C. Sallustius Crispus összes művei

20

homályos, kietlen, borzalommal és iszonyattal teli vidéken laknak. Ezért javasolta azt, hogy

kobozzuk  el  vagyonukat,  és  tartsuk  őket  őrizetben  elkülönítve  egy-egy  municipiumban;

nyilván tartott tőle, hogyha Rómában maradnak, az összeesküvők hívei vagy a felbérelt tömeg

erőszakkal  kiszabadítja  őket.  Mintha  bizony  gazemberek  és  bűnözők  csak  a  városban  vol-

nának, nem pedig Itália-szerte, vagy mintha nem ott lehetne vakmerőséggel többet elérni, ahol

kevesebb  a  lehetőség  a  védekezésre.  Ha  tehát  Caesar  az  összeesküvők  részéről  fenyegető

veszedelemtől fél, ez a javaslat célját tévesztette; ha pedig az általános félelemben egyedül ő

nem  retteg,  annál  több  okom  van  rá,  hogy  én  viszont  rettegjek  magamért  és  értetek.  Mert

bizonyosak  lehettek  benne,  hogy  mikor  P.  Lentulusról  és  a  többiekről  határozatot  hoztok,

ezzel nemcsak Catilina seregéről döntötök, hanem egyúttal az összes többi összeesküvőről is.

Minél  határozottabban  cselekedtek,  annál  jobban  inukba  száll  a  bátorság,  de  ha  megérzik,

hogy csak egy csöppet is tétováztok, rögtön könyörtelenül rajtatok ütnek.

Ne higgyétek, hogy őseink fegyverrel tették kicsiből naggyá az államot. Ha ez igaz volna, a mi

uralmunk  alatt  sokkal  jobban  virágzana,  hiszen  több  szövetségesünk  és  polgárunk,  amellett

több fegyverünk és lovunk van, mint nekik volt. Csakhogy más volt az, ami őket naggyá tette,

csupa  olyan  tulajdonság,  amely  belőlünk  teljesen  hiányzik:  otthon  a  szorgalom,  kifelé  az

igazságos uralkodás, a döntésekben független szellem, amelyet nem kötött gúzsba sem vétek,

sem szenvedély. Ezek helyébe a mi korunkban a bujálkodás és a kapzsiság, a köz nyomora és

a magánosok gazdagsága lépett; a vagyont magasztaljuk, s a semmittevés az eszményünk; hit-

ványak és derekak közt semmi megkülönböztetés, az erényeknek kijáró valamennyi jutalmat a

törtetés  aratja  le.  De  nem  is  csoda,  mert  mindannyian  csak  magatokkal  törődtök,  otthon  a

gyönyöröket, itt a pénzt és a kapcsolatokat hajhásszátok. Ezért törhetnek rá a védtelen hazára.

De hagyjuk ezt.

A legnemesebb származású polgárok szőttek összeesküvést, hogy hazánkat lángba borítsák; a

római  nép  legelkeseredettebb  ellenségeit,  a  gallokat  szólítják  háborúba,  az  ellenség  vezére

seregével együtt a nyakunkon van. S ti még most is haboztok és tétováztok, hogy mit csinál-

jatok a falainkon belül leleplezett ellenséggel? Javasolom, hogy könyörüljetek rajtuk - ugyebár

még  fiatalok,  és  csak  becsvágyból  vétkeztek  -,  és  bocsássátok  szabadon  őket  azon  fegyve-

resen. Csak aztán ez az irgalmasság és szánalom nehogy szánalmasan üssön ki, ha ők fegyvert

ragadnak! Vagy arról van szó, hogy a helyzet maga válságos ugyan, de ti nem féltek tőle? Sőt

nagyon  is,  de  tehetetlenségből  és  lelki  tunyaságból  tétován  egymástól  várjátok  a  megoldást,

nyilván a halhatatlan istenekben bízva, akik ezt a hazát még a legnagyobb veszedelemben is

sokszor  megőrizték.  Nem  fogadkozások  s  nem  nőies  könyörgések  szerzik  meg  az  istenek

segítségét;  éberség,  buzgóság,  józan  megfontolás  visz  jó  végre  mindent.  Ha  tétlenségbe  és

gyávaságba merültél, hiába könyörögsz az istenekhez: haragjukban ellened fordulnak. Őseink

idejében T. Manlius Torquatus a gall háborúban kivégeztette fiát, mivel az parancsa ellenére

harcba bocsátkozott az ellenséggel. Ez a kitűnő ifjú mértéktelen bátorságáért halállal bűnhő-

dött;  ti  pedig  haboztok,  hogy  mire  ítéljétek  a  legelszántabb  hazaárulókat?  Nyilván  eddigi

életük  menti  mostani  bűnüket.  Legyetek  hát  tekintettel  Lentulus  méltóságára,  ha  ő  maga  a

tisztességre,  jó  hírére,  istenre  vagy  emberre  valaha  is  tekintettel  volt;  bocsássatok  meg  ifjú

kora miatt Cethegusnak, ha nem másodszor fogott fegyvert hazája ellen. Mert mit is mondjak

Gabiniusról, Statiliusról, Caepariusról? Ha valami valaha szent lett volna előttük, nem szőttek

volna ilyen terveket hazájuk ellen. Egyszóval, atyák és összeírottak, ha a helyzet megengedné

a hibás lépést, szívesen hagynám, hogy a magatok kárán okuljatok, ha már szavaimat semmibe

veszitek;  hanem  most  mindenfelől  be  vagyunk  kerítve,  Catilina  a  seregével  a  torkunkat

szorongatja,  más  ellenségeink  falainkon  belül,  a  város  szívében  vannak,  semmit  sem  lehet

tudtukon kívül intézni vagy eltervezni; sürgősen cselekednünk kell.

