C. Sallustius Crispus összes művei

55

előtt ingyen folytattam, most sem szándékozom abbahagyni, polgárok, miután megkaptam a

jutalmát.  Nehéz  mérsékelni  magukat  hatalomra  jutva  azoknak,  akik  megpályázásakor  csak

színlelték a becsületességet; de én minden időmet tisztes tevékenységgel töltöttem, s a helyes

cselekedet szokásommá, majd természetemmé vált.

Rám bíztátok a Jugurtha elleni háború folytatását, s ezt nagyon nehezményezte a nemesség.

Kérlek, fontoljátok meg alaposan, nem lenne-e jobb megváltoztatni a döntéseteket, nem kelle-

ne-e erre vagy más ilyen feladatra a nemesek csoportjából küldenetek valakit, egy törzsökös,

sok ős képmását őrző, de nem katonaviselt nemesembert. Az aztán ekkora feladattal a vállán,

de  teljesen  tapasztalatlanul  ide-oda  fog  kapkodni,  elhamarkodva  cselekszik,  s  végül  úgyis  a

népből vesz  valakit  maga  mellé  tanácsadóul.  Legtöbbször  úgy  esett,  hogy  akire  a  hadvezér-

séget ruháztátok, más hadvezért keresett magának. Azután meg, polgárok, jól tudom én, hogy

akik  consullá  választásuk  után  kezdték  az  ősök  tetteit  és  a  görög  hadászati  munkákat  ol-

vasgatni, fordítva cselekedtek, mint kellett volna, mert igaz, hogy előbb lesz valaki consullá, s

aztán  viselkedik  consulként,  de  a  valóságban  ez  fordítva  van.  Hasonlítsátok  most  össze,

polgárok,  ezeket  a  gőgös  nemeseket  velem,  az  új  emberrel.  Amit  ők  hallani  vagy  olvasni

szoktak,  én  azt  részben  tapasztaltam,  részben  magam  is  megtettem.  Amit  ők  könyvekből

tanultak, azt én a harcmezőn. Ítéljétek meg ti, a szavak vagy a tettek érnek-e többet, ők lenézik

új ember voltomat, én az ő gyávaságukat; nekem alacsony sorsomat lehet a szememre vetni,

nekik gazságaikat. Azt hiszem, természetre mindenki egyenlő, de aki a legvitézebb, az a leg-

nemesebb is. Ha meg lehetne kérdezni Albinus vagy Bestia apjától, engem nemzettek volna-e

szívesebben, vagy őket, mit gondoltok, mit felelnének? Csakis azt, hogy ők a lehető legkivá-

lóbb gyermeket akarták. S ha a nemeseknek joguk van engem lenézni, nézzék le  őseiket  is,

mert azok is érdemekkel szerezték nemességüket, mint én. Irigylik tisztségemet: irigyeljék hát

munkámat, feddhetetlenségemet, a veszedelmeket, amelyeket átéltem, hiszen velük szereztem

a tisztséget. Ezek a gőgtől megrontott emberek úgy viselkednek, mintha megvetnék a tőletek

kapott tisztségeket, de azért mégis pályáznak rájuk, ráadásul úgy, mintha tisztességesen éltek

volna. Aztán csalódnak, mert egymással ellentétes dolgokat várnak el: a tétlenség gyönyörét és

az érdem jutalmát. S amikor előttetek vagy a senatusban szólásra emelkednek, a leghosszasab-

ban  őseiket  magasztalják:  kiválóbbnak  hiszik  magukat,  ha  az  ő  hőstetteikkel  dicsekednek.

Pedig  fordítva  van.  Mert  minél  derekabban  éltek  amazok,  annyival  gyalázatosabb  emezek

tunyasága. És valójában így is van: az ősök dicsősége mintegy lámpás az utódoknak - sem a

jót, sem a rosszat nem hagyja homályban. Rám nem süt ez a fény, bevallom; de ami sokkal

jelesebb,  saját  tetteimről  szólhatok.  Lássátok  csak,  milyen  igazságtalanok  ők.  Amit  mások

érdeméből  önmaguknak  tulajdonítanak,  azt  nem  hagyják  meg  nekem  a  magam  érdeméből:

persze,  mert  nem  őrzöm  ősök  képmásait  és  nemességem  új  keletű.  Pedig  bizony  jobb  új

nemességet szerezni, mint az öröklöttet sárba rántani.

Hiszen azt is jól tudom, hogy ha válaszra méltatnának, csak úgy folyna belőlük az ékes szavú,

formás  beszéd.  De  mivel  e  tőletek  kapott  magas  megtiszteltetés  révén  velem  együtt  mind-

untalan  titeket  is  becsmérelnek,  nem  akartam  hallgatni,  nehogy  a  szerénységet  rossz  lelki-

ismeretnek tartsák. Mert őszintén szólva, engem semmilyen szóbeszéd sem sérthet. Ha igaz,

csak  jót  mondhat  rólam,  ha  hazug,  egész  életem  a  cáfolata.  De  minthogy  a  ti  döntéseteket

vádolják, amivel a legfőbb tisztséget és a legnagyobb feladatot róttátok rám, fontoljátok meg

újra  meg  újra,  nem  kell-e  megbánnotok.  Biztosítékul  nem  mutathatom  fel  őseim  képét,

diadalmeneteit, consuli rangját, de ha kell, mutathatok lándzsákat, zászlót, kitüntetéseket, más

hadijutalmat, no meg sebhelyeket a mellemen. Ez az én arcképcsarnokom, ez a nemességem,

nem  örökségképpen  szállt  rám,  mint  a  nemesekre,  magam  szereztem  sok  fáradsággal  és

veszedelemmel. Az én beszédem nem formás: nem sokat törődöm vele; kiviláglik az érdem

magában is. Nekik művészetre van szükségük, hogy gaztetteiket szónoklatokkal elleplezzék.

