Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

72. ábra > A vízerőművek működésének évi ritmusa Norvégiában

3.2. 2. Vezető iparágak: elektrokohászat és elektrokémia

A kedvező természeti feltételek között igen olcsón termelt elektromos áram egész sor energiaigényes kohászati és vegyipari ág fejlődését bontakoztatta ki. Ezek jobbára importnyersanyagot dolgoznak fel, és félkész termékeiket külföldön – főként Nagy-Britanniában és Németországban – értékesítik. Együttvéve a norvég kivitel hatodrészét szolgáltatják. A kevés munkáskezet, de annál több áramot kívánó ipartelepeket nem a nagyvárosokban, hanem a hálózati veszteség csökkentése végett az erőművek közelében építették fel. A telephelyválasztásban döntő szempont volt, hogy az üzemek áruforgalmukat a saját kikötőjükön át bonyolíthassák le, és elegendő sík területük legyen az épületek elhelyezéséhez.

Az elektromos energiára épülő iparágak közül kiemelkedik a közel 1 millió tonna kapacitással rendelkező alumíniumkohászat. Az egy főre jutó alumíniumtermelésben Norvégia foglalja el Izland után a második helyet a világon. (Az egy főre jutó áramfogyasztásban is csak a legutóbbi években előzte meg Izland.) A timföld tengerentúlról, elsősorban Jamaicából, Suriname-ból és Ausztráliából érkezik, a hutaalumíniumot pedig további feldolgozás nélkül az EU országaiba szállítják. Az Európában vezető helyen álló norvég alumíniumkohászat legnagyobb üzeme a Sogne-fjord belső zugában, Årdalnál működik (175 000 t/év). Az alumíniumkohászat mellékterméke a gallium, Amelyből Norvégia a világtermelés 1/10-ét adja. Túlnyomóan külföldi ércet feldolgozó horgany-, réz- és nikkelkohászata is számottevő. Igen sok áramot használnak fel vasötvözetek (ferrokróm, ferroszilícium, ferromangán) gyártására. Ezek fő fogyasztója a német és a brit acélipar.

Norvégia ércvagyona a színesfémkohászat igényeihez képest jelentéktelen. Sok kicsiny lelőhelyen folytatott piritbányászata ma már nem vetekszik Finnországéval; a dúsított érc zöme kivitelre kerül, és csak kisebb része táplálja a belföldi kénsavgyárakat. Az ország legnagyobb bányájában, Kirkenesnél 33–36% fémtartalmú magnetitet fejtenek. A dúsított vasércet Németországba szállítják. A norvég acélgyártás (700 000 t) a hazai igényeket nem fedezi, és így a gépipar számára, főleg a hajóépítéshez sokféle hengerelt árut kell importálni. Világviszonylatban is számottevő a különleges ötvözetekhez használt titán érceinek kitermelése.

Az elektrokémiai ipar alapja az ammóniaszintézis, melyben a víz elektrolitikus bontásából származó hidrogént a levegő nitrogénjével egyesítik. Az ammónia a különböző nitrogénműtrágyák és robbanóanyagok gyártásának nyersanyaga. A műtrágya-előállításban újabban egyre tágabb teret kap a földgáz, és bővül a petrolkémia szerepe is. A vegyipar óriásvállalata a Norsk Hydro, több mint harmincezer foglalkoztatottal, ám ennek csak harmada dolgozik Norvégiában. A tenger alatti lelőhelyekről származó kőolajnak 7–8%-át dolgozzák fel a nyugati parton épült finomítók.

Norvégia feldolgozóipara az alapanyagok és félkész termékek több évtizedes múltra visszatekintő gyártásához képest fiatal, és még kevéssé fejlett. Az egyre sokoldalúbbá váló gépiparból a hajóépítés és az elektrotechnika emelkedik ki. A könnyűipar egyetlen exportra berendezkedett ága a fafeldolgozás. A cellulóz és a papír a kivitelből 3–4%-kal részesedik.

3.3. 3. Oslótól az Északi-fokig

Norvégiában a gazdasági élet regionális különbségei kevésbé élesek, mint a szomszédos államokban: az óceáni hatás tompítja az éghajlati eltéréseket, és a tengerpart felől a legészakibb tartományok is könnyen megközelíthetők. Mindamellett a gazdasági élet súlypontja mindig az ország déli felében volt. A gazdasági és politikai központ szerepéért évszázadokon át Trondheim, Bergen és Oslo versengett egymással; az utóbbit Bergennel szemben sűrűn lakott mezőgazdasági háttere és jó szárazföldi közlekedési kapcsolatai, Trondheimmel szemben déli fekvésének előnyei segítették győzelemhez. Oslo a többi észak-európai fővároshoz képest szerény helyet mondhat magáénak az ország gazdaságában: a népesség 12%-át, az iparban dolgozók 17%-át képviseli. Viszont Oslo a centruma a kelet-norvégiai régiónak, mely az ország lakosságának felét fogadja magába.

