A régi Belső-Ázsia története

6. 6. A kirgiz epizód

Az Ujgur Kaganátus megdöntőiről, a kirgiz törzsszövetségről már párszor hallhattunk az eddigiek során. Őseik, a kínai források kienkunjai a Kr. e. 1. század közepén az Irtis folyó felső folyásánál éltek. Később, a Kr. u. 1. század folyamán vándorolhattak Felső-Jenyiszej vidéki szállásterületeikre, a mai Tuva vidékére. Itt éltek a türk és ujgur kor idején is, türk, illetve ujgur fennhatóság alatt. Az ujgurok leverése után mintegy 80 évig (840–kb. 920) urai a mai Mongólia területének. A kirgizek eredetileg nem voltak török nyelvűek, hanem valamilyen ma már ismeretlen és kihalt ún. paleoszibériai nyelvet beszéltek. A türk korszakban (6–8. század) fokozatosan eltörökösödtek, s ez a folyamat feltehetően egészen a 9. századig is elhúzódhatott. A türk korban, a birodalom peremén élve a nomád türk kultúra bizonyos elemeit, így a rovásírás ismeretét is elsajátították. Erre utal a sok rövid sírfelirat, amely a Felső-Jenyiszej vidékén került elő. A kirgiz uralom a mongóliai területeken nagy civilizációs visszaesést jelentett, mind a türk, mind az ujgur uralomhoz képest. E két utóbbi birodalom esetében megjelentek a különböző írásbeliségek, és a társadalmi fejlődés át-áttörte a törzsi kereteket, igazi államiság volt {90} formálódóban. Valószínűleg azoknak van igaza, akik szerint az ujgurok Mongóliából való kivonulásával ez a terület évszázadokra elvesztette a civilizálódás esélyeit. De a kirgizek rövid, történeti léptékkel mérve epizódszerű uralmuk után éppúgy elhagyták ezt a területet a hódító kitajok elől menekülve, mint elődeik, az ujgurok. A következő 250 év alatt a mongóliai nomád birodalmak kiestek a fő történések útvonalából, s ez a terület csak a 12. század végén kapcsolódhatott be ismét a világtörténelem fő áramába Dzsingisz kán és mongoljainak felemelkedése révén.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 246–248.

V. BARTOL’D, Kirgizy. Istoriceskij ocerk. In: Socinenija II/1, Moskva, 1963. 471–500.

7. 7. Kanszui ujgurok

840-ben a győztes kirgiz hadak bevonultak Ordu-balikba, az ujgur fővárosba. Bár ez az ujgur politikai nagyhatalom végét jelentette, de nem az ujgurokét általában. Míg a zsuanzsuanok és a türkök jelentős része beolvadt a soron következő nomád birodalmak népelemeibe, addig az ujgurok déli és délnyugati irányba elmenekültek, lényegében kiürítvén addigi szállásterületeiket. Ez volt fennmaradásuk titka: új körülmények közé kerültek, ahol identitásukat még hosszú évszázadokig meg tudták őrizni, sőt kulturális virágzásuk a nagy birodalom bukása után ekkor következett be.

Tizenhárom ujgur törzs, vagy talán inkább nevezzük nemzetségnek, mely a kagán szállásterülete körül helyezkedett el, dél felé, a kínai határvidékre menekült, s már a következő évben, 841-ben vezetőjüket, Vukiát kagánná választották meg. De Kína, a hivatalos jó barát ridegen fogadta a menekülteket. A kínaiak nem tudták elfelejteni a sok zsarolást, rablást, a kellemetlen perceket, melyeket az ujgurok okoztak nekik mintegy száz év leforgása alatt. Kaján örömmel nézték az ujgurok leveretését és pusztulását. Nem engedték be őket Kínába, csak némi élelmet adtak nekik könyöradomány gyanánt. Örömmel láttak hozzá a gyűlölt idegen vallás, a manicheizmus felszámolásához is, hiszen most már nem védte Máni papjait az ujgur fejedelmi hivatal által kicsikart privilégium. 843-ban a manicheus egyházi birtokokat elkobozták, a szent könyveket és festményeket pedig nyilvánosan elégették. A szétmorzsolódott, lerongyolódott ujgurok jelentős része Vumuszinak, Vukia egyik rokonának vezetésével behódolt Kínának, Vukiát pedig 846-ban egy lázadó ujgur ölte meg. 848-ig lényegében eltűnt a Kínába menekült ujgurok csoportja.

