Előadások a természetfilozófia történetéből

Anyag, mozgás, tér-idő

Engels materialista természetfelfogásának első alapelve természetesen hagyományosan az, hogy a világ anyagból van, anyagi felépítésű. A voltaképpeni kérdés – már a francia materialistáknál is – az, hogy milyen tulajdonságokkal próbáljuk megragadni ezt az anyagot.

"Az egész számunkra hozzáférhető természet testek rendszerét, egyetemes összefüggését alkotja: mégpedig testeken értünk itt minden anyagi létezést a csillagtól az atomig, sőt az éterrészecskéig, amennyiben ennek létezését elismerjük."

A "test" kifejezés még a francia materializmusból származik, magán viseli a mechanikai jelleget, de a továbbiakból (és más szöveghelyekből) kitűnik, hogy Engels már nem a kiterjedéssel, áthatolhatatlansággal vagy más fizikai tulajdonságokkal határozza meg az anyagot, hanem ennél sokkal általánosabb tulajdonságával, magával a létezésével. Vagyis minden, ami a természetben létezik, az anyagi jellegű, és ebben az értelemben a világ egységes.

Az anyag legfontosabb, elidegeníthetetlen tulajdonsága Engels szerint a mozgás.

"A mozgás az anyag létezési módja. Soha és sehol anyag mozgás nélkül nem volt és nem lehet. Mozgás a világtérben, kisebb tömegek mechanikai mozgása az egyes égitesteken, molekuláris rezgés mint hő vagy mint villamos vagy mágneses áramlás, kémiai bomlás és vegyülés, szerves élet – e mozgási formák egyikében vagy másikában vagy egyszerre többjében van a világ minden egyes anyagatomja minden adott pillanatban. Minden nyugalom, minden egyensúly csak relatív... Anyag mozgás nélkül éppoly elgondolhatatlan, mint mozgás anyag nélkül. A mozgás tehát éppúgy megteremthetetlen és elpusztíthatatlan, mint maga az anyag ...

A mozgás a legáltalánosabb értelemben véve, amelyben az anyag létezési módjaként, inherens attribútumaként fogják fel, a világegyetemben végbemenő minden változást és folyamatot magában foglal, a puszta helyváltoztatástól a gondolkodásig.

... anyag elgondolhatatlan mozgás nélkül. És ha továbbá az anyag mint adott, éppannyira teremthetetlen, mint elpusztíthatatlan valami áll előttünk, ebből az következik, hogy a mozgás is éppúgy teremthetetlen, akárcsak elpusztíthatatlan."

Itt is világosan túl akar lépni a mechanikai felfogáson:

"A természetkutatók a mozgást mindig magától értetődően = a mechanikai mozgásnak, helyváltoztatásnak veszik. Ez a kémia előtti XVIII. századból hagyományozódott és nagyon megnehezíti a folyamatok világos megértését. Mozgás – az anyagra alkalmazhatólag – annyi, mint változás egyáltalában . Ugyanebből a félreértésből ered az a düh is, hogy mindent a mechanikai mozgásra redukáljanak..."

Mint láthatjuk, Engels különböző – a mechanikain túlmenő – alapvető mozgásformákról beszél. Ezek – egyben a fejlettségnek és természetkutatás történetének is megfelelő – sorrendben: a mechanikai (a földi- és égitestek helyváltoztatását tartalmazó), a fizikai (molekuláris, de idesorolja a hőt, fényt, elektromosságot és mágnességet is), a kémiai (atomi, tehát vegyülés és bomlás, de idesorolja a halmazállapotok átmeneteit is) és a szerves (élő) mozgásformák (néhol beszél egy utolsó mozgásformáról, a tudatról is, de ezt már nem tisztán a természethez, hanem az abból kialakuló társadalomhoz számítja).

"Minden fokozatosság ellenére az egyik mozgásformáról a másikra való átmenet mindig ugrás, döntő fordulat marad. Így az átmenet az égitestek mechanikájáról az egyes égitesten levő kisebb tömegek mechanikájára; ugyanígy az átmenet a tömegek mechanikájáról a molekulák mechanikájára – ez azokat a mozgásokat öleli fel, amelyeket a szó tulajdonképpeni értelmében vett fizikában vizsgálunk: hő, fény, villamosság, mágnesség; ugyanígy megint egy határozott ugrással megy végbe az átmenet a molekulák fizikájáról az atomok fizikájára – a kémiára -, és még inkább így van ez az átmenetnél a közönséges kémiai hatásról a fehérje kemizmusára, amelyet életnek nevezünk. ...

Minden mozgás valamilyen helyváltoztatással kapcsolatos, akár égitestek, akár földi tömegek, molekulák, atomok vagy éterrészecskék helyváltoztatása ez. Minél magasabb a mozgási forma, annál csekélyebb lesz ez a helyváltoztatás. Az illető mozgás természetét semmiképpen sem meríti ki, de elválaszthatatlan tőle. ...

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a magasabb mozgási formák mindegyike nem kapcsolódhatik össze mindig szükségszerűen egy valóban mechanikai (külsőleges vagy molekuláris) mozgással; éppúgy, ahogy a magasabb mozgási formák egyidejűleg más mozgási formákat is termelnek; kémiai akció nem lehetséges hőmérsékleti és elektromos változás nélkül, szerves élet mechanikai, molekuláris, kémiai, termikus, elektromos stb. változás nélkül. De e mellékformák jelenléte nem meríti ki a mindenkori főforma lényegét. Egyszer majd bizonyára "redukáljuk" a gondolkodást kísérleti úton az agyban végbemenő molekuláris és kémiai mozgásokra, de ki van-e merítve ezzel a gondolkodás lényege?"