Kelet-Norvégia (Östlandet) a fjelleken húzódó vízválasztótól a Skagerrak partjáig és a svéd határig terjed. Szíve az Oslói-medence, ahol a mállékony szilur palán és a posztglaciális tengeri üledékeken Norvégia legtermékenyebb talajai alakultak ki. A mezőgazdaság az ország többi részéhez képest kedvező éghajlati adottságokat élvez, és a kisbirtokok uralma ellenére magas műszaki színvonalat ért el. A körzet földművelése a gabonafélék viszonylag nagy (kb. 25%-os) vetésterületi részarányával tűnik ki. A takarmánynak termesztett árpa, ritkábban búza vagy zab a burgonyát és a zöldtakarmányokat váltja fel a vetésforgóban. A szántóterület nagy része a tejelő szarvasmarhatartás céljait szolgálja; a fjellek rétjein folytatott nyári legeltető pásztorkodással már csak elvétve találkozunk.

A kontinentális éghajlati vonások, a melegebb nyár hatására Kelet-Norvégiában a produktív erdők határa 6–800 m tengerszint feletti magasságig emelkedik. Az ország kitermelhető faállományának fele itt található. Az Oslo-fjord felé tartó folyókon leúsztatott fát a torkolatvidéken nagy cellulóz- és papírgyárak dolgozzák fel (Drammen, Sarpsborg). Östlandet a norvég fafeldolgozó ipar kiemelkedő körzete. A fjellek pereméről alábukó folyók nagyipari hasznosítása is Kelet-Norvégiában kezdődött.

1905 és 1910 között Telemark tartományban a hatalmas Norsk Hydro monopolvállalat az akkori Európa legnagyobb vízerőmű-rendszerét építette fel. (A 800 méteres esést kihasználó hat rjukani erőmű jelenleg összesen 554 MW teljesítményű.) A szűk völgyben szorongó ipari település magja az ammóniaszintézis-üzem. A cseppfolyósított levegőből a nitrogénnel együtt kivont nemesgázok, valamint a nehézvíz szintén ismert gyártmányai a rjukani ipari komplexumnak. (A nehézvizet egyes atomreaktor-típusokban a gyors neutronok lassítására, valamint hűtővízként használják.) Az erőművekből az áram eljut a közeli Notodden vegyi üzemeibe is, melyek nitrogénműtrágyát, műszálakat és műanyagokat állítanak elő. Energiaigényes üzemek (alumíniumkohó, karbidgyár, ferroszilícium-gyár) többfelé épültek Östlandet kisebb kikötővárosaiban is. A tengerparti telephelyek közül Heröya a rjukani ammónia további feldolgozását végző nitrogénműtrágya-gyára miatt érdemel említést. Gyorsan fejlődik a körzet petrolkémiai ipara is.

Az Oslo-fjord északi zugában, lankás dombvidéken épült norvég főváros nem a jellegzetes exportiparágaknak, hanem jobbára importált nyersanyagot feldolgozó, közszükségleti cikkeket előállító üzemeknek adott otthont. Oslo (550), az ország legfontosabb és legforgalmasabb kikötője elsősorban a behozatalt bonyolítja le. A fővárosban és az Oslo-fjord kisebb-nagyobb kikötővárosaiban sok hajójavító és hajóépítő üzem dolgozik a norvég kereskedelmi és halászflotta karbantartásán, felújításán.

Nyugat-Norvégia (Vestlandet) termőföldben szegény, mély fjordokkal tagolt hegyvidék. A fjellek csak Stavangertől délre húzódnak vissza 10–15 km-re a tengerparttól. Ott alakult ki Norvégia legbelterjesebben művelt agrárkörzete, Jaeren, ahonnan sok vajat, sajtot, tojást, sertés-, marha- és baromfihúst küldenek a környező városokba, sőt vasúton a távoli Oslóba is. A partok előterében felbukkanó nagyobb szigetek óceáni éghajlatát a kertészek korai burgonya és zöldségfélék üvegházi termesztésében kamatoztatják. A fjordok szárazabb, kedvező mikroklímájú katlanaiban hellyel-közzel még az alma-, körte- és szilvafák is termést érlelnek.

A parti síkság – elsősorban Jaeren – tekintélyes juhállományát nyáron teherautókon a hegyi legelőkre szállítják. A régi gyapjúfeldolgozó háziipar hagyományai képezik a nyugati kikötővárosok mai fejlett textiliparának alapját. A legdélebbre fekvő Kristiansand (75) ferroszilícium-üzeméről, valamint nikkel- és rézkohászatáról nevezetes. Közelében jelentős titán- és molibdénlelőhelyeket tártak fel. Stavanger (115) élénk halászkikötő, kiemelkedő konzervipara mellett elektroacél-gyártása és kőolaj-finomítója is említést érdemel; újabban a tengeri kőolajfúró és -kitermelő berendezések előállítása, valamint a kőolajbányászat irányítása itt összpontosul. A fjellek és a tenger közé ékelődő keskeny sziklapadra épült Bergen (240) a középkorban a Hanza legészakibb kereskedőtelepe, és századokon át Norvégia legforgalmasabb kikötője volt. A régi kereskedő- és halászváros újabban a hajóépítés és a textilipar kiemelkedő központja lett. Tágabb környezetében a fjordok partján épült vízerőművek áramát nagy alumíniumkohók és vasötvözeteket előállító üzemek hasznosítják. Vestlandet a norvég elektrokohászat, valamint a kőolaj-finomítás legfontosabb körzete.