Jobban járt az a nyugat felé menekült 15 ujgur törzs vagy nemzetség, amely két csoportra vált szét. Az egyik a mai Szinkiang területére ment, s Bes-balik (Pejting) és Kucsa (Anszi) között, a Középső- és Keleti-Tien-sanban telepedett meg. Ezeknek a tien-sani ujguroknak a sorsát a következő részben vesszük szemügyre. Most kövessük a másik {91} csoport útját, azokét az ujgurokét, akik Északnyugat-Kanszuba érkeztek meg. Kanszu igen fontos összekötő kapocs volt Kína és Kelet-Turkesztán között. A Kuku-nór és a Nan-san vidékén helyezkedik el, északról a Góbi sivatag, keletről az Ala-san hegység határolja. A 3. század közepén egy feltehetőleg mongol ajkú nép, a tujühunok alapítottak e területen birodalmat (róluk majd a Tibetet tárgyaló részben lesz szó), melyet 663-ban a tibetiek hódítottak meg. A 9. század közepére tibeti többségű lakosságot feltételezhetünk e vidéken, de jelentős számú kínai is élhetett itt. A kínai lakosság a városokban tömörült, főleg Kancsou és Sacsou városában laktak jelentős mennyiségben. Különösen nagy múltú volt Sacsou városa (neve ’homokváros’-t, ’homokkörzet’-et jelent a kínaiban). A nagy Han-császár, Vuti Kr. e. 111-ben a kínai Nagy Fal egyik kapujától nyugatra, ahomoksivatagtól keletre alapította meg Tunhuang erődített városát és a város körzetét. Tunhuang a Han-kortól fogva Kína nyugati őrkapuja volt, minden nyugatra induló kínai utazónak és követnek utolsó kínai állomása. Az első Tang-császár 622-ben alapította meg Sacsout, a homokvárost és körülötte a közigazgatási körzetet, közvetlenül Tunhuang őrhelye mellett. Mikor Hüancang, a kínai buddhista zarándok 629-ben Kínát elhagyta nyugati irányban, Tunhuangot említi, míg tizenhat év múlva visszatértében már Sacsou város neve szerepel beszámolójában. A három nagy kelet-turkesztáni karavánút itt ágazott szét, s a nyugat felől jövő utazók itt léptek be Kína területére. A Ming-korban (1368–1644) Sacsou még fontos katonai őrhely volt, majd fokozatosan jelentőségét vesztette, s a 19. században már jelentéktelen járási székhely Kínában. A 18. században ismét visszaállították a régi Tunhuang nevet. Hogy ily hosszasan időztünk Tunhuangnál, nem véletlen, mert a legszenzációsabb kéziratos és régészeti leleteket a régi Belső-Ázsiából éppen itt találták meg a 19–20. század fordulója táján.

A 9. század közepén tehát tibeti és kínai környezetbe érkeztek meg az ujgurok, de kisebb töredék népek is megtalálhatók voltak e tarka etnikumú területen, amelyek közül csak a mongol eredetű tujühunok maradványait és a satókat említsük most. A satók egy csujüe nevű nyugati türk törzsből származtak, mely a Bar-köl vidékén élt. A 8. század végén a tibetiek Nyugat-Kanszuban Kancsou vidékén telepítették le őket, majd innen menekültek 808-ban Ordoszba. A 10. század fordulóján jelentős szerepet játszottak a Tang-dinasztia bukása körüli harcokban, s a 10. század folyamán, a kínai történelem Vu taj ’Öt dinasztia’ néven ismert, zűrzavaros korszakában több kínai dinasztia alapítói lettek. A sa-to név, mely kínaiul ’homoksivatag’-ot jelent, feltehetőleg a török–mongol csöl (kínai átírásban csujüe) ’sivatag’ szónak a fordítása.

