24
amelyre a csata közben élve állították. Azon kevesek pedig, akiket középen a testőr-cohors
szétszórt, valamivel távolabb, de mégis mind a mellükön kapott sebekben estek el. Catilinát
messze az övéitől, az ellenséges holttestek között találták meg; még gyengén lélegzett, és
ugyanaz a dacos szilajság ült ki az arcára, amely életében jellemezte. Végül is az egész sereg-
ből sem a csatában, sem menekülés közben egyetlen szabad polgárt sem fogtak el, egyikük
sem kímélte jobban a maga életét az ellenségénél. De a római nép serege nem ünnepelt vidám
vagy vértelen győzelmet, mert a legderekabbak vagy elestek a csatában, vagy súlyosan meg-
sebesültek. Sokan pedig, akik kimentek a táborból bámészkodni vagy fosztogatni, mikor az
ellenséges holttesteket forgatták, hol jó ismerősre, hol vendégbarátra, hol rokonra találtak;
voltak, akik ellenségükre ismertek. S így az egész seregben váltakozva járta a vidámság és a
szomorúság, a gyász és az öröm.
25
JUGURTHA HÁBORÚJA
1. Hamisan vádolja az ember önnön természetét azzal, hogy gyarló, rövid időre szabott, s
inkább a véletlen kormányozza, mint az erény. Ellenkezőleg, ha megfontoljuk: nincs az
emberi természetnél nagyobb, jelesebb; inkább az elszánás hiányát érzi olykor, mint az erőét
vagy az időét. Ám a halandók életét a lélek vezérli és kormányozza, s ha az erény útján tör a
dicsőség felé, magában is elég erős, hatalmas és messze fénylő: nem szorul a szerencsére,
hiszen az derekasságot, elszánást s más jó tulajdonságokat sem adni, sem elragadni nem tud.
Ferde vágyak foglyaként viszont lomhaságba és testi gyönyörökbe züllik. Mikor pedig egy
darabig káros kéjekbe merülve időnket, erőnket, képességeinket a nemtörődömség csappantja
meg, az esendő természetet vádoljuk: önnön vétkükért a vétkezők a körülményeket okolják.
Ha az emberek annyi gondot fordítanának a jóra, amennyi igyekezettel a hozzájuk nem illőt, a
végképp haszontalant, sőt ártalmasat hajszolják, s inkább ők tartanák kézben a sorsukat, mint
hogy a kezében legyenek, olyan nagyságra emelkednének, ahol halandó létükre dicsőségükben
örökké élnének.
2. Minthogy ugyanis az ember testből és lélekből áll, minden foglalatosságában, valamennyi
törekvésében hol a test, hol pedig a lélek természetét követi. Külső szépség, nagy gazdagság,
testi erő és más efféle azonban hamar elenyészik, de a szellem kiváló művei, miként a lélek,
halhatatlanok. Egyszóval a testi s az anyagi javaknak miképpen kezdete, ugyanúgy vége is
van: minden, ami keletkezett, elmúlik, s ami növekedett, elsatnyul: de a lélek romolhatatlan,
örökkévaló, kormányozza az emberiséget, cselekszik s irányít mindent, ám őt nem irányítja
semmi. Annál inkább csodáljuk azoknak az elferdültségét, akik testi örömöknek szentelvén
magukat, dőzsölésben, tunyaságban töltik életüket, s hagyják, hogy szellemük - melynél nincs
jobb, nincs nagyszerűbb a halandók természetében - a megműveletlenségtől és a tétlenségtől
zsibbadozzon. Pedig oly sok, oly különböző foglalatosság vezetheti el a lelket a tökéletesség
fényéhez.
3. Ám ezek közül szerintem a polgári és katonai hatalom, egyáltalán, az állami hivatal manap-
ság a legkevésbé kívánatos, minthogy a megtiszteltetés nem az érdemet jutalmazza, s azoknak
sem szerzi meg a biztonságot vagy a tekintélyt, akik görbe úton juthattak hozzá. Márpedig
erővel úrnak lenni a haza vagy az alattvalók fölött - még ha megteheted is, és a hibákat javít-
gatod is vele - nyomasztó feladat, minthogy a körülmények minden változása gyilkolást, ül-
döztetést és más ellenségeskedéseket hord méhében. Márpedig hiába törni magad, s csak azért
fáradozni, hogy meggyűlöljenek, maga a téboly - hacsak nem az a becstelen, veszélyes mámor
ejtene rabul, hogy néhány ember hatalmának feláldozd becsületedet és szabadságodat.
4. A szellemi tevékenységek közül viszont különösképpen hasznos a történetírás. Minthogy
ennek értékéről már sokan szólottak, én hallgatni fogok róla, nehogy valaki úgy vélje, szemte-
lenül a magam tudományát szeretném földicsérni. De azt hiszem, lesznek, akik (mivel úgy
döntöttem, hogy az államügyektől visszavonulva töltöm napjaimat) felette hasznos munkámra
a semmittevés bélyegét ragasztják, különösen azok, akik szerint a serénység legfőbb megnyil-
vánulása hízelegni a köznépnek és a kegyeit lakomákkal keresni. Ha ezek megfontolják,
milyen időkben nyertem hivatalokat, micsoda férfiak nem tudták elérni ugyanazt, később
pedig miféle emberek kerültek a senatusba, bizonnyal az lesz a véleményük, hogy joggal, s
nem tunyaságból változtattam meg felfogásomat, s hogy visszavonultságomból az államnak
több haszna származik, mint mások tevékenységéből. Gyakran hallottam ugyanis, hogy
Q. Maximus, P. Scipio, s más kiváló polgáraink azt mondogatták: mikor az ősök viasz képmá-
saira tekintenek, lelkük hevesebben lobban a jóra. Persze nem a viasz s nem is az arckép
26
formája bír ekkora erővel: a végbevitt tettek emléke táplálja a kiváló utódok szívében ezt a
lángot, amely nem is alszik el előbb, csak ha kiválóságuk amazok hírnevét és dicsőségét eléri.
