nem csoda, hiszen erre a korra a szkíta terminus már általános fogalom lett a keleti barbárok jelölésére. Ezen belül aztán a fantáziának tág tere nyílt az azonosításokra. Jordanes gót történetíró szerint a hunoknak legalább egy törzse rabszolga volt egykor Angliában, és egy ló áráért váltották meg őket. Ahogyan távolodunk időben a hun hódítás korától, úgy terebélyesedik a legendák bokra. Külön könyvre való téma a hunok irodalmi utóélete. E folyamat következtében lettek a hunok, akárcsak korábban a szkíták, a középkori európai tudat számára a par excellence barbárok.

A hun hódítás a 370-es években vette kezdetét, mikor a hunok az alánokat maguk alá vetették. Az alánok területe, mint az előző részekben láthattuk, az Aral-tó vidékétől a Donig terjedt. A hunok vándorlásának hátterében nyilván az a 350 körüli belső-ázsiai népmozgás állt, amelynek során a hjónok elfoglalták Kelet-Toharisztánt. Hogy kikből tevődtek össze a hunok, nehéz megmondani, de bizonyára azok a hiungnu elemek is helyet kaptak köztük, amelyek a Kr. e. 1. század közepe óta több hullámban jutottak a Kazak-steppe vidékére. A hunok alán segédcsapataikkal hamarosan megjelentek a Dontól nyugatra.

A Dontól a Dnyeperig ez idő tájt a keleti gótok birodalma húzódott, uralkodójuk Hermanarik király volt. Ennek a saját nevükön osztrogótnak nevezett germán nyelvű népnek az országa a Fekete-tenger partjától egészen az erdőövezetig terjedt északon, így az északi adófizető népek között nem egy finnugor nép ősét ott találjuk. Jordanes említi a Hermanarik által leigázott északi népek között a Merens, Mordens és Imniscaris (vagy Imniscans) nevűeket. Az első kettő bizonyosan finnugor név: a merja nevű kihalt volgai finnugor népé, illetve a szintén volgai finnugor, ám ma is élő mordva vagy mordvin népé. A harmadik név magyarázata vitatott, mind a cseremiszek, mind a kihalt {55} Oka-vidéki finnugor mescserek számításba jöhetnek. Az -ns szóvéget egy gót nyelvi többes tárgyesetnek szokták magyarázni.

Komoly problémát okozott az a magában álló hun adat, amely a 2. századi Ptolemaiosz Geógraphiájában maradt fenn. Csak az utóbbi időben derült ki, hogy Ptolemaiosz adata félreértés eredménye. Ptolemaiosz forrásában ugyanis a Tanaisz folyó mind a Dont, mind a Szir-darját jelölhette, s a hunok esetében Ptolemaiosz ötletszerűen a Donhoz helyezte a hunokat, akik ez esetben az eredeti forrásban a Szir-darjánál szerepeltek. Ptolemaiosz adata tehát nem az európai hunokra, hanem a Kazak-steppe hunjaira vonatkozik. Így ez az adat is fontos láncszem a hiungnu–hun azonosítás bizonyításában.