E sok népelem jelenléte érthetővé teszi, hogy mikor a 9. század közepén a tibeti hatalom meggyengült, és Kínában is vészesen közelgett a Tang-dinasztia bukása, hosszú időre káosz és anarchia borult Kanszura. Tibetiek álltak az egyik oldalon, kínaiak és ujgurok – egyelőre még egy táborban – a másikon. 848-ban Sacsouban kínai lázadás tört ki a tibetiek ellen. A következő években a Keleti-Tien-san városai, így Szicsou (Turfán) és Icsou (Hámi), valamint Északnyugat-Kanszu a tibetiektől elszakadt, s a Kínához csatolt területek Sacsou központtal Kuej-i-kün néven szálltak vissza Kínára (a név jelentése ’az igazságossághoz való visszatérés’). E harcokban az ujgurok a kínaiakat támogatták, {92} s közben egyre nagyobb befolyásra tettek szert. De Kanszu meghódítása jóval lassabban ment, mint a tien-sani városállamoké. 872-ben ugyan sikerült Kancsout a tibetiektől elvenniük, de már két évvel később kiűzték őket. Végül csak a 9. század végére sikerült hatalmukat megszilárdítani egész Kanszuban.

A Tang-dinasztia bukását követő Vu taj, azaz ’Öt dinasztia’ korszakában (907–960) az ujgur uralom teljesen konszolidálódott Kanszuban, központjuk Kancsou és Sacsou lett. A kínaiakkal igen szoros diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatban álltak. Minden új kínai császárhoz követséget menesztettek, s nem késlekedtek egy-egy új kagánjuk trónra lépését is a kínaiakkal elismertetni. Kanszu kulcsszerepét a Nyugat és Kína közötti kereskedelemben az ujgurok ügyesen használták ki, és rövidesen Kína legjelentősebb kereskedelmi partnerévé nőtték ki magukat. A negyvenes évektől kezdve egyre gyakrabban tűntek fel nagy karavánok a kínai fővárosban, melyek a legkülönfélébb árukat hozták Nyugat felől. Nem csoda, ha e gazdag karavánok vonzották a rablótámadásokat, melyeket a fegyveres kíséret ellenére sem tudtak teljesen semlegesíteni. Elöl jártak a fosztogatásokban a tangutok, ez a tibetivel rokon nép (róluk is a Tibettel foglalkozó részben lesz szó). A tangutok a 7. század végén és a 8. században Ordoszban telepedtek le, s innen csaptak le, átkelve a Sárga-folyón és az Ala-san hegységen, a Kanszun átvonuló karavánokra. Ez az egyre veszélyesebb ellenség lesz majd a 11. században akanszui Ujgur Birodalom megdöntője.

A kanszui ujgurok egész 10. századi történetét a két nagy városállam, Kancsou és Sacsou közötti rivalizálás jellemezte. Mindkettő a másikat akarta uralma alá hajtani, sez hol az egyiknek, hol a másiknak sikerült. A 10. század elején Kancsou formálisan még Sacsou alá tartozott, amely a már említett kínai Kuej-i katonai körzet székhelye volt. A 10. század elején a Tang-birodalom felbomlott, Kína egysége megszűnt. Ezt azavaros időszakot használta ki 905-ben Sacsou kínai kormányzója, elérkezettnek látván a pillanatot, hogy egy nagy Ujgur Birodalom létrehozására gondoljon, melynek központja Sacsou lenne. Úgy gondolta, hogy kihasználja Sacsou kedvező köztes helyzetét, s északon a tien-sani ujgurokkal, délen pedig a kancsoui ujgurokkal egyesülve egy nagyobb államot tud létrehozni. 905-ben a sacsoui kormányzó, Csang Csengfeng megalapította a „Nyugati Han Kin-san Birodalmá”-t. Északon sikerült maga alá gyűrnie Hámit és Turfánt, de a kancsoui ujgurokkal nem bírt, s 911-ben végleges vereséget szenvedett tőlük. Hol az egyik, hol a másik ujgur állam kerekedett felül, de úgy látszik, hogy a 970-es évekre sikerült Kancsounak a hegemóniát megszereznie. Egy levélben ugyanis, melyet a kínai császár írt 976-ban a kancsoui uralkodónak, azt a „Kan[csoui és] Sacsoui ujgurok kagánjá”-nak titulálja. A címzés későbbről is előfordul, így a kancsoui ujgur hegemónia valószínűsíthető a 10. század végétől.

