A régi Belső-Ázsia története

3. 3. Karakitajok

A kitaj eredetű észak-kínai Liao-dinasztia uralmának, mint láttuk, 1125-ben egy újabb nomád hódító, a dzsürcsi vetett véget, amely Kin dinasztikus néven jó száz évig volt Észak-Kína ura. A kitajok nagy része már pár évvel a végleges összeomlás előtt fokozatosan behódolt a terjeszkedő dzsürcsi ellenségnek, de egy részük az uralkodó jelü törzsből származó Tasi herceg vezetésével nyugati vándorútra kelt. Pár évtized alatt meghódították egész Turkesztánt, s Hvárezmet is adófizetőjükké tették. Birodalmukat a muszlim források karakitaj, azaz ’fekete kitaj’ néven emlegetik, míg a kínaiak Szi Liaonak, azaz ’Nyugati Liao’-nak nevezik őket mint a kitaj Liao nyugatra menekült ágát. A karakitaj birodalom majdnem száz évig állt fenn, míg a najmanok 1211-ben megdöntötték. A nagymértékben sinizált kitajoknak a muszlim török–iráni világra való rátelepülése, sajátos állama ritka történeti konstellációt hívott létre, s ez mindenképpen a történész nagyfokú érdeklődésére tarthat számot.

Jelü Tasi kitaj herceg, akinek életútja bővelkedni fog drámai mozzanatokban, a kitaj arisztokratáknak kijáró kettős, kitaj és kínai nevelésben részesült. Már fiatalon kiváló {119} lovas és harcos, többször küzd a kínai Szung-dinasztia ellen délen. De az északi barbár ellenség, a dzsürcsi egyre nagyobb veszélyt jelentett a kitajok számára. Mikor az utolsó kitaj császár, Tienci a dzsürcsi támadások elől nyugatra menekült, Jelü Tasi, aki ekkor már fontos katonai posztokat töltött be, Csun herceget tette a trónra, aki hamar meghalt, s Csun felesége lett a régens. Mikor az asszony is kénytelen volt a dzsürcsi támadások elől elmenekülni, Tienci kivégeztette. Komoly szemrehányásokat tett Tasinak, hogy Csun herceget emelte a trónra, míg ő élt. Tasi bátran megvédte tettét, hivatkozván arra, hogy a császár elmenekült, és egyedül hagyta népét. Tienci most még megbocsátott Tasinak, de nemsokára végleg szakítani fognak egymással. Tienci a dzsürcsik ellen nagy hadjáratot akart szervezni az elvesztett területek visszaszerzésére. Tasi ekkor megint bátran kritizálta a császárt, felrótta neki, hogy ez ideig csak hátrált, engedett az ellenségnek, most pedig meggondolatlanul, kellő felkészültség nélkül akar támadni. Miután nem tudta lebeszélni a császárt a hadjárat tervéről, betegséget színlelve nem vett részt benne. Ekkor már úgy érezte, nem maradt más választása, csak a lázadás.

A kínai leírások alapján tehetséges államférfi képe bontakozik ki előttünk, aki mindent megtett a dinasztia süllyedő hajójának megmentésére, de amikor a hajót teljesen ellepték a hullámok, kénytelen volt a vízbe ugrani, s a menekülés útját választotta. Miután két magas rangú kitajt eltett az útjából, akik valószínűleg nem akartak részt venni mozgalmában, 1124-ben királlyá kiáltotta ki magát, majd maroknyi támogatójával észak felé vonult. Átkelt a Kara-müren folyón, majd találkozott a fehér tatárok népének (kínai po tata) uralkodójával, aki barátságosan fogadta, és lóval, tevével, juhval látta el. Ezután nyugatnak vonult, s átkelve a Góbi sivatagon Délnyugat-Mongóliába érkezett, ahol felvette a gürkán uralkodói címet. A gürkán cím első felében a török-mongol kür/gür ’egész, teljes’ szót ismerhetjük fel, melyet megtalálunk később a mongol kereitek uralkodójának címében, sőt Timur Lenk titulusai között is. Mind a kínai, mind a muszlim források agürkán szót ’egyetemes kán’-nak fordítják.