A keleti gótokat a hunok legyőzték, és Hermanarik király saját kezével vetett véget életének. Bár a keleti gót birodalom felbomlott, a gótok nagy része helyén maradt, sahunok új király választását is engedélyezték nekik. Vithimir, az új uralkodó azonban a régi birodalom helyreállítására törekedett, amit a hunok már nem néztek tétlenül. Balamber vezetésével a hunok Vithimir ellen vonultak, csapatait leverték, az ő életét pedig gyilkos nyílvessző oltotta ki. A megvert gót seregek Alatheus és Saphrax vezetésével a nyugati gótokhoz (vizigótok) menekültek. Az Al-Dunánál bebocsátást kértek a Keletrómai Birodalomtól, s 376-ban Thrákiába, a mai Bulgária területére mentek. Helyzetük egyre kétségbeejtőbb volt, ellátási gondokkal küzdöttek, északról a hunok, délről a keletrómai seregek szorongatták őket. Ebben a kilátástalan helyzetben váratlan dolog történt, a gótok a hunokhoz fordultak segítségért. Az egyesült gót–hun–alán csapatok végigfosztogatták az egész Balkánt, s Adrianopolisznál (ma Edirne, Törökország) megsemmisítő csapást mértek a bizánci seregekre. Maga Valens császár holtan maradt a csatatéren. 379-ben aztán I. Theodosius lett a császár, akinek 395-ig tartó uralma az utolsó periódust jelentette, amikor még a Római Birodalom keleti és nyugati fele egy kézben egyesült. Theodosius halála után fiai, Arcadius (Kelet) és Honorius (Nyugat) megosztották a nagy mediterrán birodalmat, melynek egysége már sohasem állt helyre. 395-ig viszonylag csak kisebb hun, alán, gót betörésekről hallunk, de 395-ben az északi barbárok nagy támadást indítottak a Keletrómai Birodalom ellen. Télen a befagyott Dunán keltek át, s Thrákiát és Dalmáciát pusztították. Újabb szenvedések áradata zúdult a Balkán-félsziget lakosságára. De a hunok keleten is aktívak voltak, átkeltek a Kaukázuson, Arméniát és Kilikiát rabolták végig, s egészen Szíriáig jutottak el hadjáratuk során.

Ha végigtekintünk a hun történet első harminc esztendején, azt láthatjuk, hogy hatalmuk központja még a Dontól keletre húzódó területeken volt, bár hadjárataik során nyugaton a Kárpát-medencéig, délen pedig a Keletrómai Birodalom balkáni területéig eljutottak. A 400-as évek e tekintetben változást hoztak. A Duna–Tisza köze és a magyar Nagyalföld az eurázsiai steppeövezet utolsó szakasza. Több tízezer kilométer után asteppe mintha kifáradt volna, s önnön ellentétébe csap át a Kárpátok magas bérceinél. De még egy utolsót lázad, s a Kárpátok után még egyszer feltűnik a síkvidék a magyar Nagyalföldön. Ezért nem meglepő, hogy a keletről érkező nomád hullámok népei szívesen telepedtek meg a magyar alföld vidékein. Ez történt most a hunokkal is, akik a 400-as években a Kárpát-medencét fokozatosan birtokukba vették. A Kárpát-medence népei {56} ekkor a gótok, vandálok és gepidák voltak. A Duna–Tisza közének hun elfoglalása azt eredményezte, hogy több nép kénytelen volt nyugat felé menekülni. Mint ahogyan az első nagy európai népmozgásnak, a gótok nyugatra vándorlásának is a hunok voltak az előidézői, úgy most is a hunok mozgása indította el az európai népvándorlás második hullámát. Ennek során vetődtek a vandálok, svébek vagy kvádok és a burgundok a Nyugatrómai Birodalom területére. Sok nép ezek közül először Pannoniába ment, a mai Dunántúl területére, s csak azután kényszerült tovább vonulni nyugat felé a Duna mentén. Északkelet felé a Duna volt a Nyugatrómai Birodalom határa, s ekkor Pannonia tartománya névleg még a birodalom része volt. Éppen ez az a kor, az 5. század eleje, amikor a sorozatos barbár betörések és betelepedések következtében Pannonia kicsúszott a birodalom kezéből.

