A régi Belső-Ázsia története
Yüklə 0,67 Mb.
|
- Bu səhifədəki naviqasiya:
- 6. 6. Besenyők és úzok
- 6. fejezet - Utószó helyett
- 7. fejezet - Rövidítések
| 5. 5. Magyarok
Nem könnyű feladat a magyarság korai történetét pár oldalon világosan összefoglalni, hiszen a könyvtárnyi irodalom és a szerteágazó problémák puszta áttekintése is óriási erőfeszítéseket követel. A következőkben megkísérlem a magyarság 896 előtti történetének fő eseményeit felvázolni a nyelvészeti és történeti források segítségével, különösen a honfoglalás előtti századok történetét, melyek oly döntőek voltak a magyar etnikum fejlődésében. Egyben ezek azok a századok, amikor a magyarság az eurázsiai steppevidéken élt, és így e korszakbeli története közvetlenül csatlakozik Belső-Ázsia történetéhez. A magyar őstörténetnél különösen hangsúlyoznunk kell a nyelvi és etnikai származás különbözőségét, mert a kettő összekeverése sok félreértésre adott már okot. Természetesen a magyar őstörténetben a magyar nyelvet és annak előzményét beszélő nép kialakulására keresünk választ. De míg a nyelv kontinuus lehet, az etnikum szinte teljesen kicserélődhet; a nyelv mindössze távoli híradóként őrizheti az etnikai keveredések emlékét. Nyelv és etnikum egyaránt szerves része az őstörténeti vizsgálódásoknak. Ezek előrebocsátása után megállapíthatjuk, hogy a magyar őstörténet kiindulópontjaaz, hogy a magyar finnugor nyelv, s legközelebbi nyelvrokonai az obi-ugor néven emlegetett vogulok (manysik) és osztjákok (hantik), ma két kicsiny nyugat-szibériai nép. Valamikor tehát a magyarok és obi-ugorok nyelvi ősei egy nyelvet beszéltek, melyet ugor alapnyelvnek nevezünk. Az ugor ősnép valahol a Középső- és Déli-Urál vidékén élhetett, ugyanakkor megoszlanak a vélemények arról, hogy az Urálon túl, Nyugat-Szibériába is átnyúlt-e egykori lakóhelyük. Az ugor nép halászattal és vadászattal foglalkozott, de nyelvészeti alapon a kezdetleges állattartás és földművelés jelenlétére is következtethetünk. Ismerték a lovat és a kutyát, ló és eb szavunknak ugyanis csak a vogulban és osztjákban van megfelelője. Az ugor nyelvi egység a Kr. e. első évezred közepén bomolhatott fel, feltételezhetően a Kr. e. 6–5. században a Káma-vidékre érkező ananyinói régészeti kultúra hordozóinak megjelenése miatt. A Kr. e. 5. századból valók az első, feltehetően finnugor népekre vonatkozó tudósítások Hérodotosz művében. Azonban Hérodotosz semmilyen adata nem hozható közvetlenül a magyarsággal kapcsolatba, a hérodotoszi jürka népnévnek az obi-ugorok későbbi orosz Jugra elnevezéséhez semmi köze nem lehet. {144} A magyarság önálló élete során igen hamar török nyelvű népekkel került kapcsolatba. A magyar nyelvnek az a mintegy 300, az alapvető szókincsbe tartozó török szava, melyet a honfoglalás előtt vett át, bizonyítja azt a hatalmas hatást, melyet az ugorságból kivált magyarság török részről kapott. E szókincs alapján világosan láthatjuk, hogyan ismerkedett meg török hatásra a magyarság a magasabb szintű állattenyésztéssel és földműveléssel. Kétségtelenül e török szavak jelentős része csuvasos jellegű, tehát valamilyen ogur-bolgár nyelvből került a magyar nyelvbe, de köztörök jellegű jövevényszavaink is szép számmal vannak. Itt merül fel a kérdés, hogy az óriási török nyelvi hatásnak mi a történeti háttere, azaz a magyarság mikor, hol és milyen török népekkel érintkezett a honfoglalás előtti évezred folyamán. S erre a válasz bizony nem is olyan egyszerű. A kérdés egyik nyitja mindenképpen a bolgár-probléma. A magyar nyelvészetben Bárczi Géza kérdésfelvetése óta szokás az Urál vidéki magyar őshaza korából való török jövevényszavakról beszélni. Nyelvtörténeti kritériumok alapján a homok, harang, nyár, nyak szavunkat, s egyéb kritérium alapján az ér igét szokás e csoportba sorolni. Ezek a szavak e nézet szerint akkor kerültek volna a magyar nyelvbe, amikor az már az ugoroktól elszakadva az Urál vidékén élte önálló életét, tehát a Kr. e. 6. és a Kr. u. 5. század között. E feltételezésnek két gyengéje van, s ezáltal bizonyíthatatlan. Nyugat-Szibériában és az Urál vidékén török nyelvű népről ez időben semmit sem tudunk, nem is valószínű, hogy lehettek ott. Az első biztosan török nyelvű nép Európában a 463-as években a Volgától nyugatra megjelenő ogur-bolgár törökség. E kor előtt tehát számottevő, egyáltalán kimutatható török nyelvi hatással nem nagyon számolhatunk a magyar nyelvben. Más részről a Bárczi javasolta etimológiák nyelvi kritériumai egyáltalán nem kényszerítő erejűek, tehát egyelőre Urál vidéki török jövevényszavainkról beszélni elhamarkodott lenne. A nyilvánvaló bolgár-török jövevényszavak tényén túlmenően a magyarság európai nyelveken használatos neve az Ungarus, Hungarian, hongrois stb. is egyértelműen abolgár-török kapcsolatokra mutat. E nevek ugyanis mind egy ószláv ongr alakra mennek vissza, mely az onogur népnévnek az átvétele. A magyarokat a keleti szlávok és Bizánc, majd egész Európa ezen a néven ismerte meg, a magyarságnak tehát valamilyen kapcsolatban kellett lennie az onogurokkal. De hogy ez mikor történhetett és milyen jellegű kapcsolat volt, arra nézve semmilyen útbaigazítónk nincs. Ez a nagy bizonytalanság tette lehetővé, hogy időben olyan nagy eltérések lehessenek az onogur–magyar kapcsolatok kezdetét firtató elméleteket illetően. Semmi támpontunk nincsen, hogy az onogur név mögött mikor sejtsünk már magyarokat. Ily módon egy nagyon elterjedt elmélet szerint, mely a két világháború közti magyar őstörténet-kutatást uralta, s melyet klasszikus formájában Németh Gyula fejtett ki, a priszkoszi népvándorlás onogurjai közt már ott lettek volna a magyarok. E szerint a magyarság nyugat-szibériai hazájából a 460-as években, ogur népek társaságában jött volna a Kaukázus északi előterébe, a Kubán vidékére, ahol a 7. században a Bolgár Birodalom virágzott. Ez az ún. „kaukázusi őshaza” lett volna lakhelyük mintegy 400 esztendeig, s a bolgár függetlenség megszűnése után a 7. század közepétől kazár fennhatóság alatt éltek, majd a 830-as években függetlenedtek a kazároktól, s több nyugati vonulás után 896-ban jelentek meg a Kárpát-medencében. {145} E szép és nagyvonalú őstörténeti konstrukció ellen azonban több tény szól. Először is az onogur népnév megléte még nem elég bizonyíték, hogy e népnév mögött valóban magyarok állnak. Ezenkívül, mint láthattuk, az ogur népek valahol a Kazak-steppe déli