Közben 1125-ben a Liao-dinasztia végleg megbukott, Tiencit a dzsürcsik elfogták. 1129-ben Jelü Tasi elérkezettnek látta az időt, hogy a vezetése alatt összegyűjtött lázadó elemeket egybefogja. Összehívta a hét tartomány és tizennyolc törzs vezetőit, s ismertette velük tervét. Ezek a törzsek, akik között ott találjuk az ongiratokat, merkiteket, tangutokat stb., az egykori Liao-birodalom északnyugati részén lévő népeket foglalhatták magukba, akiket már Jelü Tasi szervezett friss birodalmában kínai mintára tartományokba (kínai csou). A kínai forrás (Liao si) hatásos fiktív beszédet ad Tasi szájába: „őseim hatalmas birodalmat alapítottak, és sok megpróbáltatást kellett átélniük. Kilenc császár uralkodott egymást követően benne, kétszáz évig. Most pedig a Kinek, akik dinasztiánk alattvalói, lemészárolják népünket és lerombolják városainkat. Császárunk, Tienci szégyenteljesen menekülni kényszerült, és elhagyta a birodalmat, miután állandó szorongattatások között volt. Ügyem igazságában bízva azért jöttem most, hogy segítségteket kérjem közös ellenségünk kiirtásához és birodalmunk visszaállításához. Biztos vagyok benne, hogy együtt éreztek nagy bánatunkban. Hát elnézhetitek lelkiismeretfurdalás nélkül védőszellemeink templomainak elpusztítását? {120} Biztos, hogy segíteni fogjátok császárotokat és atyátokat, és nem fogtok közönnyel tekinteni népünk nyomorúságára!” Tasinak ezután több mint 10 000 harcos állt rendelkezésére, s elkezdhette nagy terve valóra váltását: nyugatra akart vonulni, az ottani népeket szövetségre bírni, hogy majd így megsokszorozott erővel kezdhessen hozzá ősei földjének visszafoglalásához.

Egy fekete bikát és egy fehér lovat áldozott az Égnek és a Földnek, valamint őseinek, s elindult nyugatra. Először a kanszui ujgurokhoz küldött levelet, amelyben arra emlékeztette őket, hogy őse, a birodalomalapító Tajci, mikor a Mongóliában levő ősi ujgur szállásterületeket meghódította, nagylelkűen felajánlotta a kanszui ujguroknak, hogy telepedjenek vissza régi hazájukba, de azok ezt udvariasan elhárították. Most ő kéri őket, hogy engedjék átvonulni területeiken nyugati irányban. Az ujgur uralkodó barátsággal fogadta Tasit, lóval, állatokkal ajándékozta meg, lényegében behódolt neki. Agürkán tehát elindult nagy nyugati hadjáratára. Az Emil folyónál ott, ahol a hasonnevű város jött létre később, rövidebb időre megálltak. Tasi ekkor már a keleti Karahanidák közvetlen közelében volt. A balaszaguni karahanida uralkodó éppen a karluk és kangli törzsek lázadásával bajlódott, és behívta a karakitajokat, akik a segítség fejében vazallusukká tették, s ezt a degradálást az ilek-i türkmen cím adományozásával juttatták kifejezésre. Balaszagunt egyben fővárosává emelte Jelü Tasi. Nemsokára Kásgár és Hotán is a karakitajoké lett, így az ujgurok és a keleti Karahanidák területén létrejött a karakitaj állam.