Az 5. század első évtizedeiben a hunok mint hódítók vagy mint a rómaiak katonai segédcsapatai számos helyen megtalálhatók voltak Nyugat-Európában. Hogy a hun hódítások ilyen méretűek lehettek, nagy szerepe volt a Nyugat- és Keletrómai Birodalom gyengeségének, általános válságának. A rómaiak igen gyakran alkalmazták a hunokat a többi barbár, elsősorban germán nép ellen, s nemcsak az állam, hanem gazdagabb magánszemélyek is olykor hun testőrcsapatokat tartottak. A Nyugatrómai Birodalom két hadvezérét, az egymással rivalizáló Rufinust és Stilichót említhetjük példaként. A kor politikai történetét nyomon követni igen nehéz. A történelmi helyzet gyors változása lehetetlenné teszi, hogy e helyütt akárcsak egy vázlatos áttekintést is adjunk a kor politikai és hadi eseményeiről. A hunok története az 5. században a legszorosabban összefonódott a hanyatló Nyugatrómai Birodalom utolsó évtizedeivel.

A 420-as évek vége felé jutott hatalomra Rua (a forrásokban Ruga és Rugila néven is szerepel), aki testvéreivel, Mundzsukkal (Mundiuch) és Oktárral (Octar) osztozott ahatalmon. 432 után, miután testvérei meghaltak, a hun törzsszövetség egyedüli feje lett. Ugyanebben az évben Aetius, a híres római államférfi Ruához utazott személyes segítségkérés végett. Aetius a hunok régi barátja volt, akit már ellenfeleivel szemben nem egyszer támogattak a hunok. Ez alkalommal a segítség ára Pannonia Prima volt, melyet Aetius átengedett a hunoknak. Ezek után Itália a hunok zaklatásától mintegy másfél évtizedre békén maradt.

434-ben Rua követe megjelent Konstantinápolyban, azt követelve, hogy a keletrómai területre menekült hun alattvalókat a birodalom szolgáltassa vissza nekik. Ez a teljesíthetetlen kérés gyakran szolgált ürügyül a nomádok számára, amikor háború kirobbantására készültek. Így Rua váratlan halála még ugyanebben az évben lélegzetvételnyi időt adott a szorongatott Keletrómai Birodalomnak. De nem sokáig tartott az öröm, mert Rua követői az uralkodásban Mundzsuk fiai, Bléda és Attila voltak, akiknek erős keze alatt emelkedett a hun hatalom a tetőpontjára.

Rua halála ellenére Bizáncban úgy határoztak, hogy viszontkövetséget küldenek a hunokhoz. A követséget Plintha és Epigenész vezette a Moesia Superiorban levő Margus városába (ma Dubravica, Szerbia). A tárgyalások a korabeli leírás szerint lóháton folytak, miután a hunok nem voltak hajlandóak lovukról leszállni, a bizánciak pedig nem akartak a földön állva kisebb méltóságúaknak látszani. A margusi békeszerződés a hunok {57} számára jelentős előnyöket biztosított. A rómaiak kötelezték magukat, hogy nem fogadnak be hun menekülteket, s az addigi szökevényeket visszaszolgáltatják, az elmenekült római foglyokat is vagy vissza kellett küldeniük, vagy pedig helyettük fejenként nyolc aranysolidust kellett fizetniük. A bizánciak ígéretet tettek rá, hogy nem kötnek szövetséget a hunok ellenségeivel, és a hunoknak teljes jogot biztosítanak a kereskedelemre a bizánci vásárvárosokban.

A margusi békét követő években igen keveset tudunk Attila és Bléda Hun Birodalmáról. Ezek lehettek azok az esztendők, amelyekben a nagy Hun Birodalom határai kialakultak. Nyugat felé a Rajnától keletre lehetett határuk, nyugati szomszédaik a keleti burgundok germán népe volt. Északi irányban egészen a Balti-tengerig terjedt birodalmuk. Kelet felé nem tudjuk, meddig nyúlt hatalmuk hatósugara, de valószínű, hogy a Don–Aral közti részen az ott élő alán és egyéb törzsek számára csak laza függést jelentett a hun fennhatóság. Ez idő tájt ugyanis a birodalom súlypontja már nyugatra tolódott el, a központ a Kárpát-medencében volt. Tehát Bléda és Attila birodalma az Alpoktól a Balti-tengerig és a Dontól a Rajna keleti partvidékéig húzódó hatalmas térségen volt. A hatalmat a két testvér együtt gyakorolta, de hogy miképpen, azt nem tudjuk. Nyilván a nagy birodalom területileg is fel volt osztva közöttük.

