A régi Belső-Ázsia története

5. fejezet - Belső-Ázsia nyugati nyúlványa: a kelet-európai steppevidék

1. 1. Onogurok és bolgárok

A belső-ázsiai steppevidék nyugati nyúlványát akkor hagytuk ott, mikor Attila halálával 453-ban a Hun Birodalom szétesett. A hun törzsek egy része visszahúzódott a Fekete-tenger északi partvidékére. De nem sokáig lehettek itt zavartalanul, mert pár év múlva már újra harci zaj verte fel a Pontus-vidék csendjét. Egy újabb nagy belső-ázsiai népmozgás utolsó hulláma érte el a Kaukázustól és a Fekete-tengertől északra elterülő területet. E nagy népmozgásról egyedül Priszkosz rhétor, a hun történelem során már megismert jeles bizánci történetíró számol be. 463 táján barbár követek jelentek meg Konstantinápolyban, a szaragur, urog (ogur) és onogur nép képviselői. E követek mesélték el, hogy a szavirok támadása elől menekültek el hazájukból, a szavirokat pedig az avarok kényszerítették továbbvonulásra. Az avarokat az Óceánból felszálló ködök és a griffmadarak nagy száma késztette erre. Megemlékezik Priszkosz még arról is, hogy a szaragurok nyugati vonulásuk közben többször megütköztek az akatirokkal, s csak ez után foglalták el új hazájukat. Mindezeknek az eseményeknek Attila halála (453) és az ogur követek Bizáncba érkezése (kb. 463) közötti évtizedben kellett lezajlaniuk. Priszkosz szűkszavú értesítésén kívül semmi mást nem közöl e népekről, úgyhogy e nagy ázsiai népmozgás történetét más források segítségével kell megrajzolnunk. Először is le kell választanunk a mitikus elemet az elbeszélésről. Az Óceán melletti népek és a griffek Hérodotosz Szkítia-leírásából valók, nyilván a Hérodotosz által leírt nagy népvándorlás és a 463-as népmozgás hasonlósága is késztethette Priszkoszt Hérodotosz felhasználására.

Hova érkeztek az ogur népek, ahonnan aztán követeiket Bizáncba küldték? Az akatirok a hun törzsszövetséghez tartoztak, a hun történetből ismerjük őket. Lakóhelyeik a Pontus-vidék keleti részén voltak, itt győzhették le őket több ütközetben a szaragurok, tehát az ogur népek a Kaukázustól valahol északra jelentek meg, s küldték követeiket Konstantinápolyba, ahol az ogur népek küldöttségét jóindulatúan fogadták, s évi ajándékok fejében határőrszolgálatot kértek tőlük. 466-ban a szaragurokat már Bizánc szövetségében látjuk harcolni a perzsák ellen, a Kaukázuson túl, Ibéria és Arménia területén.

A Priszkosz által említett három nép nevében ott találjuk az ogur elemet. E nevek török nyelvi alapon magyarázhatók, a saragur ’fehér ogur’-t jelent, az onogur ’tíz ogur’-t. Mind a színnevek, mind a számnevek gyakoriak a török törzsnévrendszerekben. 463 táján {128} tehát egy ogur törzsszövetség, vagy egyszerűen csak lazább összefüggésben levő ogur törzsek jelentek meg a Volgától nyugatra. Ha a hunokat nem számoljuk, akiknek nyelvi hovatartozása vitatott, akkor az ogur az első biztosan török nyelvű csoport, amely megjelent a történelem színpadán a belső-ázsiai steppevidék nyugati nyúlványának számító Kelet-Európában, s ebben a térségben az 5. század közepétől a 10. századig fontos politikai tényező lesz. Ezek után érthető, hogy a magyarság 9. század végi Kárpát-medencei honfoglalása előtti történetéhez az ogur népek történetének ismerete kulcsfontosságú.