Tasi ekkor úgy látta, hogy eljött az idő ígéreteinek és terveinek végrehajtásához. Megszilárdítva hatalmát nyugaton, visszafordult keletre, hogy ősei földjét visszaszerezze. 70000-es lovassereget indított keletnek Mongólia irányában, de a több ezer kilométeres út s a természeti csapások és nehézségek óriási pusztítást vittek végbe az ember- és az állatállományban. Jelü Tasinak keserűen kellett belátnia, hogy dédelgetett tervét, az ősi föld visszafoglalását fel kell adnia. A kínai forrás ezt a lakonikusan tömör sóhajt adja szájába, csapatai pusztulása hallatán: „Az Ég nem kedvez nekem, ez az akarata.” De úgy látszik, hogy tervei meghiúsulása láttán sem omlott össze ez a kiváló vezető. Belenyugodván a változtathatatlanba, újonnan szerzett birodalmát erősítette tovább, snyugati irányban jelentős hódításokkal bővítette. A nyugati, transzoxianai Karahanidák ekkor a horászáni szeldzsuk szultán, Szandzsár vazallusai voltak. A gürkán először Ferganát és környékét hódította meg, majd Szamarkand felé fordult. Az ottani karahanida uralkodónak sok baja volt az állandóan lázongó nomád karlukokkal, akik ezúttal a karakitajok segítségét kérték. Szamarkand viszont feletteséhez, Szandzsár szultánhoz fordult. Az összecsapás elkerülhetetlennek látszott. A gürkán Szandzsárhoz fordult levélben, s kérte, hogy a karlukokkal legyen elnéző. De Szandzsár elutasította a gürkán kérését, sőt felszólította, hogy vegye fel az iszlámot. A konfrontációra rövidesen sor került; Szamarkand mellett, Katavánnál ütköztek meg a karakitajok és a szeldzsukok–Karahanidák. 1141-ben Szandzsár megsemmisítő vereséget szenvedett, még Szandzsár felesége és sok magas rangú ember is karakitaj fogságba került. Egész Transzoxiana Tasi lábainál hevert, a Karakitaj Birodalom egész Turkesztán urának mondhatta magát, a hvárezmi sah is sietett a karakitajoknak adófizetési készségét felajánlani. {121} Nemsokára, 1143-ban Jelü Tasi, a kalandos sorsú kitaj herceg, egy nagy birodalom megteremtője húsz éves uralkodása után megtért ősei szelleméhez.

Rövidesen nagy egyéniségéhez méltó legenda szövődött köréje a messzi középkori keresztény világban. Freisingi Ottó mondja el világkrónikájában, hogy a szíriai Gabula püspöke 1145-ben járt látogatóban Itáliában, s beszámolt arról, hogy Perzsián túl van egy keresztény ország, melynek uralkodója és főpapja egy János nevű pap. Ez megtámadta a médeket és perzsákat, akiknek vezérei a Saniardi testvérpár voltak, s nagy győzelmet aratott fölöttük. Ezután egészen Mezopotámiáig hatolt el, fel akarta szabadítani a szent várost, Jeruzsálemet a muszlimok uralma alól, majd visszatért Keletre. Hatalmas szenzációt keltett a hír a korabeli keresztény Európában, krónikáról krónikára terjedt János pap keresztény országáról a hír, aki keletről támadja majd meg amuszlimokat, és segít a szent helyek felszabadításában. Ha lehántjuk a legendás elemeket a „János pap országa” történetről, a karakitajoknak Szandzsár szeldzsuk szultán fölött aratott győzelme áll előttünk. A legenda Saniardi neve világosan utal Szandzsárra, ami pedig e keleti ország kereszténységét illeti, a nesztoriánus kereszténységről van szó. Maguk a karakitajok nem voltak keresztények, de birodalmukban sok nesztoriánus keresztény élt, így például a török–mongol najman és kereit nép. A nesztorianizmus egy 5. századi bizánci eredetű keresztény eretnek irányzat, melynek követői az üldözések elől először Perzsiában találtak menedékre. Perzsia arab meghódítása és a szászánida állam bukása után a 7. században továbbterjedt a tan keletre, egészen Kínáig, és közben sok török s mongol nyelvű nép vált követőjévé. A 8–9. században az ujgurok körében is terjedt, majd a 9–10. században a Karahanida Birodalom területén keletkeztek nesztoriánus közösségek. Kásgárban nesztoriánus püspök is székelt. Minderről az ázsiai kereszténységről semmit sem tudtak a korabeli Európában, ezért hatott a szenzáció erejével a szíriai Gabula püspöke által szárnyra bocsátott legendás hír.