részén tanyázhattak, innen lökték tovább őket a szavirok. A priszkoszi népvándorlás belső-ázsiai háttere csak az utóbbi időben lett valamelyest világos, ezért nem csoda, hogy a háború előtt könnyen tehették az ogur népeket Nyugat-Szibériába, a Tobol folyó vidékére. A magyaroknak a 463-as onogur vándorláshoz való kötése tette szükségessé annak a feltevését is, hogy a magyarság valamikor átkelt az Urálon, s Nyugat-Szibériában került kapcsolatba az ogur-törökséggel. Mindez azonban nem bizonyítható. A magyarság legközelebbi nyelvrokonai, az obi-ugorok az ugor egység megszűnése után még több mint egy évezredig az Urál európai oldalán maradtak. A magyarok csak azért keltek volna át az Urálon, hogy csatlakozhassanak az ogurokhoz, akik mellesleg nem is voltak ott? Az obi-ugorok ősei miért nem keltek át az Urálon, s miért nincs nyelvükben jelentős bolgár hatás, mint a magyarban? Túl sok a megválaszolhatatlan kérdés, túl sok az ellentmondás, úgy hogy a nyugat-szibériai magyar őshazát és az ogur vándorlásban való magyar részvétel tézisét nyugodtan törölhetjük őstörténeti hipotéziseink sorából. Ez esetben viszont más magyarázatot kell találnunk a bolgár–magyar történeti érintkezésekhez. Az ugorságból kivált magyarok a Káma–Urál vidékén élhettek, kérdés, mikor s milyen bolgárokkal kerültek kapcsolatba. Az északi, volgai bolgárság csak a 8. század vége felé jutott el a Közép-Volga vidékére, ahol elsősorban a Volga bal partját szállta meg. A magyarok a 9. század első felében már a Don alsó folyásánal vannak, s ez az 50 évnél is kevesebb idő nem tud magyarázatot adni arra a hatalmas bolgár-török nyelvi hatásra, mely a magyarságot érte. Tehát ha nem is zárjuk ki, csak volgai bolgár hatással a magyarságot ért bolgár hatást nem magyarázhatjuk. A magyar nyelv alán jövevényszavai és a török jövevényszavak bizonyos „déli” rétege (pl. a som, kőris szavunk) szintén arra mutat, hogy a magyarság nem lehetett a 9. századig az uráli őshazában. Valamikor tehát délre és nyugatra kellett vonulniuk. Erre vonatkozólag semmilyen történeti utalásunk nincsen, de a fentiek alapján biztosra kell vennünk, hogy az 5. század után valamikor a magyarság a Káma–Bjelaja vidékéről délnyugati irányban lehúzódott a ligetessteppe vidékére, a Volga és a Don közé. Ez az a terület, ahová még felért az onogur-bolgár hatás, és ahol az alán hatás is megmagyarázható. Az oroszság is csak úgy nevezhette a magyarokat ugrinak, azaz onoguroknak, ha délebbre került a magyarság onogur, majd kazár hatás alá. A varég–orosz kereskedők a Volgán és a Donon át jutottak el Itilbe, a kazár fővárosba, a Dont pedig Ibn Hurdádbih a szláv (orosz?) folyónak nevezi. Az onogur kötelékben élő magyarokról igenis itt, a Don vidékén szerezhettek az oroszok tudomást. A magyarságnak egy ága a Volga jobb partján, északabbra, nagyjából a mai mordvin és csuvas területen élhetett, ez lehetett az az ág, melyet Julianus barát a 13. században megtalált. Persze elképzelhető, hogy ez a Volga jobb parti magyar csoport csak a 13–14. században húzódott nyugatra a Volga bal partjáról. Mindenesetre ez az ág valószínűleg még pár száz évig tovább élt, s az orosz forrásokban mozsar/mocsar néven szerepel. Ezeket a Volga-vidéki magyarokat, a mozsarokat az oroszok sohasem azonosítják {146} a 9–10. századi ugrikkal, azaz a középkori orosz irodalomban ugri néven ismert Kárpát-medencei magyarokkal. Ez nyilván azt jelenti, hogy a magyarságnak ez a Volga-vidéki ága sohasem került a déli onogurokkal kapcsolatba, mint a magyarság zöme, és így a mozsarok sohasem lettek ugrik. De hogy a kérdés még bonyolultabb legyen, az onogur népnév egyesek szerint északra, a Volga-vidékre is eljutott. Arról van szó, hogy a 9–10. századi muszlim földrajzi irodalomban szerepel egy Júra nevű nép, a volgai bolgároktól északra, s a 11. századtól rendszeres híradásaink vannak az orosz forrásokban is Jugra ország népéről. Ezt aJugra/Júra nevet szintén az onogur népnévből szokták levezetni, oly módon, hogy az -a végződés gyakori óorosz terület- és népnévképző, a j- gyakori hangelőtét az oroszban, s így a Jugra névben az ugr név rejlene. Eszerint a Jugra, vagy latinosított formájában Jugria, vagyis az obi-ugorok országának nevében szintén az onogur név található. Ennek a meggyökeresedett elképzelésnek számos dolog mond ellent. Hogyan és mikor került az onogur név messzi északra? A muszlim források már a 9. századi állapotokra vonatkozóan világosan külön tárgyalják a volgai bolgárokat és Jugrát, és ezen kívül a volgai bolgárok vonatkozásában az onogur név használatának semmi nyoma sincsen. Mindezen és még más nehézségek miatt a valószínűtlen hipotézisek közé kell utasítanunk Jugria nevének az onogurok nevével való összekapcsolását. De ezen túlmenőleg maga a Jugria fogalom óriási karriert futott be a magyar őstörténeti irodalomban. A 16. század elején, mikor az oroszság már elfoglalta Jugriát, s a moszkvai nagyfejedelem címei között ott díszeleg a Jugria fejedelme (knjaz jugorskij) cím is, jelent meg Miechowi Mátyás, majd Sigismund Herberstein könyve, melyekben a Jugria névnek a magyarokkal való összekapcsolása szerepel. Nyilván a Jugra névnek a magyarok orosz ugri nevével való hasonlósága pattinthatta ki ezt az ötletet, s a kor etimologizálgató őstörténeti szelleme nagy előszeretettel kapta fel ezt az elméletet. Évszázadokig szerepel az európai tudományosságban Jugria mint a magyarok őshazája. Ezt az őstörténeti téveszmét hirdette Zsirai Miklós, jeles finnugor nyelvészünk is. Habent sua fata ideae… A magyaroknak az onogur névre visszamenő Ungarus nevét tehát a legvalószínűbben azzal magyarázhatjuk, hogy a magyarság, ha nem is 460 tájt, mint sokan hitték, de valamivel később kapcsolatba került az onogur-bolgár csoporttal. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt az elképzelést sem, amely szerint az onogur név csak a Kárpát-medencében szállt volna a magyarokra az itt talált késő avarok onogur nevéről. De akár így, akár úgy történt, nem tagadható, hogy valamilyen onogur-bolgár csoport rendkívüli hatással volt a honfoglalás előtti magyarságra. Az onogur elnevezésen kívül, mielőtt a magyarság saját magyar nevén megjelenik a 9. század végén a muszlim forrásokban, két másik néven is szerepel, mely nevek ugyancsak a Kazár Birodalomban töltött hosszú időszakra utalnak. E két név pedig a szavir és a türk elnevezés. Bíborbanszületett Konstantin császár, akinek a 9–10. századi Kelet-Európa pompás etnikai leírását köszönhetjük, a magyarokról szólván megemlíti, hogy egy részük, mielőtt bejött a Kárpát-medencébe, a kangarnak nevezett besenyőktől vereséget szenvedett, s a magyarok egy része Perzsia vidékén telepedett le. Ezeket a magyarok régi nevén {147} szavartoi aszphaloinak hívják, a másik rész pedig a magyarok vajdájával, Levedivel nyugatra ment az Etelköz (nála Atelkuzu) nevű helyre, ahol jelenleg – jegyzi meg Konsztantinosz – a besenyők laknak. A császári szerző művének ez a nehezen értelmezhető része sok fejtörést okozott a kutatóknak. Abban mindenki egyetért, hogy a szavartoi névben a szavir népnévnek valamilyen alakját kell látnunk. Ha a szóvégi t-re többféle magyarázat is lehetséges, az aszphaloi szót görögül ’rendíthetetlen, állhatatos’ jelentésű jelzőnek értelmezhetjük, mely ismeretlen okból áll a népnév mellett. A konsztantinoszi szavárdok – nevezzük őket így ezentúl –, nyilván azonosak azzal a néppel, amelynek neve gyakran szerepel örmény és arab forrásokban a 8–9. század folyamán. Az örmények szevordinak nevezik ezt a népet, az arabok szávardijja/szijávardijja néven említik. Az arab alakok az örményből valók, s nyilván Konsztantinosz szavartoi alakja is arab forrásra megy vissza. Ugyanakkor a bizánci császár egy másik művében is ír aszavárdokról, s itt a közvetlenül az örményre visszamenő szevortioi formát használja, melyet ’fekete fiúk’ jelentésben fordít. S valóban a szevordik alak örményül ’fekete fiúk’-at jelent (a szevordi többes száma), tehát nem lehet más, mint egy, a szavirra visszamenő népnév örmény népetimológiás elferdítése. Ez az örmény népetimológiás alak jutott el aztán az arab történetírókhoz és Konsztantinoszhoz. Ha a szavárd népnév eredetét valamelyest sikerült is tisztáznunk, hátra van még alényeg, a történeti háttér megrajzolása. A kangar népnév, mint azt Czeglédy Károly meggyőzően kimutatta, előfordul már a 6. századi szír forrásokban mint egy Kaukázus-vidéki nomád nép neve, s a besenyők kangar neve azt bizonyítja, hogy a besenyő törzsszövetségben kangarok is voltak. A kangarokban valamilyen iráni népességet sejthetünk, mint arról majd szó lesz a besenyőket tárgyaló részben. Konsztantinosz tehát kora besenyőit a régebbi kangarokkal, a magyarokat pedig a régebbi szavárdokkal azonosította, így egy régebbi kangar–szavárd háború emlékét vetíthette ki a 890-es évek besenyő–magyar háborújára. Ha ezt figyelembe vesszük, a következőképpen rekonstruálhatjuk az eseményeket. A 6–7. században történhetett az a kangar támadás, amelynek következményeképpen a szavárdok egy része Transzkaukáziába, a Kura vidékére ment, s ahol a 8–9. században a forrásokban is szerepelnek. A szavárdok másik része ekkor vonult Etelközbe, tehát a Dontól nyugatra levő területre, a Pontus-vidékre. Ezen a területen éltek hosszabb ideig, s ez az a terület, amelyen a kazár és bolgár hatást egyaránt jól meg tudjuk magyarázni. Felmerül itt a kérdés, hogy a magyarság szavárd/szavir és onogur-bolgár kapcsolatát történetileg hogyan értelmezzük. A finnugor nyelvű magyar törzsek szavir és onogur politikai fennhatóság alatt éltek, s innen szállt rájuk az uralkodó népcsoport szavir, illetve onogur neve, vagy pedig az illető népekből jelentős rész is beléjük olvadt? Mindkét kérdés jogos, és egyik sem zárja ki a másikat. A magyarokra használt szavir és onogur név, majd a 9. században használt türk név a magyarok tényleges politikai kapcsolataira utal. A magyarság időrendben is így, tehát először szavir, majd onogur, végül pedig kazár-türk politikai keretek között élt, a 6. század óta valószínűleg a kazár terület perifériáján, a Don vidékén. Nyilvánvaló, hogy tényleges szavir, onogur és türk elemeket is olvasztott magába, s ezek neve a politikai fennhatóság megszűnte után is tovább élt, legalábbis az olyan eredetű törzsek {148} nevében. Már régen onogur, majd kazár fennhatóság alatt élhetett a magyarság, amikor még bizonyára tartalmazott szavir törzseket is, s ezek, azon túl, hogy onogurok, majd kazárok voltak a politikai hovatartozás szerint, egyben őrizték régi törzsnevüket, a szavirt is. Ily módon válik érthetővé a honfoglalás előtti magyarság soknevűsége. Évszázadokig mint forró kohóban keveredett a délre szakadt finnugor nyelvű magyarság szavirokkal, onogurokkal és kazárokkal, míg végül is a 9. században politikailag önállósodott, és saját magyar nevén is feltűnik a muszlim forrásokban. A 9. századra vonatkozólag már komoly írásos források alapján tudunk képet rajzolni a magyarságról. Nézzük meg a legfontosabb forrást, a már többször használt Bíborbanszületett Konstantin művét. Leírásában a magyaroknak, akiket türköknek nevez, két lakhelyét említi meg. A magyarok régen Kazáriához közel telepedtek meg, azon a helyen, melyet vajdájukról, Levediről Levediának hívnak. Egy besenyő támadás hatására azonban Levedi és népe nyugatra menekült az Etelküzü nevű területre, ahol Konsztantinosz idejében, tehát a 950-es években már a besenyők éltek. Innen, Etelközből hívatja a kazár kagán Levedit magához, hogy a magyarok fejedelmévé tegye. Levedinek különben, mint előzőleg értesülünk róla, kazár felesége volt. Levedi nem vállalta a tisztséget, s maga helyett Álmost vagy annak fiát, Árpádot ajánlja. Végül is Árpád lett a fejedelem, akit kazár szokás szerint pajzsra emeltek megválasztásakor. Ezután érte a magyarokat az a besenyő támadás, amely a Kárpát-medencébe űzte őket. A császár említette két földrajzi elnevezés közül csak Etelküzü (mai kiejtéssel Etelköz) lehetett állandó magyar elnevezés, míg Levedia a császár által gyártott görögös forma a magyar Levedi vajda nevéből. Azt a területet jelölheti, ahol a magyarok Levedi vezetése alatt éltek. Az Etel folyót a Volga török nevével azonosíthatjuk, de a Don folyó alsó folyására, melyet a Volga folytatásának képzeltek el, szintén gondolhatunk. Etelköz pontos fekvését meghatározni nem tudjuk, annak ellenére, hogy az Embától a Prut és Szeret folyókig minden elmekombinációt felvetett már a későbbi kutatás. Tágan a Volga és Don környéke jöhet egyedül számításba. Ebbe az irányba mutat az Anonymusnál megőrzött Dentumoger név is (olv. Dentümogyer), mely a magyarok Don (vagy esetleg Donyec?) vidéki szállásaira utal. De ebbe az irányba mutat mindaz a megfontolás, amelyet a fentiekben a magyar nyelv régi török szórétegével kapcsolatban is