A hunok nyugaton sok csatát vívtak, egyik legemlékezetesebb háborújukat a burgundok ellen viselték 437-ben. A germán burgundok az 5. század elején vándoroltak a Középső-Rajna bal partjára, és Worms központtal királyságot hoztak létre. Ismeretlen okokból Aetius, a római hadvezér a hunokat a burgundok ellen ingerelte, s a hunok kegyetlen mészárlás után leverték a burgundokat. Királyuk, Gundahar is a csatamezőn maradt, a burgund királyságnak vége szakadt. Ez a nagy és véres csata lett az a történelmi mag, ami köré a germán Nibelung-ének szövődött. Így érthetjük meg, hogy a germán mitológia gyakori szereplői a hunok, s nem egy rájuk vonatkozó értékes adat ebben őrződött meg.

440 tájt II. Jezdegird perzsa király seregei megtámadták a Keletrómai Birodalom keleti végeinél Arméniát, s bár hamarosan vissza kellett vonulniuk a hjónok támadása miatt, addig is jelentős bizánci haderőt kötöttek le keleten. A kedvező helyzetet a hunok kihasználták, és 441-ben északról Attila támadást indított. Csapatai a Keletrómai Birodalom balkáni területeit dúlták fel, és 443-ban Konstantinápoly igen nehéz feltételekkel kényszerült békét kötni: a Margusban megállapított pénzösszeg háromszorosát kellett adóként a hunoknak fizetniük. 445-től kezdve Attila egyeduralkodóként folytathatta kormányzását, miután fivérét, Blédát megölte.

A 440 és 450 közötti évtizedben igen aktívak voltak a hun–bizánci kapcsolatok, háborúk és követjárások sorban váltották egymást. Valószínűleg nem volt jelentősebb az a követség sem a többinél, melyet a bizánci Maximinosz vezetett 448- vagy 449-ben ahunokhoz, de ennek a leírása fennmaradt Priszkosz rhétor történeti munkájában. Priszkosz maga is a követség tagja volt, s éles megfigyelőként írta le a követség eseményeit. Munkája a hunokra vonatkozó források között talán a legértékesebb. Szól ahunok életmódjáról és szokásairól, elsősorban persze a hun előkelőknél megfigyelt dolgokról. Az egész követjárást pedig drámai keretbe foglalja az Attila megölésére {58} szövetkezett bizánci összeesküvés terve. A hunok követét ugyanis, akit Edékónnak hívtak, még Konstantinápolyban megkörnyékezte egy Khrüszaphiosz nevű magas rangú eunuch azzal, hogy ölje meg Attilát. A tervről maga a követségvezető sem tudott, csak a tolmács Bigilasz. Edékón végig orruknál fogva vezette a bizánciakat, s a végén Attilánál leleplezte a merénylőket. Priszkosz rhétor szövege, mely sajnos csak töredékben és más történetírónál maradt fenn, jelen formájában is nemcsak elsőrendű történeti forrás, de jól szerkesztett irodalmi mű is. Neki köszönhetjük Attila egyik szállásának aprólékos leírását. Attilának ez a „laka” (ahogy a régi magyar irodalomban nevezték) valahol a Magyar Alföldön lehetett, fakerítéssel, fatornyokkal ékített város volt. Attila lakomáján Priszkosz az aranyban és ezüstben való gazdagságot és fényűzést figyeli meg, de kiemeli Attila puritánságát: keveset evett-ivott, azt is egyszerű faedényekből.

