Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

Karácsonyi Dávid

5.1. 1. Egységes történelmi keret – Oroszország árnyékában

A kontinens keleti felének természeti keretét jelentő Kelet-európai-síkság határai keleten az Urálnál, a Volga alsó folyásánál és a Kaukázus előterénél húzódnak. Nyugaton a nagytáj szervesen folytatódik a Német–Lengyel-síkságban egészen a Kárpátok láncaiig. Kelet-Európa társadalomföldrajzi határait már bonyolultabb megrajzolni. A moszlim Tatárföld, vagy a buddhista kalmükök kulturálisan már aligha sorolhatók Európához, viszont Nyugat-Szibéria, vagy a Távol-Kelet oroszlakta területei a keleti szláv – így a kelet-európai – kultúrkör részét képezik.

Ha a Kalinyingrádot a Duna-deltával összekötő vonalat – az egykori Orosz Birodalom nyugati határát – Kelet-Európa társadalomföldrajzi határának tekintjük, akkor a kis balti államokon kívül három további ország teljes területe tartozik oda. Ezek a Független Államok Közösségének az Oroszországi Föderáción kívüli európai tagországai: Ukrajna, Fehéroroszország³és Moldova – mind fiatal államok kontinensünk térképén.

Kelet-Európa természeti táji arculata alapvetően kettős. Északi felén – a tajgától délre – terül el a vegyes- és lomboserdő-, míg délen a sztyeppövezet, amelyek két nagy egymással szemben álló csúcsú háromszögre hasonlítanak a térképen – ezek Mendöl Tibor (1946) szerint a „lomboserdő-” és a „sztyeppháromszög”. A két térség közötti természeti-környezeti különbség nagyban befolyásolta Kelet-Európa társadalmi fejlődését. A lomboserdő-háromszög – a Bug és a Dnyeper közti terület – volt a földművelő szlávok őshazája, akik jó ideig csak az erdőterületeket lakták be. Ezzel szemben a délebbre lévő sztyeppövezet sokáig a nomádok világa volt, amely hol egy nagy birodalommá egyesült Közép-Ázsiától a Kárpát-medencéig – Szkítia, Hun Birodalom, Arany Horda –, hol a nomád népek „országútjává” vált.

A Kelet-európai-síkság a szláv népek legnagyobb európai településterülete. A keleti szlávok (antok) törzsi társadalmát a felettük uralkodó varégek – normannok – szervezték állammá a IX–X. század során Koenugard (a mai Kijev⁴) központtal (Kijevi Rusz), ekkor vették föl a bizánci kereszténységet. A XII. századra a varégek végleg összeolvadtak a keleti szlávokkal. A fejedelemségekre szakadó Kijevi Rusz 1240-ben már nem tudott ellenállni a tatárok rohamának, akik Novgorod kivételével minden városát elpusztították. A mongolok Volga-vidéki (Tatárföld) központtal létrehozták az Arany Hordát, majd két évszázadon át uralkodtak a keleti szlávokon. Az ázsiai hódítók jelentősen visszavetették Kelet-Európa társadalmi-gazdasági fejlődését. Ekkor alakult ki az európaitól gyökeresen eltérő, kelet-európai – orosz – fejlődési út, melyet a túlsúlyos bürokrácia és a despotikus központi hatalom jellemzett.

A keleti szláv ortodox egyház feje, a kijevi metropolita 1328-ban Moszkvába, a kialakuló Orosz Birodalom – „Moszkóvia” – központjába tette át székhelyét, így Kijev végleg elveszítette központi szerepét Kelet-Európában. Miután a törökök 1453-ban elfoglalták Bizáncot, végleg Moszkva vált a keleti kereszténység legfőbb központjává.

Az oroszok a XV–XVI. században léptek ki az erdővidékről és hódították meg – a kozákság segítségével – a kelet-európai sztyeppet, ahonnan a tatárok fokozatosan visszaszorultak.

A terjeszkedő cári birodalom a hanyatló lengyel állam rovására a XVII. század közepére kitolta határait a Dnyeperig, másfél évszázaddal később pedig egészen a Bugig. Az orosz birodalom geopolitikai céljaként emlegetett balti-tengeri kijáratot csak a XVIII. század elején sikerült megszerezni, ahol a reformer Nagy Péter cár megalapította Szentpétervárt, az ekkorra nagyhatalommá váló Oroszország új fővárosát. A Fekete-tenger partvidékéről a tatár–török uralmat a XVIII. század végére – Nagy Katalin cárnő uralkodása idején – szorították ki teljesen. A XIX. század elején az oroszok a törökök ellen harcolva megszerezték Besszarábiát, a mai Moldovát, sőt a Balkánra is betörtek. Kelet-Európa – Oroszország uralma alatti – politikai egysége ekkorra vált teljessé.

A kontinens leghatalmasabb állama a gyenge és megkésett modernizációs kísérletek (1861: jobbágyfelszabadítás) dacára a XX. század elejére súlyos társadalmi-gazdasági válságba került, amit az I. világháború csak tetézett. Ez vezetett az 1917-ben bekövetkező polgári demokratikus,majd kommunista fordulathoz,amelynek zűrzavaros éveiben a fiatal szovjet állam jelentős területeket veszített Lengyelország és Románia javára; a birodalom 1922-ben Szovjetunió néven szerveződött újjá.

A II. világháború óriási, több mint 20 milliós szovjet emberáldozatát nagyrészt az európai országrész szenvedte el. A győzelem azonban a szovjet hatalom nyugat felé történő kiterjesztését tette lehetővé. A birodalom kitolta határait a Kárpátokon túlra is, elfoglalva ezzel Fehéroroszország, Ukrajna és Moldova teljes mai területét. A három ország csak a Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben válhatott függetlenné. Egyes történészek szerint – nagy távlatból nézve – a XX. századi szovjet történelem valójában nem volt más, mint az Orosz Birodalom elhúzódó agóniája.

