C. Sallustius Crispus összes művei

71

becsülöm hazámat, a honi isteneket és e legfelsőbb hatalmat, miféle kínzatást érdemlek ezért

életemben,  miféle  büntetést  halálom  után?  Ha  egyszer  vétkem  meghalad  minden  ismert

alvilági büntetést!

Kora  ifjúságom  óta  mint  magánember  s  mint  tisztségviselő,  szemetek  láttára  cselekedtem;

akinek szavamra, tanácsaimra, pénzemre volt szüksége, rendelkezhetett vele; sosem forgattam

ravaszul a szót, képességeimet nem állítottam a gonosz szolgálatába; ámbár az egyes emberek

barátságára szenvedélyesen törekedtem, az állam érdekében hatalmas ellenségeket szereztem

magamnak. S mikor az állammal együtt engem is legyőztek, mikor  minden segítségtől meg-

fosztva  még  rosszabbat  várhattam,  ti,  polgárok,  visszaadtátok  nekem  hazámat,  honi  istenei-

met,  együtt  a  legmagasabb  méltósággal.  E  jóságotokért  akkor  sem  lehetnék  elég  hálás,  ha

külön-külön  bármelyiktekért  életemet  áldoznám.  Csakhogy  ez  képtelenség,  mert  életről  és

halálról a természet dönt; hogy gyalázat nélkül, feddhetetlenül őrizzük meg a polgárok között

hírnevünket és vagyonunkat, azt ajándékba kapjuk s így is fogadjuk. Consullá választottatok,

polgárok, mikor az államot kívül-belül súlyos bajok terhelik. Mert hadvezéreink Hispaniában

zsoldot, katonát, fegyvert, gabonát követelnek, és erre a helyzet kényszeríti őket, minthogy a

szövetségesek elpártolása miatt és mert Sertorius a hegyvidéken át gyorsan vonul vissza, sem

megütközni,  sem  a  szükségletekről  gondoskodni  nem  tudnak:  Kisázsiában  és  Ciliciában

Mithridatés nagyra nőtt hatalma miatt tartunk sereget, Macedonia tele van ellenséggel, csak-

úgy, mint Itália s a tartományok partvidéke. Közben pedig a csekély s a háborúk miatt bizony-

talan  adójövedelmek  alig  fedezik  egy  részét  kiadásainknak;  ezért  szállítjuk  az  élelmet  is

kisebb hajóhaddal, mint azelőtt. Ha ezt a mi álnokságunk vagy tehetetlenségünk okozta, rajta,

ahogy haragotok diktálja, vegyetek elégtételt; ha viszont közös sorsunk lett kegyetlenebb, mi

szükség hozzátok, hozzánk s az államérdekhez méltatlan eszközökre?

Én  magam,  akinek  élete  immár  a  halálba  hajlik,  nem  könyörgök  bocsánatért,  ha  ez  vala-

mennyit elvesz a rátok szakadt bajokból; testi létemet később sem végezhetném be tisztessé-

gesebben, mint a ti üdvötökre. Itt vagyok hát én, Cotta consul, s teszem, amit gyakran meg-

tettek őseink kemény háborúkban: felajánlom s feláldozom magam az államért. Hogy azután

kire  bízzátok,  fontoljátok  meg  alaposan;  mert  ezt  a  tisztséget  egyetlen  jóravaló  ember  sem

kívánja  majd,  ha  a  sors  vagy  a  tenger  csapásaiért  s  a  mások  viselte  háborúért  kell  felelnie,

vagy rút halállal vesznie. Csak arra emlékezzetek szívetekben, hogy nem bűn vagy kapzsiság

miatt  buktam  el,  hanem  viszonzásul  a  legfőbb  megtiszteltetésért,  a  magam  akaratából

áldoztam fel életemet.

Kérlek benneteket, polgárok, magatokra s az ősök dicsőségére, tűrjétek el a bajokat, és gon-

doljatok az állam javára. Sok gonddal jár a főhatalom, mérhetetlen sok fáradozással, s ezek

alól hiába akarok kibújni, hiába kívánjátok vissza a béke gazdagságát, ha minden tartományt,

országot, tengert és földet feldúltak vagy kimerítettek a háborúk.”