mondtunk. Konsztantinosz leírásából világosan bontakozik ki a magyaroknak a kazároktól való függése, jóllehet egészen nyilvánvaló a híradás dinasztikus jellege. A magyar küldöttek az Árpád választása előtti időket igyekszenek kisebbíteni, s megjegyzik, hogy Árpád előtt a magyaroknak nem voltak fejedelmeik, csak vajdáik. A vajda itt vagy magyar szó (ez esetben ez a magyarban óorosz jövevényszó), vagy pedig (s ez a valószínűbb) egy bizánci görög szóval állunk szemben, mely a déli szlávból került oda. A források szerint a magyarok a kazárokkal három esztendeig laktak együtt, és részt vettek minden hadjáratukban. Nyilvánvaló utalás ez arra, hogy a magyarok a kazárok alattvalói voltak. A három év vagy elírás, vagy szándékos kisebbítés, mivel a Kazár Birodalom árnyékában jó két-három évszázadig élhettek a magyarok. Levedi és Álmos/Árpád szerepének beállítása tendenciózus. A muszlim források nyíltan leírják a kazár eredetű kettős {149} fejedelemség intézményét a magyaroknál. Árpád hatalomra jutása nyilván a kettős királyság végét jelentette, s Levedi és Árpád között egyáltalán nem olyan simán alakulhatott a viszony, mint ahogyan Konsztantinosznak azt a magyar követek elmondhatták. Mindenesetre Levedi ágáról később már semmit sem hallunk a magyar krónikairodalomban, mely csak az Árpád-ház hagyományait őrizte meg. Konsztantinosz elbeszéléséből úgy tűnik, hogy a magyarok egészen sokáig, szinte ahonfoglalást elindító besenyő támadásig kazár függésben voltak. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy a magyarság előbb, 800 és 830 között önállósult volna. Sarkel várát akazárok 835–837-ben építették fel a Don alsó folyásánál, annak bal partján, bizánci segítséggel. Pauler Gyula óta szokás feltételezni, hogy Sarkel vára a magyarok ellen épülhetett, mivel ez idő tájt más nép nem fenyegethette a kazárokat ez irányból. Igazat kell adnunk azonban Czeglédy Károlynak, aki ezt kizártnak tartja, hiszen a Dontól nyugatra eső terület egészen Kijevig kazár adófizető volt, s csak a varégok fenyegethették ez irányból a kazárokat, mint ahogyan a 10. században éppen a varég–orosz támadások szüntették meg a kazár politikai önállóságot. A kazár politikai függés emléke az, hogy a magyarokat a 9. században a bizánciak türköknek nevezik, s a magyar szót használó muszlim források is mindig megjegyzik, hogy a magyarok türkök. Tudjuk, hogy a kazár dinasztia türk eredetű volt, s a kazárokat igen gyakran nevezik ezért egyszerűen türköknek. Végül egészen bizonyos, hogy a magyarok a népi keveredés szintjén is kapcsolatba kerültek a kazárokkal. Konsztantinosz hírt ad arról, hogy a magyarokhoz csatlakozott három kavar törzs előzőleg a kazárok elleni felkelésben vereséget szenvedett, majd ezt követően állt át a magyarokhoz. A magyarokat megtanították saját nyelvükre, ők maguk pedig megtanultak magyarul, s a 10. század közepén még mindkét nyelvet használták. Íme egy világos példája annak, hogyan csatlakoztak és olvadtak be török népcsoportok a magyarokba. Mindaz, amit a szavir, onogur, türk és kazár összefüggésekről elmondtunk, valamint a magyar nyelv régi török jövevényszavainak nagy mennyisége és jellege azt erősíti meg, hogy a finnugor nyelvű magyarok és a különböző török nyelvű népek között tartós szimbiózis volt, melyet évszázadokig a kétnyelvűség jellemzett. A hatalmas török nyelvi hatás nem egyszerű nyelvi tény csak, hanem egy méreteiben lenyűgöző török kulturális és társadalmi hatás jelzője. Következésképpen az utolsó száz évben a magyar tudományban általánosan elterjedt tézis, miszerint a „magyarság finnugor eredetű”, némi módosításra szorul. Még akkor is, ha a fenti egyszerűsítést árnyaltan úgy fogalmazom, hogy a magyar nyelv finnugor eredetű. Ugyanis rögtön hozzá kell tennem, hogy a török hatás a népiség és kultúra szempontjából legalább ilyen súllyal esik latba. A magyar nép őstörténetének két legfontosabb szála a finnugor és a török, de ennél is fontosabb, hogy a kettőből, sok más hatást integrálva, hogyan lett egyedi magyar ötvözet. {150} BIBLIOGRÁFIA SINOR 274–279. A 10. század előtti magyar történetről vagy népszerűbb nevén a magyar őstörténetről könyvtárnyi irodalom készült. Az ebben való tájékozódást segíti a következő, folyamatosan megjelenő könyvészeti munka: BANNER J.–JAKABFFY I., A Közép-Dunamedence régészeti bibliográfiája. Budapest, I: 1954, II: 1961, III: 1968. 204–220; IV: 1981. 309–321. Rendkívül hasznos kézikönyv: HAJDÚ P.–KRISTÓ Gy.–RÓNA-TAS A. (szerk.) Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba. Budapest, I/1, I/2: 1976; II: 1977; III: 1980. A magyar őstörténet belső-ázsiai (azaz főleg török) vonatkozásairól a legutóbbi jó összefoglalás: A. RÓNA-TAS, Ethnogenese und Staatsgründung. Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungartums. Rheinisch-Westfalische Akademie der Wissenschaften, Abhandlung 78(1988), 107–142. A magyar nyelv régi török jövevényszavaira a két klasszikus monográfia: Z. GOMBOCZ, Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache. Helsinki, 1912; LIGETI L., A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, 1986. A magyarok onogur, szavir és türk neveiről és a történeti háttérről: NÉMETH, Honf. Kial. 178–203 (több ponton túlhaladott). A bolgár–török kapcsolatokról: FODOR I., Bolgár-török jövevényszavaink és a régészet. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 1977. 79–114; RÓNA-TAS A., A magyar–bolgár-török érintkezés jellege. In: Tanulmányok a bolgár–magyar kapcsolatok köréből. Budapest, 1981. 59–69. A mozsar-kérdésről: VÁSÁRY I., A Volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest, 1977. 283–290. Jugriáról: ZSIRAI M., Jugria. Budapest, 1930; I. VÁSÁRY, The „Yugria” Problem. In: Chuvash Studies. Ed. A. RÓNA-TAS. Budapest, 1982. 247–257. A szavárdokról: CZEGLÉDY K., A szavárd-kérdés Thury József előtt és után. MNy 55(1959), 373–385. Konsztantinosz Porphürogennétosz művének kiadása és magyar fordítása: MORAVCSIK Gy., Bíborbanszületett Konstantín: A birodalom kormányzása. Budapest, 1950. Levédia és Etelköz problémájáról: LIGETI L., Levédia és Etelköz. MNy 81(1985), 1–19. A kettős királyságról: CZEGLÉDY K., A szakrális királyság a steppei népeknél (a kazároknál és a magyaroknál). MNy 70(1974), 11–17. Fontos új monográfia: RÓNA-TAS A., A honfoglaló magyar nép. Budapest, 1997. Bővített angol változata: A. RÓNA-TAS, Hungarians and Europe in the Early Middle Ages. An Introduction to Early Hungarian History. CEU Press. Budapest, 1999. ZIMONYI I., Constantin Porphyrogenitus De administrando imperio magyar fejezetének török hátteréről. In: Studia Varia. Tanulmányok Szádeczky-Kardoss Samu nyolcvanadik születésnapjára. Szerk. MAKK F.