Tröndelag régiójának központja a puha szilur palán kialakult Trondheimi-medence, az ország legészakibb fekvésű agrárvidéke. Trondheim (160) Norvégia legrégibb alapítású városa, ma is kimagasló kulturális szerepkört tölt be. Kitűnik hajóépítésével, halászatával és sokoldalú élelmiszeriparával. Kikötője télen Közép-Svédország északi részének is tengeri kapuja. A Trondheim-fjord környékén működnek Norvégia legnagyobb piritbányái. A körzet elektrokohászata ugyancsak számottevő.

Észak-Norvégia az állam területének harmadrészét foglalja el, azonban az ország lakosságából csak 12%-kal, az iparimunkás-létszámból alig 4%-kal részesedik. Az utóbbi évtizedekben a körzet déli részén jelentek meg az alapanyaggyártó ipar gócai: a vaskohászat (Mo i Rana), az alumíniumkohászat (Mosjöen) és az ammóniaszintézis (Glomfjord) nagyüzemei a helyi vízenergiára települtek, s aránylag kevés munkaerőt foglalkoztatnak.

A helyi munkaalkalmak szűkös választéka miatt a körzet lakosságából sokan szegődnek a tengerészethez. A fjordok mentén sorakozó színes faházak mellett kifeszített halászhálók, a magas faállványzatra aggatott, vagy a csupasz sziklán szárított halak arról tanúskodnak, hogy a tenger fontosabb szerepet tölt be a lakosság életében, mint a keskeny partszegély rétjein folytatott juh- és szarvasmarhatartás. A parttól távolabbra nyúló Finnmark tartomány tundráin a lappok transhumance rénszarvas-pásztorkodást folytatnak.

A körzet városai közül Narvik (20) a lappföldi svéd vasérc fő exportkikötőjeként évi 20 millió tonnás áruforgalmat bonyolít le. A legfontosabb kereskedelmi, halászati és idegenforgalmi központ a part közelében lévő lapos sziklaszigetre épült Tromsö (58). Ugyancsak part menti szigetre települt Hammerfest (7), Földünk legészakibb fekvésű városa (70° 40’). Halászkikötőjében a Nordkapp felé tartó turistahajók is gyakran vetnek horgonyt.

Néhány kisebb arktikus és antarktikus szigeten kívül Norvégia külbirtoka az é. sz. 74° és 81° között fekvő, 63 000 km² területű Svalbard szigetcsoport (Spitzbergák). A 3600 főnyi lakosságnak leginkább a bányászat és a növekvő turizmus nyújt megélhetést. Az évente kitermelt kb. 600 ezer tonna feketekőszén fele-fele arányban oszlik meg az orosz és a norvég állami tulajdonban lévő bányák között.

4. Svédország

4.1. 1. Észak gazdasági nagyhatalma

Svédország a Skandináv-félsziget nagyobbik, keleti részét foglalja el. Területe (450 000 km²) alapján Európa ötödik országa. Észak–déli irányú kiterjedése megközelíti az 1600 km-t; ez az irdatlan távolság a gazdasági élet természeti feltételeiben is jelentékeny különbségekkel jár. Norvégiával és Finnországgal közös szárazföldi határai jobbára gyéren lakott vidékeken húzódnak, ezért a határokon átmenő közúti és vasúti forgalom szerepe a külső gazdasági kapcsolatok szempontjából eltörpül a tengerhajózás mellett.

A kontinenstől erősen elszigetelt Svédország a középkorban még Európa legelmaradottabb területei közé tartozott, és csak a XVI. században erősödött meg annyira, hogy harcba indulhatott a balti-tengeri dán hegemónia megtöréséért. A XVII. században az erdők és a bányakincsek kiaknázásán alapuló kohászat első virágkorát élte. Az ipart és a kereskedelmet a fejlettebb Németalföldről menekült protestánsok – köztük nagytudású kovácsmesterek – letelepülése pezsdítette fel. Gyarapodtak a városok, és a gazdaságilag megerősödött Svédország nagyhatalomként avatkozhatott az európai vallásháborúkba. Az északi háborúban Oroszországtól elszenvedett vereség azonban végképp eloszlatta a nagyhatalmi ábrándokat. Az ipari forradalom vívmányai Svédországban csak megkésve terjedtek el; a kapitalizmus kibontakozása a XIX. század második felére esik. 1860-ban a lakosság háromnegyed része még a mezőgazdaságban dolgozott. Bár az 1800-as években 2–3-szorosára bővült a szántóterület, az elaprózott parcellákon tengődő parasztok és a föld nélküli bérlők megélhetését nem tudta biztosítani. Az orosz és a tengerentúli gabona versenye a század végén súlyos agrárválságot idézett elő. Ugyanakkor a műszaki haladás megérlelte a feltételeket a vízenergia, valamint a foszfortartalmú vasércek hasznosításához, a svéd fűrészáru, vasérc és acél iránt megélénkülő nyugat-európai kereslet pedig hozzájárult a kereskedelmi és ipari tőke felhalmozásához. A XIX. századi demográfiai hullámhegy idején azonban a szárnyát bontogató gyáripar még nem tudta felvenni a mezőgazdaságból kiváló népességet: 1865 és 1914 között 1,3 millió svéd vándorolt ki az Újvilágba. Ezzel szemben az utóbbi fél évszázadban mintegy 800 ezer külföldi telepedett le Svédországban. Bár a bevándorlást az 1970-es évek óta korlátozták, a népesség lassú gyarapodása kb. kétharmad részben ma is ebből a forrásból származik.