Cn. Pompeius levele a senatushoz

„Ha  ellenetek,  hazám  és  honi  isteneim  ellen  annyi  fáradságot  és  veszélyt  vállaltam  volna,

ahányszor kora ifjúságomtól kezdve vezetésemmel szétszórtuk legelvetemültebb ellenségein-

ket  s  megmentettük  a  ti  lelketeket,  akkor  sem  járhattatok  volna  el  távollétemben  másként

ellenem, mint ahogy most teszitek, atyák és összeírtak. Hiszen életkoromat megelőzve vetette-

tek egy jobb sorsra érdemes hadsereggel együtt egy ádáz háborúba, s ha rajtatok áll, éhséggel -

e legnyomorúságosabb halállal - emésztetek el. Hát ebben a reményben küldte  fiait  a  római

nép a háborúba? Ez a jutalma a sebeknek, az államért annyiszor ontott vérnek? Belefáradtam a

---

72

levélírásba, a követek küldözgetésébe, minden meglévő és remélhető vagyonomat elköltöttem,

s  közben  tőletek  három  év  alatt  alig  egy  évre  elegendő  költséget  kaptam.  A  halhatatlan

istenekre, vajon azt hiszitek, be tudom tölteni egy kincstár szerepét, vagy hogy egy hadsereg

ellehet gabona és zsold nélkül?

Mindenesetre beismerem, hogy e háborúba nagyobb kedvvel, mint megfontoltsággal indultam

el,  hiszen  tőletek  pusztán  a  főhatalom  címét  kaptam,  de  negyven  nap  alatt  felállítottam  a

sereget,  és  a  már  Itália  nyakát  szorongató  ellenséget  elűztem  az  Alpokból  Hispaniába.  Az

Alpokon  át  egy  másik,  a  Hannibálénál  nekünk  alkalmasabb  utat  nyitottam  meg.  Visszafog-

laltam Galliát, a Pireneusokat, Lacetaniát, az indigesek földjét, visszavertem a sokszoros túl-

erőben lévő, győztes Sertorius első támadását újonc katonáimmal, a telet nem  városokban  s

nem hivatalhajhászással töltöttem, hanem táborban, a legádázabb ellenség gyűrűjében. Minek

soroljam  fel  ütközeteimet,  téli  hadjárataimat,  a  romba  döntött  vagy  visszafoglalt  városokat?

Hiszen a  tények  többet  érnek,  mint  a  szavak.  A  Sucrónál  elfoglalt  ellenséges  tábor,  a  Turia

folyó menti csata, a seregével és Valentia városával együtt megsemmisített ellenséges vezér,

C. Herennius sorsa eléggé ismert előttetek. És mindezért, hálás atyák, nyomorral és éhínséggel

fizettek.

Egyforma feltételek jutottak tehát az én seregemnek s az ellenségének: zsoldot egyik sem kap,

akármelyik  győztesen  vonulhat  be  Itáliába.  Intelek  és  kérlek  hát  benneteket,  vegyétek  ezt

figyelembe,  s  ne  kényszerítsetek,  hogy  szükségből  magam  gondoskodjam  magamról.  Az

innenső Hispaniát, amelyet nem tart megszállva az ellenség, részben mi dúltuk romhalmazzá,

részben Sertorius - a tengerparti városokat kivéve: ezek meg csak költséget s terhet jelentenek

nekünk. Gallia tavaly ellátta Metellus seregét zsolddal és gabonával, most a rossz termés miatt

maga  is  alig  tengődik.  Én  nemcsak  családi  vagyonomat,  hanem  hitelemet  is  kimerítettem.

Csak ti maradtatok: ha nem siettek segítségünkre, megjósolhatom, hogy hadseregünk  akara-

tom ellenére átvonul Itáliába, s vele oda tevődik át az egész hispaniai is.”