Ezek a mozgásformák tehát átmehetnek és átmennek egymásba, de megőrzik viszonylagos önállóságukat (magukat a természet egyes területeit vizsgáló tudományokat is e mozgásformáknak megfelelően lehet osztályozni) és nem vezethetők teljes egészében vissza egymásra.

Hegel nyomán Engels szerint az anyagi mozgás úgy viszonyul a térhez és időhöz, mint a tartalom a formához. Karl Wilhelm von Nägeli (1817-1891) svájci botanikussal vitatkozva írja:

"Tudjuk, mi egy óra, egy méter, de nem tudjuk, mi az idő és tér! Mintha az idő valami más volna, mint csupa óra, és a tér valami más, mint csupa köbméter! Az anyag e két létezési formája az anyag nélkül természetesen semmi, üres képzetek, elvonatkoztatások, melyek csak a fejünkben léteznek."

E felfogás már lényegesen túllép a newtoni vagy a kanti tér-idő szemléleten és a XX. századi relativitáselmélethez közelít. Az anyaghoz és mozgáshoz kötött tér-idő magán hordozza azok végtelenségének jegyeit is. A világ egészére nézve ez az örök körforgás elméletében jut kifejezésre:

"Egyébként a világoknak örökké ismétlődő egymásrakövetkezése a vég nélküli időben csak a logikus kiegészítése számtalan világ egymásmellett-fennállásának a vég nélküli térben...

Örök körforgás, amiben az anyag mozog; olyan körforgás ez, amely pályáját bizonnyal csak akkora időközökben futja be, amelyekre a mi földi évünk már nem elégséges mérce; olyan körforgás, amelyben a legmagasabb fejlődés ideje, a szerves élet ideje és még inkább az önmagunk és a természet tudatára jutott lények életének ideje ugyanolyan szűkösen van kimérve, mint az a tér, amelyben az élet és az öntudat érvényre jut; olyan körforgás, melyben az anyag minden véges létezési módja, akár nap vagy páraköd, egyes állat vagy állatnem, kémiai vegyülés vagy szétválás, egyaránt mulandó, és melyben semmi sem örök, csak az örökké változó, örökké mozgó anyag és azok a törvények, melyek szerint az anyag mozog és változik. De akárhányszor és akármilyen könyörtelenül is megy végbe időben és térben ez a körforgás, akárhány millió nap és föld keletkezik és múlik is el, akármilyen soká tart is, amíg egy naprendszerben csak egy bolygón is előállnak a szerves élet feltételei, akármilyen számtalan szerves lénynek kell előbb előtűnnie és letűnnie, mielőtt közülük gondolkodóképes agyú állatok kifejlődnek és arasznyi ideig életre alkalmas feltételeket találnak, hogy aztán is irgalmatlanul kiirtassanak – megvan az a bizonyosságunk, hogy az anyag örökké, minden változásaiban ugyanaz marad, hogy attribútumainak egyike sem mehet veszendőbe soha, és hogy ezért ugyanazzal a vas szükségszerűséggel, amellyel a Földön legnagyszerűbb virágát, a gondolkodó szellemet, megint ki fogja irtani, máshol és más időben megint létre is kell hoznia azt."

A dialektika törvényei

Mint már említettük, Engels sok vonatkozásban érvényesnek tartja a hegeli dialektikát, és ezen belül a dialektika ún. törvényeit.

"A dialektika törvényeit tehát a természet, valamint az emberi társadalom történetéből vonatkoztatják el. E törvények ugyanis nem egyebek, mint a történeti fejlődés e két fázisának, valamint magának a gondolkodásnak a legáltalánosabb törvényei. Mégpedig a fődolgot tekintve háromra vezetődnek vissza:

a mennyiségnek minőségbe átcsapásának törvénye és megfordítva;

az ellentétek áthatásának törvénye;

a tagadás tagadásának törvénye."

Az első törvény (más néven a mértékviszonyok törvénye) tartalma talán a legvilágosabb, amelyet Engels korlátlanul érvényesnek tart a természetre nézve, és amelyre számos példát hoz fel különböző tudományterületekről.

"Ez teljesen a mértékviszonyok hegeli csomósvonala, ahol a pusztán mennyiségi fokozódás vagy csökkenés bizonyos meghatározott csomópontokon minőségi ugrást okoz, például a hevített vagy lehűtött víz esetében, ahol a forráspont és a fagyáspont azok a csomók, amelyeknél – normális nyomás mellett – az új halmazállapotba való ugrás végbemegy, ahol tehát a mennyiség átcsap minőségbe.

...

...a természetben – minden egyedi esetre pontosan rögzített módon – minőségi változások csak anyag vagy mozgás (úgynevezett energia) mennyiségi hozzátétele vagy mennyiségi elvonása révén mehetnek végbe.

A természetben minden minőségi különbség vagy különböző kémiai összetételen vagy a mozgás (energia) különböző mennyiségein illetve formáin nyugszik, vagy, mint szinte mindig ez az eset, mindkettőn. Lehetetlen tehát anyag vagy mozgás hozzáadása illetve elvétele nélkül, azaz az illető test mennyiségi megváltoztatása nélkül, minőségét megváltoztatni.

...

Mennyiség és minőség tehát itt kétoldalúan és kölcsönösen megfelelnek egymásnak.

...