Honnan kerültek ezek az ogur népek a Kaukázus előterébe? Nyilván a Volgától keletre lévő területről jöttek, de pontosabban is meg tudjuk határozni, honnan. Theophülaktosz Szimokattész bizánci történetíró említi meg, hogy az onoguroknak volt egy Bakath nevű városuk, melyet földrengés rombolt le. A név biztosan szogd eredetű, így feltehetjük, hogy e város valahol az onogurok és szogdok szállásterülete közti határterületen helyezkedhetett el. A szogdok lakhelyét viszont jól ismerjük, így az ogur népek lakhelyét a Szir-darja középső folyásának a vidékére, a Kazak-steppe déli részére tehetjük. Ezen a területen, kínai forrásokból tudjuk, a hatalmas tielö törzsszövetség nyugati ága élt ez időben. Ily módon a 463 tájt a Kaukázus északi részén megjelenő ogur törzseket a Kazak-steppe tielö törzseivel azonosíthatjuk. A tielö törzsszövetség történetét egészen a Kr. e. 3. századig tudtuk visszavezetni, s mint emlékezhetünk rá, tingling és tili néven szerepeltek korábban, a Kr. u. 4. századtól kezdve pedig tielö és kaokü néven. Már a legrégibb időktől fogva külön szerepelt a keleti, Bajkál-tótól délre elhelyezkedő ág, melyből később az ujgurok is származtak, és a nyugati ág, mely az Irtis vidékén élt. A 350-es éveket követően, mikor a hunok európai népvándorlásával kiürült az utóbbi terület, az Irtis-vidéki tielö törzsek valószínűleg leköltöztek a Kazak-steppe déli részére, s mintegy egy évszázadig, a priszkoszi népvándorlásig éltek itt.

A 460-as években az ogur tielök helyére érkező szavirokról semmi közelebbit nem tudunk, valahonnan keletről, talán az Ili folyó és Dzsungária vidékéről érkezhettek. Az avarok, mint fentebb már volt róla szó, nagy valószínűséggel azonosíthatók a kínai források zsuanzsuanjaival, vagy legalábbis a zsuanzsuanok egyik csoportjával, az uarokkal. A zsuanzsuanok a 450-es években komoly harcokat folytattak Kelet-Turkesztánban, az ottani városállamokért a kaokü/tielö törzsekkel. Ők indíthatták el ez időben azt a népmozgást, amelynek következménye az ogur népek európai megjelenése lett.

Az ogur népek csak mintegy fél évszázadig lehettek hegemón helyzetben a Kaukázus északi előterében, mivel 506-tól 557-ig a szavirok uralkodtak ezen a területen, a Kaukázuson túli részekre is áttelepülvén. A szavir uralmat az avarok megjelenése szüntette meg 557-ben. A türköknél tárgyaltuk már, hogy a legyőzött zsuanzsuanok szétszóródtak, s egy részük nyugatra menekült. Ezek tűnhettek most fel a Volgától nyugatra. De nem sokáig időztek új hazájukban, mert bármikor utolérhette őket az üldöző türkök bosszúja. Ettől tartva továbbvonultak a Fekete-tenger északi partvidékére, és 567–568-ban beköltöztek a Kárpát-medencébe.

De úgy látszik, hogy kisebb avar csoportok hátramaradhattak a Kaukázusban, mint ez a nomád népek vándorlásánál gyakran megesik. Talán az ő emléküket őrzi a dagesztáni avarok népe. A dagesztáni avarok ma egy tipikus kelet-kaukázusi nyelvet beszélnek, {129} amely Dagesztánban afféle lingua francaként használatos. Az avarok nevüket adhatták a kaukázusi népnek, megszervezték őket, s nyelvileg beléjük olvadtak. A 9–10. századi arab geográfusok sokszor említik a kaukázusi avarokat, akiknek uralkodóját a ’hegy uralkodó’-jának (hákán al-dzsabal) vagy ’a trón urá’-nak (száhib asz-szarír) neveznek. De nem hallgathatjuk el azt a véleményt sem, amely a kaukázusi avarok avar nevét azzal magyarázza, hogy egy kaukázusi auhar nevű népet utólag tévesen azonosítottak az avarokkal, s így e népnek semmi köze sem lenne az egykori avarokhoz.

