C. Sallustius Crispus összes művei

61

a váratlan ijedelem valamennyire megriasztotta, mégsem felejtkeztek meg a vitézségről: volt,

aki fegyveréhez kapott, volt, aki az éppen fegyvert ragadókat védte az ellenségtől, más részük

nyeregbe  ugrott  s  úgy  szállt  szembe  az  ellenséggel.  Az  ütközet  inkább  útonállók  elleni

harchoz hasonlított, mint csatához. Hadijelek, csatarend sehol, lovasok és gyalogosok össze-

vissza, az egyik hátrál, a másikat kaszabolják, sokan elkeseredetten rárohannak az ellenségre,

ezeket  meg  hátulról  kerítik  be;  nem  védte  őket  sem  a  vitézség,  sem  a  fegyver  nem  nyújtott

védelmet, mert az ellenség túlerőben volt, s mindenfelől özönlött. Végül a rómaiak, újoncok

és  a  háborúban  már  tapasztalt  régiek,  ahogy  a  hely  vagy  véletlen  összeterelte  őket,  kört

képeztek,  és  így  minden  oldalról  egyszerre  fedezve  és  rendezett  állásban  feltartóztatták  az

ellenséget.

98. Marius ebben a súlyos helyzetben sem vesztette el a fejét, éppoly kevéssé esett kétségbe,

mint bármikor; mindenfelé portyázott lovasszakaszával, melyet nem bizalmasaiból, hanem a

legbátrabbakból  szervezett;  hol  a  küzdők  segítségére  sietett,  hol  az  ellenség  legsűrűjébe

rontott, karjelekkel irányította katonáit, ha már a nagy felfordulásban parancsot osztani nem

tudott. A nap végéhez ért, s a barbárok még egy tapodtat sem hátráltak, sőt a királyok utasítása

szerint még hevesebben támadtak, abban a reményben, hogy az éjszaka nekik fog kedvezni.

Akkor Marius a helyzethez illő tervet eszelt ki, s elfoglalt két egymással szomszédos dombot,

hogy az övéinek legyen hova visszavonulni. Az egyik kicsi a táborveréshez, de bővizű forrás

volt rajta, a másik pedig azért alkalmas a célra, mert nagy része meredeken nyúlt a magasba és

kevés megerősítést igényelt. Marius utasította Sullát, hogy a víznél ő éjszakázzon lovasaival,

maga  pedig  lassanként  összeszedte  szétszórt  katonáit  -  az  ellenség  is  ugyanúgy  szanaszét

harcolt -, majd futólépésben valamennyit felvezette a dombra. A királyokat a nehéz terep  kény-

telen-kelletlen  visszarettentette  a  csatától,  de  mégsem  engedték,  hogy  csapataik  messzebbre

vonuljanak; szétszórt tömegben a  két domb körül telepedtek le. Mindenfelé tábortüzet gyúj-

tottak, s barbár szokás szerint csaknem az egész éjszakát átmulatták, ujjongtak, kurjongattak, s

a vezéreket győzelmi mámor fogta el, amiért nem futottak meg. De a rómaiak a sötétségből és

a magasból mindent jól láttak, s önbizalmat merítettek belőle.

99. Marius az ellenség meggondolatlanságán felbátorodva parancsot adott, hogy síri csöndben

maradjanak,  kürtjeleket  se  adjanak,  amint  éjjeli  őrségen  szokták.  Virradat  felé  az  ellenség

kifáradt  és  álomba  merült.  Ekkor  Marius  az  őrökkel,  majd  a  zászlóaljak,  szakaszok,  legiók

trombitásaival  hirtelen  egyszerre  csatajelet  fúvat,  a  katonáknak  pedig  megparancsolja,  hogy

csatakiáltással törjenek ki a kapukon. A maurusokat és a gaetulusokat felriasztotta az ismeret-

len szörnyű zaj, képtelenek voltak futni vagy fegyvert fogni, egyáltalán, csinálni vagy kitalálni

valamit:  a  hangos  ordítás,  a  védtelenség,  a  szorongató  rómaiak,  a  kavarodás  mindannyiukat

tébollyal határos rettegésbe kergette.

Végre  is  a  rómaiak  szétszórtak,  megfutamítottak  mindenkit,  a  legtöbb  fegyvert  és  hadi  jel-

vényt  tulajdonukba  kerítették;  többen  pusztultak  el  ebben  a  csatában,  mint  valamennyi

előzőben, mert az álom s a váratlan riadalom bénává tette őket a futásra.

100.  Ezután  Marius  folytatta  megkezdett  útját  a  téli  szállásra,  mert  úgy  határozott,  hogy  az

élelmezés  miatt  a  tengerparti  városokban  fog  időzni.  A  győzelemtől  nem  lett  hanyag  vagy

elbizakodott, hanem úgy vonult ütközetre kész menetoszlopban, mintha csak látásnyira volna

az ellenségtől. Sulla a lovassággal a jobb szélen, bal oldalon A. Manlius a parittyásokkal és az

íjászokkal, azonfelül a liguriai cohorsok is az ő gondjaira voltak bízva. Előre és hátra Marius

tribunusokat  állított  könnyű  fegyverzetű  szakaszokkal.  A  legkevésbé  kímélt  s  a  vidéket

legjobban ismerő szökevények az ellenség útvonalát derítették fel. Maga a consul úgy gondos-

kodott mindenről, mintha senkire se rótt volna feladatot, mindenütt jelen volt, dicsért-szidott

érdem szerint. Ő is fegyverben  vonult, harcra készen, s a katonákat is erre  kényszerítette.  S