A 10. században kezdődött meg Észak-Kína egyesítése a nomád eredetű kitaj Liao-dinasztia hatalomra jutásával. Az első Liao-császár alatt barátságos volt a viszony a kitajok és ujgurok között. Mikor 924-ben a császár elfoglalta az Orhon-vidéket, elűzve onnan a kirgizeket, nagylelkűen felajánlotta a kanszui ujguroknak, hogy térjenek vissza ősi szállásterületükre. De az ujgurok már megszokták új környezetüket, asszimilálódtak a letelepedett városi élethez, nem óhajtottak visszatérni, és elutasították a császár {93} ajánlatát. A 11. század elejére azonban döntően megváltozott a helyzet. A Liao-dinasztia erősödésével Észak-Kína egyre inkább expanzív politikába kezdett, s nyugati terjeszkedésével közvetlenül kezdte veszélyeztetni a kanszui ujgurokat. 1006-ban Sacsou már az övék, s a kancsoui kis ujgurságnak a kínai és az egyre erősödő tangut hatalom veszélyével kellett szembenéznie. A két nagy ellenséggel szemben nem sokáig tarthatta magát a parányi ujgur állam, 1028-ban be is következett a vég. A tangutok elfoglalták Kancsout, majd pár év alatt egész Északnyugat-Kanszut uralmuk alá hajtották. A kanszui ujgurokat nagy számban kezdték tangut területre áttelepíteni. A tangut vezér, Csao Jüanhao most már Kínától is teljesen függetlenedett, és császárnak nyilvánította magát. A Tangut Birodalom megszületett, a kanszui ujgurok pedig eltűntek egy ideig a forrásokból, de nem pusztultak el és szívódtak fel teljesen. A Tangut Birodalom korából, a 11–12. századból hallunk még újra róluk a kínai forrásokban szali vejvuer, azaz a szari ujgur ’sárga ujgur’ néven. Pár ezer sárga ujgur fennmaradt mind a mai napig Kanszuban. Török nyelvet beszélnek és buddhista vallásúak. Sajátos maradványai, kövületei egy rég letűnt kornak, akárcsak a kínai határvidék nem egy másik ott maradt török vagy mongol néptöredéke. Kis idő kérdése valószínűleg, hogy ők is végleg elsüllyedjenek a kínai népesség tengerében. A sárga ujgurok, saját nevükön szarig jugurok nekünk magyaroknak is tartogatnak egy kis érdekességet. Ők az a nép, amelynek nevére hosszú évtizedes tibeti tartózkodása után rábukkant a forrásokban Kőrösi Csoma Sándor. Ifjúkori álma, a magyar őshaza megtalálásának lehetősége még egyszer felcsillant, s el is indult több mint ötven éves fővel a sárga ujgurok földjére. A nevükben szereplő ujgur népnévnek azonban nincs köze van a magyarok idegen nyelvi Hungarus nevéhez. Így csak hálásak lehetünk a sorsnak, hogy az örökifjú vándor nem érhetett álmai földjére, s így álmai sem fakulhattak meg.

A kancsoui ujgur állam élén a kagán állott. Rangban következett utána a kancellár, kínai nevén cajhiang, akit később a hasonló nevű miniszterektől való megkülönböztetés végett szoven cajhiangnak, azaz szagun-kancellárnak neveztek. A szagun török méltóságnév, amely ismereteink szerint a 10. századi karlukoknál fordult elő először. A kagán, a kancellárja és a kilenc miniszter gyakorolta a fő hatalmat, de különösen nagy szerep jutott a kagán anyjának és rokonságának is. Azt mondhatjuk, hogy az állam élén a kagánnak, a kancellárnak és a kagán anyjának „triumvirátusa” állott. Az ujgurok szervezetileg négy törzsre oszlottak, melyeket a kínai források a „négy család” néven említenek. Nyilván e törzsek egy része egyezett a Mongóliából elmenekült törzsek egy részével, de csak egy törzset tudunk biztosan azonosítani, s ez éppen az uralkodó családjának a törzse, mely azonos volt az Ujgur Birodalom-kori vezető törzsével, a jaglakarral.

{94}

BIBLIOGRÁFIA

Az alapvető kínai források fordítása és magyarázata: A. G. MALJAVKIN, Materialy po istorii ujgurov v IX–XII vv. Novosibirsk, 1974.

A kanszui ujgurokkal egészben, illetve részben három kiváló monográfia foglalkozik: J. R. HAMILTON, Les Ouighours a l’époque des Cinq Dynasties d’apres les documents chinois. Paris, 1955; E. PINKS, Die Uiguren von Kan-chou in der frühen Sung-Zeit (960–1028). Wiesbaden, 1968; A. G. MALJAVKIN, Ujgurskie gosudarstva v IX–XII vv. Novosibirsk, 1983. 29–115, 230–238.