...egy meghatározott minimális áramerősség kell ahhoz, hogy az elektromos izzófény platinadrótját izzásba hozza; így minden fémnek megvan a maga izzási és olvadási hője, így minden folyadéknak a maga ismert nyomás mellett rögzített fagyás- és forráspontja... így végül minden gáznak is megvan a maga kritikus pontja, amelyen nyomás és lehűtés cseppfolyóssá teszi. Egyszóval: a fizika úgynevezett állandói nagyrészt nem egyebek, mint csomópontok megjelölései, ahol mozgás mennyiségi hozzátétele vagy elvonása minőségi változást idéz elő az illető test állapotában, ahol tehát a mennyiség átcsap minőségbe.

... A kémiát úgy lehet jellemezni, mint a testek megváltozott mennyiségi összetétel következtében előálló minőségi változásainak tudományát."

A dialektika második törvényének lényege Hegel nyomán Engelsnél is az, hogy a természet minden területén ellentétek, azaz ellentétes tulajdonságok, tendenciák, folyamatok nyilvánulnak meg, mely ellentétek kölcsönhatásban ("harcban") állnak egymással. E kölcsönhatás biztosítja közvetítettségüket, egymásba való átcsapásukat, egységüket.

"... egy ellentét két pólusa, mint pozitív és negatív, éppúgy elválaszthatatlan egymástól, mint ahogyan ellentett, s hogy minden ellentétességük ellenére egymást kölcsönösen áthatják ...

Mindaddig, amíg a dolgokat mint nyugvókat és életteleneket, mindegyiket önmagában, egymás mellett és után vizsgáljuk, mindenesetre nem bukkanunk bennük ellentmondásokra. Találunk itt bizonyos tulajdonságokat, melyek részben közösek, részben különbözők, sőt egymásnak ellentmondók, de ez esetben különböző dolgokra oszlanak el és ily módon nem tartalmaznak magukban ellentmondást. ... De egészen más a helyzet, mihelyt a dolgokat mozgásukban, változásukban, életükben, kölcsönös egymásra hatásukban vizsgáljuk. Ekkor tüstént ellentmondásokba kerülünk. Maga a mozgás ellentmondás; már az egyszerű mechanikai helyváltoztató mozgás is csak azáltal mehet végbe, hogy valamely test egy és ugyanazon időpontban egy helyen és egyszersmind egy másik helyen, egy és ugyanazon a helyen és nem azon a helyen van. És ennek az ellentmondásnak a folytonos tételezése és egyidejű megoldása éppen a mozgás. ...

Ha már az egyszerű mechanikai helyváltoztató mozgás ellentmondást foglal magában, úgy még inkább az anyag magasabb mozgási formái és egész különösen a szerves élet és fejlődése. ...az élet mindenekelőtt éppen abban áll, hogy egy lény minden pillanatban ugyanaz és mégis valami más. Az élet tehát szintén egy magukban a dolgokban és folyamatokban meglevő, önmagát folytonosan tételező és megoldó ellentmondás; és mihelyt az ellentmondás véget ér, véget ér az élet is, beáll a halál."

Engels itt megint a korabeli tudomány példatárával támasztja alá a törvény érvényességét.

A harmadik törvényt Engels elsősorban a fejlődéssel hozza kapcsolatba.

"De hát mi is ez a rettenetes tagadás tagadása ... ? – Egy igen egyszerű, mindenütt és naponként végbemenő procedúra, amelyet minden gyerek megérthet, mihelyt lehántjuk róla azt a titokzatoskodást, amelybe a régi idealista filozófia burkolta ... . Vegyünk egy árpaszemet. Billiónyi ilyen árpaszemet megőrölnek, megfőznek, sörré erjesztenek és aztán elfogyasztanak. De ha egy ilyen árpaszem megtalálja a számára normális feltételeket, ha kedvező talajra hull, akkor a meleg és a nedvesség befolyása alatt sajátos változás megy végbe vele: kicsírázik; az árpaszem mint olyan elmúlik, tagadtatik, helyébe a belőle keletkezett növény lép, az árpaszem tagadása. Mi azonban e növény normális életpályája? Növekszik, virágzik, megtermékenyül és végül ismét árpaszemeket termel, s mihelyt ezek megértek, a kalász elhal, most ő tagadtatik. E tagadás tagadásának eredményeképpen ismét a kezdeti árpaszem áll előttünk, de nem egyszerűen, hanem tíz-, húsz-, harmincszoros számban. Gabonafajták szerfelett lassan változnak, és így a mai árpa körülbelül ugyanolyan, mint a száz év előtti. Vegyünk azonban egy alakítható dísznövényt, például egy dáliát vagy orchideát; ha a magot és a belőle keletkező növényt a kertész mestersége szerint kezeljük, akkor e tagadás tagadásának eredményeképpen nemcsak több magot, hanem minőségileg megjavított magot is kapunk, mely szebb virágokat hoz, s e folyamat minden megismétlése, a minden újabb tagadás tagadása fokozza ezt a tökéletesedést. – Hasonlóan, mint az árpaszemnél, megy végbe ez a folyamat a legtöbb rovarnál, például a lepkéknél. Ezek a petéből a pete tagadása útján keletkeznek, végigmennek átváltozásaikon az ivarérésig, párzanak és ismét tagadtatnak, azáltal, hogy meghalnak, mihelyt a párzási folyamat bevégződött és a nőstény lerakta nagyszámú petéjét. Azzal, hogy más növényeknél és állatoknál ez a folyamat nem ilyen egyszerűen intéződik el, hogy ezek nemcsak egyszer, hanem többször hoznak létre magvakat, tojásokat vagy kölyköket, mielőtt elhalnak, ezzel itt még nem törődünk; itt csak azt kell kimutatnunk, hogy a tagadás tagadása a szerves világ mindkét birodalmában valóban előfordul . ...