5.2. 2. A szovjet rendszer társadalmi-gazdasági öröksége

A XX. század hét évtizedében (1917–1991) a kelet-európai térség társadalmi-gazdasági fejlődésében gyökeres változások következtek be. Oroszország – a szovjeteknek köszönhetően – világhatalommá vált, negyven évig Európa és a világ felét uralta. A szovjet rendszer az oktatásban, az orvosi és szociális ellátásban, továbbá a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése terén elért kétségtelen eredményei mellett a mélyben számos társadalmi-gazdasági, etnikai feszültséget és ellentmondást hordozott. Az országot a párt (a Szovjetunió Kommunista Pártja) utasításokkal és előre meghatározott tervekkel irányította, kiiktatva a gazdaságból a piaci szabályzóerőket. A rendszer az alapvető szabadságjogok megkurtításán túl adminisztratív eszközökkel durván befolyásolta a migrációt, korlátozta a szabad utazást, ami egyfajta modern röghözkötöttséghez vezetett. Különösen igaz volt ez a szovjet hadiipar zárt városaira, melyek a világ szeme elől elrejtve valójában hatalmas börtöntelepekként működtek. A cári önkényhez szokott, a szabadság és a demokrácia kollektív emlékezetével sosem rendelkező szovjet társadalom számára azonban az alapvető szabadságjogok sárbatiprása mégsem tűnt elviselhetetlennek.

A szovjet társadalom legalsó szerveződési egységét az „üzem” dolgozói közössége képezte. A szovjet gyár a termelési feladatokon túl a szolgáltatási funkciókat is ellátta. Irányította és fejlesztette a szovjet város infrastruktúráját, lakói számára iskolákat, kulturális intézményeket, üdülési, sportolási, sőt bevásárlási lehetőséget biztosított. Például a Zaporozssztal acélmű csupán azért üzemeltetett két kolhozt és a gyár területén vágóhidat, hogy a dolgozói számára fenntartott boltokat élelmiszerrel lássa el. Az „üzem” a városba áramló paraszti tömegeket szocialista társadalommá „gyúrta” (H. van Zon 2001).

A szovjet időkben szinte csak az iparpolitika részeként létező városfejlesztésben ezek a feltételrendszerek tükröződtek. Azok a városok fejlődtek – ott épültek új lakások, ott fejlesztették az infrastruktúrát és ott javult az ellátás –, ahová ipart telepítettek. Az 1970-es évektől például a szénbányászat leértékelődése a Donec-(oroszul Donyec-)medence iparát lassú kárhozatra ítélte. Az ipari beruházások egyre inkább elmaradoztak, s ennek következtében a városok is elestek a fejlesztési összegektől, éppen akkor, amikor a terebélyesedő rozsdaövezetek revitalizációjára hatalmas pénzeket kellett volna fordítani.

A sematikus, egyen-arculatú szovjet városok külső lakónegyedeire a sűrűn elhelyezkedő többszintes – 10–15 emeletes – panelépületek dominanciája és a kertes beépítés szinte teljes hiánya jellemző, ami az európai városok népsűrűségének többszörösét eredményezi. Nem ritkák a félmillió főt befogadó, egységes arculatú panellakótelepek sem – pl. Kijev-Darnica –, amelyek 30–40 négyzetméteres lakásaiban gyakran két-három generáció is összezsúfolódik. Az egy lakáson belüli társbérlet rendszere igen elterjedt volt még az 1980-as években is. A régi városok házainak építőanyaga – különösen az erdőövezetben – főként fa volt. A második világégésben elpusztult városok újjáépítése elvileg nagyobb szabadságot adhatott volna a várostervezőknek, de ekkor is a központi tervezés előre lefektetett sémái érvényesültek. Az újjáépített szovjet városokra a szabályos alaprajz, és a szellős, fás, széles sugárutak mentén elhelyezett, többnyire szabadon álló magasépületek jellemzőek. Az általuk közrezárt és „elfedett” területeken azonban 4–6 szintes szürke egyenházak sorjáznak. A városokban sokfelé hatalmas közparkokat és tereket alakítottak ki. A Lenin-szobor díszítette óriási központi tér volt a pártrendezvények, felvonulások helyszíne.

A szovjet rendszer – látszólag – azonos, biztos egzisztenciát nyújtott mindenki számára, nem létezett a gazdasági kényszerből eredő érdekeltség. A centralizáció közepette nem volt helye az egyéni kezdeményezéseknek, az innovációt hordozó individualizmus helyett a lojalitást jutalmazták (H. van Zon 2001). A később felnövő generáció körében radikálisan csökkenni kezdett a munkafegyelem.

A birodalom összeomlása, a szociális vívmányok elvesztése és a társadalom polarizálódása sokakban ébreszt a szovjet rendszer iránti nosztalgiát,emiatt itt a radikális baloldali (kommunista, posztkommunista) pártok még ma is jelentős politikai tényezők. Ezekben az országokban is végbement valamilyen fokú társadalmi-gazdasági átalakulás, ámde a gazdasági-politikai hatalmat a baloldali elit átmentette a posztszovjet érába. A szocialista rendszer kvázi-fenntartásával Fehéroroszországban eddig elkerülték a társadalmi különbségek – Ukrajnát és Oroszországot jellemző – radikális megnövekedését. A belső társadalmi egyenlőtlenségek mellett 1991 óta drasztikusan megnőttek a területi egyenlőtlenségek is. Ukrajnában például 1990 és 2001 között a legszegényebb és a leggazdagabb régió egy főre jutó GDP-je közötti különbség majdnem a duplájára nőtt (Mrinska, O. 2003).

Az 1991-ben létrejött három kelet-európai állam függetlenségét – paradox módon – éppen a Szovjetuniónak köszönhette, amely alkotmányában formálisan kimondta a tagköztársaságok létezését, a szövetségből való kilépésük jogát, illetve rögzítette pontos földrajzi határaikat. A kezdetben még a helyi nyelven folyó közoktatás megerősítette az orosztól független nemzeti öntudatot. Csak később, az 1930-as évek oroszosítási törekvései nyomán terjedt el az orosz nyelvű oktatás.

A három ország lakosságának egy része a birodalom felbomlásakor fellángoló hazafias érzelmek zászlóvivőjévé vált, és gyakran konfrontálódott az orosz kisebbséggel. A függetlenné válás után feszültségek támadtak Ukrajnában a keleti, orosz ajkú, és a galíciai, nyugatbarát lakosság között. Moldovában az oroszok és az államalkotó nép közötti ellentét 1992-ben fegyveres konfliktusba torkollott és az ország kettészakadásához vezetett.

A megalakulásakor még agrárjellegű Szovjetunió a II. világháború után jelentős ipari hatalommá vált. Az 1940-es évek végén létrejött KGST keretein belül kiépítette gazdasági kapcsolatait a többi szocialista országgal, miközben az országon belül is fejlődött a körzetek és ágazatok közötti munkamegosztás.