Jelü Tasi halála után a kínai források szűkszavúan tájékoztatnak az egyes karakitaj uralkodókról, míg a karakitajok végnapjairól viszonylag bővebb forrásanyaggal rendelkezünk. A kínai források röviden csak annyit jegyeznek meg, hogy az utolsó gürkánt, aki 34 évig uralkodott, 1211-ben elfogta vadászat közben Kücsülüg najman vezér, sbeleült a karakitaj örökségbe. Az utolsó gürkánt nagy tiszteletben tartotta, s mikor az két év múlva, 1213-ban meghalt, magva szakadt a Liao-háznak. A muszlim források lényegesen egészítik ki a kínaiakat. Dzsingisz mongoljai Tajjang najman vezért megölték harcban, s Tajjang fia, Kücsülüg népe egy részével nyugatra menekült. Szövetséget kötött a merkitekkel, de Dzsingisz az egyesített najman–merkit haderőt is szétverte. Ekkor Kücsülüg a karakitajokhoz húzódott, ahol barátságosan fogadták, sőt a gürkán egyik lányát feleségül is kapta. De miután szétszóródott népe bebocsátást kapott a Karakitaj Birodalomba, szövetkezett Mohamed hvárezmi sahhal és Oszmánnal, Szamarkand uralkodójával, akik akkor még mindketten karakitaj alattvalók voltak. Mikor a hvárezmiek győzelmet arattak a Talasznál, Kücsülüg detronizálta apósát s átvette a hatalmat. Ezek után Kásgárt és Hotánt foglalta el, ezek a városok ugyanis nem támogatták Kücsülüg uralmát. Kücsülüg, aki maga nesztoriánus keresztény volt, majd a gürkán lányával kötött házassága után buddhista lett, most az iszlám kíméletlen üldözőjének bizonyult. {122} Nem csoda, hogy éppen ezen a ponton tudták pár év múlva a mongolok megfogni, s a pár éves najman uralomnak véget vetni. Dzsingisz kán Dzsebét, a híres mongol tábornokot küldte a najmanok ellen. Dzsebe vallási türelmet hirdetett, s így a maga oldalára tudta állítani Kücsülüg muszlim alattvalóit. Rövidesen a najmanok országa a mongolok kezében volt, s 1217-ben az elfogott Kücsülügöt lefejezték.

A száz évnél is rövidebb ideig fennállt Karakitaj Birodalom rendkívül érdekes történeti jelenség, mely előjele annak a politikai változásnak, amely a 13. században a mongolságot helyezi az eurázsiai steppevidék történeti főszereplőjévé. A kitaj is mongol nyelvű nép volt, s személyükben, bár 200 év erősen sinizáló hatása nem múlt el nyomtalanul, a mongolság először jelent meg Belső-Ázsia középső, elsősorban iszlám vallású török és iráni lakosságú területein. Nézzük meg most közelebbről a Karakitaj Birodalom jellegét, összetett gazdasági és politikai képét.

Először is a területre vessünk egy pillantást. Nyugaton egészen az Amu-darja folyóig ért, Hvárezmmel érintkezett. Hvárezm csak laza függésben volt a karakitajoktól, meghatározott évi adót fizetett. Délen a turkesztáni városok képezték határát (pl. Hotán stb.), keleten a Szi-Hia Birodalommal, a tangutok országával volt határos. Északkeleten a najmanok török eredetű, de mongol nyelvűvé lett törzsszövetsége helyezkedett el, a najmanoktól távolabb északra a kirgizek éltek. Északon az erdős régióig húzódott a karakitaj terület. A Karakitaj Birodalom tehát Belső-Ázsia közepét foglalta magába, a történelmi Turkesztánt.