Ezt  a  levelet  a  következő  év  elején  olvasták  fel  a  senatusban.  Az  atyáktól  kijelölt  consulok

pedig  felosztották  maguk  közt  a  tartományokat:  Cotta  kapta  az  innenső  Galliát,  Ciliciát

Octavius.  Majd  a  következő  consulok,  L.  Lucullus  és  M.  Cotta,  akiket  Pompeius  levele  s

üzenetei mélyen megdöbbentettek,  részben a legfőbb államérdeket figyelembe véve, részben

azért, hogy el ne veszítsék dicsőségüket s méltóságukat, ha a hadsereget Itáliába visszavonják,

minden  lehető  eszközzel  zsoldot  s  kiegészítő  csapatokat  szereztek;  ebben  különösen  a

nemesség támogatta őket, melynek többségében ekkor már az indulat szavakra, a szó tettekre

lobbant.

Macer néptribunus beszéde a néphez

„Ha kicsinek tartanátok, polgárok, a különbséget az őseitektől rátok hagyott jogok s a Sullától

rátok  szabott  szolgaság  között,  hosszasan  kellene  szólnom,  hogy  elmagyarázzam,  milyen

sérelmek miatt és hányszor vonult külön az atyáktól fegyvert fogva a nép, s hogy minden joga

védelmezőjéül  hogyan  tett  szert  a  néptribunusokra.  Most  csak  az  a  feladatom,  hogy  buzdít-

salak  benneteket,  és  elsőnek  induljak  el  azon  az  úton,  amelyen  véleményem  szerint  vissza-

szerezhetjük  a  szabadságot.  Az  sem  kerüli  el  figyelmemet,  milyen  erős  az  a  nemesség,

amelynek  uralmát  most  egymagamban,  erőtlenül,  egy  hivatali  hatalom  puszta  látszatának

birtokában megtörni próbálom, mennyivel nagyobb biztonságban van a kártékonyak klikkje,

mint a magukra hagyott ártatlanok. Irántatok való bizalmam legyőzi félelmemet, és úgy dön-

---

73

töttem: előbbre való, ha a bátor ember a szabadságért küzdve vállalja az ütközet kockázatát,

mintha egyáltalán nem küzdene.

Mégis, a jogaitok védelmére választott többi tisztségviselő minden erejét és hatalmát önérdek-

ből,  számításból,  haszonlesésből  ellenetek  fordítja,  s  úgy  tartja:  jobb  pénzért  vétkezni,  mint

ingyen helyesen cselekedni. Így aztán mindenki belenyugodott már a kevesek uralmába, akik

háborús  ürügyekkel  megkaparintották  az  államkincstárat,  a  hadsereget,  az  országokat  és

tartományokat, s fellegvárat emeltek a tőletek zsákmányolt javakból, miközben ti, a többség,

barmok  módjára  adjátok  magatokat  egyesek  tulajdonába  és  haszonélvezetébe,  kiforgatva

mindabból, amit őseitek rátok hagytak; vagy talán ahogy hajdan védelmezőiteket, most uraito-

kat választjátok meg szavazataitokkal? Most hát mindenki azokhoz pártolt, de ha visszanyeri-

tek, ami a tiétek, nyomban hozzátok pártol a többség. Kevés embernek van mersze kiállni az

igazsága mellett, a többi a hatalmasokhoz szít.

Kételkedtek talán, hogy utatokat állhatja akármi, ha egy szívvel-lélekkel ugyanarra tartotok?

Hiszen  még  lomha  tehetetlenségetektől  is  rettegnek.  Vagy  talán  nem  félelemből  állította  vissza

C. Cotta  consul,  pártjuk  belső  embere  a  néptribunusok  némely  jogait?  S  bár  L.  Siciniust,

mikor először mert szót ejteni a tribunusi hatalomról, eltették láb alól - hiába morgolódtatok -,

mégis előbb ijesztette meg őket a ti felháborodásotok, mint ahogy ti megundorodtatok volna

az ő jogtiprásuktól. Nem győzök ezen eleget csodálkozni, polgárok; mert jól láttátok, hogy a

reménykedés hiábavaló. Mikor meghalt Sulla, aki e förtelmes rabszolgasággal sújtott benne-

teket, azt hittétek, vége a bajnak; s még bőszebb dúvad, Catulus lépett a helyébe. Brutus és