–TAR I.–WOJTILLA Gy. Szeged, 1998. 159–166; BALOGH L., Árpád „pajzsra emelésének” keleti párhuzamai. AUSz 112(2002), 37–47. {151} 6. 6. Besenyők és úzok Először a 7. század első feléből ismerünk adatot a besenyőkre, akiknek a neve már a magyar őstörténet ismertetése során feltűnt. Egy kínai forrás (Szuj su) egy Taskent vidéki tielö törzset pejzsunak nevez. A 8. században a már többször emlegetett tibeti nyelvű ujgur követjelentés beszél a be-csa-nag törzsről, s ez a forma már tökéletes visszaadása a később több forrásból ismert pecseneg/becseneg névnek, mely a besenyők saját elnevezése volt. A szó maga török eredetű, a ’sógor’ jelentésű rokonságnévből alakult. A magyar besenyő név egy török becseneg alak teljesen szabályos, 9–10. századi magyar átvétele. Bár a besenyők neve kétségtelenül török eredetű, s pár szórvány feljegyzésből és az utánuk Kelet-Európában maradt helynévanyagból ítélve török nyelvűek voltak, etnogenezisük a törökön kívül más összetevőkre is utal. Emlékezhetünk, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár a besenyőkről írva megjegyzi, hogy „a besenyőket kangarnak is nevezik, de nem mindet, hanem csak három tartomány népét, Javdiertimét, Küercsicsurét és Kabuksinjuláét, mint akik a többieknél vitézebbek és nemesebbek; mert ezt jelenti a kangar elnevezés”. A Konsztantinosznál különben név szerint feljegyzett nyolc besenyő törzs közül három kangar eredetű volt, s így a besenyő etnogenezisben egy kangar nevű nép is részt vett, amelyet a besenyők meghódítottak, majd a törzsszövetségükbe olvasztottak. A meghódolt népeket előre állították, akárcsak a magyarok a kavarokat. A kangarok már 6. századi szír forrásokban előfordulnak a Kaukázusban, a Szevan-tó és a Kura folyó közötti területen. A türk feliratokban szerepel a kengeresz nép, mely ellen nyugaton harcolnak a türk kagánok. Ez a név a kangar és az asz népnevet foglalja magában, mely utóbbi az iráni nyelvű alánok neve. Tudjuk azt is, hogy a Szir-darjának Taskenttől lefelé húzódó alsó folyását Kankar/Kangar néven is illették. Mindezen adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a kangarok eredeti lakóhelye az Aral-tó és a Szir-darja középső folyása között, a mai Taskent vidékén lehetett, s hogy a kangarok valószínűleg iráni népesség voltak. Helyzetüknél fogva fontos közvetítő szerepet játszhattak a transzkontinentális kereskedelemben, az 5–6. században lehettek telepeik Transzkaukáziában is (l. a szír adatokat a kangarokról). A 8. század a nagy népmozgások kora Belső-Ázsiában. 744-ben történik az ujgur hatalomátvétel a türköktől, s e század utolsó harmadában vándorolnak el Délnyugat-Mongóliából azok az oguz törzsek, amelyek nemsokára az Aral-tó vidékén tűnnek fel. Ily módon az oguzok/úzok közvetlen szomszédai lesznek az itt élő kangaroknak/besenyőknek. Hogy a kangar–besenyő összeolvadás mikor történhetett, nem tudjuk, de a 8. században a kangarokra már rátelepedhettek a török nyelvű besenyők, mert a 9. századi vándorlásaikban már együtt vettek részt. A 9. század első felében következik be a besenyők első nagy vándorlása. Az Aral-vidéki oguzok a karlukokkal és kimekekkel szövetkezve legyőzik a besenyőket. A karlukok vagy keletről, a Talasz és Csu folyók vidékéről, vagy délről, Transzoxianából támadhatták meg a besenyőket, a kimekek törzse pedig északról, az Irtis középső folyásának vidékéről. A besenyőknek nem maradt más hátra, mint a nyugatra menekülés. {152} Az Emba, Urál és Volga folyók vidékére húzódtak, az Urál hegység déli előterébe. A besenyők egy része visszamaradt az oguzoknál, ezek az oguz törzsek későbbi vándorlásaiban részt vettek, s még később Kis-Ázsiában is találunk pecseneg nevű törzset. Nem sokáig lehettek új hazájukban a besenyők, ugyanis 894-ben került sor második nagy vándorlásukra, melynek során a magyarok is eljutottak a Kárpát-medencébe. Az úzok, szövetségben a kazárokkal, megtámadták a besenyőket, akik előtt most is csak anyugatra menekülés útja állott. Északon ugyanis a volgai bolgár állam, délen a kazárok, a délorosz steppe vidékén, a továbbvonulás egyetlen lehetséges útján pedig a magyarok törzsszövetsége tanyázott. A magyarok ekkor jöttek be besenyő nyomásra a Kárpát-medencébe, a besenyők pedig mintegy másfél száz évig egészen az Al-Dunáig a délorosz steppe urai lesznek. A besenyők országát keletről az úzok, délkeletről a kazárok, északkeletről a volgai bolgárok, északról az oroszok, nyugatról pedig a magyarok országa határolta. A besenyő gazdaság alapja a nomád állattartás volt, melyre a délorosz steppe folyóban, vízben és legelőben gazdag területe ideális lehetőséget biztosított. Az állattenyésztésen kívül a kereskedelem játszott fontos szerepet gazdasági életükben. Elsősorban az oroszokkal, és délen a fekete-tengeri kikötőkben a bizánciakkal kereskedtek. A besenyők gazdag állatállományáról, általános jómódjáról a források egyértelműen vallanak. Különösen sokat szólnak a besenyők fejlett fémművességéről, arany- és ezüsttárgyakban való bővelkedésükről. Ez utóbbiban nyilván nagy szerepet játszott az iráni nyelvű kangarok régi fémműves hagyománya. A kereskedelmi utak biroklásáért sokszor folytattak éles harcot, így például 985-ben a volgai bolgárok szövetségesei az oroszok és az úzok ellen. A besenyők a 10. században szervezetileg nyolc törzsre oszlottak, melyeknek neve, akárcsak vezetőiké, pontosan ismert. A törzsek meghatározott területeket tartottak megszállva, ezek elhelyezkedését is egészen pontosan megadja Bíborbanszületett Konstantin. A törzsek élén főnökök vagy fejedelmek állottak, nincs tudomásunk róla, hogy egy főfejedelmük, kagánjuk lett volna. Törzsneveik és egyéb nyelvi szórványadatok alapján a besenyőket kétségtelen török nyelvű népként határozhatjuk meg, mégpedig nagy valószínűséggel a török nyelveknek ún. kipcsak vagy nyugati ágába tartoztak (ma a kazak, karakalpak, kazáni tatár, baskír stb. ilyen nyelv). A besenyő ez esetben az első történetileg ismert kipcsak-török nyelvet beszélő nép a történelemben. Nyilvánvaló, hogy a kangarok iráni nyelve is fennmaradt közöttük még egy ideig, de adatok híján erre