A központilag felülről vezérelt, centralizált szovjet gazdaságban minden ipari vertikumot külön ágazati minisztérium irányított. Az óriási ország gazdaságát elsősorban nem térségi szinten, hanem vertikálisan, ágazatonként integrálták. A döntések Moszkvában születtek, amibe az egyes régióknak nem volt beleszólásuk.

A csupán a beruházások következtében növekvő „volumenelvű” extenzív gazdaság nem volt képes a fejlődésre, a megújhodásra, az energiapazarló ipar modernizációja elmaradt. Csak a szovjet hadiipar volt fejlett és versenyképes, amely a K+F-re fordított összegek 80%-a fölött rendelkezett, és közel 10 millió embernek adott munkát. A szovjet gazdaság szinte végig hadigazdaságként működött, miközben a fogyasztási cikkek gyártása háttérbe szorult. A rendszer egyre inkább kénytelen volt eltűrni a szocialista elosztás hiányosságait „kijavító” informális – „pult alól kiszolgáló” – csatornák létezését.

A felhalmozódott problémák miatt az 1970-es évek közepére a lelassuló gazdasági növekedés hatására beköszöntöttek a „pangás” („period zasztoja”) évei. Az egyre nagyobb arányú katonai kiadások miatt az életszínvonal csökkenni kezdett, és a Szovjetunió már nem bírta erőforrásokkal az USA által diktált – csillagháborús – fegyverkezési versenyt. Az 1985-ben hatalomra került Gorbacsov meghirdette a szocialista gazdaság átalakítását, a „peresztrojkát”, és a társadalom átformálását, a „glasznosztyot” (nyíltság). Az elégtelen és következetlen gazdasági reformok végül a szovjet gazdaság összeomlásához vezettek (Hajdú-Moharos J. 1995). A baloldal 1991-ben tett egy utolsó sikertelen kísérletet a megindult reformok megállítására – ez volt az augusztusi moszkvai puccs –, mely a Szovjetunió széthullását csak felgyorsította.

Az 1991-ben megszűnt Szovjetunió katasztrofális gazdasági helyzetet hagyott utódaira, melyet csak tovább súlyosbított a kölcsönös gazdasági függés, a korábbi földrajzi munkamegosztás kereteinek szétszakadása. Mindhárom európai utódállam gazdasági helyzete attól függött, hogy Oroszország a világpiaci árhoz képest mennyivel olcsóbban ad számukra kőolajat és földgázt, átveszi-e iparuk gyártmányait.

Súlyos örökséget jelentett az 1986 tavaszán bekövetkezett csernobili baleset is, mely a szovjet csúcstechnológia nimbuszának végét jelentette, és a Poleszje vidékén ökológiai és humanitárius katasztrófát idézett elő. A szerencsétlenségtől a sérült reaktort borító betonszarkofág elkészültéig 1 millió ember volt kitéve rendkívül erős radioaktív (ionizáló) sugárzás hatásának. A baleset következtében közel félmillió ember kényszerült lakhelyének elhagyására. Fehéroroszországban, Ukrajnában és Oroszországban összesen 9 millió ember továbbra is ki van téve a megnövekedett sugárzási szint hosszabb távú káros hatásainak. A térségben – különösen a születendő gyermekek körében – drasztikusan megnőtt a halálozási arány, illetve a daganatos megbetegedések és a deformitások száma. 2004-ig csak Ukrajnában 2,7 millió ember betegedett meg, és 16 ezer ember veszítette életét a csernobili baleset közvetlen vagy közvetett áldozataként (Sztatiszticsnij Scsoricsnik Ukrajini 2004).

5.3. 3. Új integrálódási irányok, kísérletek

A Szovjetunió összeomlása óta vagy fél tucat gazdasági, politikai és katonai együttműködési szervezetet hoztak létre a volt tagköztársaságok, melyek javarészt csak papíron léteznek. A Szovjetuniót nem tudta felváltani egy fejlődőképes, modern integráció sem. A kísérletek között a legjelentősebb a Független Államok Közössége (a FÁK), illetve az orosz–fehérorosz unió.

A korábbi kapcsolatok fenntartására Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország 1991-ben létrehozta a FÁK-at. A szervezethez 1993-ig a balti államok kivételével csatlakozott az összes többi volt szovjet tagköztársaság. A szervezetnek – központja Minszk – nincs közös kül- és gazdaságpolitikája, de vannak közös intézményei. Sokan csupán egy újabb állomásnak tartják a Szovjetunió bomlási folyamatában (Rudl J. 1999).

1996-ban Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország a gazdasági unió irányába kötelezte el magát, ám a konföderáció végül Ukrajna nélkül jött létre 1999-re. A közös valuta kibocsátása azonban azóta is várat magára. 2001-ben jött létre a FÁK-nál valamivel szorosabb kapcsolatot jelentő Eurázsiai Gazdasági Közösség, vagy EURASEC, mely a tagországok – leginkább Oroszország, Kazahsztán és Fehéroroszország – között a vámunióra lépést tűzte ki célul. A szervezetben Ukrajna és Moldova csupán megfigyelő. Oroszország, Kazahsztán és Fehéroroszország részvételével 2003-ban jött létre az Egységes Gazdasági Tér. Ukrajna kapcsolata ezzel a szervezettel egyelőre kérdéses, mivel inkább a NATO és az EU felé próbál közeledni.

Moszkva hegemóniájával szemben 1997-ben hozta létre Strasbourgban Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova a GUAM-csoportot, amely a térség gazdasági függetlenedését és demokratizálódását tűzte ki célul.

6. Ukrajna

6.1. 1. Óriási terület, bőséges erőforrások – pazarló felhasználás

A Németország és Oroszország közötti térség legnagyobb területű – 603,7 ezer km² – állama Ukrajna, amely 47 millió fővel (2006) a FÁK második, Európa hatodik legnépesebb országa. Az egykori Szovjetunió harmadik legnagyobb kiterjedésű utódállamaként a népesség 18%-át örökölte.

Az ország területe felerészt az erdő- és erdőssztyepp-, felerészt pedig a sztyeppövezet része (98. ábra). Csupán 17%-át borítja erdő, ez azonban óriási területet jelent. Sajnos azonban a gyors meggazdagodást ígérő rablógazdálkodás következményeként a Kárpátokban egész hegyoldalakra terjed a tarvágás, emiatt a Tisza áradásai egyre gyakrabban okoznak katasztrófát.