Nem sokkal az avarok nyugatra vonulása után, 567-ben tűntek fel a türk csapatok is a Kaukázustól északra, s az itt élő ogur és szavir törzseket fennhatóságuk alá vonták. Mi történt az ogur népekkel ez után? Egy szír nyelvű forrás, az ún. Pszeudo-Zakhariasz rhétor (kb. 555), mely régebbi bizánci forrásokra támaszkodik, megemlíti a Kaukázustól északra az onogur, ogur, szavir és szaragur népeket. A szaragurokról itt hallunk utoljára. Az ogurokról még megemlékezik ugyanebben az időben Zemarkhosz bizánci követ (567), aki a türköktől visszatérőben a Volga alsó folyása vidékén találkozott ogur törzsekkel, akiknek uralkodója már a türk kagán nevében gyakorolta a hatalmat. Azonban az ogurokról sem hallunk már sokat a későbbiekben. Annál nagyobb történeti jövő állt az onogurok előtt. Forrásaink legtöbbet velük foglalkoznak, mint a legnagyobb és legjelentősebb ogur néppel. Szállásterületüket a Don alsó folyása és a Kubán folyó közé helyezhetjük. Megemlékeznek a források arról, hogy az onogurok halászattal és prémkereskedéssel is foglalkoznak, s városaik is vannak. A 8. század közepén a krími gót főváros, Dorosz fennhatósága alá tartozó püspökségek között szerepel az onogur püspökség is, tehát a bizánci keresztény térítés jóval előbb, már a 7. században elkezdődhetett közöttük.

Mielőtt azonban az onogurok történetének 7–8. századi alakulását nyomon követnénk, meg kell említenünk azt a tényt, hogy a bolgár népnév, mely szintén korán feltűnik a bizánci forrásokban, lényegében az onogurokat jelöli, vagy alkalmasint más ogur törzseket is. Az 5. század végén jelennek meg a bolgárok, mint akik a bizánci birodalom északi határvidékét pusztítják. A 6. század első felében többször betörnek a Balkánra, Thrákiába és Moesiába. Lakhelyeiket a források egybehangzó híradása alapján a Fekete-tenger északi partvidékére helyezhetjük. Egy 713-as eseményről beszélő bizánci történetíró, Agathón a dunai bolgárokat onogur-bolgárnak nevezi, tehát a bolgárok onogur származása ez időben még világos volt. Mivel az onogur török elnevezés (mint emlékezhetünk, ’tíz ogur’-t jelent), a bolgár nevet szintén megpróbálták török alapon magyarázni. Eltekinthetünk most a korabeli bizánci források naiv névmagyarázataitól, amelyek közül pár egy Bulgarosz vagy Bulgariosz nevű eponimot farag a bolgár névből, míg mások a Volga folyó nevéből próbálják levezetni. Számunkra most legérdekesebb Németh Gyula magyarázata, aki, régebbi véleményekre visszanyúlva, török alapon fejti meg a nevet, melynek jelentése ’keverék’ volna. Ez az elnevezés világos utalás lenne a bolgár etnogenezisre, mely szerinte és még sokak szerint is az Attila halála után a Pontus-vidékre visszahúzódó hun népelemek és az ekkortájt odaérkező ogur törzsek keveredéséből jött volna létre. Bármennyire mutatós is ez a tudományos hipotézis, semmilyen kényszerítő körülmény nincsen elfogadására. Tény az, hogy pontosabb {130} elhatárolás lehetősége nélkül, az ogur, onogur és bolgár terminusokat egyenértékűként használhatjuk.