pontos választ adni nem tudunk. Az 1040-es években erősödik a besenyőkre gyakorolt úz nyomás, akiket viszont keletről egy eddig ismeretlen törzsszövetség, a kipcsak vagy kun törzsek szorítanak nyugat felé. Mindennek eredményeképpen az 1050–1060-as években egy nagyarányú besenyő exodus kezdődik a Balkán-félszigetre. A 11. században a Balkánt elárasztó besenyő törzsek óriási veszélyt jelentettek a bizánci államra, s a beözönlő rabló besenyőket végül is csak egy új nomád nép, a kun segítségével sikerült Bizáncnak pacifikálnia 1091-ben. A 11. és 12. században tehát a Balkánt elözönlötték a besenyők, s közben nagy számban települtek be a Magyar Királyság területére is. Orosz forrásban utoljára 1169-ben történt róluk említés. Dél-Oroszországban maradt részeiket az úzok (torkok), illetve {153} kunok olvasztották magukba, ami figyelembe véve a nyelvi és kulturális közelséget, nem mehetett különösen nehezen. A besenyők tehát felszívódtak Dél-Oroszország, Balkán és Magyarország etnikumaiban, emléküket csak a helynevek őrzik. Okleveles adatok és a helynevek alapján elég pontosan megrajzolhatjuk, hogy a 11–12. században hol voltak besenyő telepek Magyarországon. A Dunántúlon a Fertő- és Rába-vidéken volt területük, valamint Tolna és Fejér megyében a Sárvidéken, de a Balaton déli részén és a Duna–Száva-vidéken is találunk elszórt besenyő telepeket. Biharban, a Körös-vidéken és a középső Tisza-vidéken volt még összefüggő besenyő terület. Az utóbbinál említi meg Anonymus Gestája, hogy itt már Géza király idejében nagy besenyő betelepülés zajlott le: „Ugyanekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve Tonuzoba volt: Ürkünd apja, kitől a Tomaj nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol most Abád-rév van. Ez a Tonuzoba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak az idejéig élt. S midőn boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tonuzoba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Ürkünd, mint keresztény, Krisztussal él mindörökké.” Íme a betelepült nomád sorsa, aki az első nemzedékben még ellenáll, de Tonuzoba fia már keresztény és magyar volt. Több elszórt besenyő nyom van még Buda vidékén, a Felvidék nyugati részén, a Maros-vidéken és Erdélyben is. Érdekes, hogy legtöbb esetben a besenyők vizenyős, rétben és legelőben gazdag területeket foglaltak el, amelyek nomád életmódjuknak a legjobban megfeleltek, s melyekre a letelepült magyarság nem tartott igényt. A 10. században tehát a besenyők voltak a délorosz steppevidék főszereplői, de már ekkor egyre sűrűbben tűnnek fel az oguz törzsek is a Volgától nyugatra, az oroszoktól délre. Az oguz törzsek alakulásáról már szóltunk a szeldzsuk történelem tárgyalásánál; ott láthattuk, hogy az oguz törzsek jelentős része a déli vándorutat választotta, a szeldzsukok, oszmán-törökök, türkmenek és azerbajdzsánok (vagy azerik) mind e déli oguz vándorlások útján jutottak el későbbi lakhelyeikre. De a Szir-darja középső folyásától és az Aral-tótól északra elhelyezkedő nomád oguz törzseknek más történelmi sorsa volt. Ezeket az arab–perzsa források guzznak, a bizánciak uznak, az oroszok pedig torknak nevezik. Az utóbbi nyilván az oguzok/úzok türk nevéből származik, mint ahogyan láttuk, hogy az oguzokat sokszor türkmennek is nevezik. Az úz törzsek hatalmas nomadizálási területét, mely a Szir-darja középső folyásától nyugaton egészen a Volgáig, északon pedig az Irtis, Tobol, Isim folyók középső folyásának vidékéig ért, a muszlim források a 10. században Oguz-steppének nevezték. Nagyrészt a mai Kazak-steppe területe ez. Az úzoktól északra helyezkedtek el azok a török törzsszövetségek, amelyek a 11. században az úzokat és a besenyőket továbbvándorlásra késztették, s egy új nagy nomád törzsszövetség létrehozói lettek: a kimekekről és a kipcsakokról van szó. {154} BIBLIOGRÁFIA SINOR 290–291. Összefoglaló művek: P. GOLUBOVSKIJ, Pecenegi, torki i polovcy do nasestvija tatar. Kiev, 1884; S. A. PLETNEVA, Pecenegi, torki i polovcy v juznorusskih stepjah. In: Materialy i issledovanija po arheologii SSSR 62. Moskva, 1958. 151–226. További összegzések: O. PRITSAK, The Pesenegs. AEMAe 1(1975), 211–235; SENGA Toru, A besenyők a 8. században. Századok 1993, 503–516 (részletes irodalomjegyzékkel). A magyarországi besenyőkről: GYÖRFFY Gy., Besenyők és magyarok. KCsA I. kieg. kötet (1935–1939), 397–500. Az újabb, gazdag szakirodalomból: PÁLÓCZI HORVÁTH A., Besenyők, kunok, jászok. Budapest, 1989; GYÖRFFY Gy., A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990; S. A. PLETNEVA, Pecenegi, i guzi na Nisnem Donu. Moskva, 1990; V. SPINEI, Marile migratii din estul si sud-estul Europei in secolele 9–13. Iasi, 1999; Zúduló sasok. Új honfoglalók – besenyők, kunok, jászok – a középkori Alföldön és a Mezőföldön. Szerk. HAVASSY P. Gyula, 1996; ZIMONYI I., A besenyők nyugatra vándorlásának okai. AUSz 106(1998), 129–144; GALAMB Gy., Megjegyzések Querfurti Brúnó besenyők közötti térítési kísérletéhez. In: A Kárpát-medence és a steppe. Szerk. MÁRTON A. Budapest, 2001. 181–185 (MŐK 14). 7. 7. Kunok A kimekek az Irtis középső folyásánál helyezkedtek el. A 8. századtól kezdve van hírünk erről a török törzsszövetségről, melynek két nagy törzscsoportja volt, az imek és a kipcsak. Joseph Marquart szellemes feltevése szerint maga a kimek név is innen venné eredetét, tudniillik az iki imek ’két imek’ jelzős összetételből alakult volna ki. Akárhogy is legyen, a kipcsakok a Tobol és Isim folyók középső folyásának vidékén laktak, nyugatabbra az irtisi kimekektől. A kimek–kipcsak törzsek nomadizálásuk során rendszeresen átkeltek az Urálon, s egészen a Káma alsó folyásáig és a Volgáig jutottak el. A 10. századra vonatkozóan megbízható értesüléseink vannak erről, így például Isztahrí arab írónál. A 10. század közepén a kimek név eltűnik a forrásokból, Kásgárí például a 11. század közepén csak a kipcsakokat és imekeket említi, s a kipcsakokat jelöli meg vezető törzsként. Mielőtt a 11. század első felében lezajlott nagy belső-ázsiai népmozgásra térnénk, melynek a központjában éppen a kipcsakok álltak, fontos hangsúlyoznunk, hogy a különböző néphullámok nemcsak a Káspi-tótól északra és az Urál hegységtől délre elhelyezkedő viszonylag keskeny steppei sávon keresztül vonultak át. A steppesáv északi részén élő népek, mint ahogyan az előbb láttuk a kimekek–kipcsakok esetében, gyakran