98. ábra > Ukrajna talajai és fontosabb természetföldrajzi övezetei

A jégkori periglaciális tundrán végigsöprő fagyos szelek az Ukrán-pajzs prekambriumi rétegeire vastag lösztakarót teregettek. Később ezen, az ország területének háromnegyedén a kontinentális klíma hatására zsíros feketeföldek – csernozjomok – képződtek. Az erdőssztyepp területén alakult ki a legtermékenyebb feketeföld, a típusos csernozjom. Ettől délre az alacsonyabb humusztartalmú közönséges csernozjom a Fekete-tenger partvidékén már gyengébb minőségű gesztenyebarna talajba megy át. Az agroökológiai adottságok kontinensünkön Ukrajnában a legkedvezőbbek. Csupán az északon elterülő Poleszje (ukránul Polisszja) jégkori futóhomokfelszínekkel és fenyérpusztákkal tarkított mocsárvilága, továbbá a déli sztyepp száraz szikesei, szologyai jelentenek mostoha körülményeket. A déli sztyeppen a kontinentális klíma már szélsőségesebb, így gyakori aszályok pusztítanak.

Ukrajna területének átlagmagassága csekély, csupán a Kárpátok (Hoverla, 2061 m) és a Krími-hegység (Roman Kos, 1545) emelkedik 500 méter fölé. Az ország nagy részét a patakok és vízmosások által erősen felszabdalt 200-300 méteres hátságok alkotják, melyek csak a Dnyeper-síkságon süllyednek alább, ám a lösz lepusztulásformái miatt az sem asztalsimaságú vidék. Csak a Poleszjében láthatunk igazán lapos tájat, ahol a mocsarak vizeitől védett magaslatokra húzódtak a települések. Az emberi tevékenység mára teljesen átformálta az ukrán tájakat. Az erdők kiirtásának, a füves pusztaságok feltörésének következtében eltűnt a ligetes erdősztyepp, és a gyarapodó területű sztyepp mezőgazdasági kultúrtájjá vált. Amerre a szem ellát, a végtelen szántóföldeket csak az erdősávokba burkolózó kisebb ovragok⁵és a nagyobb völgyekké szélesedő idősebb balkák záporok mélyítette eróziós árkai szakítják meg. A kemény téli hóviharok – a buránok – és a nyári forróság elől a nagyobb völgyekbe szorultak a falvak. A fasorok északnyugaton, a Podóliai-hátság „tetején” már hatalmas erdőségekké olvadnak össze, melyeket csupán kisebb-nagyobb irtásföldek szakítanak meg.

Az utóbbi évszázad talajfeltörései miatt fokozódó erózió és a túlzott műtrágyahasználat veszélybe sodorta az óriási talajkincset. A csernobili baleset következtében a légkörbe kerülő erősen radioaktív izotópok⁶a Pripjaty mocsárvidékén túl Vinnicja és Cserkaszi körzetének kiváló feketeföldjeit, a teljes ukrán termőterület tizedét beszennyezték. Az erőmű tágabb környezete hosszú évszázadokra lakhatatlanná vált.

Az ország földje világviszonylatban is számottevő kőszén-, vasérc- és mangánvagyont rejt, amelyek a nehézipar megalapozói voltak. A Donec-medence szenére irdatlan méretű bányák és üzemóriások települtek. A 45 milliárd tonnás feketeszén- és antracitkészletnek csupán 2%-a esik a Volhíniában elterülő másik szénmedencére (Hajdú-Moharos J. 1995). A Dnyeper mentén néhol barnaszenet bányásznak, a Poleszje mocsaraiban pedig jelentős tőzegtelepek halmozódtak föl. Ukrajna szénhidrogénkészletei szerények, a három fő szénhidrogén-lelőhely a Dnyeperen túl, a Kárpátok előtere és a fekete-tengeri self. Az utóbbi kitermelése is megindult, ezért a Duna-deltától nem messze fekvő parányi Kígyó-sziget hovatartozása ma is vita tárgyát képezi Romániával.

A 26 milliárd tonnás vasérctartalék nagy része Krivij Rih térségében fekszik, ahol a felszín közeli magnetit és hematit rétegeket már javarészt kitermelték, de a jóval kisebb fémtartalmú vaskvarcitból még jelentős készletek állnak rendelkezésre (Rudl J. 1999). Kisebb vaselőfordulás van még Kremencsuk és Kercs mellett is. Nyikopol, Marhanec és Tokmak környékén mintegy 2,2 milliárd tonnás – világviszonylatban is egyedülálló – mangánérckészlet dúsult föl, mely mellé vasérc és nikkel is társul.

A Kárpátok térségében hatalmas kő- és kálisótelepek halmozódtak föl. Urán- és grafitelőfordulások a Dnyepermenti-hátságban, kaolin Mariupol és Sepetyivka környékén, foszfát és apatit pedig az Azovi-hátság területén található. Egykor a Szovjetunió uránérctermelésének a fele Ukrajnából, Kirovohrad térségéből került ki.

A környezetszennyezés miatt az ország számos iparvárosában óriási ökológiai problémákkal kell szembenézni. A felszín alatti vízkészletek nagymértékben szennyeződtek, s ennek következtében a Donbasz⁷ivóvízellátása veszélybe került. Krivij Rih – melynek utcáit és házait vörösre festi a kohókból felszálló por – Csernobil után Ukrajna második legszennyezettebb városa.

 Ukrajna legnagyobb folyójának, a Dnyepernek (ukránul Dnyipro; 1663 m3/s)⁸ erejét ma már teljes egészében kihasználják (99. ábra). A folyó lényegében mesterséges tórendszerré változott, melynek legnagyobb tagjai a Kremencsuki- és a Kahovkai-víztározó. A hatalmas víztükör fölött végigsöprő szelek által felkorbácsolt hullámok fokozzák a partok erózióját, a tavak iszapjában pedig káros nehézfémek halmozódtak fel, ráadásul kialakításuk során hatalmas területek kiváló talajai kerültek víz alá. A déli sztyeppterület silányabb gesztenyebarna talajain kiterjedt öntözőrendszereket – Kahovkai- és Észak-Krími-csatorna – hoztak létre. Ukrajnában az összesen 3,2 millió hektár (2003) öntözhető területnek csupán kétharmada van dréncsöves vízelvezetéssel ellátva, emiatt a másodlagos szikesedés fokozott problémát jelent.

