C. Sallustius Crispus összes művei

51

73. Metellus a szökevényektől értesült Bomilcar sorsáról és az összeesküvés leleplezéséről, és

nyomban minden előkészületet megtett a háborúra, mintha újonnan tört volna ki. Mariust, aki

hazautazása ügyében zaklatta, s amúgy is kelletlen és sértődött volt, nemigen találta hasznave-

hetőnek, ezért hazaküldte. Rómában a nép a Metellusról és Mariusról szóló leveleket olvasva

készséggel  elhitte,  amit  mindkettőjükről  megtudott.  A  hadvezérnek  azelőtt  díszére  szolgált

nemessége,  most  gyűlöletet  ébresztett  iránta;  a  másiknak  pedig  növelte  népszerűségét  ala-

csony  származása.  Mindkettőben  inkább  pártállását,  mint  jó  vagy  rossz  tulajdonságait  mér-

legelték. Azonkívül lázító magistratusok izgatták fel a tömeget, Metellust minden népgyűlésen

halálra vádolták, Marius jó tulajdonságait az egekig magasztalták. Végül annyira feltüzelték a

népet, hogy a kézművesek és földművelők, akiknek vagyona és hitele kezük munkájában áll,

otthagyták munkájukat és Mariushoz tódultak, megválasztását fontosabbnak tartották minden-

napi szükségleteiknél. S így a nemesség megdöbbenésére sok-sok idő után új embert jelöltek

consuli  hivatalra.  Azután  pedig  T.  Manlius  Mancinus  néptribunus  megkérdezte  a  népet,  ki

folytassa a háborút Jugurtha ellen, s a nagy többség Mariusra szavazott. A senatus korábban

ugyan már Metellus mellett döntött, de ez meghiúsult.

74.  Jugurtha  ez  idő  tájt  elvesztvén  barátait  -  többnyire  maga  gyilkoltatta  meg  őket,  mások

pedig  rettegésükben  a  rómaihoz,  illetve  Bocchus  királyhoz  szöktek  -,  minthogy  segítőtársak

nélkül  nem  viselhetett  háborút,  és  a  régiek  hűtlensége  után  veszélyesnek  vélte  újak  hűségét

kipróbálni, bizonytalanságban, kétségek között töltötte napjait. Semmiféle helyzet, terv, ember

nem  volt  eléggé  kedvére;  útvonalát  és  a  parancsnokokat  minden  áldott  nap  váltogatta,  hol

szembevonult az ellenséggel, hol a pusztaságba vette útját; egyszer a menekülésben remény-

kedett, máskor a fegyverekben; még azt sem tudta, miben bízhat kevésbé: népe bátorságában-e

vagy  hűségében.  Így  bármibe  kezdett,  az  visszájára  fordult.  Míg  így  tétovázással  töltötte

napjait, egyszerre feltűnt Metellus serege. Jugurtha, amennyire az idő engedte, felkészítette és

felállította a numidákat, majd összecsaptak. Ahol a király részt vett a csatában, ott valameddig

harcoltak  is,  de  az  összes  többi  katonáját  az  első  roham  szétszórta  és  megfutamította.  A

rómaiak tekintélyes számú csapatjelet és fegyvert kerítettek hatalmukba, de kevés ellenséget,

mert a numidákat szinte minden csatában jobban védte meg a lábuk, mint a fegyverük.

75. Erre a vereségre Jugurtha még inkább elvesztette önbizalmát, és a szökevényekkel meg a

lovasság  egy  részével  a  sivatagba,  majd  Thalába  vonult,  egy  nagy,  gazdag  városba,  ahol

legtöbb kincsét őrizte és fiainak fényes udvart tartott. Metellus rövidesen értesült erről, s noha

tudta, hogy Thala és a legközelebbi folyó között ötvenmérföldnyi vízszegény sivatag terül el,

abban a reményben, hogy a háború befejeződik, ha ezt a várost beveszi, nekivágott az áthatol-

hatatlan  vidéknek,  s  így  magát  a  természetet  próbálta  meg  legyőzni.  Tíznapi  gabonán  kívül

minden rakományt leparancsolt az igásmarhákról, azonkívül csak tömlőket s más víztartályo-

kat vitetett velük. Aztán behajtatott a mezőkről annyi szelíd barmot, amennyit csak tudott, és

megrakatta őket mindenféle edénnyel, főleg a numidák kunyhóiból összeszedett faedényekkel.

Elrendelte továbbá, hogy a vidék lakói, akik a király megfutamodása után meghódoltak neki,

minél több vizet hordjanak össze, s kitűzte a helyet és napot,  ahol készen álljanak. Ő pedig

abból  a  folyóból  mert  vízzel  terhelte  meg  marháit,  amelyről  említettük,  hogy  a  városhoz  a

legközelebb esett; így felszerelve indult el Thalába. Mikor odaért, ahová a numidákat paran-

csolta, tábort vert és körülsáncoltatta; erre, mint mondják, az égből hirtelen akkora eső zúdult

alá, ami magában is bőségesen elég lett volna az egész seregnek. De az élelem is jóval több

volt a vártnál, mert a numidák - mint általában a frissen meghódoltak - túlbuzgón teljesítették

kötelezettségeiket.  A  katonák  egyébként  vallási  ösztönzésből  főleg  az  esővízzel  éltek,  s  az

esemény  nagyban  növelte  bátorságukat,  mert  arra  következtettek  belőle,  hogy  a  halhatatlan

isteneknek gondja van rájuk. Jugurtha várakozása ellenére már másnap Thalához értek. A vá-

roslakók, akik azt hitték, hogy a mostoha vidék védelmet nyújt nekik, elhűltek a szokatlan és

---

52

nagy  vállalkozáson,  de  csak  annál  buzgóbban  készülődtek  az  ostromra.  Ugyanezt  tették  a

mieink is.