De e romlott időkben akad-e bárki, aki nem gazdagságban és költekezésben, hanem derekas-
ságban, szorgalomban versenyezne őseivel? Még az újonnan felkerültek is, akik korábban
erényeikkel előzték meg a nemességet, inkább alattomos és nyílt gaztettekkel, mint nemes
eszközökkel törik magukat a hatalom s a tisztségek után; mintha a praetori és consuli hivatal s
mind a többi önmagában is fényes és nagyszerű volna, s nem viselőik érdemétől kapnák ra-
gyogásukat. Hanem szégyenkezve s utálkozva városunk romlottságán, túl szabadon s messzire
elkalandoztam. Ideje tárgyamra térnem.
5. Azt a háborút szeretném megírni, amelyet a római nép Jugurtha numidiai királlyal vívott,
egyrészt, mert hatalmas, ádáz és váltakozó szerencséjű harc volt, másrészt, mivel akkor
ütközött először ellenállásba a nemesség gőgje, s e viszály minden isteni-emberi rendelést
felforgatott, és olyan őrültséggé fajult, hogy a polgárok meghasonlásának csak háború és Itália
pusztítása vetett véget. De mielőtt ezek elbeszélésébe fognék, egy kicsit távolabbról fogom
kezdeni, hogy minden annál világosabb, könnyebben megérthető legyen.
A második pun háborúban - ahol Hannibal karthagói vezér annyira kimerítette Itália erőit,
mint a római név felragyogása óta senki - barátságába fogadta Masinissa numidiai királyt P.
Scipio, aki később érdemei alapján az Africanus melléknevet kapta. A királyt sok fényes hadi-
tettéért a karthagóiak legyőzése és az Afrikában nagy hatalmú és nagy birodalmú Syphax
fogságba ejtése után a római nép megajándékozta az elfoglalt városokkal és földekkel. Így hát
Masinissa derék és hű barátunk volt, míg életének és uralmának egyszerre vége nem szakadt.
Ezután fia, Micipsa egyedül uralkodott, minthogy testvérei: Mastanabal és Gulussa betegség-
ben elpusztultak. Ő Adherbalt és Hiempsalt nemzette. Testvére, Mastanabal fiát, Jugurthát
(akit Masinissa, minthogy ágyastól született, jogfosztottnak tekintett) ugyanabban a nevelés-
ben részesítette otthon, mint saját gyermekeit.
6. Jugurtha felserdült, és nagy erejű, szép külsejű, de még inkább kiváló szellemű ifjú lett.
Nem vetette magát sem a bujaság, sem a lustaság karjaiba, hanem ama nép szokása szerint
lovagolt, dárdát vetett, a vele egyívásúakkal versenyt futott, s noha valamennyiük dicsőségét
felülmúlta, mindannyian szerették; ideje nagy részét vadászattal töltötte, oroszlánt és más va-
dakat elsőnek vagy az elsők között ejtett el; sokat vitt véghez, keveset beszélt magáról. Min-
dennek Micipsa eleinte örült; úgy gondolta, Jugurtha erényei országának hoznak dicsőséget.
Mikor azonban észrevette, hogy a serdülő ifjú tekintélye egyre növekszik, ő pedig élete végén
jár és gyermekei kiskorúak, súlyos aggodalmak szállták meg és lelkét sok gond gyötörte.
Félelmet keltett benne a hatalomra mohó emberi természet s az a sietség, amellyel lelke
sóvárgását ki akarja elégíteni, továbbá a maga vénsége s gyermekeinek fiatalsága: olyan
alkalom, amely a középszerű embereket is megtántorítja a zsákmány reményében; ijesztette a
numidák növekvő hajlandósága Jugurtha iránt, épp ezért attól is félt, hogy ha csellel megöleti,
zendülés vagy polgárháború keletkezne.
7. E bajok szorongatásában belátta, hogy a túlságosan népszerű embert sem erővel, sem
cselvetéssel nem teheti el az útból, s mivel Jugurtha tettre kész volt és katonai dicsőségre
vágyakozott, úgy döntött, hogy veszélyes vállalkozásokra küldi, s így kísérti meg a szerencsét.
Így hát a numantiai háborúban Micipsa, mikor a római népnek lovas és gyalogos segélycsapa-
tokat küldött, a Hispaniába vezényelt numidák vezérévé Jugurthát nevezte ki - azt remélte,
hogy ott könnyen áldozatává válhat a maga virtuskodásának vagy az ellenség kegyetlensé-
gének. Ámde a dolog egészen másként végződött, mint ahogy tervezték. Jugurtha ugyanis
fürge, éles eszével hamar kiismerte P. Scipio, az akkori római hadvezér természetét s az ellen-