A 600-as évek elején sikerült az onoguroknak függetlenségüket rövid időre visszanyerniük, s a Kubán vidékén létrehozták a Bolgár Birodalmat. A bizánci források Nagy-Bulgáriának (Megale Boulgaria) nevezik országukat, latinul ugyanez Magna Bulgaria. A bizánci források nagy jelzője itt ’ősi, régi, eredeti’ jelentésű aközépkori bizánci és latin krónikás irodalom szóhasználatának megfelelően. Theophanész bizánci történetíró meg is magyarázza a kifejezést, ugyanis régi nagy Bulgáriáról ír (e palaia Boulgaria e megale). Mint emlékezhetünk, az ogurokat a kínaiaknál tielönek nevezett hatalmas törzsszövetség legnyugatibb ágaként sikerült azonosítanunk. A bolgár önállóság megteremtése sem független a belső-ázsiai eseményektől: a 7. század elején tielö lázadás rázta meg a belső-ázsiai Türk Birodalmat, s a türk uralom gyengeségét használták ki az onogur-bolgárok és szerezték vissza önállóságukat. Nem sokkal a tielö lázadás után készült az a kínai törzsjegyzék, mely a tielö törzseket is leírja, s érdekes módon megemlít a nyugati tielö törzsek között egy vuho és egy jüanho törzset is. Ezek a kínai nevek az ogur és az onogur népnevek kínai átírásai.

Az onogur önállóság nem tartott sokáig, a 650-es években a kazárok kerekedtek Kovrat kagán bolgárjai fölé, s az onogur-bolgárok kazár alattvalók lettek. De úgy látszik, nem sokáig viselték a kazár igát, mert pár évtized múlva jelentős részük hosszú vándorútra kelt Aszparuh nevű főnökük vezetésével, míg a nép másik része ősi földjén maradt kazár adófizetőként. Aszparuh onogur-bolgárjai a Fekete-tenger északi partvidékén vándoroltak nyugatnak, majd az Al-Dunán átkelve jutottak Moesiába, a mai Bulgária területére. Ezek a dunai bolgárok, akik kétszáz év alatt teljesen elszlávosodtak, s ma csak a nevükben őrzik az egykori bolgár-török eredet emlékét. A dunai bolgárok onogur nevén kívül fennmaradt egy másik elnevezésük is a bizánci forrásokban, ez pedig az onogundur. Ez nem lehet más, mint az onogur népnévnek valamilyen török továbbképzett változata. A ’kun’ jelentésű kuman népnévnek is volt kumandur változata (a magyar komondor szó különben innen ered: ’kun kutyá’-t jelölt eredetileg). Az onogundur nevet tükrözi Belgrád régi magyar Nándorfehérvár neve is, mely nem mást jelent mint ’Bolgárfehérvár’-t, s tényleg e névvel is illették Belgrádot középkori forrásainkban.

Az onogur és bolgár történelemmel kapcsolatban még egy népnévről és a mögötte sorakozó történeti problémákról kell megemlékeznünk. Az onogur-bolgárokról szóló egyes bizánci források megemlítik, hogy Magna Bulgaria területén éltek még a bolgárok törzsrokonai, a kotragok (Kotragoi). Ezek a kotragok azonosak a kutrigurokkal, akiket a 6. század közepén említenek először a bizánci forrásokban mint a Dontól nyugatra lakó népet, mely Bizáncot zaklatja betöréseivel. A bizánciak felbuzdították az utigurokat, s azok le is győzték emezeket. E két népben, az utigurban és kutrigurban kétségtelenül az 5. század közepén megjelenő ogur-bolgár népek két törzscsoportját kell látnunk, nevük -gur végződése és történeti megjelenésük színtere egyértelműen vall emellett. Az utigurok és kutrigurok igen hamar szétszóródtak. Egy részük bizánci fennhatóság alá került, tudunk arról például, hogy 550-ben az utigurok által megvert kutrigurok közül Jusztinianosz császár 2000 családot letelepített Thrákiában. A Bizáncba {131} került és széttelepített utigurok és kutrigurok csak egy részét képezték a népnek, többségük 568 táján avar főség alá került. Az avarok, akik ez időben jöttek be a Kárpát-medencébe, e két népet hódoltatták még a Fekete-tengertől északra levő területeken, sa kutrigurokat magukkal hozták a Kárpát-medencébe. A Kárpát-medencébe tehát már az 570-es években bolgár törzsek kerültek a kutrigurok révén, több mint száz évvel adunai bolgárok nyugati vándorlása előtt. Ezekről a bolgárokról még a 7. században is hallunk mint az avarok alattvalóiról és szövetségeseiről. 630 körül azonban fellázadtak, s Bajorországba és Itáliába vonultak. Láthatjuk tehát, hogy a különféle bolgár népek az 5–7. században milyen hihetetlen nagy területen szóródtak szét; az észak-kaukázusi központból a Pontus-vidékre, a Balkánra, a Kárpát-medencébe, sőt Nyugat-Európa egyes részeire is eljutottak. A steppei nomádok közül előttük csak a hunok játszottak ilyen nagy szerepet Európa életében, utánuk pedig majd az avarok, végül a magyarok.