A semlegesség megóvta Svédországot az I. világháború pusztításaitól, majd a háborút követő évek gazdasági zűrzavarától. Svédország ettől az időtől fogva lett gazdag, jelentős tőkekivitelt lebonyolító ország, amely a II. világháború alatt ismét busás hasznot húzott mindkét hadviselő féllel fenntartott kereskedelmi kapcsolataiból, és megerősítette gazdasági vezető szerepét az észak-európai térségben. Világszerte ismert óriás monopóliumai sokfelé alapítottak külföldi fióküzemeket, leányvállalatokat. Az utóbbiak félmillió embert foglalkoztatnak, és termelésük gyakran többszörösen meghaladja az anyaországban működő gyárakét. Az SKF évtizedek óta a világ legnagyobb és legismertebb golyóscsapágy-gyártó cége, a svéd–svájci ASEA-Brown-Boveri az erősáramú elektrotechnikában áll az élen, az Electrolux-birodalom pedig – amelynek Jászberényben és Nyíregyházán is nagy gyárai vannak – a háztartási gépek világpiacán büszkélkedhet az első hellyel. Az Atlas Copco a bánya- és építőipari munkagépek gyártásában, az Alfa-Laval az élelmiszer-feldolgozó berendezések előállításában, az Ericsson a távközlésben került a világranglista éllovasai közé.

A svéd jóléti állam által nyújtott bőkezű társadalmi szolgáltatások és a nagyfokú létbiztonság fedezetét csak igen magas adókkal lehetett megteremteni. (A költségvetés adóbevételeinek és a szociális kiadásoknak a GDP-hez viszonyított aránya a fejlett európai országok és az USA megfelelő értékeit jóval felülmúlja.) A nagy adóterhek következtében a svéd ipar és kutatás „zászlóshajói” az utóbbi évtizedekben egymás után helyezték külföldre központjukat és termelőbázisaikat. A folyamat újabb szakaszát jelzi, hogy több híres svéd cég részben vagy egészen külföldi transznacionális vállalatok tulajdonába került: a SAAB Automobile részvényeinek felét a General Motors szerezte meg, a Volvo betagozódott a Ford-birodalomba, az ASEA a svájci Brown-Boverivel olvadt össze. Az ezredforduló után a globális verseny szorításában elhatározott adócsökkentés már a „svéd modell” alkonyát jelzi.

Svédország helyét a nemzetközi munkamegosztásban elsősorban nagy szakképzettséget kívánó, munkaigényes minőségi gyártmányok előállítására berendezkedett sokoldalú és korszerű gépipara jelölte ki, mely a hazai ércbányászat és kohászat kiváló termékeire támaszkodik. A fémfeldolgozó ágazat az ipari munkáslétszámból és termelési értékből kb. 45%-kal, a kivitelből pedig több mint 50%-kal részesedik. Világgazdasági jelentőségű a fafeldolgozás, cellulóz- és papíripar is, mely – erős csökkenés után – még mindig az export értékének közel tizedrészét képviseli; mellette gyorsan növelte viszont arányát a telekommunikáció,illetve a vegyipar.

4.2. 2. Nagy múltú bányászat – világhírű acélgyártás

A svéd vasércbányászat története a XIV. századig nyúlik vissza: a közép-svéd tóvidéktől északra elterülő Bergslagen az érctelepek felfedezésének köszönhette benépesülését. A kicsiny, elszórtan elhelyezkedő, mélyművelésű bányák foszformentes vasércéből faszén felhasználásával kitűnő acélt állítottak elő, mely már a középkor végén hírnevet szerzett Európa országaiban. A XVIII. század derekán a Föld vas- és acéltermelésének 40%-a Bergslagenből származott. Amikor azonban a kohók faszén helyett világszerte koksztüzelésre tértek át, a kőszéntelepekkel nem rendelkező Svédország vasipara hanyatlásnak indult. A műszaki haladás újabb eseményei megint kedvező fordulatot hoztak: a Thomas-eljárás (1878) megnyitotta a kaput a Közép-Svédországban (Grängesberg) és Norrlandban (Kiruna, Gällivare) feltárt 60–70% vastartalmú, de foszforral szennyezett ércek kivitele előtt. A XX. század eleje óta az elektrokohászat széles körű fejlesztésével Svédország a vízerőművekben nyert olcsó villamos áramot különféle speciális acélok gyártásában kamatoztatta. A régebben működő sok kis hámor szerepét a XIX. század vége óta egyre kevesebb, de korszerű technológiával dolgozó specializált üzem vette át. Az 1980-as évek acélipari válsága újabb üzemek bezárását és a minőségi követelmények további növelését vonta maga után. A különleges ötvözetek előállítására a svéd iparvállalatok egész sor új műszaki eljárást dolgoztak ki.