Mamercus consulsága alatt felkelés ütötte fel fejét, ezután C. Curio zsarnokoskodott egészen

addig,  amíg  elpusztult  egy  ártatlan  tribunus.  Láttátok,  mekkora  indulattal  rontott  tavaly

Lucullus L. Quintiusra; ma pedig rám acsarkodnak féktelenül. De mindezt teljesen hiábavaló

lett  volna  felidézni,  ha  ők  előbb  akarnának  véget  vetni  zsarnokságuknak,  mint  ti  szolgasá-

gotoknak;  különösen  mert  e  polgárviszályok  címkéje  mindig  más  volt,  de  a  küzdelem

voltaképp mindkét részről azért folyt, hogy ki uralkodjék rajtatok. Így a többi viszály fékte-

lenkedésből,  gyűlöletből  vagy  kapzsiságból  kigyulladt  lángja  hamar  elhamvadt;  egyetlen

dolog  volt,  amiért  szüntelenül  küzdött  mindkét  fél,  s  amit  végül  is  elragadtak  tőletek:  a

tribunusi  hatalom,  melyet  őseitek  a  szabadság  fegyveréül  kovácsoltak.  Ezért  intelek,  kérlek

benneteket,  vigyázzatok,  nehogy  gyávaságból,  a  dolgok  nevét  cserélgetve,  a  rabszolgaságot

nyugalomnak  nevezzétek  el.  Mert  ezt  sem  lesz  módotok  élvezni,  ha  az  igaz  tisztességet  a

gazság legyőzte - legfeljebb ha végképp beletörődtök bármibe. Most résen vannak, és ha nem

sikerül  győznötök,  szorosabb  gyeplőre  fognak,  minthogy  minden  elnyomás  annál  biztosabb,

minél súlyosabb.

»Mit  javasolsz  hát?«  -  veti  közbe  valaki  közületek.  Először  is  rázzátok  le  mindannyian  az

eddigi szokásotokat,  hogy  serény  nyelvvel  és  gyáva  szívvel  éltek,  és  a  népgyűlésről  kilépve

már  nem  emlékeztek  a  szabadságra.  Nem  hívlak  fel  benneteket  olyan  férfias  tettekre,  ami-

lyenekkel  őseitek  kivívták  a  néptribunusi  hatalmat,  a  korábban  csak  patriciusokat  megillető

hatalomban  való  osztozást,  a  patriciusi  jóváhagyástól  független  választásokat,  de  minthogy

kezetekben  van  minden  erő,  polgárok,  s  a  most  más  érdekében  eltűrt  parancsok  teljesítése

vagy  nem  teljesítése  kétségtelenül  rajtatok  áll,  vajon  Juppiterre,  vagy  más  isten  tanácsára

vártok?  A  consulok  korlátlan  hatalmi  szavát  s  az  atyák  határozatait  magatok  szentesítitek

azzal,  hogy  engedelmeskedtek  nekik,  polgárok,  s  önként  siettek  nyakatokat  fejetekre  nőtt

zsarnokságuk  igájába  hajtani.  Én  nem  a  jogtalanságok  megtorlására  biztatlak  benneteket,

hanem arra, hogy a békét áhítsátok, és nem a viszályt, amelynek szításával ők vádolnak; éppen

ennek szeretnék véget vetni, s ezért követelem vissza szerzett jogainkat a népjog alapján, s ha

makacsul ülnének rajtuk, nem fogok fegyverkezést vagy kivonulást javasolni - többé már ne

ontsátok  véreteket.  Viseljék  hatalmukat,  rendelkezzenek  vele  a  maguk  módján,  hajszolják  a

---

74

diadalmeneteket, kergessék Mithridatést, Sertoriust és a száműzöttek maradékát őseik viasz-

képeivel: de tőlünk távol legyen a kockázat és szenvedés, ha semmi gyümölcsöt nem terem -

hacsak a minap hozott gabonatörvényt nem tekintitek szolgálataitok fizetségének. Mégis csak