Mindennek ellenére a bolgárok 5–8. századi európai történetét koherens módon megírni igen nehéz feladat, mivel a különböző bolgár csoportok hol itt, hol ott tűnnek fel. Bizánc, az Avar Birodalom és Nyugat-Európa életében bármilyen jelentős szerepet is játszottak, önálló birodalmat létrehozni csak 679–680-ban tudtak a mai Bulgária területén. A Dunai Bolgár Birodalomban kezdettől fogva a szláv elem volt túlsúlyban, s a vezető bolgár-török réteg a 9. századra teljesen elszlávosodott. 864-től Dunai Bulgária életében új periódus kezdődött, miután Borisz cár felvette a bizánci kereszténységet. A keresztény és szláv Bulgária története már Kelet-Európa történetének része. Belső-Ázsia kutatóját csak az Aszparuh-féle bolgárok története és kultúrája érdekli, akiket abolgár kutatás protobolgároknak hív, a szláv nyelvű bolgároktól való megkülönböztetés céljából. A protobolgárok nyelvi emlékei görög betűs feljegyzésekben és a bolgár-szláv nyelv egy-egy szavában maradtak fenn. 7–9. századi korai történetüket gyakorlatilag csak bizánci görög források alapján ismerjük.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 267–268; MORAVCSIK, Byz.-turc. I. 50–55 (részletes bibliográfia).

A „priszkoszi” népvándorlásról: D. SINOR, Autour d’une migration de peuples au V^e siecle. JA 1946–1947, 1–77; A. MOHAY, Priskos’ Fragment über die Wanderungen der Steppenvölker (Übersicht über die neueren Forschungen). In: Studies in the sources on the history of pre-Islamic Central Asia. Ed. by J. HARMATTA. Budapest, 1979. 129–144.

A kaukázusi avarokról: V. MINORSKY, Hudud al-^cAlam ’The regions of the world’. A Persian geography 372 A.H.-982 A.D. London, 1937. 447–448.

Az onogur-bolgár történelemre a legjobb összefoglalás: MORAVCSIK Gy., Az onogurok történetéhez. Budapest, 1930. (Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 27.)

Pszeudo-Zakhariaszról: K. CZEGLÉDY, Pseudo-Zakharias Rhetor on the nomads. In: Studia Turcica. Ed. L. LIGETI. Budapest, 1971. 133–148.

Zemarkhosz az ogurokról: Magy. előd. 79. – Az onogurok kereszténységéről: MORAVCSIK Gy., A honfoglalás előtti magyarság és a kereszténység. In: Szent István Emlékkönyv I. Budapest, 1938. 197–206.

{132} A bolgár, onogur és szavir történelem különböző kérdései: NÉMETH, Honf. Kial. 85–120, 178–193 (több helyen elavult); CZEGLÉDY, Nomád népek 90–100.

A legújabb, kissé felületes összefoglalás a különféle bolgár csoportokról: I. KAFESOGLU, Bulgarlarin kökeni. Ankara, 1985.

A protobolgárok nyelvéről: O. PRITSAK, Die bulgarische Fürstenliste und die Sprache der Protobulgaren. Wiesbaden, 1955; T. TEKIN, Tuna Bulgarlari ve dilleri. Ankara, 1987.

RÓNA-TAS A., Hol volt Kuvrat Bulgáriája? In: Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás. Szerk. FELFÖLDI Sz.–SINKOVICS B. Budapest, 2001. 67–87 (MŐK 15).