---

62

ahogy az útra, úgy vigyázott a tábor megerősítésére is: őrségbe a legiókból küldött csapatokat

a  kapukhoz,  a  tábor  elé  pedig  lovasokat  a  segédcsapatokból,  másokat  a  sáncokon  emelt

bástyákra állított; az éjjeli őrségeket személyesen ellenőrizte, nem annyira bizalmatlanságból -

teljesítik-e parancsait -, mint  inkább  azért,  hogy  a  katonák  szívesebben  tűrjék  a  hadvezérrel

közös  fáradalmakat.  S  valóban,  Marius  akkor  s  a  Jugurtha-felé  háború  más  szakaszaiban  is

inkább  a  katonai  becsület  felkeltésével,  mint  büntetéssel  fegyelmezte  seregét.  Sokan  azt

mondják, törtetésből tette, mások szerint neki a gyermekkorától megszokott edzett életmód, és

más egyéb, ami a többieknek keserves, élvezetet okozott; csakhogy az állam ügyét ugyanolyan

jól és dicsőséggel szolgálta, mintha a legkíméletlenebb parancsnoki szigorúsággal tette volna.

101.  Végre  a  negyedik  napon,  nem  messze  Cirta  városától,  egyszerre  mindenfelől  előbuk-

kantak  felderítői:  nyilván  nem  volt  már  messze  az  ellenség.  De  mivel  különböző  irányból

tértek  vissza  s  mind  ugyanazt  jelentették,  a  consul  nem  tudván,  hogyan  állítsa  fel  a  csata-

rendet, semmit sem változtatott a sorokon, mindenre felkészülve egy helyben várakozott. Így

Jugurthát megcsalta reménye, mert csapatait négyfelé osztotta, úgy számítva, hogy valamelyik

majd csak az ellenség hátába kerül. Közben Sulla, akit legelőször ért el az ellenség, bátorítva

katonáit,  sűrűn  felzárkózott,  zárt  lovasszakaszokkal  támadt  a  maurusokra,  a  többiek  pedig

helyükön maradtak, a messziről repített lövedékek ellen védték testüket s kaszabolták azt, aki

a  kezükbe  került.  A  lovascsata  közben  Bocchus  a  római  sereg  utóját  támadta  meg  a  gyalo-

gosokkal,  akiket  fia,  Volux  vezetett,  de  mivel  elmaradtak  az  úton,  az  előbbi  csatában  nem

vettek  részt.  Marius  az  első  sorokban  küzdött,  mert  Jugurtha  is  ott  volt  legtöbb  emberével.

Majd a numida értesült Bocchusék megérkezéséről, s titokban néhányadmagával gyalogosaink

felé tartott. Itt latinul kiabálta - mert Numantiában megtanult latinul -,  hogy  a  mieink  hiába

harcolnak, az imént ölte meg  Mariust  saját  kezével,  s  közben  vértől  csepegő  kardját  villog-

tatta: a harc során vérezte össze, mikor gyalogosainkat kaszabolta nagy hévvel. Meghallották

ezt a katonák, s inkább az eset szörnyűsége, mint a hír valósága rettentette meg őket; a barbá-

rok pedig ugyanakkor fellelkesedtek, s hevesebben támadtak a megdöbbent rómaiakra. Ezek

már kis híján megfutamodtak, mikor Sulla lekaszabolva a vele szembeszállókat, visszafordult

s  oldalról  nekirontott  a  maurusoknak.  Bocchus  nyomban  megfutott.  Jugurthát  viszont,  aki

tartóztatni  akarta  övéit  s  learatni  a  már  szinte  megszerzett  győzelmet,  lovasok  vették  körül.

Jobbra-balra hullott valamennyi embere, de neki sikerült az ellenség dárdái elől félrehajolva

egyedül  kitörnie.  Közben  Marius  megszalasztotta  az  ellenséges  lovasságot,  s  az  övéi  segít-

ségére sietett, mert meghallotta, hogy már menekülőben vannak. Végül is teljesen szétszórták

az ellenséget. Borzalmas látványt nyújtott a messzi síkság: üldözés, futás, gyilkolás, fogságba

hurcolás;  lovak,  katonák  holtteste,  sok  sebesült  menekülni  sem  tud,  megnyugodni  sem,  fel-

emelkedik s nyomban összeroskad; egyszóval amerre a szem lát, egymás hegyén-hátán fegy-

verek, dárdák, hullák, s alattuk vérben ázik a föld.

102.  Ezek  után  a  consul  immár  kétségtelenül  győztesként  érkezett  Cirta  városába,  ahová

eredetileg  vette  útját.  Öt  nappal  a  barbárok  második  balsikerű  csatája  után  követek  jöttek

Bocchustól,  s  a  király  nevében  arra  kérték  Mariust,  hogy  két  legbizalmasabb  hívét  küldje

hozzá,  mert  a  maga  s  a  római  nép  érdekében  szeretne  velük  tárgyalni,  ő  nyomban  útnak

indította L. Sullát és A. Manliust. Ámbár az ő hívására mentek, mégis jónak látták, hogy olyan

beszédet tartsanak a király előtt, amellyel ellenséges hajlamait megfordítják, vagy békevágyát

hevesebben  felszítják.  Így  aztán  Sulla,  akinek  nem  kora,  hanem  szónoki  tehetsége  miatt

engedte át Manlius a szót, ilyesfajta rövid beszédet mondott: „Bocchus király, nagy örömmel

tölt el bennünket, hogy téged, a kiváló férfiút arra intenek az istenek: végre-valahára inkább a

békét  válaszd,  mint  a  háborút,  s  érdemeidet  ne  szennyezd  be  a  legelvetemültebb  ember,

Jugurtha szövetségével; különben arra a keserves feladatra kényszerülnénk, hogy egyformán

toroljuk  meg  tévedésedet  s  az  ő  gazságait.  Pedig  a  római  nép  már  hatalma  kezdetén  is

---