99. ábra > A Dnyeper vízerőműrendszere

Ukrajna második legnagyobb folyója a Dnyeszter (331 m3/s). A Dnyeperbe ömlő Pripjaty fontos hajózható vízi összekötetés a Bug–Visztula vízrendszer felé, a Deszna kisebb jelentőségű. A Donba ömlő Sziverszki-Donec vize a Donec-medence ellátására kevésnek bizonyult, ezért a Dnyeper vizének egy részét a Dnyeper– Donbasz-csatornán át a folyóba vezetik.

6.2. 2. A birodalmak mezsgyéjén formálódó ország

Méretei, lakossága és erőforrásai alapján Ukrajna a világ nagyhatalmai közé is tartozhatna, ám népének viharos történelmi múltja az önálló államiság megteremtését is csak a közelmúltban tette lehetővé számára.

Ukrajna északi területe belenyúlik a szlávok egykori őshazájába. Az erdős vidéken az egymástól többé-kevésbé elszigetelten élő keleti szlávok között már korán megindult a nyelvi differenciálódás, a nyelvjárások elkülönülése. Ezek a különbségek nem éles határok, hanem fokozatos átmenetek mentén jelentkeztek a ruténoktól a doni oroszokig. A középkor végére még nem alakult ki egységes ukrán nemzettudat, a Kijevi Rusz sem tekinthető az ukrán államiság kezdetének.

Az orosztól elkülönülő ukránság kiformálódásában a lengyel–litván uralomnak és a kozákságnak volt döntő szerepe. A lengyel területek délkeleti peremén élő pravoszláv lakosságból a XV–XVII. század során alakult ki az ukrán nép, melynek politikai-katonai súlyát a lengyel, az orosz és a török–tatár területek határmezsgyéjén a földesúri terhek elől menekülő jobbágyságból kialakult szabad katonaparaszti réteg, a kozákság adta.

A XVI. században a kozákságnak sikerült létrehozni egy önálló államot, melynek központja a Dnyeper-kanyar zúgókon túli – za-porogi – területén volt. Bohdan Hmelnickij, a zaporizzsjai kozákok atamánja (hetman, vezér) szembefordult a lengyelekkel, és 1654-ben Perejaszlavban – a Dnyeper partján – szövetséget kötött az ukránokhoz mind vallásilag, mind nyelvileg közelebb álló oroszokkal. Ettől kezdve a – Dnyeperhez viszonyított – Balparti-Ukrajna az orosz cár fennhatósága alá került. Az oroszok sem tartották külön népnek az ukránokat, akiket kisoroszoknak neveztek (Hajdú-Moharos J. 1995). Ukrajna fogalmát sokáig nem az ukrán nép országával, hanem a cári birodalom déli határvidékével – „u-krajina” jelentése határvidék – azonosították, mely a Keleti-Kárpátoktól egészen a Kászpi-tengerig húzódott.

Ukrajna Dnyeper menti kettéosztottsága csupán másfél évszázadig állt fönn. A cári birodalom a hanyatló Lengyelország második felosztásakor, 1793-ban megszerezte Podóliát, két évvel később pedig – a harmadik felosztás során – Volhíniát. Galícia még 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor került Habsburg kézre.

Ukrajna mai területe ezután – az osztrák fennhatóság alatt álló Kelet-Galícia kivételével – egészen 1918-ig Oroszország részét képezte. Az orosz polgárháború kezdetén, 1918-ban, a bolsevikok szorongatott helyzetükben békét kötöttek a központi hatalmakkal Breszt-Litovszkban, és lemondtak Ukrajna területéről. A megalakuló hazafias kormány Kijevben kikiáltotta az Ukrán Nemzeti Köztársaságot. A központi hatalmak kapitulációja után Lemberg (Lviv) központtal – az Osztrák–Magyar Monarchia területén – megalakult a kelet-galíciai Nyugatukrán Nemzeti Köztársaság. A függetlenség nem sokáig tartott. 1920-ra az előbbi államot a bolsevikok, az utóbbit pedig a lengyelek verték szét, majd kitört a szovjet–lengyel háború, amely szovjet vereséggel végződött. Az 1921-es rigai béke szabályozta a létrejött Szovjetunió és Lengyelország határát, mely Galíciát és Volhíniát a lengyeleknek juttatta. Románia a Párizs környéki békében megkapta Észak-Bukovinát. Ukrajna többi része Harkiv központtal – a város a polgárháború idején a vörösök bázisa volt – a Szovjetunió tagköztársasága lett, és csupán 1935-ben tették meg újra Kijevet fővárosnak.

Az 1928-tól a Szovjetunióban meginduló erőszakos kollektivizálással szemben Ukrajnában kemény ellenállás mutatkozott, emiatt 1932–1933-ban „büntetésből” közel nyolcmillió embert hagytak éhen halni, és százezreket deportáltak távoli munkatáborokba. A népirtás tényét csak a szovjet rezsim bukása óta tárták a széles nyilvánosság elé. A podóliai és a Dnyeper menti falvakból a vidéki lakosok milliói menekültek – az éhhalál elől – a robbanásszerűen növekvő kelet-ukrajnai iparvárosokba, melyek lakossága az I. ötéves terv ideje alatt (1928–1932) megduplázódott. A szocialista iparvárosokba költöző lakosság gyökereit elveszítve és a betelepített orosz lakossággal keveredve a rendszer bázisává vált. Az orosz kisebbség aránya 1926-ban még csak 7%, míg 1989-ben már 22% volt.

Az 1930-as években Kelet-Ukrajnában az egykor külföldi tőkések által alapított, később államosított gyáripari manufaktúrák helyén üzemóriások egész sora jött létre. Sok településre eljutott az áram, a létrehozott kolhozok és szovhozok⁹ mezőgazdasági gépekhez jutottak. A világ akkori legnagyobb vízerőműve a Dnyiprohesz,¹⁰ Harkiv traktor-, turbina- és repülőgépgyára, Doneck és Krivij Rih kohói mind-mind akkor épültek fel, amikor a tőkés országokat a nagy gazdasági világválság bénította. Ebben az időben sok nyugati értelmiségi és publicista is a jövő útjaként tekintett a szovjet rendszerre. Nem tudták, hogy az óriási fejlődésnek milyen hatalmas ára volt. A beruházásokhoz szükséges pénzt még a nagy éhínség évei alatt is részben gabonaexportból, részben nyugati hitelekből, sőt az elkobzott egyházi műkincsek értékesítéséből biztosították. A Dnyiprohesz erőmű is amerikai, illetve német tőkéből és a politikai foglyok rabszolgamunkája által valósult meg.