2. 2. Volgai Bulgária

650 táján Kovrat kagán Nagy-Bulgáriája a Kubán vidékén felbomlott, s a bolgár törzsek a szélrózsa majd minden irányában szétszóródtak. Azonban mindössze két nagyobb bolgár csoportnak sikerült új környezetében tartósan megvetnie lábát s új birodalmat szervezni. Láttuk, hogy 679–680-ban Aszparuh bolgár népe a mai Bulgária területére ment, s ott megalapította a Dunai Bolgár Birodalmat. A bolgárok egy másik csoportja a Középső-Volga vidékére vándorolt, s ott a folyó bal partján, a mai Kazántól délre eső területen szervezett új birodalmat. Azonban, míg a dunai bolgár honalapítás dátumát és körülményeit meglehetősen jól ismerjük, a volgai bolgár honfoglalásról forrásaink teljesen hallgatnak. A 9–10. századi muszlim forrásokból tudjuk, hogy a 9. században már a Volga vidékén voltak a bolgárok, de odavándorlásuk pontos időpontja ismeretlen. Régebben feltételezték, hogy a volgai bolgárok a dunai bolgárokkal egy időben, a 7. század második felében vonulhattak fel északra, de ma, a régészeti leletek alapján későbbi dátumra, a 9. század fordulójára, tehát a 800-as évekre szoktunk gondolni. Mindenesetre történelmi jelentőségre a volgai bolgár csoport a 10. század elejétől tett szert. Ekkortájt, 921–922-ben Bagdadból, Muktadir kalifa megbízásából arab követség ment a volgai bolgárokhoz, melynek egyik vezetője Ibn Fadlán volt, aki utazásáról részletes útleírást készített, melynek teljes szövege csak 1923-ban került elő a perzsiai Meshedből. Ennek az értékes forrásnak a segítségével és más arab geográfiai munkák figyelembevételével a volgai bolgárokról megbízható képet tudunk rajzolni.

Az ország központi része a Volga–Káma által határolt Volga balparti részen volt, itt helyezkedett el a főváros is, melyet a népnév után egyszerűen Bolgárnak hívtak. Bolgár város romjai a mai Kazántól kb. 110 km-re délre, a Volga bal partjától 6-7 km-re a régi Uszpenszkoje (ma Bolgarszkoje) falunál vannak. Az uralkodó bolgár elemet több törzs képviselte. A névadó bolgárokon kívül a barszula, az eszkel (vagy eszkil) és a szuvar törzsek érdemelnek említést (utóbbi emlékét egy bolgár város őrzi). Közülük kettőnek a nevét korábbról is ismerjük, az Észak-Kaukázus vidékéről: tudunk egy berszil törzsről a 7. századból, a szuvar név pedig a szavirok népnevével függ össze. Ezek a nyomok is világosan mutatják, hogy a volgai bolgárok az Észak-Kaukázus vidékéről jutottak Volga-vidéki hazájukba. Különösen érdekes magyar szempontból, hogy ezek a törzsnevek a magyar régiségben is előfordulnak: a Kárpát-medencei Bercel helynevek a berszil {133} törzsnevet őrzik, a szuvarok neve pedig az Árpád-kori Zuard (Szovárd/ Zovárd) nemzetségnévben őrződött meg. Végezetül nem lehetetlen, ha nincs is végérvényesen bizonyítva, hogy a székely népnév az eszkel/eszkil törzsnévből magyarázható. Hogy a magyar történelem ezen bolgár vonatkozásait hogyan magyarázzuk, a magyarokról szóló részben kíséreljük meg értelmezni.

