C. Sallustius Crispus összes művei

24

amelyre  a  csata  közben  élve  állították.  Azon  kevesek  pedig,  akiket  középen  a  testőr-cohors

szétszórt, valamivel távolabb, de mégis mind a mellükön kapott  sebekben estek el. Catilinát

messze  az  övéitől,  az  ellenséges  holttestek  között  találták  meg;  még  gyengén  lélegzett,  és

ugyanaz a dacos szilajság ült ki az arcára, amely életében jellemezte. Végül is az egész sereg-

ből  sem  a  csatában,  sem  menekülés  közben  egyetlen  szabad  polgárt  sem  fogtak  el,  egyikük

sem kímélte jobban a maga életét az ellenségénél. De a római nép serege nem ünnepelt vidám

vagy vértelen győzelmet, mert a legderekabbak vagy elestek a csatában, vagy súlyosan meg-

sebesültek.  Sokan  pedig,  akik  kimentek  a  táborból  bámészkodni  vagy  fosztogatni,  mikor  az

ellenséges  holttesteket  forgatták,  hol  jó  ismerősre,  hol  vendégbarátra,  hol  rokonra  találtak;

voltak, akik ellenségükre ismertek. S így az egész seregben váltakozva járta a vidámság és a

szomorúság, a gyász és az öröm.

---

25

JUGURTHA HÁBORÚJA

1.  Hamisan  vádolja  az  ember  önnön  természetét  azzal,  hogy  gyarló,  rövid  időre  szabott,  s

inkább  a  véletlen  kormányozza,  mint  az  erény.  Ellenkezőleg,  ha  megfontoljuk:  nincs  az

emberi természetnél nagyobb, jelesebb; inkább az elszánás hiányát érzi olykor, mint az erőét

vagy az időét. Ám a halandók életét a lélek vezérli és kormányozza, s ha az erény útján tör a

dicsőség  felé,  magában  is  elég  erős,  hatalmas  és  messze  fénylő:  nem  szorul  a  szerencsére,

hiszen az derekasságot, elszánást s más jó tulajdonságokat sem adni, sem elragadni nem tud.

Ferde  vágyak  foglyaként  viszont  lomhaságba  és  testi  gyönyörökbe  züllik.  Mikor  pedig  egy

darabig káros kéjekbe merülve időnket, erőnket, képességeinket a nemtörődömség csappantja

meg, az esendő természetet vádoljuk: önnön vétkükért a vétkezők a körülményeket okolják.

Ha az emberek annyi gondot fordítanának a jóra, amennyi igyekezettel a hozzájuk nem illőt, a

végképp haszontalant, sőt ártalmasat hajszolják, s inkább ők tartanák kézben a sorsukat, mint

hogy a kezében legyenek, olyan nagyságra emelkednének, ahol halandó létükre dicsőségükben

örökké élnének.

2. Minthogy ugyanis az ember testből és lélekből áll, minden foglalatosságában, valamennyi

törekvésében hol a test, hol pedig a lélek természetét követi. Külső szépség, nagy gazdagság,

testi erő és más efféle azonban hamar elenyészik, de a szellem kiváló művei, miként a lélek,

halhatatlanok.  Egyszóval  a  testi  s  az  anyagi  javaknak  miképpen  kezdete,  ugyanúgy  vége  is

van: minden, ami keletkezett, elmúlik, s ami növekedett, elsatnyul: de a lélek romolhatatlan,

örökkévaló,  kormányozza  az  emberiséget,  cselekszik  s  irányít  mindent,  ám  őt  nem  irányítja

semmi.  Annál  inkább  csodáljuk  azoknak  az  elferdültségét,  akik  testi  örömöknek  szentelvén

magukat, dőzsölésben, tunyaságban töltik életüket, s hagyják, hogy szellemük - melynél nincs

jobb, nincs nagyszerűbb a halandók természetében - a megműveletlenségtől és a tétlenségtől

zsibbadozzon. Pedig oly sok, oly különböző foglalatosság vezetheti el a lelket a tökéletesség

fényéhez.