Délnyugat-Szibériából egyszerűen nyugat felé húzódtak, átkelvén az Urál hegységen. Nemsokára a Bjelaja és Káma vidékére értek, de egészen a Don és Donyec vidékére is eljuthattak. Így válik érthetővé, hogy a volgai bolgárokhoz esetleg már igen korán, a 8–9. században kipcsak hullámok juthattak el, vagy a 10. században a volgai {155} bolgárok és a kijevi fejedelmek az úzokat (orosz nevükön a torkokat) segédcsapatokként használhatták fel. A rosztov–szuzdali orosz területen levő sok tork és berendej (egy kipcsak törzs neve) elemet tartalmazó helynév a nomádoknak egy ilyen északibb irányú mozgásával magyarázható. Miután Szvjatoszláv a kazárokra 965-ben olyan vereséget mért, amelyet a Kazár Birodalom már nem tudott kiheverni, az úzok egyre akadálytalanabbul kelhettek át a Donon, sőt azon túl is. Az állandó úz hullámok feltehetően a kipcsakok nyomására indultak el, a kipcsakok pedig szintén kényszerből mozdultak ki északibb lakóhelyeikről. Mindezeknek a népmozgásoknak a hátterében a kitajok északnyugati terjeszkedése lehetett. Az 1030-as évekre már a kipcsakok lettek az egész Kazak-steppe urai, az úzokat ez időre végleg nyugatabbra űzték. Ebben a században váltja fel a Kazak-steppe addigi „Oguz-steppe” elnevezését a „Kipcsak-steppe” terminus (Dast-i Kipcsak a perzsa nyelvű forrásokban). Ekkor indult el az a nagy népeltolódás, amelynek kapcsán a kipcsak törzsszövetség a délorosz pusztának is urává lett egészen az 1200-as évekig, a mongolok ottani megjelenéséig. Erről a nagy népmozgásról 1120 körül Marvazí perzsa történetíró jegyzett fel becses adatokat arab nyelvű munkájában. Idézzük Marvazí szövegét: „Közülük [ti. a törökök közül] valók a kunok; ezek a kitajok országából jöttek, mivel féltek a kitaj kántól. Nesztoriánus keresztények voltak, s azért vándoroltak el erről a területről, mert a legelők szűkében voltak [ez a nomádokra vonatkozó sztereotípia itt ellentétben áll az előbb mondottakkal]. Közülük való volt Ekindzsi ibn Kocskar, hvárezmi sah. A kunokat a kájok űzték, akik többen voltak és erősebbek, ezért kiűzték őket ezekről a legelőkről. Ekkor azok a sárik területére mentek tovább, a sárik a türkmenekhez vonultak, akik viszont az oguzok országának keleti részére húzódtak. Az oguz törökök ekkor a besenyők területére mentek, az Örmény-tenger [azaz a Fekete-tenger] mellé.” Lényegében ugyanezt az eseményt mondja el Edesszai Máté örmény történetíró is (1050–1051), aki szerint a kígyók népe űzte el a fakókat (örményül xartesk’), akik viszont az úzokat és besenyőket késztették továbbhaladásra. Az események számunkra most legfontosabb résztvevője az a csoport, amely kun néven szerepel Marvazínál, és hartes, azaz ’fakó’ jelentésben az örmény forrásban. A 11–13. század folyamán a bizánci görög és európai latin forrásokban sokszor szerepel ez a nép koman/kuman néven, a korabeli orosz forrásokban pedig mint polovec. Az orosz szónak a jelentése, akárcsak az örményé ’fakó’. A kutatás tisztázta, hogy a koman/kuman népnév is ’fakó, halvány sárgás’ jelentésű a törökben, s valószínűleg a kun népnév is ugyanannak az alapszónak a származéka, amelyből a kuman szót képezték. Mindent összevéve tehát egy ’fakó’ jelentésű török népnév áll előttünk, mely különböző nyelvű forrásokban mint kun, koman/kuman, hartes és polovec jelenik meg. Az egyszerűség kedvéért a következőkben a magyarban meghonosodott kun nevet fogjuk használni. Ez a kun nép a Huangho nagy kanyarjától keletre élhetett, több más nesztoriánus török nép társaságában, mint amilyen például az öngüt volt. A kitajok a 10. század végén ezekre a területekre is kiterjesztették a hatalmukat, s ez indíthatott egy sor népet, így a kunokat is arra, hogy valamikor a 11. század elején nyugati vándorútra keljen. A kunok nyugat felé először a sári népet lökték tovább. Ez a népnév, melyet valószínűleg szárinak kell olvasnunk, hosszú ideig talányosnak {156} tűnt, míg 1942, Marvazí szövegének kiadása óta világossá vált, hogy a szari ujgurokról van itt szó, akik a Nan-san vidékén éltek. A ’sárga’ jelző nevükben a 11. századtól kezdve kimutatható a kínai forrásokban. A kunok és a ’sárgá’-k, azaz az ujgurok egy része nyugati vándorlásaik során juthattak el a kipcsak törzsszövetség területére, Délnyugat-Szibériába. Itt történhetett meg az az egyesülés, nyelvi és kulturális kiegyenlítődés akipcsak és a jövevény ujgur és kun törzsek között, amelynek következménye, hogy a11. századtól kezdve a kipcsak és a kun nevek (s ez utóbbinak különböző nyelvű fordításai) ugyanazt a nagy nyugat-ázsiai, kelet-európai törzsszövetséget jelölik. A 11–13. században már nem tudjuk megkülönböztetni e nagy törzsszövetségen belül az eredeti elemeket, akármelyik néven is szerepeljenek a forrásokban. A kipcsak, a kun, a polovec stb. neveket tehát egyenértékűként használhatjuk a 11. század közepétől egészen az 1220-as évekig, az Araltól az Al-Dunáig terjedő hatalmas törzsszövetség jelölésére, jóllehet eredetileg a törzsszövetség különböző eredetű alkotóelemeit jelölték e nevek. A kun–kipcsak törzsszövetség óriási területen élt, de ez a terület sohasem állt egységes, központi vezetés alatt. Egységes kun birodalomról nem is beszélhetünk, csak különböző kun csoportokról. Az oroszok például csak a Volga és Dnyeper közötti kun csoportokat ismerték jól, a muszlim források pedig a Kazak-steppén élőket. Területük, a Dast-i Kipcsak vagy orosz nevén a Pole Poloveckoje (’Kun-puszta’) csak a 13. századi mongol hódítás után lett teljes egészében ismert. Durván öt nagyobb egységre oszthatjuk a kun–kipcsak törzseket. A legkeletibb rész az Irtis és a Jajik (Urál) folyó közötti részen, a Kazak-steppe hatalmas füves térségein nomadizált, nyári szállásaik alkalmasint az Urál hegységen túlra, a Káma folyóig is átnyúltak. A Jajik (Urál) és Volga folyók között volt egy másik csoport, majd a donyec–doni csoport következett. Ez utóbbi volt politikailag a legerősebb szövetség, szállásterületeik a Volga és a Dnyeper között húzódtak. Északkeleten a volgai bolgárokkal érintkeztek: körülbelül a mai Szaratovnál volt a kun és a bolgár érdekterület határa. Északnyugati irányban egészen a Pronja, Alsó-Cna és Középső-Moksa vidékéig húzódtak nyári szállásaik. Ezeken arészeken az oroszokon kívül a finnugor mordvinokkal, tőlük délebbre pedig a feltehetően kevert etnikumú, finnugor és iráni elemeket magukba olvasztó burtaszokkal érintkeztek. Délen a Krím félsziget