76. Ám a király úgy vélte, hogy Metellusnak már semmi sem lehetetlen, hiszen akaraterejével

minden védő- és támadófegyvert, kedvezőtlen helyet és alkalmat legyőzött, s még a másoknak

parancsoló  természetet  is  legyűrte.  Így  azután  gyermekeivel  és  kincse  jó  részével  éjjel  el-

menekült a városból. Azután sem időzött egy helyen tovább egy napnál vagy egy éjszakánál:

azt mímelte, hogy dolgai sürgetik, pedig az árulástól félt, s úgy gondolta, elkerülheti a gyors

helyváltoztatással, mert az ilyen tervet a tétlenség s az alkalom érleli.

Metellus viszont, mikor látta a csatára felkészült városlakókat, a mesterséges és természetes

módon  megerősített  várost,  sáncárokkal  vétette  körül  a  falakat.  Majd  a  két  legalkalmasabb

ponton  ostromtetőket  állíttatott  föl,  töltést  hányatott,  és  a  töltésre  tornyokat  rakatott,  hogy

fedezze  a  munkát  s  a  munkásokat.  A  másik  oldalon  a  városlakók  is  sietve  készülődtek;

egyszóval mindkét fél megtett minden tőle telhetőt. Végül a rómaiak sok gyötrő erőfeszítés és

csata  után  negyven  nap  múlva  csak  a  várost  vették  be,  de  a  zsákmányolást  a  szökevények

teljesen  meghiúsították.  Látván  ugyanis,  hogy  a  falakat  törik  a  kosok,  és  helyzetük  remény-

telen, aranyat, ezüstöt, s amit csak a legbecsesebbnek tartottak, behordták a királyi lakba. Ott

előbb teleitták, teleették, majd pedig a  kincsekkel  s  a  házzal  együtt  elégették  magukat  -  így

önként lakoltak azzal a büntetéssel, amitől vereségükben félhettek.

77. Thala bevételével egy időben érkeztek követek Leptis városból Metellushoz, s arra kérték,

küldjön oda helyőrséget és városparancsnokot: egy bizonyos  Hamilcar,  pártütő  nemes,  láza-

dásra készül, és az elöljárók hatalma meg a törvények is tehetetlenek vele szemben. Ha nem

siet, végveszélybe dönti őket, a római nép szövetségeseit. A leptisiek ugyanis már a Jugurtha-

féle háború kezdetén folyamodtak Bestia consulnál, majd Rómában baráti szövetségért. Mikor

ezt  kieszközölték,  mindig  becsületesek  és  hívek  maradtak,  és  buzgón  teljesítették  Bestia,

Albinus  és  Metellus  minden  rendeletét.  Így  könnyen  megkapták  a  hadvezértől,  amit  kértek.

Négy liguriai cohorsot küldött oda C. Annius parancsnoksága alatt.

78. Leptis városát a sidóniak alapították. A hagyomány szerint polgárháború miatt menekültek

hajón erre a vidékre. A város a két Syrtis között fekszik, nevük egyúttal pontos leírásuk: két

nagyságra  különböző,  de  természetre  egyforma  öböl  Afrikának  szinte  a  legszélén,  a  száraz-

földhöz  közelebb  eső  részük  nagyon  mély,  a  távolabbi  a  véletlen  szeszélye  szerint  egyszer

mély,  másszor  sekély.  Mikor  ugyanis  a  tenger  feltornyosul  és  a  szelek  felkorbácsolják,

iszapot, fövenyt és hatalmas sziklákat hurcolnak a hullámok. Így a hely arculata is változik a

viharokkal, s e sodrásról kapta nevét a két öböl. A lakosok összeházasodtak a numidákkal, de

ez  csak  nyelvüket  változtatta  meg,  törvényeik,  szokásaik  többsége  sidóni  maradt;  annál

könnyebben  tartották  meg  ezeket,  mert  távol  éltek  a  királyi  udvartól.  Köztük  és  Numidia

sűrűbben lakott része között nagy sivatag terül el.

79.  Ha  már  a  leptisiekkel  kapcsolatban  erre  a  tájra  jutottunk,  érdemes  megemlékezni  két

karthagói csodálatos hőstettéről: a hely juttatta eszembe. Mikor még a karthagóiak uralkodtak

Afrika  legnagyobb  részén,  a  cyrénéiek  is  hatalmasok  és  gazdagok  voltak.  A  két  nép  között

egyhangú, homokos föld terült el, sem folyó, sem hegyvidék nem jelölte a határt. Ezért aztán

folytonosan háborúskodtak. Mindkét fél csapatait, hajóhadát gyakran szétverte és megkergette

a másik, s ugyancsak felőrölték egymást, végül már attól féltek, hogy a kimerült győzteseket

és  legyőzötteket  megtámadja  egy  harmadik.  Fegyverszünetet  kötöttek,  s  megegyeztek,  hogy

egy kijelölt napon otthonról követek induljanak el: ahol aztán  szembetalálkoznak, az legyen

mindkét nép közös határa. Karthagóból két testvért küldtek, a Philaenusokat; sietve haladtak

útjukon. A cyrénéiek lassabban mentek - lomhaságból-e, vagy véletlenül, nem tudom. De ezen

a  vidéken  a  vihar  éppúgy  feltartóztathatja  az  embert,  mint  a  tengeren.  Mert  ha  e  kopár,  sík

---