A nem túl nagy létszámú hódító karakitajok képviselték a mongol etnikai elemet. Ők a népesség csak elenyészően kis százalékát tehették ki, s lényegesen nem befolyásolhatták a terület etnikai képét. A turkesztáni városokban ősidők óta iráni nyelvű lakosság élt, s ezek a városlakó tádzsikok egészen napjainkig fennmaradtak Szamarkandban, Buharában, Taskentben és más városokban. Balaszagun, a karakitajok fővárosa környékén nomád karluk törzsek éltek, Kásgárban, Hotánban, Szamarkandban és környékén pedig a török Karahanidák, akik a félig letelepedett nomádokat képviselték. A Tarim-medence keleti városállamaiban, így elsősorban Turfánban a 9. században idetelepült ujgurok laktak, akik már szinte teljesen magukba olvasztották az ősi indoeurópai tohár és iráni lakosságot. E rendkívül tarka etnikai konglomerátumban a kis létszámú hódító karakitajok elsősorban Balaszagun környékén húzódtak meg.

A Karakitaj Birodalom gazdasági élete a letelepült és nomád gazdaság kettősségén alapult. A hódítók az elfoglalt ősi kultúrterületek hagyományos gazdaságát nem érintették, az állandó rablás és pusztítás, amely az oguzok és türkmenek iráni és közel-keleti szereplését jellemezte, a karakitajok esetében nem állt fenn. Ők „kulturáltabb” hódítók voltak, s kesztyűs kézzel bántak a meghódított terület népével. Az oázisokban levő falvak, kisebb települések környékén a mezőgazdaság virágzott, a nagyobb városok a kézműipar s a kereskedelem központjai voltak. A mezőgazdaságot a régi időkre visszanyúló öntözéses gazdálkodás jellemezte. A folyók vizét a szántóföldekre vezették, s így elérték, hogy minden évben volt termés, és sohasem volt éhínség. A turkesztáni oázisok mezőgazdaságáról elragadtatott hangon emlékeznek meg a korabeli muszlim kútfők. Részletesen leírják például a Zarafsán folyó völgyében lévő öntözéses gazdálkodást, {123} s értesülhetünk róla, hogy a gyapot, szőlő, alma, hagyma, dinnye voltak a legelterjedtebb kultúrnövények.

A letelepült lakosság életében is szerepet játszott az állattartás, különösen a ló, a szarvasmarha és a teve. Az utóbbi, különösen az egypupú, a karavánutak nélkülözhetetlen állata volt. A karakitajok Liao mintára továbbra is kínai feliratos pénzt verettek a maguk számára, de az alávetett muszlim területeken mindenütt meghagyták az arab betűs hagyományos pénzverést.

Turkesztán városai a kereskedelem nagy központjai voltak, ahol a legkülönbözőbb kereskedők laktak vagy fordultak meg. A Kínával való kereskedelemben igen nagy szerepet játszottak a kelet-turkesztáni ujgurok, akik a Tangut Birodalmon áthaladva érték el a Középső Birodalmat. Szamarkandban és Hívában, Hvárezm fővárosában például igen nagy zsidó kereskedőkolónia is élt.

A karakitaj hódítók a hagyományos nomád gazdálkodást folytatták, mely az állattartáson alapul, s vadászattal egészül ki. Nem laktak városokban, s fővárosuk is Balaszagun mellett helyezkedett el, valójában egy nagy kiterjedésű sátortábor volt. Ha pártolták is a városi kultúrát, akárcsak a Karahanidák, tehát elindultak a civilizálódás útján, ők maguk nem nagyon vettek részt benne. A meghódított területek lakosságával elsősorban az adóztatás kapcsolta őket össze, s ez már átvezet bennünket a karakitaj államszervezet kérdéséhez.

Mint emlékezhetünk, Észak-Kína államszervezetét a hódító Liao-dinasztia a nomád és letelepült lakosság kettős felosztásával hozta létre. Ez a kettősség, ha nem is olyan következetesen, de végigvonul a Karakitaj Birodalom szervezetén is. A fővárosban, Balaszagunban székelő központi kormány felépítése a Liao-dinasztia hagyományán alapult. Ez a központi kormányzat azonban csak a Balaszagun környékén elhelyezkedő nomád karakitajok fölött gyakorolt közvetlen hatalmat, az összes többi terület a helyi közigazgatás kezén maradt. Így például egész Transzoxiana, Szamarkand központtal, a Karakitaj Birodalmon belüli vazallus állam volt. Bár helyi uralkodó ült Szamarkandban, de őt bármikor le lehetett váltani, ha karakitaj szempontból nem volt megfelelő. A gürkántól kapta a szamarkandi uralkodó hatalma jelvényeit, a kínai hagyományra visszamenő ezüsttáblát, a pajcét és a pecsétet.

