C. Sallustius Crispus összes művei

18

kegyetlenségnek nevezik. Ezért én úgy vélekedem, atyák és összeírottak: bár minden kínzás

kevés ezeknek a gaztetteihez képest, mégis mi, halandók többnyire csak arra emlékezünk, ami

legutóbb történt, és a gonosztevők vétkeit feledve csak a büntetésükről beszélünk mindenfelé,

ha valamivel szigorúbb volt a kelleténél.

Meg vagyok róla győződve, hogy amit D. Silanus, ez a bátor és derék férfi mondott, hazasze-

retetből mondta, s hogy ilyen fontos dologban nem vezeti sem részrehajlás, sem gyűlölködés;

jól ismerem a jellemét és józanságát. Javaslatát azonban, ha nem is kegyetlennek (ugyan mi

lehet ilyen emberekkel szemben kegyetlenség?), mindenesetre alkotmányunkkal összeférhetet-

lennek  látom.  Téged,  Silanus,  mint  kijelölt  consult  bizonyára  az  aggodalom  vagy  a  bűn  sú-

lyossága késztetett rá, hogy különleges büntetést javasolj. A félelemről fölösleges szót ejteni,

kivált, mikor kitűnő consulunk buzgalma folytán annyi őrcsapat áll fegyverben. Ami azonban

a büntetést illeti, meg kell mondanom róla az igazságot: gyászban és nyomorúságban a halál

megváltás  a  szenvedéstől,  nem  pedig  kínzás;  megszabadítja  a  halandókat  minden  bajuktól;

azontúl nincs többé sem gond, sem öröm. De a halhatatlan istenekre, miért nem fűzted hozzá a

javaslathoz, hogy előbb korbáccsal fenyítsék meg őket? Talán mert a porciusi törvény tiltja?

Más törvények viszont úgy rendelkeznek, hogy római polgárt, bármilyen ítélet sújtja is, nem

szabad megfosztani az életétől, hanem lehetővé kell tenni, hogy száműzetésbe menjen. Talán

azért, mert súlyosabb büntetés a korbács, mint a kivégzés? De hát milyen büntetés lehet elég

szigorú  és  túlságosan  súlyos  az  olyan  emberek  számára,  akiket  ekkora  gaztettben  találtak

bűnösnek? Vagy talán enyhébb? De hát hogy van az, hogy kisebb ügyben figyelembe vesszük

a törvényt, a súlyosabb dologban pedig elhanyagoljuk?

Ugyan  -  vethetné  valaki  közbe  -  ki  gáncsolhatná  a  határozatot,  amelyet  a  hazaárulók  ellen

hoztak?  Hát  a  kor,  a  múló  idő,  a  változó  sors,  amelynek  önkénye  a  népeket  kormányozza.

Bármilyen büntetés sújtja a bűnösöket, megérdemlik, de fontoljátok meg, atyák és összeírot-

tak, hogy milyen példát teremt a döntésetek más esetekre. Minden rossz gyakorlat jó szándékú

eljárásból  ered;  csakhogy  mikor  a  döntés  joga  a  feladatra  alkalmatlanok  vagy  kevésbé  jó-

indulatúak kezébe kerül, a különleges elbánást már nemcsak azokkal szemben alkalmazzák,

akik rászolgáltak és megérdemelték, hanem olyanokkal szemben is, akik nem szolgáltak rá és

jobbat  érdemelnek.  A  spártaiak,  mikor  legyőzték  az  athéniakat,  harminc  férfit  állítottak  az

állam élére. Ezek először bírói ítélet nélkül kivégeztették a leghitványabbakat és a mindenki

szemében gyűlöleteseket. A nép ujjongott, és helyeselte, ami méltán történt. Később azonban

lassanként  elharapózott  az  önkényeskedés,  szeszélyesen  öldösték  le  a  jókat  és  a  gonoszakat

egyaránt, a többieket pedig rettegésben tartották, így a szolgaságba taszított polgárság súlyos

árat fizetett az ostoba ujjongásáért. Napjainkban is, mikor a győztes Sulla kivégeztette Dama-

sippust és társait, akik a haza rovására jutottak hatalomra, mindenki dicsérte ezt a tettét. Azt

mondták,  méltán  pusztultak  el  ezek  a  pártoskodó  gazemberek,  akik  felkelésekkel  nyugtala-

nították  az  államot.  De  ez  nagy  bajok  kiindulópontja  lett;  mert  aki  csak  házat,  villát,  végül

akár már egy edényt vagy egy ruhát  megkívánt,  azon  fáradozott,  hogy  tulajdonosa  a  fekete-

listára  kerüljön.  Így  azok,  akik  Damasippus  halálán  ujjongtak,  nemsokára  maguk  jutottak

hasonló  sorsra,  és  addig  nem  ért  véget  az  öldöklés,  míg  Sulla  valamennyi  csatlósát  el  nem

halmozta  kincsekkel.  Én  ugyan  M.  Tullius  alatt  és  a  jelenlegi  viszonyok  között  nem  tartok

ilyesmitől,  de  egy  nagy  államban  sok  különböző  jellemű  ember  akad.  Talán  majd  más

időkben, más consul alatt, akinek ugyanígy kezében lesz a hadsereg, valónak hisznek valami

alaptalan  gyanút;  s  ha  majd  a  mostani  példa  nyomán,  senatusi  határozat  alapján  a  consul

kivonja kardját, ki fogja megállítani, ki fogja mérsékelni?