A svéd vasércbányászat termelésének (13–14 M t fémtartalom) java része kivitelre kerül. Legnagyobb vásárlói Németország és a Benelux államok. A hajók visszafelé rendszerint kokszot szállítanak, ami a vasérc exportkikötőiben (Luleå, Oxelösund) is nagy kohászati kombinátok építésére ösztönzött.

A svéd nyersvasgyártás (3,5 M t) és az acélművek teljesítménye (6 M t) közötti rendkívül nagy eltérés a részben behozatalból származó ócskavas nagyarányú felhasználásával magyarázható. A svéd acél közel felét elektromos kemencékben állítják elő, ami világviszonylatban kiemelkedő arány. A rozsdamentes nemesacélok gyártásában és kivitelében kontinensünkön Svédországé az elsőség, viszont a kereskedelmi acél és félgyártmányok behozatala is számottevő. Az egyre igényesebb speciális ötvözetek előállításához használt acélnemesítőket (mangán, wolfram, nikkel, króm stb.) túlnyomóan külföldről szerzik be. Északon a Skellefte folyó völgyében, Bergslagenben és a tóvidéken több kisebb-nagyobb színesérclelőhely van. A cinkércet dúsítás után exportálják, és helyette fémet hoznak be külföldről. A svéd színesfémkohászat ólomtermeléséből kivitelre is jut, a réz mennyisége viszont nem fedezi a belső igényeket. A színesfémkohászat és az importált timföldet feldolgozó alumíniumkohászat telephelyei a nagy vízerőművek közelében, sokszor kikötőkben alakultak ki (Skellefteå, Trollhättan, Sundsvall stb.). A Vänern- és a Vättern-tó között feltárt, külszíni fejtéssel kitermelhető kristályos palák csekély koncentrációban uránt, valamint alumíniumot és szénhidrogéneket is tartalmaznak; komplex gazdasági hasznosításukra kísérletek folynak.

A bergslageni bányavidéken korán meggyökereztek a fémfeldolgozó manufaktúrák, melyeknek egyes termékei (kések, szerszámok, fegyverek) már évszázadok óta ismertek. A nagyipari gépgyártás a XIX. század végén indult fejlődésnek, de csak a két világháború között vált az ország vezető iparágává. A II. világháború alatt és után termékeinek köre nagymértékben bővült. Különösen a közlekedési eszközök (hajók, mozdonyok, repülőgépek, gépkocsik és munkagépek) gyártása, a finommechanika, valamint az elektrotechnika és az elektronika fejlődött ugrásszerűen. A tudomány és a műszaki haladás szimbólumának tekinthetők az 1980-as évek második felétől felbocsátott svéd mesterséges holdak, amelyek a kutatást és a telekommunikációt szolgálják. A svéd gépipart vertikálisan szervezett hatalmas monopolegyesülések uralják. A gépipar árnyékában a nyersanyaghiánnyal küzdő vegyipar lassabban bontakozott ki, néhány ága azonban – mint a gyógyszervegyészet és a robbanóanyag-gyártás (Nobel-művek) – így is nagy hírnevet szerzett.

4.3. 3. A könnyűipar gerince: a fafeldolgozás

Észak-Svédország partvidékéről már a XVIII. században exportáltak kátrányt, Bergslagenben pedig a bányatársaságok szénégetői ritkították az erdőket. A XIX. században megrendült a faszén iránti kereslet, viszont lendületet kapott a fűrészáru kivitele. A roppant erdőbirtokokkal rendelkező bányászati és kohászati társaságok a fafeldolgozásban kerestek kárpótlást. Így alakult ki a két iparág sajátos összefonódása ugyanazon monopóliumok kezében.

A fakitermelés a XIX. században Norrland benépesülésének mozgatórugója volt. A folyók mentén gombamód szaporodtak a vízenergiával hajtott fűrészmalmok. Később, a gőzgépek korszakának beköszöntével a fűrésztelepek a folyók torkolatvidékére tömörültek, ahonnan kedvezőbb exportlehetőségek kínálkoztak. Dél-Svédországban viszont ma is sok az elszórt kicsiny fűrészüzem. Az ottani fűrészáru egyre nagyobb hányadát az IKEA cég révén világméretű üzlethálózattal rendelkező bútoriparban és előre gyártott faházak készítésében használják fel.