Mint minden nomád állam, a karakitaj is fő feladatának a pénzügyi ellenőrzést, azaz a meghódított területek adóztatását tartotta. Az adót háztartások után vetették ki egy évre, s az adó beszedését és elküldését minden városban az uralkodó kiküldöttje ellenőrizte, akinek perzsa neve sahna/sihna, török neve pedig baszkak volt. A mongol korban különösen nagy jelentőségre tettek szert az uralkodói hatalomnak e képviselői, akiket akkor már mongol terminussal darugának neveztek.

Az államhatalmat a hadsereg tartotta fenn, mely tipikus, könnyűlovasságra építő, mozgékony nomád hadsereg volt. A meghódított területeken nem volt karakitaj katonai jelenlét; leszámítva a sahnának kis fegyveres kíséretét, a karakitajok csak Balaszagun környékén állomásoztak. De ha lázadás tört ki, rögtön ott termett a katonaság, s minden kételyt eloszlatott, ha valaki elfelejtette volna, hogy karakitaj uralom van. A meghódított muszlim területeken sok utazó alig vette észre a karakitaj uralmat, hiszen katonailag {124} nem voltak jelen, s a gazdasági és kulturális életet is érintetlenül hagyták. A lázadás nyílt jelének számított azonban már az is, ha a pénteki imába valamilyen más uralkodó nevét foglalták, és a helyi arab feliratos pénzre nem a helyi uralkodó, hanem mondjuk a hvárezmi sah neve került. Ilyenkor nem késlekedtek a karakitajok sereget küldeni és rendet teremteni. Nyílt lázadásnak számított az is, ha az uralkodói hatalom képviselőjét, a sahnát megölték, mint például 1209-ben a kocsói ujgurok tették az ottani karakitaj felügyelővel.

A Karakitaj Birodalom etnikai és gazdasági komponenseinek összetettsége kulturális téren, a nyelvhasználat és vallás terén is megmutatkozott. A Liao-kultúra kettőssége tovább élt a karakitajoknál is, s az előkelő ifjak kettős, kitaj és kínai nevelést kaptak. A hivatalos nyelv a kínai volt, bár egy irat sem maradt fenn. De a meghódított terület népességével való érintkezésben a perzsa és az ujgur nyelvet is használták. Vallási téren a karakitajok alapvetően őseik hitét vallották, felszínes buddhista elemekkel keverten. A meghódított török és iráni nyelvű népek az iszlámot követték, de jelentős területek hódoltak a nesztoriánus kereszténységnek is. Kásgárban püspökségük volt, s komoly központjuk volt a Csu folyó környékén is. Innen és e korból rendkívül érdekes török nyelvű nesztoriánus sírfeliratok maradtak fenn. A karakitajok vallási politikáját a régi nomád szokás szerint a tolerancia jellemezte.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 248–249.

E. BRETSCHNEIDER, Mediaeval researches from Eastern Asiatic sources I. London, 1910. 208–235 (kínai források angol fordítása); K. H. MENGES cikke (619–674) a karakitajokról WITTVOGEL–FENG könyvében (l. a „Kitajok és dzsürcsik” c. rész bibliográfiáját).

A „János pap”-legendáról: F. ZARNCKE, Der Priester Johannes I. Abhandlungen der philologisch-historischen rolee der königlich sachsischen Gesellschaft der Wissenschaften 7(1879), 827–1030; II. uo. 14(1883), 1–186; V. SLESSAREW, Prester John, The Letter and the Legend. Minneapolis, 1959.