öt vékára becsüli szabadságotokat: nem több, mint a börtönlakók fejadagja. Oly kevés, hogy

mint azok, éhen éppen nem haltok, de elerőtlenedtek, s így ez a csekélység nem szabadít meg

a családi gondoktól, s a gyávák legsoványabb reményeit is meghiúsítja. De még ha bőséges-

nek  mutatkoznék  is  ez  a  gondoskodás,  minthogy  rabszolgaságért  adják  jutalmul,  miféle

fásultság volna becsapni magatokat és még meg is köszönni a rajtatok esett sérelmet? Lépre

ne menjetek a cselnek. Csel nélkül ugyanis nem tudnak legyőzni benneteket; még csak nem is

próbálkoznak veletek. Ezért igyekeznek csitítgatni benneteket,  ezért biztatnak, hogy várjatok

Cn.  Pompeius  hazaérkezéséig;  tőle  is  reszkettek,  mikor  nyakukra  ültették,  s  most,  amikor

félelmük  elmúlt,  gyalázzák.  Emellett  nem  átallják  magukat  a  szabadság  védőinek  nevezni,

mikor annyi férfi egyetlen emberre vár, mert nélküle sem a jogsértést nem merik abbahagyni,

sem a jogot nem képesek megvédeni. Bizony magam is úgy látom, hogy Cn. Pompeius, ez a

ragyogó hírű fiatal ember jobban szeretne a ti akaratotokból vezetőtök lenni, mint az övékéből

osztozni  uralmukban,  és  ő  lesz  az  első,  aki  helyreállítja  tribunusi  hatalmát.  Hanem  azelőtt,

polgártársak,  az  egyes  polgárok  találtak  a  többségben  védelemre,  nem  pedig  valamennyien

egyetlen  emberben.  S  nem  is  akadt  halandó,  aki  ilyesmit  egymaga  adhatott  vagy  elvehetett

volna.

Elég  a  szavakból,  hiszen  nem  a  tudatlanság  tesz  vakká  benneteket,  hanem  nem  is  tudom,

miféle fásultság vett rajtatok erőt, amelyből sem a dicsőség, sem a gyalázat nem tud kimoz-

dítani.  Mindeneteket  elvesztegettétek  mostani  tunyaságotokkal,  bőven  elegendőnek  tartván

szabadságotokat: csakugyan, nem vesszőzik hátatokat és szabadon mehettek ide-oda. Gazdag

uraitokhoz  illő  ajándékok  ezek!  De  a  falusiaknak  még  ennyi  sem  jut,  ütik-verik  őket  az

egymással civódó hatalmasok, és ajándékul adják őket a tartományok főtisztviselőinek. Így a

küzdelem s a győzelem kevesek érdeke; akármi történik, mindig a nép a vesztes, s napról nap-

ra inkább az lesz, ha amazok jobban igyekeznek megvédeni hatalmukat, mint ti visszaszerezni

szabadságotokat.”

Mithridatés levele

„Mithridatés király Arsacés királynak üdvözletét küldi. Mindazoknak, akiket országuk gondta-

lan  állapotában  háborús  szövetségre  szólítanak  fel,  meg  kell  fontolniuk,  lehet-e  valóban

békében élniük, majd pedig azt, hogy a béke elég méltányos és biztonságos-e, dicsőséges vagy

gyalázatos. Ha örök békében élhetnél, ha az ellenség nem volna ugrásra kész és elvetemült, ha

a rómaiak megrohanásával nem szereznél nagy hírnevet, nem merném szövetségedet kérni, és

hiába remélném, hogy rossz sorsomat összeköthetem a te szerencséddel. De ha jól meggon-

dolod, éppen az szól leginkább mellettem, amiért habozni látszol: Tigranés elleni haragod a

nemrég lefolyt háború miatt és az én nem éppen kedvező helyzetem. Tigranés ugyanis készsé-

gesen fogadna el olyan szövetséget, amelyet csak akarsz, engem pedig, miután annyi minde-

nemet elrabolták, megtanított a sors rá, hogy okos tanácsokat adjak, s - ami annyira fontos a jó

sorsban lévőknek - példát nyújtok megrendült helyzetemben, hogyan intézzed ügyesebben a te

dolgaidat.