Bár Maximinosz követjárása végén lelepleződött az Attila elleni bizánci merénylet terve, a hun uralkodó mégsem használta ezt ki a bizánciak ellen. Mindenképpen békét akart kötni ekkor velük, hogy biztosítsa hátát, ha nyugati hadjáratára indul. 450-ben megszületett a hun–bizánci béke, de a következő évben II. Theodosziosz császár meghalt, s utóda, Markianosz már harciasabban lépett fel barbár ellenfeleivel szemben. Attila azonban mindenképpen békét akart keleti határainál, mert új nyugati hadjárata kötötte le minden figyelmét. Fő célja Theoderik vizigót király országának megsemmisítése volt, melynek központja Tolosában (ma Toulouse, Franciaország) feküdt. 451 tavaszán Attila egyesített hun és germán csapatai átkeltek a Rajnán, s júniusban már Aureliani (ma Orléans, Franciaország) előtt voltak. Itt Aetius római csapatai a vizigótok szövetségében feltartóztatták a hunokat. Galliai hadjárata során Attila nem vette be a városokat, feltehetőleg a nomád haditechnikával ezt nem is tudta, és sok időt vesztegetett el ide-oda vonulásával. Június végén Tricassis (ma Troyes, Franciaország) környékére ment vissza, s itt a Campus Mauriacuson ütköztek meg a római–vizigót seregek a hunokkal és germán szövetségeseikkel. Egyes későbbi szerzők nyomán azonban tévesen a catalaunumi mező (mai Chalons-sur-Marne mellett, Franciaország) rögzült mint a csata színhelye. Mindkét részről hatalmas erőket vonultattak fel, s mindkét felet óriási vérveszteség érte a hosszú és öldöklő küzdelemben. Forrásaink a korszak legnagyobb csatájaként írják le a Campus Mauriacus-i összecsapást. Theoderik vizigót király a csatamezőn halt meg, de a győzelem, ha lehet egyáltalán erről beszélni ilyen nagy vérveszteség esetén, a rómaiaknál volt. Aetius mindenesetre nem használta ki a lehetőséget a hunok további szétzúzására, hanem engedte, hogy Attila serege visszavonuljon. Ezt a csatát a későbbi nyugati történetírás úgy értékelte, hogy itt menekült meg a nyugati kultúra a hunok tartós hódításától. Ez kissé túlzásnak tűnik, bár kétségtelen, hogy a Campus Mauriacus-i csata visszavonulásra késztette a hunokat. Csak találgatni lehet, hogy mi történt volna, ha Attila váratlanul nem hal meg 453-ban. Egy lakoma során érte utol a halál, „vérömlés” végzett vele. Temetésének leírását Priszkosz görög nyelvű munkájának elveszett részéből a majd száz évvel Attila halála után író Jordanes gót krónikaíró latin nyelvű szövege őrizte meg. Ezen leírás szerint Attila holttestét arany-, ezüst- és vasborítással, éjjel titkon rejtették a földbe. A 19. században ez a jordanesi szöveg szolgálhatott annak a legendának kiindulópontjául, mely szerint a hun {59} királyt hármas koporsóban a Tisza folyóba temették. Ez a legenda azután Jókai és Gárdonyi művei nyomán széles körben elterjedt és gyökeret vert a magyar közvéleményben. Azóta is lelkes dilettánsok újra meg újra nekiindulnak, hogy Attila sírját megtalálják. A temetés helyére vonatkozó találgatásoknak is se szeri, se száma. A Hun Birodalom sorsa teljesen Attila személyéhez kötődött, halála után szinte rögtön szétesett. Pannoniában a gepidák germán népe vette át a hatalmat, míg a hunok zöme visszahúzódott keletre, a Fekete-tenger északi partvidékére. Még egy ideig felbukkantak hun szövetséges csapatok itt-ott Európában, majd végleg eltűntek a történelem színpadáról. A hunok keletre húzódott csoportja természetesen nem nyomtalanul tűnt el, további történetük a különböző bolgár törzsek keretén belül folytatódott. A hunok továbbélésének lehetőségeiről ezért a bolgárok fejezete szól majd.