3. Ám ezek közül szerintem a polgári és katonai hatalom, egyáltalán, az állami hivatal manap-

ság a legkevésbé kívánatos, minthogy a megtiszteltetés nem az érdemet jutalmazza, s azoknak

sem  szerzi  meg  a  biztonságot  vagy  a  tekintélyt,  akik  görbe  úton  juthattak  hozzá.  Márpedig

erővel úrnak lenni a haza vagy az alattvalók fölött - még ha megteheted is, és a hibákat javít-

gatod is vele - nyomasztó feladat, minthogy a körülmények minden változása gyilkolást, ül-

döztetést és más ellenségeskedéseket hord méhében. Márpedig hiába törni magad, s csak azért

fáradozni, hogy meggyűlöljenek, maga a téboly - hacsak nem az a becstelen, veszélyes mámor

ejtene rabul, hogy néhány ember hatalmának feláldozd becsületedet és szabadságodat.

4.  A  szellemi  tevékenységek  közül  viszont  különösképpen  hasznos  a  történetírás.  Minthogy

ennek értékéről már sokan szólottak, én hallgatni fogok róla, nehogy valaki úgy vélje, szemte-

lenül  a  magam  tudományát  szeretném  földicsérni.  De  azt  hiszem,  lesznek,  akik  (mivel  úgy

döntöttem, hogy az államügyektől visszavonulva töltöm napjaimat) felette hasznos munkámra

a semmittevés bélyegét ragasztják, különösen azok, akik szerint a serénység legfőbb megnyil-

vánulása  hízelegni  a  köznépnek  és  a  kegyeit  lakomákkal  keresni.  Ha  ezek  megfontolják,

milyen  időkben  nyertem  hivatalokat,  micsoda  férfiak  nem  tudták  elérni  ugyanazt,  később

pedig miféle emberek  kerültek  a  senatusba,  bizonnyal  az  lesz  a  véleményük,  hogy  joggal,  s

nem  tunyaságból  változtattam  meg  felfogásomat,  s  hogy  visszavonultságomból  az  államnak

több  haszna  származik,  mint  mások  tevékenységéből.  Gyakran  hallottam  ugyanis,  hogy

Q. Maximus, P. Scipio, s más kiváló polgáraink azt mondogatták: mikor az ősök viasz képmá-

saira  tekintenek,  lelkük  hevesebben  lobban  a  jóra.  Persze  nem  a  viasz  s  nem  is  az  arckép

---

26

formája bír ekkora erővel: a végbevitt tettek emléke táplálja  a  kiváló  utódok  szívében  ezt  a

lángot, amely nem is alszik el előbb, csak ha kiválóságuk amazok hírnevét és dicsőségét eléri.

De e romlott időkben akad-e bárki, aki nem gazdagságban és költekezésben, hanem derekas-

ságban,  szorgalomban  versenyezne  őseivel?  Még  az  újonnan  felkerültek  is,  akik  korábban

erényeikkel  előzték  meg  a  nemességet,  inkább  alattomos  és  nyílt  gaztettekkel,  mint  nemes

eszközökkel törik magukat a hatalom s a tisztségek után; mintha a praetori és consuli hivatal s

mind a többi önmagában is fényes és nagyszerű volna, s nem viselőik érdemétől kapnák ra-

gyogásukat. Hanem szégyenkezve s utálkozva városunk romlottságán, túl szabadon s messzire

elkalandoztam. Ideje tárgyamra térnem.

5. Azt a háborút szeretném megírni, amelyet a római nép Jugurtha numidiai királlyal vívott,

egyrészt,  mert  hatalmas,  ádáz  és  váltakozó  szerencséjű  harc  volt,  másrészt,  mivel  akkor

ütközött  először  ellenállásba  a  nemesség  gőgje,  s  e  viszály  minden  isteni-emberi  rendelést

felforgatott, és olyan őrültséggé fajult, hogy a polgárok meghasonlásának csak háború és Itália

pusztítása  vetett  véget.  De  mielőtt  ezek  elbeszélésébe  fognék,  egy  kicsit  távolabbról  fogom

kezdeni, hogy minden annál világosabb, könnyebben megérthető legyen.