A cellulózgyártás – mely a világtermelésből 6–7%-kal, a világexportból 20–25%-kal részesedik – szintén a botteni partvidéken, valamint a Vänern-tó északi partján, a Klarälven torkolata közelében összpontosul. Míg a cellulózgyártásban Svédország vezet Észak-Európa államai között, papíripara minőségi szempontból elmarad Finnországé mögött. Finnországban a cellulóz- és papíripar területileg is összekapcsolódik, Svédországban viszont részben elkülönül egymástól. A délen épült papírgyárakat ugyanis többnyire még abban az időben alapították, amikor városi textilhulladékot használtak nyersanyagnak. Később a régi üzemeket fejlesztették tovább, mert a felvevőpiactól távol eső és télen szállítási, raktározási nehézségekkel küzdő botteni cellulózgyártó központok nem látszottak vonzó telephelynek a papíripar számára. Újabban a papírhulladék tömeges újrafeldolgozása megint csak a városi papírüzemeknek kedvez. A svéd faipar világhírű ága a gyufagyártás. A fontosabb üzemeket délre, a vegyes erdők övébe telepítették, mivel elsősorban nyárfát dolgoznak fel. A svéd gyufatröszt számos külföldi leányvállalatával együtt a világtermelés 30%-át tartja kézben.

4.4. 4. A gazdasági élet magterülete: Közép-Svédország⁵

Svédország – a többi északi országhoz hasonlóan – jellegzetes központosított (unitárius) berendezkedésű állam. A legfelső állami irányítás és az erős helyi önkormányzatok mellett az igazgatás középső szintjét képező 21 megyének (län) – jóllehet választott tanáccsal és kormányzati végrehajtó testülettel rendelkezik – csak viszonylag szűk, központilag felügyelt hatásköre van. (A nyolc nagyobb területi egység leginkább csak statisztikai-tervezési célú régió.) Bár a regionális struktúra továbbfejlesztésének kérdése napirenden van, a föderalizmus irányába való elmozdulás egyelőre késik. Míg az 1960-as években a svéd területfejlesztési politika főleg az északi országrész iparosítására irányult, mostanra az állam az infrastruktúra és a humán erőforrások egyenletes fejlesztésére helyezte át a hangsúlyt. A gazdasági térszerkezet meghatározó elemei azok a növekedési pólusok – Stockholm, Göteborg és Malmö –, amelyek régtől fogva széles hátországból vonzzák magukhoz a népességet. Az 1970-es évek dezurbanizációs folyamata csak átmenetileg állította meg tágabb környezetükre is átterjedő gyarapodásukat.

A svéd állam kialakulásának két történelmi magva a tóvidéken volt: a keleti szárnyon a mai Stockholm vidéke (Svealand), nyugaton pedig Göteborg tágabb környéke (Götaland). Ezek ma is az ország legnagyobb vonzásközpontjai, a feldolgozóipar gócai, melyek mintegy közrefogják a svéd nehézipar bölcsőjét, Bergslagent, és együttesen a hármas osztatú közép-svédországi ipari körzetet alkotják. E körzet az állam területének alig negyedrészét foglalja el, ám ott él a népesség 60%-a, és ott tömörül a gépipar 75%-a.

A közép-svédországi tóvidék agyagos-homokos üledéktakaróján képződött talajok kedveztek a mezőgazdaság fejlődésének. A szántóterület részaránya igen magas: délen 50% körül van, és csak a körzet északi peremén süllyed 10% alá. A tóvidék az ország legfontosabb gabonatermő tája. A XX. század eleje óta az étkezési szokások változása folytán a rozsot háttérbe szorította a búza termesztése. A közeli óceán mérséklő hatásának köszönhető, hogy a tóvidék túlnyomó részén bő termést ad az őszi búza. A kenyérgabona mellett a földek nagyobbik felét a zab, az árpa és a különféle szálastakarmányok foglalják el. Közép-Svédország az 1,6 milliós állománnyal rendelkező szarvasmarha-tenyésztés fő körzete, ahol igen sok kisüzem foglalkozik tejfeldolgozással.

A tóvidék – más néven Svéd-alföld – nagy erdőfoltokkal tarkított agrártájáról a települések határa csak a középkor alkonyán nyomult előre észak felé, Bergslagen területére. Bár a vidék kis vasércbányáit már bezárták, a legfontosabb – sőt szinte egyedülálló – kohászati körzetet és a nehéz haditechnika jó néhány üzemét még mindig itt találjuk. A kisebb-nagyobb színesérclelőhelyek közül Falun (55) nevezetes rézbányáit a hét évszázada folyó termelés kimerítette, piritbányászata és kénsavgyártása azonban ma is számottevő.

Bergslagen elszórt, fejlődésben megrekedt kisebb-nagyobb bányavárosai és kohászati központjai közül egy sem éri el az 50 ezres lélekszámot. A feldolgozóipar gócai nem itt alakultak ki, hanem dél felől tágas félkörben övezik Bergslagent, és keleten Stockholm, nyugaton pedig Göteborg körül csoportosulnak.