Rossz volt az ukránok helyzete a Lengyelországhoz tartozó Kelet-Galíciában és Volhíniában is, ahol valójában pont a lengyelek voltak kisebbségben. A hatalom erőszakkal próbálta lengyelesíteni a lakosságot, sőt az „ukrán” népnév használatát is betiltotta. A II. világháború kitörésekor a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a Bugtól és a Szantól keletre eső – ukrán többségű – területeket megszállta a Szovjetunió, és Szovjet-Ukrajnához csatolta. A Romániától 1940-ben kikövetelt ukrán lakosságú Észak-Bukovina és Dél-Besszarábia (Budzsák) is Ukrajna része lett.

A II. világháború idején a német megszállók több mint 5 millió embert – ukránokat, zsidókat, oroszokat – öltek meg, elpusztították a települések többségét, továbbá az első három ötéves terv addigi beruházásait. A gépek és a lakosság egy részét keletre menekítették (evakuálták) a front elől. A kezdetben felszabadítóként üdvözölt német hadsereg kegyetlenkedései végül az ukránság ellenállását váltották ki. Galíciában nyugatukrán nacionalista, míg Kelet-Ukrajnában kommunista partizánok fogtak fegyvert. A nacionalisták harcoltak a németek, a kommunisták és az 1943-tól bevonuló Vörös Hadsereg ellen is. A helyzet kísértetiesen hasonlított az I. világháború utáni polgárháborús évekhez. A szovjeteknek csupán az 1950-es évek elejére sikerült letörni a nacionalisták partizánmozgalmát (Hajdú-Moharos J. 1995).

A háború után Csehszlovákia „lemondott” Kárpátaljáról, mely Ukrajna része lett. 1954-ben az új szovjet pártfőtitkár, az ukrán származású Hruscsov az „orosz–ukrán egyesülés” 300. évfordulója alkalmából a Krímet Ukrajnának „ajándékozta”, ezzel létrejött az ország mai területe. (Az akkori hatalom számára mindegy volt, hogy melyik tagköztársaság része a Krím, hiszen mindenképp Moszkvából irányították.)

A politikai gesztus a függetlenség elnyerése után komoly feszültséget okozott Ukrajna és Oroszország között. 2006-ban abból származtak ellentétek, hogy Oroszország Ukrajna energiafüggését kihasználva avatkozik be annak politikai-gazdasági életébe. (Az ukránok válaszként a földgázszállítási tranzitdíjak megemelésével és a szállítmányok megcsapolásával fenyegetőztek.)

Az 1990-es évek elején felmerült, hogy Ukrajna Németországhoz hasonlóan szövetségi állammá váljon, azonban a centralista hagyományok ezt nem tették lehetővé. A Krímen kívül szeparatista törekvések voltak keleten a donecki és luhanszki oblasztyokban, Dél-Ukrajnában, valamint Kárpátalján is (Haran, O. 2002). Végül azonban csak a Krím emelkedett 1992-ben autonóm köztársasági rangra.

A politikai átalakulás során a radikális fordulat 2004 őszén, a „narancsos forradalom” idején következett be. A 2005-ben elfogadott új alkotmányban az elnök széles körű hatalmát korlátozták, míg a parlament és a miniszterelnök jogkörét jelentősen kibővítették. Az ország politikai berendezkedése az orosz típusú elnöki köztársaság felől eltolódott a parlamentáris köztársaság felé.

6.3. 3. A piacgazdaság kiépítésének rögös útján

Az ukrán lakosság életszínvonala – az elavult gazdasági struktúra következtében – az 1970-es évektől a szovjet élmezőnyből a korszak végére a szovjet átlag alá csökkent, és csupán Moldovát, Azerbajdzsánt és a közép-ázsiai köztársaságokat előzte meg (Hajdú-Moharos J. 1995). A függetlenné válás előtt Oroszországban egy főre négyszer annyi kutatásra, háromszor annyi kultúrára és másfélszer annyi lakásépítésre fordított pénz jutott, mint Ukrajnában (H. van Zon 2001). Az 1985-től megindult gorbacsovi reformok csökkentették az egyes régiók Moszkvától való politikai-gazdasági függését. Míg Ukrajna korábban csupán a területén megtermelt jövedelem 5%-ával, addig 1989-től már közel a felével rendelkezett (Kravchuk, R. S. 2002).

A moszkvai vezetéssel ellentétben Ukrajnában az 1980-as évek végéig hatalmon maradt az ortodox kommunista elit, mely megpróbálta távol tartani a tagköztársaságot a felülről kezdeményezett reformoktól (H. van Zon 2001). Az 1989-ben hatalomra került új ukrán pártvezetés számára sem annyira a rendszerváltás, mint a Moszkvától való függetlenedés volt az elsődleges prioritás, melyhez kapóra jött a fellángoló nacionalizmus. Az emberek 1990-ben – a Baltikumhoz hasonlóan – Lviv és Kijev között élőláncot alkotva követelték az ország függetlenségét, melyet csak egy évvel később, az 1991. augusztusi moszkvai események tettek lehetővé. 1991. augusztus 24-én Ukrajna deklarálta függetlenségét, melyet a december 1-jén tartott népszavazással a lakosság szentesített.

A Moszkvával való hirtelen szakítás felkészületlenül érte az ország vezetését, amely kezdetben csak sodródott az eseményekkel. A még rubelövezetbe tartozó Ukrajnát hiperinfláció sújtotta, annak ellenére, hogy a reformok el sem kezdődtek. 1992 elején Ukrajna liberalizálta az árakat, és novemberben az ideiglenes pénz, a karbovanyec bevezetésével kivált a rubelövezetből. A szovjet felvevőpiacok elvesztése, a vállalatok fizetésképtelensége és a krónikus energiahiány miatt a katasztrófa szélére került a gazdaság. A vállalatok között szinte csak barterügyletek zajlottak. Az országban pánikszerű felvásárlási láz tört ki, az állami boltok üresen álltak. A hiperinfláció éveiben (1992–1994) a nemzeti jövedelem felét a feketegazdaság adta. Az életszínvonal drasztikusan csökkent, a lakosság fele a szegénységi küszöb alatt élt. A bérkifizetések rendszeresen elmaradtak. A városkép szerves részévé váltak a sebtében felhúzott, robbanásszerűen szaporodó (fekete-) piacok, az ún. bazárok. A társadalom minden szintjét behálózta a korrupció.