---

21

Ezért  azt  javasolom:  mivel  elvetemült  polgártársaink  gonosz  fondorlatából  az  állam  a  leg-

nagyobb  veszélybe  került,  s  T.  Volturciusnak  és  az  allobrox  követeknek  a  vallomásából

kiderült és megbizonyosodott, hogy öldöklést, gyújtogatást és más aljas, kegyetlen gaztetteket

főztek ki a polgárok és a haza ellen, beismerésük alapján, mint akiket főbenjáró bűnben értek,

az ősök szokása szerint halállal lakoljanak.”

53.  Mikor  Cato  leült,  valamennyi  volt  consul,  továbbá  a  senatus  nagy  többsége  lelkesen

üdvözölte javaslatát, az egekig magasztalták bátorságát, egymást pedig gyávasággal vádolták,

egyedül Catót érezték nagyszerűnek és ragyogónak; javaslatából senatusi határozat lett.

Sokat  olvastam  és  hallottam  a  római  nép  háborúban  és  békében,  tengeren  és  szárazföldön

végrehajtott  kiváló  tetteiről,  és  kedvem  támadt  elgondolkodni  rajta,  minek  köszönhető  leg-

inkább, hogy ilyen hatalmas feladatokkal megbirkózunk. Azt találtam, hogy gyakran maroknyi

csapat  mérkőzött  meg  az  ellenség  nagy  legióival,  megtudtam,  hogy  kicsiny  sereg  viselt

hatalmas uralkodók ellen háborút, hogy gyakran kellett a szerencse mostohaságát eltűrniük, s

hogy  ékesszólásban  csak  a  görögök,  hadi  dicsőségben  csak  a  gallok  tettek  túl  a  rómaiakon.

Hosszas tűnődés után arra a meggyőződésre jutottam, hogy minden, ami történt, néhány kivá-

ló polgárunk érdeme, s így tudta a gazdagságot a szegénység, a  sokaságot a kisebbség felül-

múlni. De azután, hogy a fényűzéstől és a lustaságtól rothadásnak indult az állam, megfordult

a  helyzet:  az  állam  nagysága  ellensúlyozta  hadvezéreinek  és  hivatalnokainak  bűneit.  Majd

olyanná  vált,  mint  a  szülésben  kimerült  anya:  hosszú  ideig  egyetlen  kimagasló  ember  sem

akadt Rómában. De az én koromban volt két rendkívüli tehetségű, különböző jellemű férfi, M.

Cato és C. Caesar; ha már úgyis szóba kerültek, nem szándékozom hallgatni róluk, hanem be-

mutatom mindkettő természetét és jellemét, amennyire tehetségemből futja.

54.  Nos,  származásuk,  koruk,  szónoki  tehetségük  szinte  egyforma  volt,  szellemi  nagyságuk

egyenlő, ugyanígy tekintélyük is, csak mindkettőjüké más természetű. Caesart jótéteményei és

bőkezűsége miatt tartották nagyra, Catót feddhetetlen élete miatt. Az szelídségével és könyö-

rületességével vált híressé, ennek szigorúsága szerezte méltóságát. Caesar adakozással, segítő-

készséggel, elnézéssel, Cato engesztelhetetlenségével jutott a dicsőséghez. Egyikük a nyomo-

rultak menedéke volt, másikuk a gonoszak veszedelme. Annak nagyvonalúságát, ennek állha-

tatosságát magasztalták. Egyszóval Caesar arra tette fel az életét, hogy éjt nappallá téve töri

magát,  barátai  ügyeinek  intézésére  áldozza  erejét,  a  maga  dolgát  elhanyagolja,  semmit  meg

nem tagad, amit adni érdemes; nagy hatalomra, hadseregre áhítozott, és új háborúra, ahol te-

hetsége  majd  kitűnhet.  Cato  ellenben  önmérsékletre,  tisztességre,  elsősorban  pedig  szigorú-

ságra törekedett; nem versenyzett a gazdagokkal gazdagságban, sem pártoskodásban a pártos-

kodókkal, hanem a derekakkal erényben, a szerényekkel szeméremben, az önzetlenekkel ön-

megtartóztatásban. Sokkal inkább akart jó lenni, mint jónak látszani; így aztán minél kevésbé

hajhászta a dicsőséget, annál inkább szegődött az a nyomába.

55.  A  senatus  -  mint  említettem  -  Cato  javaslata  mellett  döntött.  Ezután  a  consul  a  legoko-

sabbnak tartotta, ha nem várja be a közelgő éjszakát, nehogy azalatt valami meglepetés tör-

ténjék; azonnal utasítást adott a börtönfelügyelőknek, hogy készítsék elő a kivégzés eszközeit,

majd  pedig  mindenfelé  őrségeket  állíttatott,  s  maga  kísérte  Lentulust  a  börtönbe;  ugyanezt

tették a többiekkel a praetorok.  Van  egy  helyiség  a  börtönben,  a  bejárat  bal  oldalánál  kicsit

felfelé,  körülbelül  tizenkét  láb  mélységben  a  föld  alatt,  a  neve  Tullianum.  Ezt  mindenfelől

falak  védik,  fölötte  íves  kőboltozat,  de  elhanyagoltságával,  sötétségével,  undorító  szagával

félelmetes hatást kelt. Erre a helyre vitték le Lentulust, s a hóhérok a parancs szerint kötéllel

megfojtották.  A  Corneliusok  híres  nemzetségéből  származó  patricius,  aki  consulja  is  volt

Rómának, így ért erkölcseihez és tetteihez méltó véget. Cetheguson, Statiliuson, Gabiniuson

és Caepariuson hasonlóképpen hajtották végre az ítéletet.

---