Mert  bizony  a  rómaiak  valamennyi  nemzettel,  néppel,  királlyal  egyetlen,  régi  okból  hábo-

rúztak:  hatalomra  és  gazdagságra  vágytak  kielégíthetetlenül.  Ezért  kezdtek  háborút  előbb

Philippus macedón királlyal, eleinte, míg a karthagóiak szorongatták őket, barátság ürügyén.

---

75

Mikor ennek Antiochus segítségére sietett, Kisázsia átengedésével álnokul elfordították tőle,

majd  miután  leverték  Philippust,  megfosztották  Antiochust  a  Tauruson  innen  minden  terü-

letétől és tízezer talentumjától. Később Persesnek, Philippus fiának, mikor sok és váltakozó

kimenetelű  küzdelem  után  kezünkbe  adta  magát,  a  samothrakéi  istenek  előtt  szavatolták

biztonságát,  s  e  leleményes  esküszegők  ravaszul  meghagyták  életét  a  feltételek  szerint  -  de

álmatlansággal  ölték  meg.  Eumenést,  kinek  barátságával  fennen  kérkednek,  először  a  béke

díjául  árulták  el  Antiochusnak,  később  egy  elfoglalt  föld  felügyelőjének  tekintették;  pénzét

kicsikarva s gyalázatos bánásmóddal királyból a legnyomorultabb szolgává tették, és egy ég-

bekiáltó végrendeletet koholva, ellenség módjára vezették diadalmenetben fiát, Aristonicust,

amiért kérni merészelte atyjától örökölt királyságát. Megszállták Kisázsiát, s végül Bithyniát

rabolták  el,  amint  Nicomedés  meghalt,  ámbár  fia  kétségtelenül  Nysától  származott,  akit

királynénak nevezett ki.

Mert  magamról  minek  beszéljek?  Birodalmuktól  mindenfelől  országok  és  fejedelemségek

választanak el, de mert az a hír terjengett rólam, hogy gazdag vagyok s nem vagyok hajlandó

szolgálni nekik, Nicomedés útján háborúra ingereltek. Pedig jól tudom, milyen elvetemültek, s

mindenre, ami később megtörtént, tanúul hívtam a krétaiakat, akik ez idő tájt egyedül voltak

szabadok, és Ptolemaios királyt. Megbosszulva a Nicomedés sértéseit, kikergettem Bithyniá-

ból,  visszafoglaltam  az  Antiochustól  elrabolt  Kisázsiát,  s  levettem  Görögországról  a  nehéz

rabigát. Vállalkozásomat a szolgák legalja, Archelaus akadályozta meg a hadsereg elárulásá-

val. Azok, akik gyávaságból vagy balga ravaszságból arra számítva, hogy az én fáradozásaim

árán lesznek biztonságban, vonakodtak fegyverhez nyúlni, most keservesen lakolnak. Ptolemaios

pénzével  csak  napról  napra  halasztgatja  a  háborút,  a  krétaiakra  -  akiket  már  egyszer  meg-

támadtak - sem várhat más vég,  mint a pusztulás. Mikor én rájöttem, hogy a rómaiak belső

bajaik miatt inkább csak halogatják a háborút, mintsem békét kötnének, Tigranés ellenkezésé-

vel dacolva - aki későn jött rá, hogy igazat mondtam -, s annak ellenére, hogy te távol voltál s

mindenki mást leigáztak, újra fegyvert fogtam ellenük, vezérüket, Marcus Cottát Chalcedon-

nál a szárazföldön megvertem, a tengeren pedig tönkretettem szép hajóhadát. Mikor Cyzicus

ostrománál  nagy  seregemet  az  élelemhiány  feltartóztatta,  senki  sem  nyújtott  segítséget  a

környéken,  a  tél  pedig  járhatatlanná  tette  a  tengert.  Így  kénytelen  voltam  visszavonulni

öröklött  birodalmamba,  de  Pariumnál  és  Heracleánál  hajótörés  ért,  és  elvesztettem  legjobb

katonáimat és hajóimat. Majd mikor Cabiránál újra összeszedtem  seregemet,  váltakozó  sze-

rencséjű  csatákban  csaptunk  össze  Lucullusszal,  de  az  ínség  mindkettőnket  újra  meglepett.