A sato/csujüe törzsről: GROUSSET 126–127.

A sárga ujgurokról és Kőrösi Csomáról: LIGETI L., A jugarok földje. MNy 27(1931), 300–314.

8. 8. Turkesztáni ujgurok

A legnagyobb történeti jövő arra az ujgur menekültcsoportra várt, amely a 840-es években Kelet-Turkesztánba, a Tien-san vidékére érkezett. Miután egy jelentős részük levált, s délre vonulva a kanszui ujgurságnak vetette meg alapjait, a maradék rész Pang-tegin, az ujgur uralkodó nemzetségből származó herceg vezetésével továbbvonult nyugatnak. Mielőtt Pang-tegin ujgur népének honfoglalására rátérnénk, vessünk egy pillantást Kelet-Turkesztánnak az ujgur betelepülés előtti arcára.

Kelet-Turkesztánt sajátos földrajzi helyzete már a legrégibb időktől fogva különböző civilizációk keresztútjába állította. Ázsiának ez a „közepe” a Keletet a Nyugattal összekötő transzkontinentális utak mentén feküdt, és a híres Selyemút révén már az ókorban bekapcsolódott a kereskedelmi áruk s a nyomukban jövő szellemi áruk forgalmába. Kína, India, Irán, a Római, majd a Bizánci Birodalom küldözgette anyagi és szellemi termékeit Kelet-Turkesztán sivatagjain és oázisvárosain át. Az eredmény nem is lehetett kétséges: Eurázsia számos népe, kultúrája, vallása és művészete hagyta ott letörölhetetlen nyomát. Az önálló, egész Kelet-Turkesztánt átfogó állam kialakulásának a táj adottságai sem kedveztek: a civilizáció itt a Tarim-medence északi részén a Tien-sanban és a Takla-Makán sivatag déli részén húzódó, egymással csak lazán összefüggő városállamokban született meg. A terület ősi lakossága indoeurópai nyelveket beszélt. Már jóval a Krisztus születése előtti időkben jutottak ide nyugat–keleti irányú népvándorlásuk során különböző iráni népek és olyan, ma már kihalt indoeurópai nyelvet beszélő csoportok, mint amilyenek a tohárok voltak. A terület mindig Kína érdekszférájában feküdt, először, mint láthattuk, a Han-korban sikerült a kínaiaknak tartósan meghódítaniuk. Ettől kezdve jelentős kínai betelepüléssel is számolhatunk a turkesztáni városokban. De Kína csak laza ellenőrzés alatt tudta ezt a területet tartani, így gyakran hosszú időre ismét kicsúszott a felügyelete alól. A sok-sok kulturális és népi hatás között feltétlenül szem előtt kell tartanunk a belső-ázsiai nomád népek befolyását is. Bár par excellence nem a nomád kultúra vidéke ez a táj, a nomádok már a hiungnu időktől kezdve rendszeresen betörtek ide, s mint a civilizált vidékeket általában, ezt is adóikkal sújtották. E nomád betörések nyomán egy kisebb nomád csoport mindig ottmaradhatott s beolvadhatott a helyi lakosságba.

{95} A kínaiaknak a Tang-korban, a keleti türkök leverése után sikerült Kelet-Turkesztánt ismét a birodalom részévé tenni. 640-ben Anszi néven főkormányzóságot (tuhufu) létesítettek, mely lényegében 790-ig állt fenn, mikor is Kelet-Turkesztán a tibetiek kezére került. Kelet-Turkesztán legjelentősebb városa az ún. „négy garnizon” volt: Bes-balik (kínai Pejting), Turfán (kínai Kaocsang, Szicsou; török Karahodzsa, Kocso), Kara-sahr (kínai Jenci) és Kucsa (kínai Anszi, Kiuce). A sok kínai és török elnevezés a városok és környékük különböző időkből származó nevei, melyek tükrözik a terület soknyelvűségét. Az iráni elnevezéseket itt nem is soroltuk fel, pedig sok esetben ezek voltak a legkorábbiak és szolgáltak a későbbi nevek mintájául (például a török Bes-balik ’öt város’ név egy iráni Pandzsikath ’ua.’ fordítása). A török etnikum megtelepedése Kelet-Turkesztánban már jóval az ujgurok 840 utáni megjelenése előtt elkezdődött. Itt hadd utaljak csak a türk eredetű sato törzs Bar-köl-vidéki jelenlétére (l. a kanszui ujgurokról szóló III. 7. részt), vagy arra a tényre, hogy a baszmilok törzse 750–753 között Bes-balik környékére húzódott, nem sokkal azután, hogy az ujgurok, miután felhasználták segítségüket a türkök megdöntésében, elűzték egykori szövetségeseiket. A baszmilok sorsa különben azért is érdekes, mivel az első török nép lehetett, amely földműves környezetbe kerülvén fokozatosan letelepült, és áttért a földműves életmódra.