---

56

Görög irodalmat sem tanultam: nem volt nagy kedvem hozzá, hiszen tudósait sem tette dere-

kabbakká.  Hanem  tanultam  olyasmit,  ami  sokkal  fontosabb  államunknak:  ellenséget  vágni,

őrséget  állni,  a  gyalázaton  kívül  semmitől  sem  félni,  egyformán  tűrni  telet-nyarat,  földön

hálni, nélkülözést és fáradságot együtt elviselni. Ilyen tanítással buzdítom katonáimat, s nem

fogom őket szoros gyeplőre, magam pedig lazára, nem osztom magamnak a dicsőséget, nekik

pedig a munkát. Ez a hasznos, ez az egész polgárság érdekét néző vezérség.

Mert ha te magad kényelemben élsz, a sereget pedig kemény büntetésekkel sanyargatod, akkor

uruk vagy, nem hadvezérük. Ezen a módon cselekedtek őseitek, így tették naggyá magukat is,

az államot is. Rájuk hivatkozik a nemesség, bár erkölcsei egészen mások, s megvet bennün-

ket, akik az őseik nyomában járunk; a tisztségeket nem érdem szerint, hanem szinte adósság-

ként követeli tőletek. Pedig nagyon tévednek kevélységükben. Mindent rájuk hagytak őseik,

amit  lehetett:  gazdagságot,  képmásokat,  dicső  emléküket;  de  érdemet  nem  hagytak,  nem  is

hagyhattak, mert egyedül ez az, amit nem lehet ajándékba adni vagy kapni.

Azt mondják, fukar vagyok és faragatlan, mert nemigen értek lakomák rendezéséhez, egy szí-

nészem sincs, s nem fizetem jobban szakácsomat, mint majorosomat. Ezt szívesen elismerem,

polgárok. Mert apámtól s más tiszteletre méltó férfiaktól úgy tanultam, hogy a pipere asszo-

nyokhoz illik, férfiakhoz viszont a munka. A derék embernek többre kell tartania a dicsőséget,

mint a gazdagságot, díszére fegyvere válik, s nem lakása berendezése. Tegyék hát csak tetszé-

sük  szerint,  ami  kedvükre  való.  Szeretkezzenek,  vedeljenek,  úgy  töltsék  öregségüket,  ahogy

fiatalságukat:  lakomákkal,  áldozzanak  csak  hasuknak  és  legrútabb  testrészüknek;  az  izzad-

ságot,  port  és  más  effélét  hagyják  csak  nekünk,  mert  mi  nagyobb  örömöt  találunk  ezekben,

mint  a  vendégeskedésben.  Csakhogy  még  sincs  ez  így.  Mert  ha  ezek  az  ocsmány  emberek

gyalázatosságaikkal már beszennyezték magukat, felkerekednek, hogy elrabolják a jók jutal-

mát. Így, bármennyire méltánytalan is, a dőzsölés és a tétlenség - e két legrosszabb tulajdon-

ság - élvezőinek semmit sem árt, de az ártatlan államnak vesztét okozza.

Most,  hogy  megfeleltem  nekik  -  ahogy  a  magam  jelleme,  s  nem  ahogy  az  ő  hitványságuk

kívánta -, valamit hadd szóljak az államügyekről. Először is Numidia felől legyetek nyugod-

tak, polgárok. Mert ami eddig Jugurthát védelmezte - kapzsiság, ügyetlenség, nemesi gőg -, az

nincs már jelen többé.  A sereg pedig  kiismeri  már  magát  a  vidéken,  és  szavamra,  vitézebb,

mint amilyen szerencsés. Nagy része ugyanis a vezérek kapzsisága vagy meggondolatlansága

miatt pusztult el. Éppen ezért ti, akik katonasorban vagytok, küzdjetek velem együtt, tegyétek

magatokévá az állam ügyét, ne  rettentsen  el  senkit  mások  szerencsétlensége  vagy  a  vezérek

gőgje. Ott leszek veletek a menetelésben, csatában én is: tanácsadótok, bajtársatok, minden-

ben  sorstársatok  leszek.  Most  az  istenek  segítségével  valóban  minden  beérett:  győzelem,

zsákmány,  dicsőség.  S  ha  ez  még  csak  a  kétes  távolban  csillan  is  fel,  kötelessége  az  igaz

embernek, hogy megsegítse hazáját. Senkit sem tett halhatatlanná a gyávaság, egy szülő sem

kívánt gyermekének örökkévalóságot, inkább azt, hogy igaz és becsületes életet éljen. Mon-

danék  többet  is,  polgárok,  ha  a  nyúlszívűekbe  a  szavak  vitézséget  öntenének;  mert  a

bátraknak, azt hiszem, eleget beszéltem.”

86. Ilyesféle szónoklatot tartott Marius, s látva, hogy a nép fellelkesedett, sietve felrakatta a

hajókra az élelmet, zsoldot, fegyvereket, más kellékeket, s velük küldte A. Manlius alvezért.

Maga  pedig  katonákat  toborzott,  nem  az  ősök  módján,  vagyonosztályok  szerint,  hanem

önkéntes  alapon,  többnyire  a  nincstelenekből:  egyesek  szerint  jobbak  híján,  mások  szerint

becsvágya miatt, mert ez a réteg ünnepelte és tette naggyá, s a hatalomra pályázónak  a  leg-

szegényebb  hajtja  legjobban  malmára  a  vizet:  nem  félti  a  magáét,  hiszen  nincs  semmije,  s

mindent tisztességesnek tart, amiért megfizetnek.

---