Mi tehát a tagadás tagadása? A természetnek, a történelemnek és a gondolkodásnak egy szerfelett általános és éppen emiatt szerfelett messze ható és fontos fejlődési törvénye; olyan törvény, amely, mint láttuk, érvényesül az állat- és növényvilágban, a geológiában, a matematikában, a történelemben, a filozófiában...

Tagadni a dialektikában nem azt jelenti, hogy egyszerűen nemet mondunk, vagy egy dolgot fenn nem állónak jelentünk ki vagy tetszőleges módon elpusztítjuk. Már Spinoza ezt mondja: Omnis determinatio est negatio, minden lehatárolás vagy meghatározás egyszersmind tagadás. És továbbá a tagadás módját itt először a folyamat általános, másodszor különös természete határozza meg. Nemcsak tagadnom kell, hanem a tagadást megint meg is szüntetnem. Az első tagadást tehát úgy kell berendeznem, hogy a második lehetséges maradjon vagy azzá legyen. Hogyan? Minden egyes eset különös természete szerint. Ha az árpaszemet megőrlöm, a rovart eltaposom, véghezvittem ugyan az első aktust, de lehetetlenné tettem a másodikat. A dolgok mindegyik fajtájának megvan tehát a maga sajátságos módja arra, hogy úgy tagadtassék, hogy fejlődés származzék belőle, és éppígy a képzetek és fogalmak mindegyik fajtájának is."

Determinizmus

Engels mindvégig nagy jelentőséget tulajdonít a dolgok, folyamatok, stb. összefüggéseinek és kölcsönhatásainak.

"Mert a természetben semmi sem történik elszigetelten. Minden hat a másikra és fordítva, és többnyire ennek a mindenoldalú mozgásnak és kölcsönhatásnak az elfelejtése akadályozza meg természetkutatóinkat abban, hogy a legegyszerűbb dolgokban tisztán lássanak."

Ehhez kapcsolható a jelenségek kölcsönös meghatározottsága, és ezen belül az ok-okozati összefüggés.

"Okság . Az első, ami a mozgó anyag szemügyre vételekor feltűnik nekünk, egyes testek egyedi mozgásainak egymás közötti összefüggése, egymás általi megszabottságuk. De nemcsak azt találjuk, hogy egy bizonyos mozgásra egy másik következik, hanem azt is, hogy egy meghatározott mozgást előidézhetünk azáltal, hogy előállítjuk azokat a feltételeket, amelyek között az a természetben végbemegy, sőt, hogy előidézhetünk olyan mozgásokat, amelyek a természetben egyáltalán nem fordulnak elő (ipar), legalábbis nem ilyen módon, és hogy ezeknek a mozgásoknak előre meghatározott irányt és kiterjedést adhatunk. Ezáltal , az ember tevékenysége által alapozódik meg az okság képzete, az a képzet, hogy egy mozgás egy másiknak az oka . Bizonyos természeti jelenségek szabályszerű egymásrakövetkezése egymagában létrehozhatja ugyan az okság képzetét: a hő és a fény, amely a Nappal együtt jelentkezik; de ebben nem rejlik bizonyíték, és ennyiben igaza volna a hume-i szkepticizmusnak, amikor azt mondja, hogy a szabályszerű post hoc (utána) sohasem alapozhat meg egy propter hoc-ot (miatta). De az ember tevékenysége elvégzi az okság próbáját . Ha gyújtótükörrel a napsugarakat éppúgy egy gyújtópontba koncentráljuk és hatékonnyá tesszük, mint a közönséges tűz sugarait, ezáltal bebizonyítjuk, hogy a hő a Naptól jön.

...

Aki az okságot tagadja, annak minden természeti törvény hipotézis, és többek között az égitesteknek a prizmatikus spektrum révén való kémiai elemzése úgyszintén."

Engels – Hegelhez hasonlóan – a dialektika elveit, tételeit egymásra is alkalmazza. Így például a determinizmus esetében a szükségszerűt és véletlent az ellentmondás-törvény segítségével értelmezi, ennek alapján bírálja a korában általános (mechanikai) felfogásokat.

"Egy másik ellentét ... véletlenség és szükségszerűség ellentéte. Mi lehet élesebben ellentmondó ennél a két gondolati meghatározásnál? Hogyan lehetséges, hogy a kettő azonos legyen, hogy a véletlen szükségszerű és a szükségszerű ugyanúgy véletlen is legyen? A közönséges emberi értelem és vele együtt a természetkutatók nagy tömege a szükségszerűséget és a véletlenséget úgy kezeli, mint egymást egyszer s mindenkorra kizáró meghatározásokat. Egy dolog, egy viszony, egy folyamat vagy véletlen, vagy szükségszerű, de nem mind a kettő. ... Így pl. a döntő fajta-ismertetőjegyeket szükségszerűnek fogadják el és egyazon fajta egyedeinek egyéb különbözőségeit véletlennek jellemzik; és ez áll mind a kristályokra, mind a növényekre és az állatokra. ... Utána pedig a szükségszerűt az egyetlen tudományosan érdekesnek, a véletlent pedig a tudomány számára közömbösnek nyilvánítják. Azaz: amit törvénybe tudnak foglalni, amit tehát ismernek , az érdekes, amit meg nem tudnak törvénybe foglalni, amit tehát nem ismernek, az közömbös, elhanyagolható. Ezzel vége minden tudománynak, hiszen ennek éppen azt kell kimutatnia, amit nem ismerünk. ... Mindenki látja, ez ugyanaz a fajta tudomány, amely azt, amit meg tud magyarázni, természetesnek tünteti fel, a számára megmagyarázhatatlant pedig természetfeletti okokra hárítja; hogy a megmagyarázhatatlannak az okát véletlennek nevezem-e vagy Istennek, az maga a dolog szempontjából teljesen közömbös. Mind a kettő csak kifejezés arra, hogy: nem tudom, és ezért nem a tudományba való. ...