Stockholm a Mälaren-tó és a Balti-tenger sérektől védett, mély öble között, szigetekre bomló földnyelven, híd- és kikötővárosnak egyaránt alkalmas helyen épült. Fejlődését serkentette, hogy a gazdaságilag elütő arculatú észak és dél határvonalának közelében és a balti térség központjában fekszik. Óvárosának téglából épült, pártás homlokzatú reneszánsz kereskedőházai még arra az időre emlékeztetnek, amikor a Hanza-városok szövetségében a keleti-tengeri kereskedelem egyik gyújtópontja volt. A XVI–XVIII. század aranykora tovább szilárdította Stockholm vezető szerepét a balti térségben, ahol a svéd főváros csak Szentpétervár megalapításával kapott komoly vetélytársat. A XIX–XX. századi gyors gazdasági fejlődés 750 ezerre (elővárosaival együtt 1,5 millióra) duzzasztotta Stockholm lélekszámát. Az ország népességének 35%-a a svéd metropolisz 150 km-es körzetén belül él. Nemcsak Svédország keleti és északi részéből áramlik ide a lakosság, hanem a legtöbb külföldi – elsősorban finn – bevándorló is itt telepedett le.

Stockholm hangulatos óvárosával és korszerű magasépületekből álló új városközpontjával, hídjaival és szigeteivel észak egyik legszebb városa. A svéd építőművészet büszkeségei a Stockholmot övező bolygóvárosok (ABC-városok), melyek a metróvonalak révén kapcsolódnak a fővároshoz, és a lakosság mind nagyobb hányadának adnak korszerű otthont. Stockholm környékén négy nagy tudományos park létesült, ahol főként mikroelektronikai, információtechnikai és gyógyszerészeti kutatás folyik.

Stockholm elsősorban közigazgatási, kulturális, közlekedési és kereskedelmi központ; feldolgozóipara veszített jelentőségéből. A jellegzetes nagyvárosi iparágakon (pl. nyomdák, konfekcióüzemek) kívül elsősorban a nagy szakképzettséget igénylő gyógyszergyártás, valamint a gyengeáramú elektrotechnika telepedett le Stockholmban. Ott működnek a híradástechnikai berendezések, telefonközpontok, személyi számítógépek gyártásában jeleskedő Ericsson-művek és a legkülönfélébb háztartási gépeket előállító Electrolux társaság nagyüzemei. A főváros közelében van a tejipari gépeiről, szeparátorairól ismert Alfa-Laval és a robbanóanyag-gyártó Nobel-művek legfontosabb telephelye. Stockholm az ország második legforgalmasabb kikötője, mely elsősorban a behozatalt bonyolítja le.

Stockholmmal átellenben, a Mälaren-tó nyugati szárnyán két nagy iparváros alakult ki. Az északi parton fekszik Västerås (130), a rézkohászat és az erősáramú elektrotechnika fellegvára, ahol az ASEA-BB konszern nagyüzeme turbinákat, villanymotorokat és teljes erőműberendezéseket állít elő. A város a svéd atomiparnak is központja: itt készítik az erőművek működtetéséhez szükséges fűtőelemeket. A Mälaren déli partján Eskilstuna (90) a XVII. század óta Solingennel és Sheffielddel verseng a rozsdamentes finomacéláruk (kések, szerszámgépek, precíziós műszerek) gyártásában. Ugyancsak a Mälaren-tó egyik öblében épült Södertälje (80), melynek sokoldalú iparából a SAAB-Scania tehergépkocsigyár emelkedik ki. Nyugaton, a tóvidék kellős közepén fekvő Örebro (130) fontos közlekedési csomópont, ahol számos világcég alakította ki svédországi raktárbázisát. A városban van a kompresszorairól, munkagépeiről jól ismert Atlas Copco legnagyobb svédországi gyára, nem messze innen pedig az Ericsson mobiltelefon-üzeme telepedett le. Stockholmtól északra a legnagyobb település Uppsala (180), a „svéd Esztergom”: ősi érseki székhely és egyetemi város.

A XVIII–XIX. században a svéd acél- és faáruk szállításában fontos szerepük volt a nagy tavakat összekapcsoló mesterséges vízi utaknak, melyek közül a Vänern- és Vättern-tavat a Balti-tengerrel összekötő Göta-csatorna a legismertebb. Hajdani jelentőségét a vasút térhódításával rég elvesztette, de a környékén kialakult iparvidék ma is virágzik. Motala (43) mozdonygyáráról, Linköping (140) pedig repülőgépgyáráról (SAAB – Gripen stb.) és szerszámgépiparáról nevezetes. Közelében van a világhírű Facit irodagépgyár központja (Åtvidaberg). Kissé északabbra, Norrköpingben (120) több évszázados múltra tekint vissza a gyapjúfeldolgozás. A textilipari hulladékok vetették meg a város fejlett papíriparának alapját.