Két kérdéssel kell még foglalkoznunk, mielőtt búcsút vennénk a hunoktól: az egyik a hunok nyelve és etnikuma, a másik a hunok társadalma. Az előzőekben láthattuk, hogy a hun nevet a tudomány nagy biztonsággal azonosítani tudta a kínai forrásokban szereplő hiungnu névvel, s hogy a hunok ősei különböző hullámok során jutottak el keletről a Kazak-steppe vidékére. Amennyire biztos a névazonosítás, annyira bizonytalan a mögötte levő etnikai tartalom. Török, mongol és iráni nyelvű etnikumok egyaránt számításba jöhetnek, s mindegyik elméletnek megvolt és megvan a maga híve. Ennek ellenére biztos választ adni arra, hogy a tulajdonképpeni hunok, tehát Attila népe milyen nyelven beszélt, nem tudunk. A fennmaradt szórványos nyelvi anyag alapján csak azt mondhatjuk, hogy több hun név kétségkívül a törökből magyarázható, de nevek eredetének alapján nem lehet közvetlenül sem a nyelvre, sem az etnikumra visszakövetkeztetni. A legvalószínűbb ugyanakkor változatlanul valamilyen török vagy iráni nyelv.

Forrásainkban egy hagyományos nomád társadalom képe bontakozik ki előttünk ahunokról. Gazdaságuk alapja az állattenyésztés és vadászat volt, társadalmukat törzsi-nemzetségi társadalomnak írhatjuk le. Vezetőket csak a háborúk idején választottak, sez a katonai vezetés nem volt örökletes. Hadviselésük a klasszikus nomád harcmodor volt. Alapjai: a ló és az íj a nyíllal. Ammianus Marcellinus római történetíró találó kifejezésével a hunok „mintegy hozzánőttek a lovaikhoz” (equis prope affixi). Ez a hagyományos nomád társadalom és gazdaság a fokozódó hódításokkal kezdett átalakulni. Miután kapcsolatba kerültek a magasabb civilizációkkal, hadi zsákmány és adók révén gazdagságuk jelentősen megnövekedett, s ezt a társadalmi tagolódás erősödése követte. Kialakultak a katonai és állami vezetésben – a kettő egybeesett a nomád birodalmakban– az állandó tisztségek, melyeket az állandósuló nemzetségi arisztokrácia tagjai töltenek be. A törzsek fölött állt az abszolút egyeduralkodó Attila. A hun társadalom fejlődése Attila váratlan halála után azonban derékba tört, ugyanis egy Attilához hasonló karizmatikus vezető hiánya és az állandó intézményrendszer fejletlensége lehetetlenné tette a hódítások fenntartását. A hunok hódításaik során túlságosan szétszóródtak ahhoz, hogy katonailag hatékonyan ellenőrizni tudták volna a környező letelepedett civilizációkat, és a különböző meghódított népeket sem tudták szervesen beépíteni birodalmukba. Valószínű, hogy a Hun Birodalom mindenképpen széthullott volna, s Attila halála csak meggyorsította ezt a folyamatot.

A hunok alig száz éves európai szereplése világtörténeti jelentőségű volt. Akkor jelentek meg Európában, amikor a Római Birodalmon a bomlás jelei egyre nyilvánvalóbbakká {60} lettek. Az általuk elindított népvándorlási hullámok teljesen átformálták Európa képét, s Nyugat-Európa etnikai térképe éppen e népmozgások, főleg a germán népek elhelyezkedése nyomán alakult át. Egy ugyanilyen nagyméretű etnogenetikai folyamat Kelet-Európában jó négyszáz év múlva, a 9–10. században következett be a szláv népek és a magyarok végleges elhelyezkedése és államalapításai nyomán. A hunok személyében Belső-Ázsia először jelent meg Európában, s hódításai ilyen messzire Nyugat-Európát a későbbiekben sohasem érték el. A hunok utáni népmozgások mind lecsapódtak a Kárpát-medencében, s ettől nyugatabbra csak alkalmilag, mint a magyar kalandozások során, jutottak el. Az avar, a magyar, a besenyő, a kun, a tatár-mongol hullámnak a Kárpát-medence volt a nyugati végállomása.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 261–265.