Ezzel szemben lép fel a determinizmus, amely a francia materializmusból ment át a természettudományba és a véletlenséggel úgy próbál elkészülni, hogy egyáltalában letagadja. E felfogás szerint a természetben csak az egyszerű közvetlen szükségszerűség uralkodik. Hogy ez a borsóhüvely öt borsószemet tartalmaz és nem négyet vagy hatot, hogy ennek a kutyának farka öt hüvelyk hosszú és egy vonallal sem hosszabb vagy rövidebb, ... mindezek olyan tények, amelyeket az oknak és okozatnak egy megingathatatlan láncolata, egy megrendíthetetlen szükségszerűség idézett elő, olymódon mégpedig, hogy már az gázgomoly, amelyből a Nap-rendszer eredt, úgy volt elrendezve, hogy ezeknek az eseményeknek így és nem másként kellett végbemenniük. Ezzel a fajta szükségszerűséggel szintén nem kerülünk ki a teológiai természetfelfogásból. Hogy ezt Ágostonnal és Calvinnal Isten örök végzésének vagy a törökökkel kiszmetnek (végzet, sors) vagy pedig szükségszerűségnek nevezzük-e, a tudomány szempontjából édes mindegy. Az oksági láncolatnak nyomon követéséről egyik esetben sincs szó, az egyik esetben tehát ugyanolyan okosak vagyunk, mint a másikban, az úgynevezett szükségszerűség szólam marad, ezzel együtt pedig – a véletlen is marad, ami volt. Amíg nem tudjuk kimutatni, min nyugszik a borsószemek száma a hüvelyben, addig az éppenséggel véletlen marad, és azzal az állítással, hogy erre az esetre nézve már a Nap-rendszer eredeti konstitúciójában előre le volt fektetve, egy lépést sem jutottunk tovább. Sőt mi több. Az a tudomány, amely arra vetné rá magát, hogy ennek az egyetlen borsóhüvelynek a kázusát oksági láncolatában visszafelé nyomon kövesse, nem lenne többé tudomány, hanem merő játszadozás; mert ugyanennek a borsóhüvelynek egymagában még számtalan más, egyéni, véletlenként megjelenő tulajdonsága van, színének árnyalata, héjának vastagsága, keménysége, szemeinek nagysága, hogy a csak mikroszkóp által felfedhető egyéni különösségekről ne is beszéljünk. Ez az egy borsóhüvely tehát már több oksági összefüggést tenne nyomon követendővé, mint amennyit a világ valamennyi botanikusa megoldhatna.

A véletlenséget tehát itt nem megmagyarázzák a szükségszerűségből, hanem éppenséggel a szükségszerűséget lesüllyesztik pusztán véletlennek a létrehozására. Ha az a tény, hogy egy meghatározott borsóhüvely hat borsószemet tartalmaz és nem ötöt vagy hetet, ugyanolyan rendű, mint a Nap-rendszer mozgási törvénye vagy az energia átalakulásának törvénye, akkor valójában nem a véletlenséget emeltük a szükségszerűségbe, hanem a szükségszerűséget fokoztuk le véletlenséggé."

Engels ehelyett a hegeli felfogást ajánlja, amelyben a véletlen nem egyszerűen oknélküliség, hanem egyben szükségszerűség is, a szükségszerűség pedig egyben véletlen is, stb. – vagyis érvényes rájuk az ellentmondás elve. E koncepció természetre való alkalmazása mellett elsősorban a darwini fajfogalommal és az azon belüli változatossággal érvel. Megjegyzései azonban értelmezhetők a század végén megjelent statisztikus fizikával kapcsolatban is.

Ismeretelmélet

A természet megismerhetőségét illetően Engels Hegelhez és a mechanikai materialistákhoz hasonlóan optimista, de a megismerés befejezettségének lehetőségét tagadja.

"Az a belátás, hogy a természeti folyamatok összessége rendszeres összefüggésben áll, arra ösztönzi a tudományt, hogy e rendszeres összefüggést mindenütt, a részletben is, az egészben is kimutassa. De ez összefüggést megfelelően, kimerítően, tudományosan ábrázolni, a világrendszernek, amelyben élünk, pontos gondolati képmását megfogalmazni számunkra és minden idők számára is lehetetlenség marad. ... Az emberek tehát ezzel az ellentmondással találják magukat szemben: egyfelől az a feladatuk, hogy a világrendszert kimerítően megismerjék a maga egyetemes összefüggésében, másfelől pedig, mind a saját maguk, mind a világrendszer természeténél fogva ezt a feladatot soha teljesen megoldani nem tudják. Ez az ellentmondás azonban nemcsak benne rejlik mindkét tényező: a világ és az emberek természetében, hanem egyben ez az egész intellektuális haladás fő emelője, s napról napra és folytonosan megoldódik az emberiség végtelen progresszív fejlődésében..."

E megismerő tevékenység szubjektuma – a marxi társadalom-felfogásnak megfelelően – nem az egyén, hanem az emberiség.