A tibeti hódítással ugyan a tibeti betelepülés és kulturális hatás erősödött Kelet-Turkesztánban, de a hatalmat 860-ig, tehát Kelet-Turkesztánból való kiűzetésükig sem tudták szilárdan kezükben tartani. Pár évvel azután, hogy a tibetieknek, karluk szövetségeseikkel együtt, sikerült a kínaiakat és ujgur szövetségeseiket Bes-balikból kiverni, a várost ismét visszafoglalta az ediz törzsből származó ujgur Kutlug kagán (795–805). A 800-as évek elején a legtöbb városban különben a tényleges hatalom visszakerült a helyi lakosság kezébe, így a tibeti fennhatóság nagymértékben formálissá vált.

Mikor Pang-tegin a 840-es években megjelent népével a Tien-san keleti végeinél, az ottani városállamok laza tibeti fennhatóság alatt állottak. De a városokban levő helyi iráni elem és a különböző időkben betelepült törökök a tibetiek ellenségei voltak, és segítették az ujgurok térhódítását. Pang-tegin népéből először egy kisebb rész vált le a Bar-kölnél és délre, Hámiba vonult. Pang-tegin ezután a Tien-san északi lejtőjén vonulva elfoglalta Kara-sahrt, majd Kucsát. Székhelyét először Kara-sahrban ütötte fel. 856-ban már a kínaiak is mint a terület kagánját ismerték el. Különben Pang-tegin, akárcsak a kanszui ujgurok vezetői, az ujgurok uralkodói nemzetségéből, a jaglakar nemből származott.

Két jelentős turkesztáni város, Bes-balik és Turfán azonban nem volt Pang-tegin kezén. A legjelentősebb turkesztáni ujgur állam, melyet Turfáni Királyság vagy Turfáni Fejedelemség néven ismer a szakirodalom, csak később alakult meg. Sajnos a kínai kútfők hiánya és töredékessége miatt a kutatás igen homályos képpel rendelkezik a turfáni ujgur állam eredetéről. 866-ban egy ujgur csoportnak sikerült Bes-balikot és Turfánt elfoglalnia. Hogy ez lehetséges volt, ahhoz nagyban hozzájárult az a tény, hogy 860-ban a kínaiak elűzték a tibetieket e helyekről. Az ujgurok a hatalmi űrt használták ki, és ültek be a két távoli nagyhatalom, Tibet és Kína tisztségviselőinek helyébe. A szakirodalom elég tehetetlenül állt szemben azzal a ténnyel, hogy az ujgurok miért csak ekkor {96} foglalták el e két várost, és hogy miért volt ez az ujgur állam különálló a kucsa–kara-sahri ujgur fejedelemségtől. Az utóbbi időben A. Maljavkinnak sikerült bizonyítania, hogy a 866-os foglalás harcosai nem igazi ujgurok lehettek, hanem az oguz, vagy kínai nevén tielö törzsszövetség egyéb török törzsei. 840-ben az ujgurok és a hozzájuk hűséges oguz törzsek hagyták el a nomád hazát, Mongóliát, de Mongólia nyugati részén levő, ujgurokkal ellenséges törzsek, így többek között a legerősebb ediz törzs egyelőre a helyén maradt. Hiszen éppen az edizek segítettek az új hódító kirgizeknek az ujgurok leverésében. Egy idő után azonban Mongólia új urai, a kirgizek szorongatni kezdték az ott maradt oguz törzseket, és ekkor vonulhattak ezek Bes-balik és Turfán elfoglalására. Ha ez így igaz, akkor a Turfánt elfoglaló törzsek csak politikai eredetüket illetően viselhetik az ujgur nevet, mert alapvetően az oguz/tielö törzsekhez tartoztak. Ezt bizonyítja, hogy a muszlim források mindig tokuzguznak nevezik a turkesztáni ujgurokat. De figyelemre méltó az a tény is, hogy a turfáni uralkodó sohasem viselte a kagán címet, mint a kanszui és kucsai ujgurok uralkodói, akik a vezető jaglakar nemzetségből származtak. A turfáni uralkodó az iduk-kut/idikut ’szent szerencse’ titulust viselte, amely cím már az orhoni türk feliratokon is szerepelt. Érdekes módon éppen annak a baszmil törzsnek avezetőjét hívták így, amely a 750-es években már Bes-balikban települt meg. Ez talán azt is érthetővé teszi, hogy Pang-tegin ujgurjai miért éppen e két várost, Bes-balikot és Turfánt kerülték ki, illetve nem foglalták el.