A bolgárok szomszédságában elsősorban finnugor népek éltek. Tőlük nyugatra a mordvinok és mára már kihalt finnugor népek éltek, amelyek az orosz forrásokban merja, muroma és mescsera néven szerepelnek. Ezek az Oka folyó vidékén élő népek később a környező oroszságba olvadtak be. A bolgároktól északra permi finnugorokat, a votják és a cseremisz nép őseit találjuk. Tőlük még távolabb, északkeletre volt a muszlim források szerint Júra és Viszu országa. Az első név, amely az orosz források Jugra nevével azonos, az obi-ugorok, azaz a vogulok és osztjákok Urálon inneni és túli lakhelyeit jelölte, míg a Viszu név egy ma már kihalt finnugor nép neve, mely az orosz forrásokban Vesz néven szerepel. A bolgároktól keletre éltek a szintén török nyelvű baskírok. Dél felé Volgai Bulgária meglehetősen nyitott volt, hiszen a ligetessteppén keresztül a steppevidékre lehetett jutni. Az északi steppesávon egy burtasz nevű nép választotta el a bolgárokat a kazároktól. Ezeket a burtaszokat iráni és finnugor népek keverékének szokás tartani, leggyakrabban a mordvinokkal rokonították őket.

A volgai bolgárok a 10. század közepéig kazár politikai függésben éltek, mely csak azután szűnt meg, hogy az oroszok a kazárokra döntő katonai vereséget mértek. Ettől kezdve Volgai Bulgária Kelet-Európa egyik legerősebb állama lett, melynek legfőbb ellenfele a 12. században a Kelet felé terjeszkedő vladimir–szuzdali fejedelemség volt. Bár a bolgárok gyakran értek el sikereket – például 1088-ban Murom városát, 1218-ban pedig Usztjugot vették be –, az oroszok egyre inkább a Volga bal partjára szorították őket vissza. A volgai bolgár államnak a sikeresen terjeszkedő keleti nagyhatalom, a mongol állam vetett véget: 1236 őszén Batu seregei elfoglalták és elpusztították Bolgárt. Volgai Bulgária a mongol világbirodalom nyugati felén létrejött Arany Horda államának lett a része, míg a 15. század első felében az egykori bolgár területek Kazáni Kánság néven önállósultak, hogy alig száz éves önállóság után, 1552-ben a hódító moszkvai államnak essenek áldozatul.

A Volgai Bolgár Birodalom jellegéről sok vita folyt a tudományban. Tény, hogy ahódító nomád bolgárok országában a 10. században már a földművelés dominált, s nem az állattartás. A Volga-vidéki földművelés régi hagyományokra megy vissza, és a bolgárok a terület őshonos földművelését hamar átvették és továbbfejlesztették. Kölest, búzát és árpát egyaránt termesztettek. A Volga-vidéki régészeti leletek gazdagon dokumentálják a volgai bolgár földművelés fejlettségét. Ennek ellenére valamiféle feudalizmusról, akárcsak korai feudalizmusról beszélni Volgai Bulgáriában nem lehet. A földtulajdonviszonyok még fejletlenek voltak, a földműves termékeinek kisajátítása adó formájában még ismeretlen volt. Mindössze egy cobolyprém volt házanként az adó, házasság esetén pedig egy lovat kellett az uralkodónak adni. Az uralkodó legfőbb jövedelme a kereskedelem utáni adókból származott. Volgai Bulgáriának nemzetközi jelentőségét éppen a rajta átmenő kereskedelmi forgalom adta. Hvárezm és az orosz {134} fejedelemségek közti helyzeténél fogva kulcsszerepet játszott az orosz és muszlim területek közötti árucserében. A kereskedelmet elsősorban a Volga víziútján bonyolították le. Legfontosabb tétel a prém volt, melyet az orosz és bolgár földön lévő hatalmas erdőségekből szereztek be. Fontos árucikk volt még a bőr, a viasz és a méz is. Különösen híres volt a bolgár csizma, melynek neve a muszlim világban bulgárí néven tejedt el (ez a szó a 16. században az oszmán-törökből déli szláv közvetítéssel jutott el a magyar nyelvbe bagaria formában). A pénzforgalomban elsősorban a muszlim országokban vert ezüstpénzeket, a dirhemeket használták, de sok helyi verésű dirhem is fennmaradt. A Bolgárban vert ezüstérméken mindig a kalifa neve szerepel, tehát a volgai bolgár uralkodó elismerte a kalifa formális főségét.