"Szuverén-e az emberi gondolkodás? Mielőtt igennel vagy nemmel válaszolnánk, előbb meg kell vizsgálnunk, mi az emberi gondolkodás. Az egyes ember gondolkodása-e? Nem. De csak mint sok milliárd múltbeli, jelenlegi és jövőbeli ember egyedi gondolkodása létezik. Ha mármost azt mondom, hogy mindezen embereknek, a jövőbelieket is beleszámítva, ez az én elképzelésemben összefoglalt gondolkodása szuverén , képes a fennálló világ megismerésére, hacsak az emberiség élettartama elég hosszú, és amennyiben a megismerés szerveiben és a megismerés tárgyaiban ez a megismerés korlátokba nem ütközik, akkor meglehetősen banális és ráadásul meglehetősen terméketlen valamit mondok. Mert a legértékesebb eredmény aligha lehetne egyéb, mint az, hogy szerfelett bizalmatlanná tesz bennünket a mi mai megismerésünkkel szemben, minthogy az emberiség történetének minden valószínűség szerint meglehetősen az elején vagyunk, és azok a nemzedékek, amelyek bennünket helyesbíteni fognak, bizonyára sokkal számosabban lesznek, mint azok amelyeknek megismerését – elég sokszor jókora lekicsinyléssel – helyesbíteni nekünk alkalmunk nyílik.

...

...a gondolkodás szuverenitása felettébb nem-szuverénül gondolkodó emberek sorában, az igazságra feltétlen igénnyel bíró megismerés pedig relatív tévedések sorában valósul meg: sem az egyik, sem a másik nem valósítható meg másként, mint az emberiség végtelen élettartama útján. ... Ebben az értelemben az emberi gondolkodás éppannyira szuverén, mint nem-szuverén, és megismerőképessége éppannyira korlátlan, mint korlátozott. Szuverén és korlátlan a diszpozíciót, a hivatottságot, a lehetőséget, a történelmi végcélt tekintve; nem-szuverén és korlátozott az egyes kivitelezést és a mindenkori valóságot tekintve."

Ugyanígy áll a dolog Engels szerint az örök igazságokkal is. Az élettelen természettel foglalkozó, a matematikai tárgyalásra többé-kevésbé alkalmas egzakt tudományokban (matematika, csillagászat, mechanika, fizika, kémia) bizonyos eredmények megfellebbezhetetlenek, de a fejlődés következtében idővel ezek az "örök igazságok" is feltűnően ritkák lesznek. Az élő szervezetek kutatásának bonyolultsága és hosszadalmassága pedig az igazságokat hipotézissereggel bástyázza körül,

"Amellett elég gyakran történnek olyan felfedezések, mint a sejt felfedezése, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy a biológia területén az összes eddig megállapított megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokat teljes revíziónak vessük alá és halomszám egyszer s mindenkorra kiküszöböljük őket."

Szintén a marxi társadalom-felfogásnak megfelelően Engels a megismerést az emberi gyakorlattal köti össze.

"Mind a természettudomány, mind a filozófia eddig egészen elhanyagolta az ember tevékenységének befolyását gondolkodására; csak természetet egyfelől, gondolatot másfelől ismernek. De éppen a természetnek az ember által való megváltoztatása, nem egymagában a természet mint olyan az emberi gondolkodás leglényegesebb és legközelebbi alapzata, és amilyen arányban megtanulta a természetet megváltoztatni, abban az arányban nőtt az ember intelligenciája."

Engels természetfilozófiai felfogása bizonyos mértékben a szociáldemokrata mozgalom világnézetének részévé vált.

Ahogyan az ő esetében a kifejtés elsősorban a vulgáris materializmus különböző válfajai ellen irányult, úgy 3-4 évtizeddel később V. I. Lenin (1870-1924) a természetfilozófiával összefüggésben a mozgalom szempontjából abban az időben már sokkal fontosabb pozitivizmus (ld. e fejezet következő pontjában) filozófiai gyökereit és ismeretelméletét kritizálva lép fel. Mivel a természettudományok eredményeinek megismerését és filozófiai rendszerébe való beépítését Lenin is a mozgalom érdekeinek vetette alá, tevékenysége abban is hasonlított Engelséhez, hogy mindössze egyetlen vitairatot eredményezett⁶ , többi feljegyzése kéziratban maradt, és csak halála után jelentették meg. A kiindulópont az ő esetében is Hegel és Feuerbach eszmerendszere, de mint már említettük esetében a fő ellenfelek a pozitivizmus (szubjektív idealizmus) különböző képviselői.

Lenin lényegében ebből a szempontból értelmezi a természettudomány újabb eredményeit, figyelembe véve és részben bővítve Engels tételeit. Csak két idézetet közlünk ennek érzékeltetésére.

"A machisták megvető vállvonogatással beszélnek a »dogmatikusok« – a materialisták – »elavult« nézeteiről, akik még mindig ragaszkodnak az anyag fogalmához, holott a »legújabb tudomány« és a »legújabb pozitivizmus« – mint mondják – megcáfolta azt. ...teljesen megengedhetetlen, hogy – mint a machisták – összetévesszük az anyag ilyen vagy olyan szerkezetének tanát egy ismeretelméleti kategóriával, hogy összetévesszük az új anyagfajták (például az elektronok) új tulajdonságainak kérdését az ismeretelmélet régi kérdésével, tudásunk forrásainak, az objektív igazság létezésének stb. kérdésével. Azt mondják, Mach »felfedezte a világelemeket«: a vöröset, a zöldet, a keményet, a lágyat, a hangosat, a hosszút stb. Kérdjük: vajon nem az objektív valóság tárul fel az ember előtt, mikor vöröset lát, keményet tapint stb.? ... Ha nemmel felelünk rá, akkor Machhal egyetemben elkerülhetetlenül a szubjektivizmusnál és az agnoszticizmusnál ... kötünk ki. Ha pedig igennel felelünk rá, akkor szükség van egy filozófiai fogalomra, hogy megjelöljük vele az objektív igazságot; s ezt a fogalmat már réges-régen megalkották, – ez a fogalom az anyag . Az anyag filozófiai kategória, mely az érzeteinkben feltáruló, érzeteinkkel lemásolt, lefényképezett, visszatükrözött, érzeteinktől függetlenül létező objektív valóság megjelölésére szolgál. ...