A hun történet legfontosabb görög és latin történeti művei magyar nyelven is hozzáférhetőek. Priszkosz történeti töredékének fordítása: SZABÓ K., Kisebb történelmi munkái I. Budapest, 1873. 3–58 és SZILÁGYI S., Szemelvények Priskos rhetor töredékeiből. Budapest, 1904. – Jordanes Geticájának fordítása: BOKOR J. Brassó, 1904. (Középkori krónikások 3.) – Ammianus Marcellinus fordítása: PIRCHALA I., I–II. Budapest, 1916–1917; AMMIANUS MARCELLINUS, Róma története. Ford. SZEPESY Gy. Budapest, 1993.

A hunok történetét több jó monográfia dolgozza fel: E. A. THOMPSON, A history of Attila and the Huns. Oxford, 1948; C. D. GORDON, The age of Attila. Fifth-century Byzantium and the barbarians. Ann Arbor, 1960; O. MAENCHEN-HELFEN, The world of the Huns. Berkeley–Los Angeles–London, 1973. – A legjobb magyar összefoglalások: VÁCZY P., A hunok Európában. In: Attila és hunjai 61–142, 277–307; BÓNA I., A hunok. In: Magyarország története I/1. Budapest, 1984. 265–288. A Hiungnuk c. részben említett Szász B.-könyv kritikátlan kompiláció. – F. ALTHEIM vaskos kötetei (a címekre l. SINOR 262) kritikátlanok és bőbeszédűek, használatuk nehézkes.

A Hermanarik által leigázott finnugor népekre: J. J. MIKKOLA, Die Namen der Völker Hermanarichs. FUF 15(1915), 56–66; MELICH J., Merja, Mordva. EPhK 57(1933), 171–174.

Ptolemaiosz hun adatára: HARMATTA J., Előszó az „Attila és hunjai” c. kötet 1986. évi reprint kiadásához, VI–VII.

A hunok nyelvéről NÉMETH Gy., A hunok nyelve. In: Attila és hunjai 217–226, 315–316; O.PRITSAK, The Hunnic language of the Attila clan. HUS 6(1982), 428–476 (a teljes fennmaradt szóanyagot tárgyalja, az összes előző kutatás irodalmával, a hunt pretörök nyelvnek tartja); HARMATTA J., Előszó az „Attila és hunjai” c. kötet 1986. reprint kiadásához, I–XXXV (a hunt iráni nyelvnek tartja).

A hunok társadalmáról: HARMATTA J., A hun birodalom felbomlása I. A hun társadalom Attila korában. MTA II. OK 2(1952), 147–192; HARMATTA J., A hun aranyíj. MTA II. OK 1(1951), 123–187.

BÓNA I., A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993; BÓNA I. et alii, Hunok – Gepidák – Langobardok. Szeged, 1993. (MŐK 6.)

T. SCHAFER, Untersuchungen zur Gesellschaft des Hunnenreiches auf kulturanthropologischer Grundlage. Hamburg, 1998; SCHAFER T., A hun királyi intézmény és hatalom. In: A Kárpát-medence és a steppe. {61} Szerk. MÁRTON A. Budapest, 2001. 19–27 (MŐK 14); SCHAFER T., A hun birodalom felbomlása. In: Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás. Szerk. FELFÖLDI Sz.–SINKOVICS B. Budapest 2001. 25–35 (MŐK 15); G. WIRTH, Attila: das Hunnenreich und Europa. Stuttgart–Berlin–Köln, 1999.