A volgai bolgárok fejlett kézművességét elsősorban a városokban megtelepedő muszlim bevándorlók képviselték. Ha Volgai Bulgária elsősorban mezőgazdasági ország is volt, a nomád állattartás nyomai, sőt a városi kultúra elemei is jelen voltak. Írott források és régészeti leletek alapján több városról is tudunk, a legjelentősebb a már említett fővároson, Bolgáron kívül Szuvar és Biler volt. Ezen városokban általában faházak voltak, nyáron pedig a lakosok egy része a nomád élet maradványaként sátrakban lakott.

A bolgár vezető rétegek többsége az iszlám hitet vallotta, így természetes, hogy az arab ábécét vették át. A tulajdonképpeni volgai bolgár nyelvnek az emlékei 13–14. századi síremlékeken maradtak fenn. Ezek alapján megállapítható, hogy a volgai bolgárok a török nyelveknek azt a sajátos típusát beszélték, amelyet ogur vagy bolgár típusnak nevezhetünk, s amelynek egyetlen mai képviselője a csuvas nyelv. Ezzel eljutottunk avolgai bolgárok továbbélésének a kérdéséhez. Mi történt velük az 1236-os mongol hódítás után?

A Volga jobb partján élő mai csuvas nép nyelve kétségkívül valamilyen régi volgai bolgár nyelvjárásból alakult ki, de több nehézsége is van annak, hogy a csuvas etnikumot egyértelműen a volgai bolgárból eredeztessük. A csuvasok a 16. században, mikor az oroszok kapcsolatba kerültek velük, „pogányok”, tehát nem muszlimok voltak, és saját népi elnevezésük sem utal a bolgárokkal való kapcsolatra. A legvalószínűbb az afeltevés, amely a csuvasokban a Volgai Bolgár Birodalom valamilyen periferiális, nem iszlamizált törzsi elemét látja, amely ogur/bolgár jellegét, éppen izolált helyzeténél fogva, a mongol korban is fenntartotta, ugyanakkor a volgai bolgárok zöme, mely az iszlámot vallotta és a Volga bal partján élt, a 13. század után tömegesen olvadt be nyelvileg amongol hódítás nyomán betelepült köztörök, méghozzá kipcsak típusú nyelvet beszélő csoportokba. Ha ez igaz, akkor az egykori volgai bolgárok etnikailag főleg amai kazáni tatárokban élnek tovább, míg a volgai bolgár nyelv egy közeli változataa mai csuvasban folytatódik.

{135}

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 268–269.

Ibn Fadlán utazására és művére: A. Zeki Validi TOGAN, Ibn Fadlan’s Reisebericht. Leipzig, 1939; A. P. KOVALEVSKIJ, Kniga Ahmeda ibn-Fadlana o ego putesestvii na Volgu v 921–922 gg. Har’kov, 1956.

Újabb összefoglalások: B. N. ZAHODER, Kaspijskij svod svedenij o Vostocnoj Evrope II. Moskva, 1967. 23–46; R. G. FAHRUTDINOV, Ocerki istorii Volzskoj Bulgarii. Moskva, 1984. I. ZIMONYI, The Origins of the Volga Bulghars. Szeged, 1990.

A volgai bolgár feliratokról: A. RÓNA-TAS–S. FODOR, Epigraphica Bulgarica. Szeged, 1973; F. S. HAKIMZJANOV, Epigraficeskie pamjatniki Volzskoj Bulgarii i ih jazyk. Moskva, 1987.

ZIMONYI I., Volgai bolgárok és a volgai út. In: „Magyaroknak eleiről.” Ünnepi tanulmányok a hatvanesztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk. PITI F. Szeged, 2000. 695–702; I.ZIMONYI, The Volga Bulghars between Wind and Water. AOH 46(1992–1993), 347–355; I. ZIMONYI, The Towns of the Volga Bulghars in the Sources (10–13th Century). In: Srednevekovaja Kazan': vozniknovenije i razvitije, 2000. 134–140.