A  második  pun  háborúban  -  ahol  Hannibal  karthagói  vezér  annyira  kimerítette  Itália  erőit,

mint a római név felragyogása óta senki - barátságába fogadta Masinissa numidiai királyt P.

Scipio, aki később érdemei alapján az Africanus melléknevet kapta. A királyt sok fényes hadi-

tettéért  a  karthagóiak  legyőzése  és  az  Afrikában  nagy  hatalmú  és  nagy  birodalmú  Syphax

fogságba ejtése után a római nép megajándékozta az elfoglalt városokkal és földekkel. Így hát

Masinissa derék és hű barátunk volt, míg életének és uralmának egyszerre vége nem szakadt.

Ezután fia, Micipsa egyedül uralkodott, minthogy testvérei: Mastanabal és Gulussa betegség-

ben  elpusztultak.  Ő  Adherbalt  és  Hiempsalt  nemzette.  Testvére,  Mastanabal  fiát,  Jugurthát

(akit Masinissa, minthogy ágyastól született, jogfosztottnak tekintett) ugyanabban a nevelés-

ben részesítette otthon, mint saját gyermekeit.

6.  Jugurtha  felserdült,  és  nagy  erejű,  szép  külsejű,  de  még  inkább  kiváló  szellemű  ifjú  lett.

Nem  vetette  magát  sem  a  bujaság,  sem  a  lustaság  karjaiba,  hanem  ama  nép  szokása  szerint

lovagolt, dárdát vetett, a vele egyívásúakkal versenyt futott, s noha valamennyiük dicsőségét

felülmúlta, mindannyian szerették; ideje nagy részét vadászattal töltötte, oroszlánt és más va-

dakat elsőnek vagy az elsők között ejtett el; sokat vitt véghez, keveset beszélt magáról. Min-

dennek Micipsa eleinte örült; úgy gondolta, Jugurtha erényei országának hoznak dicsőséget.

Mikor azonban észrevette, hogy a serdülő ifjú tekintélye egyre növekszik, ő pedig élete végén

jár  és  gyermekei  kiskorúak,  súlyos  aggodalmak  szállták  meg  és  lelkét  sok  gond  gyötörte.

Félelmet  keltett  benne  a  hatalomra  mohó  emberi  természet  s  az  a  sietség,  amellyel  lelke

sóvárgását  ki  akarja  elégíteni,  továbbá  a  maga  vénsége  s  gyermekeinek  fiatalsága:  olyan

alkalom, amely a középszerű embereket is megtántorítja a zsákmány reményében; ijesztette a

numidák növekvő hajlandósága Jugurtha iránt, épp ezért attól is félt, hogy ha csellel megöleti,

zendülés vagy polgárháború keletkezne.

7.  E  bajok  szorongatásában  belátta,  hogy  a  túlságosan  népszerű  embert  sem  erővel,  sem

cselvetéssel  nem  teheti  el  az  útból,  s  mivel  Jugurtha  tettre  kész  volt  és  katonai  dicsőségre

vágyakozott, úgy döntött, hogy veszélyes vállalkozásokra küldi, s így kísérti meg a szerencsét.

Így hát a numantiai háborúban Micipsa, mikor a római népnek lovas és gyalogos segélycsapa-

tokat  küldött,  a  Hispaniába  vezényelt  numidák  vezérévé  Jugurthát  nevezte  ki  -  azt  remélte,

hogy  ott  könnyen  áldozatává  válhat  a  maga  virtuskodásának  vagy  az  ellenség  kegyetlensé-

gének.  Ámde  a  dolog  egészen  másként  végződött,  mint  ahogy  tervezték.  Jugurtha  ugyanis

fürge, éles eszével hamar kiismerte P. Scipio, az akkori római hadvezér természetét s az ellen-

---