A dolgok »lényege« vagy a »szubsztancia« szintén viszonylagos; csak azt fejezi ki, hogy az ember egyre mélyebben ismeri meg a tárgyakat, – tegnap még csak az atomig hatolt a megismerés, ma pedig már az elektronig és az éterig hatol, s a dialektikus materializmus hangsúlyozza, hogy a fejlődő emberi tudománynak mindezek a mérföldkövei a természet megismerése útján időleges, viszonylagos, megközelítő jellegűek. Az elektron éppoly kimeríthetetlen , mint az atom, a természet végtelen, de létezése is végtelen, és éppen az emberi tudattól és érzékeléstől független létezésének ez az egyedül kategorikus, egyedül feltétlen elismerése különbözteti meg a dialektikus materializmust a relativista agnoszticizmustól és az idealizmustól."

A szociáldemokrata mozgalomból kiváló kommunista pártok hatalomra jutásával először az I. Világháború után a Szovjetunióban, majd a II. Világháború után a létrejövő szocialista országokban a dialektikus materializmus tulajdonképpen hivatalos filozófiává vált. Ennek egyik következménye a rendszerezési, kanonizálási igények megjelenése (ld. I. V. Sztálin: "A dialektikus és történelmi materializmusról" c. cikkét⁷ ), másrészt e nézetek elterjedése a filozófusok és a természettudósok között. Az előbbi bizonyos időszakokban és körülmények között az eszmerendszer megmerevedésével járt, utóbbi viszont lehetővé tette egyes részletkérdések kidolgozását és az újabb természettudományos eredményekhez való kapcsolódást.

Ahogyan a marxizmus általában, a dialektikus materializmus szintén sok hívet szerzett a szocialista országokon kívül is a természetfilozófiához vonzódók táborában. Az utóbbi évtizedben az ilyen irányzatok – a dialektikus materializmus név rossz csengése miatt – jobban szeretik magukat fejlődési (evolutionary, developmental, emergentist) materialistáknak nevezni. Felfogásuk rendszerint monista – a természet (és a tudomány) egységét vallják. A vulgáris materializmussal szemben azonban csak részben redukcionisták, szerintük a magasabb rendű mozgásformák az alacsonyabb rendűekből természetes fejlődés során emelkednek ki, az irányzat némely képviselőjénél minőségileg újat létrehozva. A dialektika törvényei közül így a mennyiségi változások minőségibe való átcsapását emelik ki, és igyekeznek megszabadulni például a – misztikusnak tartott – tagadás tagadása törvénytől. Többnyire a determinizmus elvét is érvényesíteni próbálják, valamilyen objektív értelmezést adva a véletlen fogalmának is. E természetfilozófiai álláspont érzékeltetésére álljon itt egyik képviselőjének – egy argentin fizikusnak – összefoglalása.⁸

"Ha első közelítésben eltekintünk a részletekben, a nyelvben és a stílusban jelentkező bizonyos különbségektől, akkor a modern tudomány rejtett, vagy működő filozófiájának hasonló leírását találjuk Lenin, Planck, Einstein, Popper, Bohm és Bunge írásaiban. A modern tudomány működő filozófiájának fő vonásai számunkra a következők:

1) A tudományos elmélet materialista, vagy azoknak, akik megijednek ettől a kifejezéstől, realista; vagyis csak a mozgó anyaggal magával kapcsolatos és nem fogadja el a szellemekre, az isteni beavatkozásra vagy természetfeletti szellemi erőkre alapozott magyarázatokat, mint például a hullámcsomag redukcióját (von Neumann).

2) A tudományos elmélet redukcionista; azaz a minőségi különbségeket mennyiségi különbségekre vezeti vissza; a "magasabb" szintű törvényeket az alapvetőbb szint törvényeiből kiemelkedőként (emerging) akarja magyarázni. A redukcionizmus példái a statisztikus mechanikára alapozott termodinamika; a molekuláris fizikára alapozott kémia; az elektrodinamikára alapozott optika; a biokémiára alapozott biológia; stb.

...

5) Végül Bunge és Popper alkalmankénti és nem túl meggyőző ellenvetései dacára, egy tudományos elméletnek a szigorú determinizmuson kell alapulnia; azaz, ha feltételezetten azonos körülmények között, különböző effektusokat figyelünk meg, akkor összhangban a Popper által mintegy 50 évvel ezelőtt lefektetett szabállyal, kutatni kell a feltételekben addig meg nem figyelt különbségeket – más szóval keresnünk kell a rejtett változókat.

Állítom, hogy a tudomány a XIX. sz. második felétől, beleértve a kvantummechanikát, amelyet Planck, Einstein, de Broglie és Schrödinger próbált felépíteni, ezekkel a tézisekkel összhangban fejlődött, amelyeket Bunge nyomán összefoglalólag tudományos materializmusnak nevezhetünk. (A tudományos materializmus teljesebb kifejtése tartalmazná:

6) A világ és alkotórészei állandó változáson mennek keresztül, egyik kvázistabil állapotból a másikba, gyakran viszonylag rövid idő alatt.

7) A világ és alkotórészei végtelenül bonyolultak, vagy legalábbis gyakorlatilag azok. Így tudományos elméleteinket csak mint a valóság közelítő és részleges leírásait tekinthetjük, amelyek csak egy korlátozott területen érvényesek és alá vannak vetve a módosításnak, vagy akár egy pontosabb és általánosabb elmélettel való helyettesítésnek.