4. 4. Hvárezm

Már a szeldzsuk és a karakitaj történelem során is többször esett szó Hvárezm államáról, amely a 12. században lépett a történelem előterébe. Hvárezm, vagy modern perzsa kiejtéssel Horezm, az Aral-tótól délre elhelyezkedő területet foglalja magában, lényegében az Oxus/Amu-darja alsó folyásának vidékét, ahol termékeny oázisok húzódnak, míg a folyótól távolabb mindenütt sivatagos táj található. Régi iráni terület ez, a neve is iráni eredetű, már az Avesztában és az óperzsa feliratokon (Kr. e. 5. század) is előfordul. A 7. század végétől fokozatosan Hvárezm és Transzoxiana is az iszlám világ része lett. A 10. században az arab geográfusok (Isztahrí és Ibn Haukál) részletes leírásokat {125} közöltek Hvárezm virágzó muszlim országáról. Fővárosa ekkor Kath, amely az arabok által Dzsajhúnnak nevezett Amu-darja északi partján feküdt. Második legnagyobb városa Dzsurdzsánijja vagy Ürgencs, az Amu-darja bal partján helyezkedett el, a mongol korban ez lett Hvárezm fővárosa. Nem messze Ürgencstől találjuk Híva városát, mely jóval később, a 16. századtól kezdve a Hívai Kánság székhelye volt. Hvárezm területe a 7. századtól kezdve a kínai forrásokban is e néven szerepel. Nem kétséges, hogy Hvárezmnek óriási szerepe volt a nemzetközi kereskedelmi forgalomban. A Bizáncból, Iránból és Kínából jövő kereskedelmi utak találkozópontján feküdt, s a tőle északabbra elhelyezkedő steppei népekkel is élénk kereskedelmet folytatott. A 7–8. századtól egyre több török elem telepedett be Hvárezmbe, bár a városlakók zöme továbbra is iráni maradt. Az ürgencsi Mámúnida-dinasztia (995–1017), majd a Gaznevidák (1017–1034) rövid uralma után a szeldzsukok vették át a hatalmat. A szeldzsukok hvárezmi helytartóik útján kormányoztak, s ezek közül a török (feltehetően oguz) Anús-tigin 1077 tájt lett helytartó. Utódai már felvették a Hvárezmsah címet, és bár a szeldzsukok adófizetői voltak, sokszor igyekeztek kibújni a szeldzsuk fennhatóság alól. Láthattuk, mennyi baja volt Szandzsár szultánnak Atsziz hvárezmi sahhal. Szandzsár halálával, 1154-ben az egész iráni világra anarchia borult, megszűnt a szeldzsukokéhoz hasonló erős központi hatalom, a szeldzsukok egyedüli örökösének Hvárezm érezhette magát. A 12. század második fele Hvárezm fokozatos felemelkedésének az ideje. Egészen rövid időre egy nagy Hvárezmi Birodalom jött létre, melyet mielőtt még kivirágzott volna, Dzsingisz hadai elsöpörtek a föld színéről. A szeldzsukok bukása után még nem érkezett el a teljes önállóság ideje, mivel az új keleti hódítók, a karakitajok tették a hvárezmieket adófizetőikké.

1172-ben meghalt Il-Arszlan sah, s két fia, Aláaddín Tekes és Szultán-sah kezdte meg élethalálharcát a trónért. Tekes a karakitaj protektor segítségét kérte, és sikerült is ily módon öccsét maga alá gyűrnie, aki Észak-Horászán kormányzója lett. De ekkor fejébe szállt a dicsőség, és azt hitte, hogy elérkezett az ideje a karakitaj hatalom lerázásának. Az adó begyűjtésére érkezett karakitaj követet, annak állítólagos hetyke modoráért megölette, s ez egyértelmű kihívást jelentett a karakitajokkal szemben. A karakitajok akkor Szultán-sahot támogatták, és segítségükkel Szultán-sah el is foglalta egész Horászánt, mely már évtizedek óta az oguz törzsek keltette anarchia állapotában élt. De Hvárezmből nem sikerült Tekest kiűzni, s mikor 1193-ban Szultán-sah meghalt, Tekes Horászánt ismét a birodalomhoz csatolhatta. A következő évben, 1194-ben, mint arról a szeldzsuk történelem során szó volt, III. Togrilt, az utolsó szeldzsuk uralkodót Nyugat-Iránban leverte Tekes, s így egész Hvárezm és Irán egy kézben egyesült.