1996 őszén bevezették a nemzeti valutát, a hrivnyát, ezzel lecsökkent az infláció. A gazdaság már-már stabilizálódni látszott, amikor 1998 augusztusában az orosz gazdasági válság következtében az új pénz is jelentősen leértékelődött.

Az 1992-ben megkezdődött privatizáció először spontán módon folyt, a vezetőség gyakran lízinggel vagy kivásárlással (management-buy-out) szerezte meg a vállalatok fölötti tulajdonjogot. 1994-től kezdődött meg a tömeges, „vócseres” privatizáció.¹¹Az ország az 1990-es évek közepétől egyre nagyobb hiteleket és vissza nem térítendő támogatásokat kapott a gazdasági reformok végrehajtására a Világbanktól, a Nemzetközi Valutaalaptól és más nyugati pénzügyi szervezetektől. A kis és közepes vállalatok magánosítása 1999-re befejeződött, de a közel háromszáz legnagyobb vállalat többségi tulajdonosa továbbra is az állam maradt. A privatizációból kimaradt a stratégiai fontosságú energiaszektor és a hadiipari komplexum.

A privatizáció sok tekintetben átláthatatlan és korrupt módon folyt. Az egykori vállalatvezetőkből oligarchák lettek, akik az ún. regionális érdekcsoportokat vagy klánokat irányították, amelyek egyre nagyobb befolyásra tettek szert nemcsak a gazdaságban, hanem az ukrán politikai életben is.

Az ezredforduló után lassan konszolidálódott a gazdaság, egy számjegyű lett az infláció, csökkent az államadósság, és megindult a GDP növekedése. Ukrajna 2000 és 2004 között Európában az egyik legdinamikusabban növekvő gazdasággal büszkélkedhetett. A külföldi működőtőke beáramlásának segítésére a kormányzat különleges gazdasági övezeteket hozott létre, többek között Kárpátalján, Lviv, Kijev, Odesza és Doneck térségében. Ukrajnába 2005 végéig 16 milliárd USD külföldi tőke (FDI inward stock) érkezett. A legnagyobb befektető az USA, a fő célterület a főváros, valamint a Dnyipropetrovszk–Zaporizzsja agglomeráció. Luhanszk térsége és Középnyugat-Ukrajna a legkevésbé vonzó a külföldi tőke számára.

A gazdasági fellendülés ellenére az ezredforduló utáni években az OECD szerint az ország lakosságának még mindig negyede élt a szegénységi küszöb alatt. A szocialista rendszer átalakításából eredő recesszió leginkább a vidéki térségeket érintette, így a falusi lakosság körében sokkal nagyobb a szegénység. A függetlenné válás után nemcsak gazdagok és szegények, hanem város és vidék között is nőtt a szakadék. A gazdasági fellendülés valójában eddig csak a fővárosban és a nagyvárosokban éreztette az életszínvonalra gyakorolt hatását.

6.4. 4. Fogyatkozó népesség, karcsúsodó településhálózat

A függetlenné válás idején története legmagasabb lakosságszámával rendelkező – 52 milliós – Ukrajna népessége 2006-ra 47 millió főre zsugorodott. A drasztikus csökkenés a negatívvá váló természetes szaporulaton túl nagyarányú migrációs folyamatoknak is eredménye. A születési arányszám a függetlenné válás után a gazdasági teljesítmény zuhanásával szoros korrelációban szinte a felére csökkent (2001: 7,7‰). A gyermekvállalási támogatások bevezetésének és a gazdaság konszolidációjának hatásaként az ezredforduló óta azonban némileg növekedni kezdett. A vándorlási egyenleg az 1990-es évek elején még kiemelkedően pozitív volt, hiszen sok a Szovjetunió más részeibe költözött – vagy költöztetett – ukrán, illetve nyugati emigráns hazatért, a Krímbe pedig visszatelepültek a II. világháború idején Szibériába deportált tatárok töredékei. A rosszabbodó életszínvonal miatt az 1990-es évek közepétől a munkaképes korúak egyre nagyobb tömegei vándoroltak ki jobb körülményeket kínáló országokba. Az ebből fakadó népességvesztést már nem tudta ellensúlyozni a lecsengő bevándorlási hullám. Hatalmas mértéket öltött az agyelszívás (brain-drain) is, amely az ukrán tudós elit tömegeit csábította nyugati kutatóintézetekbe és egyetemekre. Az ezredforduló óta stabilizálódó gazdasági helyzetet jól tükrözi az egyre csökkenő migrációs veszteség; 2004-től az ország már pozitív vándorlási egyenleggel büszkélkedhet, ami azonban a természetes fogyást távolról sem ellensúlyozza.

Az utóbbi másfél évtizedben a városban lakók aránya – 67% – számottevően nem módosult, mivel a népességszám csökkenése a városokat és a vidéket egyaránt sújtotta.

Ukrajnában – hazánkkal ellentétben – nem volt jellemző a rendszerváltozás utáni tömeges várossá nyilvánítás. A volt Szovjetunió legtöbb utódállamában – így Ukrajnában is – ma is használatban van az a kettős statisztikai városfogalom, amely a 10 000 főnél kisebb, 2000 főnél nagyobb népességű településeket, amennyiben azok lakossága döntő részben nem a mezőgazdaságból él, városias vagy város-típusú településnek nevezi. A városias települések – ukránul szeliscsa – és a városok lakói együtt alkotják a városi népességet. A „városkák” főként az iparvidékek alvótelepüléseiből, a Krím tercierizálódott halászfalvaiból, a városhiányos térségek – Poleszje vidéke vagy a dél-ukrán sztyepp – központi funkciót betöltő településeiből, vagy Galícia óriásfalvaiból jöttek létre.