Őseinkből, atyák és összeírottak, sohasem hiányzott sem a megfontolás, sem a bátorság, büsz-

keségük mégsem akadályozta meg őket, hogy idegen intézményeket utánozzanak, ha helyes-

nek bizonyultak. A védő- és támadófegyvereket a samnisoktól, a hivatalnokok jelvényeit több-

---

19

nyire az etruszkoktól vették át. Egyszóval, ha valamit használhatónak láttak a szövetségesek-

nél  vagy  az  ellenségnél,  otthon  a  legnagyobb  buzgalommal  vezették  be;  inkább  utánozták,

mint irigyelték a jót. Másfelől görög szokás szerint korbáccsal kezdték fenyíteni a polgárokat,

s halálbüntetéssel sújtani az elítélteket. Ahogy azután az állam hatalmassá nőtt és a polgárok

számának gyarapodásával erősödtek a pártharcok, ártatlan embereket tettek el láb alól, s más

hasonló visszaélések kezdtek elharapózni; akkor hozták a porciusi törvényt és más törvénye-

ket,  amelyek  megengedték  az  elítélteknek,  hogy  száműzetésbe  mehessenek.  Ez  a  fő  érvem,

atyák és összeírottak, amellett, hogy ne nyúljunk különleges eljáráshoz. Mert bizonyára több

erkölcsi  érték  és  bölcsesség  volt  azokban,  akik  a  szerény  erőforrásokból  ekkora  birodalmat

hoztak létre, mint bennünk, akik nagyszerű hódításaikat alig vagyunk képesek megtartani. Azt

ajánlom tehát, hogy bocsássuk szabadon őket és ezzel növeljük Catilina seregét? A legkevés-

bé sem; hanem a következőket javaslom: kobozzuk el vagyonukat, tartsuk őket külön-külön

börtönben a legerősebb municipiumokban; senki érdekükben ne emeljen szót a senatus előtt

vagy a népgyűlésen; aki pedig másként cselekedne, azt a senatus ítélje az állam és a közbiz-

tonság ellenségének.”

52.  Mikor  Caesar  szavai  elhangzottak,  ki  ehhez,  ki  ahhoz  a  javaslathoz  csatlakozott,  de  M.

Porcius Cato, rá kerülvén a sor, a következő beszédet tartotta:

„Egészen más érzés fog el engem, atyák és összeírottak, ha válságos helyzetünkre gondolok,

és ha meghányom-vetem magamban néhányatok javaslatát. Ti, ha jól értem, azoknak a bünte-

téséről vitáztok, akik hadat üzentek hazájuknak, szüleiknek, oltáraiknak, és családi tűzhelyük-

nek; pedig a körülmények arra intenek, hogy inkább biztosítani igyekezzünk magunkat velük

szemben, mintsem hogy azon tanakodjunk, mit határozzunk felőlük. Mert más gonosztetteket

elkövetésük  után  kell  megtorolni,  de  ez  után  a  gazság  után  hiába  hívjuk  már  oltalmul  a

törvényeket, ha nem akadályoztuk meg idejében, hogy bekövetkezzék: ha egyszer elfoglalták a

várost, a legyőzötteknek nincs szavuk többé.

De, a halhatatlan istenekre, hozzátok szólok, akik mindig többre becsültétek a házaitokat, nya-

ralóitokat, képeiteket, szobraitokat, mint a hazát: ha mindazt, amin csüngtök, meg akarjátok

tartani - legyen az bármi is -, ha kedvteléseitekhez nyugalmat  akartok biztosítani, ébredjetek

fel valahára, és vegyétek kezetekbe a haza védelmét. Nem az adókról van szó, sem a szövetsé-

geseket ért sérelmekről: szabadságunk és életünk forog kockán.

Sokszor és hosszan szóltam már, atyák és összeírottak, e gyülekezetben; gyakran ostoroztam

polgáraink fényűzését és kapzsiságát, és ezzel sok ellenséget szereztem: mivelhogy magam-

nak és hajlamaimnak semmiféle gyöngeséget nem bocsátottam meg, mások hitvány szenvedé-

lyeit és bűneit sem egykönnyen néztem el. Csakhogy akkor, bár keveset adtatok rám, legalább

a haza erős volt, szilárdsága elbírta a nemtörődömséget is. Most azonban nem arról van szó,

hogy  jók-e  vagy  rosszak  az  erkölcseink,  s  nem  arról,  hogy  mekkora  és  milyen  hatalmas  a

római nép birodalma, hanem hogy mindez, bármilyen is, a mienk marad-e, vagy velünk együtt

az ellenségé lesz.

Itt valaki kíméletet és  irgalmasságot  emleget  nekem!  Bizony  már  réges-régen  elfelejtettük  a

fogalmak valódi nevét: a más javainak osztogatását bőkezűségnek, a gaztettre való elszántsá-

got bátorságnak hívjuk, s így az állam a tönk szélére jutott. Legyenek hát felőlem - ha már így

hozza a korerkölcs - bőkezűek a szövetségesek pénzéből, legyenek irgalmasok az államkincs-

tár  tolvajaival  szemben,  csak  a  bűnökkel  ne  bánjanak  nagylelkűen,  és  ne  veszítsenek  el

minden tisztességes embert, miközben néhány bűnöst megkímélnek.

C. Caesar formásan és választékosan értekezett az előbb előttetek életről és halálról, láthatólag

mesének tartván, amit az Alvilágról beszélnek - hogy ott a rosszak a jóktól elkülönített helyen,

---