Tekes fia, Aláaddín Mohamed 1200-tól 1220-ig uralkodott Hvárezmben, s alatta lett az ország igazi nagyhatalom. Élete nagy hódítása, amivel lényegesen kitágította birodalmát, a Gúrida állam megszerzése volt. A Gúridák a 12. század második felében a Gaznevidákat felváltó dinasztia volt. A Gúridákkal, akik nevüket az afganisztáni Gúr hegységről kapták, ahol lázadó mozgalmukat elindították, egy afgán, tehát helyi iráni uralkodóház került Afganisztán élére. A török eredetű Gaznevidák több mint két évszázados uralma leáldozott. A Gaznevidák először pandzsábi területeikre szorultak vissza {126} a tulajdonképpeni Afganisztánból, majd hamarosan ez is a Gúridák kezére került. A Gúridák a 12. század végére a Gangesz medencéjét is magukénak mondhatták; a helyi indiai maharadzsák egymás után hódoltak be nekik. A Gúridák tehát sajátos iráni–indiai államot hoztak létre, mely formáció nem először és nem utoljára alakult ki a történelem során. Afganisztán földje önként kínál lehetőséget egy ilyen geopolitikai alakulat létrejöttéhez. Észak felől nyitva áll a nomád hódítók előtt, délkeleti irányban pedig India felé vezet az út. Sokszor szerezték meg nomád hódítók Afganisztánt, majd birodalmukat mintegy természetes irányban India felé tágították. Emlékezhetünk a Kusán Birodalomra, mely szintén egy iráni–indiai államalakulat volt, s most láthatjuk, hogyan jött létre még nagyobb kiterjedéssel a Gúridák állama. Bábúr, a timurida herceg a 16. században szintén északi irányból, Afganisztánból tört be Indiába és alapította meg a nagymogulok birodalmát.

A Gúrida expanzió ezután északnak fordult, és Hvárezmmel találta magát szemközt. 1204-ben becsaptak Hvárezmbe, Mohamed ekkor karakitaj segítséget kért és kapott. Hezaraszpnál nagy csatában verte le a betolakodókat, rögtön utána ellentámadásba lendült. Fegyverének útját a hadiszerencse kísérte, s 1215-ig lényegében az egész Gúrida állam az övé lett, miután sorra foglalta el a jelentős városokat, Heratot, Gúrt, Gaznit. Nemsokára Szamarkand és Buhara is elpártolt a karakitajoktól, s neki fizetett adót. Amikor Oszmán, az utolsó Karahanida uralkodó ellene fordult, bevonult Szamarkandba, Oszmánt kivégeztette, s ezzel egész Transzoxianát birodalmához csatolta.

S ekkor, egy nagyhatalom születésének pillanatában, rögtön megjelent a bukás árnyéka. Még pár év és feltűnt a nagy mongol hódító, Dzsingisz kán, s elsöpörte Mohamed épphogy csak létrejött Hvárezmi Birodalmát. A tiszavirág-életű Hvárezmi Birodalomnak nem volt ideje megszerveződni, túl nagy volt a különbség az eltérő kulturális és politikai hagyományú birodalomrészek között. Így nem csoda, hogy könnyű prédaként hullott a világhódító mongol kezébe. Mohamed 1220-ban meghalt, s fiának, Dzsaláladdínnak sem sikerült már a mongol hullámot feltartóztatnia.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 285–286.

Két újabb monográfa: I. KAFESOGLU, Harezmsahlar devleti tarihi (485–618/1092–1221). Ankara, 1984² (első kiadása 1956-ban); Z. M. BUNIJATOV, Gosudarstvo Horezmsahov-Anusteginidov 1097–1231. Moskva, 1986.

Horezm régi történetére és az ott folyó régészeti ásatásokra l. Sz. P. TOLSZTOV, Az ősi Chorezm. Budapest, 1950 (a szerző tudományos munkáinak népszerű változata).

Th. S. NOONAN, Khwarazmian Coins of the Eight Century from Eastern Europe: Post-Sasanian Interlude in the relations Between Central Asia and European Russia. AEMAe 6(1986), 243–258.

{127}