1913-ban a mai Ukrajna területén csupán minden ötödik ember volt városlakó. Az iparosítás következtében a városi népesség erőteljes növekedésnek indult, gyarapodása az 1960-as években az évi 600 ezer főt is megközelítette. Gombamód szaporodtak a „semmi közepén” panelból felépülő szovjet újvárosok, és 1970-re már minden második ember városban lakott. A városi népesség növekedése az 1970-es, 1980-as évekre lelassult, az 1990-es években pedig csökkenésbe váltott át.

A XX. századi városrobbanás következtében az országon belül óriási urbanizációs különbségek mutatkoznak. Az iparosodott keleti területeken a népesség 80–90%-a városokban él. Ilyen aránnyal csak Európa magterületén találkozunk! Ezzel szemben Bukovina vagy a Podóliai-hátság területén a városlakók aránya csupán 40%.

Kijev kivételével az összes milliós város – Harkiv, Dnyipropetrovszk, Odesza, Doneck – az ország keleti felén van, és népessége – szintén a fővárost kivéve – jelentősen csökkent a függetlenné válás óta. A gazdasági kényszer vezette dezurbanizáció és az oroszok hazatelepülésének következtében a Donec-medence városaiban volt a legdrasztikusabb a lakosságcsökkenés. Doneck, Kramatorszk vagy Luhanszk lakóinak száma több mint 10%-kal, míg a Dnyeper menti Zaporizzsjáé 9%-kal, a még nyugatabbra fekvő Krivij Rihé pedig csupán 5%-kal csökkent 1989 és 2001 között.¹²

Középnyugat-Ukrajna falvaiban a lakosságszám zsugorodásának oka a városokba áramlás, aminek következtében a városban élők aránya emelkedett. A középnyugati országrész falvainak súlyosbodó problémája az elvándorlás és az idős lakosság egyre növekvő aránya. A legkedvezőbb demográfiai helyzet Galíciában és Volhíniában alakult ki, ahol az öntudatos, vallásos lakosság a nehéz gazdasági helyzet ellenére a falvakban és városokban egyaránt magasabb gyermekvállalási hajlandóságot mutat. A kis és közepes méretű szocialista újvárosok – különösképpen az energiaipari városok, mint Enerhodar – fiatalos korösszetételű népessége továbbra is gyarapszik. A szuburbanizáció leginkább Odeszában, Lvivben, a Dnyipropetrovszk–Zaporizzsja agglomerációban, sőt egyre inkább Kijevben is érezteti népességcsökkentő hatását, miközben a környező elővárosok lakossága rohamosan növekszik.

Az ukrán településhálózat átmenetet képez a lengyel jellegű – egymással versengő nagyvárosok uralta – és az orosz „vízfej” típus között. Ezzel együtt Kijev a történelem során méltó vetélytársra talált a másik két ukrán nagyvárosban: Harkivban és Odeszában. Odesza, mint a cári birodalom nagy déli kapuja az 1800-as évek végén jóval jelentősebb volt, mint ma – akkor többen lakták, mint Kijevet –, nem beszélve a szovjet iparosítás első évtizedében fővárosi rangú Harkivról.

Ukrajna népessége az ország óriási területének nyugati részeit sűrűbben, míg a déli, délkeleti területek sztyeppéit későbben és ritkábban lakta be. A Poleszje területén országos viszonylatban alacsony a népsűrűség (20–30 fő/km²), de ezt a déli sztyeppén elterülő Herszon terület egyes körzetei messze „alulmúlják”.

A Kárpátok lábánál elterülő Dnyeszter-alföldön közép-európai mércével mérve is kiemelkedően magas a népsűrűség, mely a főként 1000–10 000 fős nagy- és óriásfalvak sűrű szövedékén túl a galíciai vásárvonal városainak is köszönhető. A falvak átlagos mérete az országban délnyugat felől északkelet felé csökken. A sztyeppterületeket az egykor kozákokkal betelepített, védelmi funkcióra berendezkedő sakktáblás alaprajzú óriásfalvak, a sztanyicák jellemzik. A Podóliai-hátság termékeny agrártájain is főként nagyfalvakba tömörül a lakosság. Ezzel szemben az északkeleti területeket – Szumi, Poltava, Csernyihiv térségét – a spontán módon benépesült aprófalvak, a szlobodik jellemzik, melyeket egykor a földesúri terhek elől menekülő, szabaddá vált parasztok alapítottak.

A ritkán lakott sztyeppén csak a nagy iparvidékek óriási városhalmazaiban kimagasló a népsűrűség. A Donec-medence városi agglomerációinak laza szövedéke körül szinte lakatlan területeket találunk. Az urbánus terekben azonban olyan nagymértékű a lakosság összezsúfolódása, hogy az a területi átlagban már országos csúcsértéket mutat.

6.5. 5. Etnikai, nyelvi és vallási viszonyok

A múlt századfordulón még színes etnikai arculat a szovjet idők kisebbségi asszimilációjának és felmorzsolódásának, illetve az oroszok beáramlásának következtében napjainkra alapvetően az orosz kisebbség kérdésére egyszerűsödött le.

A XX. század első felében a kisebbségek rovására még növekedett az ukránoknak az összlakosságból való részesedése, majd az orosz betelepülés és az asszimiláció hatására az 1950-es évektől csökkenni kezdett, 1989-ben már csupán 72,8% volt. A függetlenné válást követően a folyamat megfordult, ennek ellenére 2001-ben a 37 milliós ukránság az ország lakosságának csupán 77,8%-át jelentette.

Az ukránok 15%-a – főként az ország keleti felén – orosz anyanyelvű, így a nyelvi megoszlás még kevésbé kedvez az államalkotó nemzetnek. Az Odesza–Zaporizzsja–Harkiv vonaltól keletre a lakosság jelentős része, a Krímben, Luhanszk és Doneck térségében pedig döntő többsége orosz ajkú.

A cári és a szovjet időkben – az oroszokhoz hasonlóan – rengeteg ukrán költözött a birodalom más – főként ázsiai – területeire, ami Ukrajnán belüli arányukat tovább apasztotta. Habár számuk a hazatelepülések következtében folyamatosan csökken, Oroszország területén 4 milliós, Kazahsztánban pedig 800 ezres elszórt ukrán kisebbséget találunk. Lengyelország délkeleti felében máig félmilliós ukrán közösség él. A tengerentúlon a több mint egymillió főt számláló kanadai diaszpóra a legjelentősebb, ahol az 1920-as évek előtt főként Galíciából kivándorolt ukránok leszármazottai élnek.