Csakhogy  neki  ott  volt  a  közelben  Airobarzanés  háborútól  nem  sújtott  országa,  én  viszont

feldúlt  vidékeken  keresztül  vonultam  Arméniába.  A  rómaiak  pedig  nem  engem  követtek,

hanem  azt  a  szokásukat,  hogy  minden  országot  felforgatnak,  s  mert  szűk  utakon  vonulva

sikerült kikerülniük az összecsapást a hatalmas sereggel, Tigranés oktalanságát győzelemként

tüntetik fel.

Most pedig kérlek, fontold meg: elképzelhető-e, hogy erősebben tudsz ellenállni, vagy hogy a

háború  véget  ér,  ha  bennünket  megfojtanak?  Tudom  jól,  sok  katonád,  fegyvered  és  aranyad

van,  ezért  keresem  benned  én  szövetségesemet,  azok  pedig  prédájukat.  Egyébként  az  volna

tanácsos,  hogy  amíg  Tigranés  országa  még  sértetlen,  háborúban  tapasztalt  katonáimmal,

otthonodtól távol, kevés áldozattal, a mi testünk pajzsa mögött fejezd be a háborút, amelyben

győzelmem és vereségem egyaránt veszélyt jelent neked. Vagy nem tudod, hogy a rómaiak,

mihelyt  nyugaton  útjukat  állja  az  óceán,  erre  fordítják  fegyvereiket?  Hogy  ősidőktől  fogva

nem volt egyebük, csak amit raboltak, otthonukat, feleségüket,  földjüket, birodalmukat bele-

értve?  Hogy  hajdan  mint  hazátlan,  rokontalan,  gyülevész  népség  a  földkerekség  büntetésére

születtek?  Sem  emberi,  sem  isteni  erő  nem  gátolhatja  őket  abban,  hogy  távoli  vagy  közeli,

gazdag  vagy  nincstelen  szövetségeseiket,  barátaikat  kifosszák,  megsemmisítsék;  mindenkit

---

76

ellenségüknek  tartanak,  aki  nem  szolgájuk,  különösen  a  független  királyságokat.  Mert  csak

kevesen kívánják a szabadságot,  a többség beéri igazságos zsarnokokkal; s mi gyanúsak va-

gyunk mint vetélytársak, akik alkalmas időben bosszút állnak rajtuk. Te pedig, aki Seleuceá-

nak, e hatalmas városnak s a kincseiről messze híres perzsa királyságnak ura vagy, vársz tőlük

egyebet,  mint  ármányt  a  jelenben,  háborút  a  jövőben?  A  rómaiak  mindenki  ellen  fegyvert

fognak,  de  leginkább  azok  ellen,  akiknek  legyőzésével  a  legnagyobb  hadizsákmányt  nyerik;

nagyságukat vakmerőségüknek, csalásaiknak, sorozatos háborúiknak köszönhetik. Ezzel az er-

kölccsel vagy kiirtanak mindent vagy elbuknak... ami nem lesz nehéz, ha te Mezopotámiában,

mi  pedig  Arméniában  közrefognánk  az  élelem  és  segédcsapatok  nélküli  sereget,  amely

szerencséje  miatt  vagy  a  mi  hibánkból  eddig  még  nem  szenvedett  vereséget.  Tiéd  lesz  a

dicsőség,  hogy  nagy  királyoknak  segítséget  nyújtva  eltiportad  a  népek  kifosztóit.  Intelek,

tanácsolom: így tégy, s ne azt az utat válaszd, hogy a mi pusztulásunkkal a tiédet halogasd -

inkább a győzelmet a mi szövetségünkben!”

- & -