Amennyire meg tudom érteni, a tudományos és a dialektikus materializmus egy és ugyanazon dolog. Az értelmetlen vitákat elkerülve azonban ebben az írásban a tudományos materializmus kifejezést fogom használni.)"

Az idézet elején a hivatkozott szerzők közül hiányzik Engels neve, akire az irányzat talán leginkább támaszkodik. Mint fentebb láthattuk, Lenin valóban a dialektikus materializmus képviselője, Max Planck (1858-1947) természetfilozófiája viszont sokkal inkább a kantihoz áll közelebb, bár tagadhatatlanul vannak benne materialista vonások, és sok párhuzam lelhető fel Lenin valamint az ő pozitivizmus – és azon belül elsősorban Ernst Mach (1838-1916) ellen irányuló – kritikája között. Albert Einstein (1879-1955) hivatkozásra okot adó nézetei elsősorban Spinozáéhoz állnak közel, de valóban materialista és determinista jellegűek. Ezzel szemben Karl Popper (1902-1994) neopozitivista és indeterminista. David Bohm (1917-1993) – korábbi korszakában – a dialektikus materializmushoz igen közelálló fizikus, Mario Bunge (19  – ) pedig éppen a tárgyalt irányzat egyik központi alakja. Talán ebből és a szövegből is látható, hogy az egyes szerzők igen sokféle tanulságát próbálják hasznosítani a tudományelméletnek és -történetnek.

Mint minden természetfilozófiai rendszer esetében, itt is fel szokták vetni a kérdést, vajon volt-e, van-e konkrét hatása ezeknek az elvont filozófiai gondolatoknak a természettudományos kutatásokban. Tényleg irányadó, heurisztikus szerepet játszott-e egy bizonyos korban, vagy körülmények között. Mivel az ilyen hatások rendszerint eléggé közvetettek, a válasz e kérdésekre nem könnyű. Egy-egy szemléletes példa azonban – akárcsak Schelling esetében, vagy majd a következő pontban a pozitivizmussal kapcsolatban – itt is megadható.

E század 30-as éveiben Japánban Hideki Yukawa (1907-1981) – aki ekkoriban a magerők elméleti vizsgálata során megjósolta a mezon létezését, és ezért később Nobel-díjat kapott – körül egy elemirészfizikai iskola alakult ki. Néhány fiatal filozófiai-módszertani érdeklődése a Szovjetunió-beli megjelenése után rögtön japánra is lefordított Engels-mű, A természet dialektikája olvasásához vezetett (mellesleg nem sokkal a könyv megjelenése után – a japán fasizmus megerősödésével – ez a tevékenység nem volt teljesen veszélytelen: az egyik munkatársat, aki a témából cikket jelentetett meg, egy fél esztendeig vizsgálati fogságban tartották, csak Yukawa jótállása mellett engedték szabadon). A könyvből, a fizikatörténet egyes fejezeteinek az engelsi módszerrel való feldolgozásából, Yukawa eredményeiből a csoport arra a következtetésre jutott, hogy a tudomány fejlődése az egyes mozgásformák (rétegek) feltárásakor spirális vonalban három fejlődési szakaszban történik.

"Amint a tudományos kutatás a természet egy új és ismeretlen rétegére tér át, a régi rétegre jellemző fizikai fogalmak és törvények gyakran teljesen érvényüket vesztik. Ilyen körülmények között többnyire csak a kísérleti tényekre lehet támaszkodni. Így természetes, hogy az új réteg megismerése egy fenomenologikus szakasszal indul, azaz annak tudományos leírásával, amilyen az új jelenség. ...

A fenomenologikus fejlődési szakasz után az új réteg új jelensége mögött levő szubsztanciának a feltárása következik, majd az a fejlődési szakasz, melyben az új réteget meghatározó új törvények feltárására kerül sor. Mituo Taketani az előbbit szubsztanciális, az utóbbit esszenciális fejlődési szakasznak nevezte el. Az általa kidolgozott elmélet alapgondolata szerint a természet megismerése egy spirálisan előrehaladó dialektikus folyamat, melyben a spirál minden fordulója három fejlődési szakaszból – fenomenologikus, szubsztanciális és esszenciális – áll. Elmélete a természet dialektikájában gyökerezik, mégpedig magában a természet réteges szerkezetében."⁹

A csoport tagjai úgy ítélték meg, hogy a részecskefizikában a második szakasz következik, amikor is a jelenségek megismerése után a mögöttük álló anyagi szubsztrátum, a vizsgált objektum megjelölése van soron. Ennek szellemében dolgozott aztán Shoichi Sakata (1911- ), aki a 30-as évek végén továbbfejlesztette Yukawa mezonelméletét, felismerve, hogy többféle mezon is létezik; a 40-es évek elején helyesen feltételezte müon-neutrinó létezését (néha sakatrinónak is nevezek ezért); és az 50-es évek közepén megalkotta a kompozíciós modellt.

"Ebből az alapállásból kiindulva javasolta a szerző 1955-ben az elemi részecskék kompozíciós modelljét, egy hipotézist, mely szerint az összes erősen kölcsönható elemi részecske az úgynevezett fundamentális részecskék három fajtájának, név szerint a protonnak, neutronnak és a lambda-részecskének, valamint ezek antirészecskéinek kompozíciója."

Sakata modelljében a három alaprészecske nagyrészt ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint a 10 évvel későbbi és a mai quark-modellek, így a részecskefizikusok ezek ősének tekintik. Sakata tehát jelentős mértékben hozzájárult a modern fizika fejlődéséhez, mégpedig egy dialektikus materialista természetfilozófia alapján.