866 után tehát két ujgur fejedelemség létezett, a kucsai, melyet Pang-tegin alapított, és az újonnan alakult turfáni. Sajnos a 9–10. században nagyon kevés forrásadattal rendelkezünk a turkesztáni ujgur államokról, így még csak töredékes történetüket sem adhatjuk. Tény, hogy a turfáni fejedelemség jelentőségben egyre növekedett. Nem tudjuk, hogy mikor, de lehetséges, hogy már 866 után nem sokkal a kucsai fejedelemség is Turfán alá tartozott. Az ujgur városállamoknak különben a nyugat felől terjeszkedő iszlám veszélyével kellett szembenézniük. A 10. század második felében alakult és szilárdult meg Kásgárban az első török muszlim dinasztia, a Karahanidák uralma. Feltehetőleg a 11. század közepéig már Kucsába is eljutott az iszlám, itt azonban hosszabb ideig megállt terjedése. Kucsától keletre már a nem-muszlim ujgur világ kezdődött. A 11–12. században tehát lényegében a turfáni fejedelemség dominált Kelet-Turkesztán területén. Két legfontosabb városa a már említett Turfán és Bes-balik volt. Tulajdonképpeni fővárosként, mint közigazgatási és politikai központ Bes-balik működött. Láthattuk, hogy ezen a területen telepedtek meg inkább a nomád ujgurok, akik az állam szervezői voltak. Ugyanakkor a fejedelemség kereskedelmi és kulturális központja kétségkívül Turfán/Kocsóba tevődött át. Ez a város a buddhista kultúra egyik fellegvára volt, templomokkal, kolostorokkal, kéziratos és fanyomatos könyvekkel.

Az 1120-as évek végén a Turfáni Fejedelemség a nyugat felé húzódó karakitajok fennhatósága alá került (l. az V. 3. szakaszban), de ez belső ügyeiket lényegesen nem érintette, a függés adó fizetésében jutott kifejezésre. 1209-ben a turfáni ujgurok uralkodója, Barcsuk-idikut behódolt a terjeszkedő Mongol Birodalom fejének, Dzsingisz kánnak. E ténynek mind a két fél számára jelentős következményei voltak. Az ujgurok számára az, hogy a mongolok nem pusztították el államukat és kultúrájukat, a mongolok számára {97} pedig az ujgurok lettek a magasabb kultúra közvetítői. Elég itt most csak arra utalni, hogy a mongolok az ujgur írást vették át és használták majdnem 750 esztendeig. Bár az ujgur politikai önállóságnak teljesen vége lett, az ujgurok még hosszabb ideig éltek egykori fejedelemségük területén. 1270 táján jelentős részük húzódott le Bes-balikból Kocsóba, majd pár évre rá továbbvonultak Komulba (kínai Hámi). 1283–84-ben pedig innnen is továbbmentek a Nan-san vidékére, Kanszuba. Természetesen ezek az elvonuló ujgur hullámok elsősorban a nomád ujgurokat érintették, mivel az ujguroknak az a része, amely megtelepedett és városlakó lett, ottmaradt a régi városokban.