északkeleti része teljesen az övék volt, de a krími városokat is ellenőrizték. A Volga torkolatvidéke, az egykori kazár központ is a kunok fennhatósága alatt állt. A Dnyeper jobb parti csoport a Dnyeper és a Dnyeszter között helyezkedett el, végül a Dnyeszter és az Al-Duna között volt a dunai csoport. A 11. és 13. században, nagyjából az 1050 és 1220 közötti majdnem két évszázadban a különböző kun–kipcsak csoportok aktívan beleszóltak a környező, elsősorban az orosz, a bizánci és a kaukázusi területek politikai életébe. A kijevi Oroszország történetének szerves részét képezi a kunokkal való hol baráti, hol ellenséges kapcsolat. Fontos hangsúlyoznunk az elsőt is, mivel az egyes orosz részfejedelemségek gyakran használtak fel kun szövetséges csapatokat egymás közti harcaikban. A kun és orosz előkelők gyakran házassági kötelékkel erősítették meg politikai szövetségeiket. Egy helyi orosz–kun összecsapás emlékét őrzi a híres orosz Igor-ének a 12. század végéről. {157} A 13. század elején, a közelítő mongol hadak hírére hiába fogtak össze az oroszok és kunok, a Kalka menti csatában 1223-ban a mongolok nagy vereséget mértek rájuk. A kunok tömegesen menekültek nyugati irányban, a Dnyeszteren túlra. Ez a terület, akésőbbi Besszarábia és Moldva, ekkor Cumania néven a Magyar Királyság keleti érdekszférájába tartozott. A kunok megtérítésére külön kun püspökséget hoztak létre a mai Moldvában Milkó központtal, s a politikai harapófogóba került kunok egy része fel is vette a keresztséget. A mongolok elől menekülő kunok jelentős része Kötöny vezérük vezetésével 1239-ben telepedett be IV. Béla király Magyarországára. Szerepük az 1241-es magyar tatárjárásban, majd későbbi történetük Magyarországon már nem e könyv lapjaira tartozik. Tény, hogy a mongol vihar után a kunok jelentős része szétszóródott Kelet- és Közép-Európa különböző részein, míg többi részük, új török és mongol etnikumokkal keveredve részt vett a mongol kor utáni török népek, a kazáni és krími tatárok, a nogájok, a kazakok stb. etnogenezisében. Magyarországon pár évszázad alatt elmagyarosodtak, de a Kis- és Nagykunság magyar nyelve, e területek földrajzi és személynevei, valamint embertani képe máig őrzi az egykori kun ősök emlékét. BIBLIOGRÁFIA SINOR 291–293. Az alapvető, de sok tekintetben konfúzus monográfia ma is: J. MARQUART, Über das Volkstum der Komanen. Berlin, 1914. A róla írt két recenzió-cikk fontos kiegészítése: P. PELLIOT, À propos des Comans. JA 15/1(1920), 125–185; V. BARTOL’D, Novyj trud o polovcah. In: Socinenija V. Moskva 1968. 392–408. A legjobb modern összefoglalás: D. A. RASOVSKIJ, Polovcy. Seminarium Kondakovianum 7(1935), 246–262; 8(1936), 161–182; 9(1937), 71–85; 10(1938), 155–178; 11(1939), 95–128. Az eredetkérdésről: CZEGLÉDY K., A kunok eredetéről. MNy 45(1949), 43–50. – A népnévről: GYÖRFFY Gy., A kun és komán népnév eredetének kérdéséhez. Antiquitas Hungarica 2(1948), 158–176. A kun–orosz kapcsolatokról: O. PRITSAK, The Polovcians and Rus’. AEMAe 2(1982), 321–380. A magyaroszági kunokra fontos forrásgyűjtemény: GYÁRFÁS J., A jász-kunok története I–IV. Kecskemét–Budapest, 1870–1885 (az értekező részei teljesen elavultak). Tanulmány: PÁLÓCZI-HORVÁTH A., A kunok megtelepedése Magyarországon. Archaeologiai Értesítő 101(1974), 244–259. Újabb monográfiák és cikkek: S. M. AHINZANOV, Kipcaki v istorii srednevekovogo Kazahstana. Alma-Ata, 1989. SELMECZI L., Régészeti-néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen, 1992; PÁLÓCZI HORVÁTH A., Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag, 1993; HORVÁTH F., A csengelei kunok ura és népe. Budapest, 2001. V. SPINEI, Moldova in secolele 11–14. Chisinau, 1994; V. SPINEI, Moldavia in the 11th–14th centuries. Bucuresti, 1996; V. SPINEI, Marile migratii din estul si sud-estul Europei in secolele 9–13. Iasi, 1999. P. B. GOLDEN, The ’Polovci Dikii’. HUS 34(1979–1980), 269–309; P. B. GOLDEN, Cumanica I. The Qipcaqs in Georgia. AEMAe 4(1984), 45–87; P. B. GOLDEN, Cumanica II. {158} The Ölberli (Ölperli): The Fortunes and Misfortunes of an Inner Asian Nomadic Clan. AEMAe 6(1986), 5–30; P. B. GOLDEN, Cumanica IV. The Tribes of the Cuman-Qipcaqs. AEMAe 9(1995–97), 99–122. SENGA T., Megjegyzések a kimekek törzsszövetségének kialakulásához. Antik Tanulmányok 41(1997), 175–193; Sz. KLJASTORNIJ, Kipcsak és szír. A kipcsakok őstörténetéhez. Keletkutatás 1986 ősz, 22–31. VÁSÁRY I., Népnév és néptörténet (kun/kuman, kipcsak, kangli, tatár). In: A Kárpát-medence és a steppe. Szerk. MÁRTON A. Budapest, 2001. 186–195. (MŐK 14); KELLER L., Qipcaq, kuman, kun. Megjegyzések a polovecek önelnevezéséhez. In: Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás. Szerk. FELFÖLDI Sz.–SINKOVICS B. Budapest, 2001. 138–147 (MŐK 15). {159}
A történelmet nem lehet befejezni: a ma leírt kortörténet holnapra régmúlt történetté válik. Az 1200-as évek elején sem zárul le Belső-Ázsia történelme, hanem valami új jelenik meg, s a régi ennek keretében él tovább. A mongol hódítással kétségkívül új korszak kezdődik Belső-Ázsiában. Koreától a Kárpát-medencéig a Mongol Birodalom fogja össze egész Belső-Ázsiát. Úgy is mondhatnánk, hogy Belső-Ázsia először valósul meg teljes egészében mint földrajzi-kulturális egység. Ez a hatalmas, máig a világtörténelem legnagyobbnak ismert birodalma, bár csak pár évtizedig volt egységes, részbirodalmaiban még sokáig élt tovább. A 13–14. századi mongol kor következményeit máig viseli Belső-Ázsia. Ekkor alakult ki fokozatosan a jelenlegi etnikai kép, a mongol kor nagy népeltolódásai nyomán. A régi, mongol kor előtti Belső-Ázsia népei kevés helyen találhatók meg kontinuus formában: a mongol korban jött létre az a fortyogó etnikai kohó, melyben a mai belső-ázsiai, elsősorban török és mongol népek neve feltűnik és etnikai összetétele kiformálódik. A kazak, karakalpak, özbek, kazáni és krími tatár stb. etnikumok ezekben az évszázadokban nyerték el mai formájukat. De mindezen népek mint ősi kövületet őrzik Belső-Ázsia első másfél ezer évének történetét. Sőt, szerényen egy kis európai nép, a magyar is részt kér ebből a keleti örökségből: Belső-Ázsia régmúltjának egy szeletét a magyar történelem, a magyar etnikum és a magyar nyelv is őrzi. Értékes örökség a másságot mindig befogadó és magába ötvöző európai civilizációban. {160} {161} 7. fejezet - Rövidítések
Yüklə 0,67 Mb. Dostları ilə paylaş:
|