Vitatott kérdés, hogy az ujgurok milyen mértékben maradtak ott Turkesztán városállamaiban a mongol korban és utána. A kérdésnek az ad aktualitást, hogy a mai Kínában, Szinkiangban több milliós török nyelvű kisebbség, az ún. mai ujgurok élnek. Ezek a törökök többségükben a mongol kor után lettek muszlimok, és magukat sohasem nevezték ujguroknak egészen 1922-ig, mikor is hivatalosan kapták meg az ujgur nevet, mely a régi ujgurokkal való történeti folyamatosságra volt hivatott utalni. A mai ujguroknak tehát sok közük nincsen a régi turkesztáni ujgurokhoz, mivel kulturálisan a muszlim törökséghez tartoznak, és tudatilag sem kapcsolódtak a régi ujgurokhoz egészen a legutóbbi időkig. Ha azonban a mai ujgurok etnogenezise szempontjából nézzük a dolgot, vitathatatlan, hogy szerepet játszottak abban az egykori kelet-turkesztáni városállamok népelemei is. Maljavkin álláspontja, amely szerint az ujgurok megmaradtak nomádoknak, nyelvileg eltörökösítették a turkesztáni városlakókat, majd a 13. században kivonultak a területről, nem tartható. De kétségtelenül felhívja a figyelmet egy eddig kellően figyelembe nem vett szempontra: a 10–13. századi turkesztáni ujgur kultúrát és írásbeliséget nyelvileg eltörökösödött irániak és tohárok teremtették meg. Ugyanakkor az ujgurok letelepedése, civilizálódása és a helyi indoeurópai elemmel való etnikai keveredése jóval nagyobb mértékű lehetett, mint azt Maljavkin feltételezi. Eltörökösíteni csak úgy lehetett, hogy jelentős számú ujgur telepedett le és élt a városokban.

Befejezésül erről a sokat emlegetett ujgur írásbeliségről és kultúráról ejtsünk pár szót. Az Ujgur Birodalomból kivonuló ujgurok hivatalos vallása a manicheizmus volt, de ez nyilván csak az uralkodó törzsben és az ahhoz közel álló körökben volt elterjedt. Mindenesetre az ujgurok Turkesztánban a buddhizmus fellegvárába érkeztek, ahol már megérkeztük előtt szanszkrit, kínai, tibeti és tohár nyelvű buddhista írásbeliség létezett. A terület fő vallási és kulturális központja Turfán volt. Az ujgurok nagy része a 10. században már a buddhizmust követte, s az ujgur nyelvű irodalom többsége is a buddhista kánon különböző műveinek a fordításából állt. Ennek az elsősorban tehát fordításirodalomnak a jelentősége kettős. Egyrészt a buddhizmussal kapcsolatos vallástörténeti kutatásoknak páratlanul gazdag forrásai: sok, ma már elveszett vagy más variánsban megőrzött buddhista szöveg csak ujgur fordításban maradt fenn. Másrészt pedig a török nyelvek történetének és a régi török művelődéstörténetnek kimeríthetetlenül gazdag tárházai. Gondoljunk csak arra, hogy az első magyar szövegemlék, az 1200 körül lejegyzett Halotti Beszéd és Könyörgés előtti háromszáz évből a törökség már több ezer oldal terjedelmű szövegemlékkel rendelkezik. Ezek a hihetetlenül értékes régi kulturális emlékek ma Európa nagy gyűjteményeiben vannak, legtöbbjüket ugyanis a 19. század végén {98} és a 20. század első évtizedében tárták fel különböző európai expedíciók. Különösen gazdag anyagot gyűjtöttek a berlini porosz Turfán-expedíciók és Stein Aurél tunhuangi útja során, de jelentős francia és orosz kutatóutak is indultak, később pedig a japánok is csatlakoztak a gyűjtéshez. Az eredmény az, hogy ma a világ leggazdagabb ujgur (és általában régi turkesztáni) anyagai Berlinben, Londonban, Párizsban, Szentpétervárott és egyes japán gyűjteményekben találhatók. Feldolgozásuk a mai napig tart. Történeti vonatkozású ujgur anyag sajnos nagyon kevés van, így a kéziratok publikálása elsősorban a vallás- és művelődéstörténet, valamint a nyelvtörténet számára szolgáltat pótolhatatlan anyagot.

BIBLIOGRÁFIA

SINOR 254–257.

Történetükről: A. G. MALJAVKIN, Ujgurskie gosudarstva v IX–XII vv. Novosibirsk, 1983. 116–194.

A turfáni ujgurok művelődéséről: A. VON GABAIN, Das Leben im uigurischen Königreich von Qoco (850–1250) I–II. Wiesbaden, 1973.