Közép-Svédország nyugati feldolgozóipari alkörzetének szíve, Stockholm nyugati ellenpólusa a XVII. század elején a Göta folyó tölcsértorkolatánál alapított Göteborg (480). Fafeldolgozó iparának kialakulását hamarosan követte az importált nyersanyaggal dolgozó cukorgyárak és textilüzemek letelepedése. Göteborgban működik az SKF cég hatalmas golyóscsapágygyára, és otthont ad a város Észak-Európa legnagyobb autógyárának, a Volvo Műveknek is. Világviszonylatban is számottevő hajóépítő ipara az 1980-as években versenyképtelenné vált és szinte teljesen megszűnt. A még meglévő néhány kisebb műhely halászhajókat, kompokat, parti őrnaszádokat gyárt. Göteborg Svédország legforgalmasabb kikötője, ahonnan főleg a különböző faipari termékeket exportálják. A behozott áruk azonban jóval nagyobb tömeget képviselnek. A tankhajókon érkező kőolaj hatalmas finomítókat és vegyipari üzemeket táplál.

Göteborgtól délnyugatra a Viskan folyó völgye és Borås (100) városa – a „svéd Manchester” – a textilipar kiemelkedő körzete. Fonó- és szövőüzemeit azonban az elmúlt évtized ipari szerkezetváltása valósággal megtizedelte.

A Göta folyó felső szakaszán a 33 m magas trollhättani vízesések energiája már fél évezred előtt malmokat hajtott. 1910-ben ott épült fel Közép-Svédország egyik legelső és legnagyobb (235 MW teljesítményű) vízerőműve. Az ország nyugati kapujának közelsége és a vízesések megkerülésével a Vänern-tó számára kijáratot biztosító csatorna kedvező közlekedésföldrajzi adottságai is segítették Trollhättan (55) sokoldalú iparának kibontakozását. Az olcsó elektromos áram vonzotta ide az elektroacél- és színesfémkohászatot; az utóbbihoz kapcsolódott a vegyipar, mely a piritből nyert kénsav felhasználásával szuperfoszfát műtrágyát állít elő. Trollhättan az utóbbi évtizedekben a svéd járműipar (gépkocsi- és repülőgépmotorok előállítása, SAAB autógyár, NOHAB mozdonygyár) egyik fellegvárává fejlődött.

4.5. 5. A kétarcú déli körzet

Míg Közép-Svédország egyértelműen ipari körzetnek, az ország „műhelyének” tekinthető, Dél-Svédországban az ipar mellett – sőt annak alapjaként – élesebb vonásokkal rajzolódik ki az agrárfunkció. A körzet gazdasága nemcsak ágazati, hanem területi szerkezete alapján is kétarcú: a közlekedésföldrajzi gyújtópontban fekvő, termékeny, sűrűn lakott Skåne-félsziget, valamint a hozzá csatlakozó partvidék az iparilag és mezőgazdaságilag egyaránt elmaradott Smålandban találja meg helyi ellenpólusát és munkaerő-utánpótló hátterét.

Skåne földtani felépítését és gazdasági arculatát tekintve egyaránt idegen elem a Skandináv-félszigeten. Népsűrűsége meghaladja a 100 fő/km²-t, a szántóföldek aránya (75–80%) pedig a dániai értéket is felülmúlja. A végeláthatatlan szántók között sűrűn bukkannak elő a zárt udvart körülfogó, míniumvörösre festett tanyák, itt-ott pedig a hajdani dán uralom emlékeként pompás kastélyok ékesítik a tájat. A Skåne-félsziget és a szomszédos tengerparti sáv enyhe, csapadékos éghajlata és kedvező talajviszonyai magas színvonalú, specializált mezőgazdaságot hívtak életre. Bár kimagasló gabona-termésátlagaival ez a vidék az ország „éléstára”, igazi sajátosságát az ipari növények (cukorrépa, repce, burgonya) termesztése adja; ezek foglalják el a szántók harmadrészét. A cukorgyártás mellékterméke, a répaszelet, valamint a burgonya az alapja a sertéstenyésztésnek, mely kb. felerészben a körzet területén összpontosul. A szántók közt hatalmas területeket foglalnak el az üvegházak, ahonnan korai zöldségfélék kerülnek a svéd piacra. Sok a gyümölcsös, sőt a tanyák körül néhol még szőlőt is ültetnek.

A fejlett, sokoldalú mezőgazdaság országos jelentőségű élelmiszeripart (malmok, cukorgyárak, szeszfőzdék, olajütők, konzervgyárak, tej- és húsfeldolgozó üzemek) lát el nyersanyaggal. A körzet kiemelkedő központja, az ország harmadik nagyvárosa az Öresund déli kijáratánál épült Malmö (270). Nemcsak élelmiszeripara, hanem vegyipara is jelentős, viszont hajóépítő dokkjai nagyrészt elhagyottak. A közeli Lund (100) joggal lehet büszke Svédország legnagyobb, tekintélyes múltú egyetemére, amelyhez kutatási-fejlesztési intézmények egész sorát befogadó tudományos-ipari park csatlakozik.

Malmőt laza szerkezetű agglomerációvá terebélyesedő alvó- és bolygóvárosok egész sora övezi, ahol a repülőgépgyártástól a cementiparon át a különböző vegyi üzemekig terjedő, széles skálájú ipar telepedett le. A dél-svédországi régió számára az Öresund-híd új fejlődési távlatokat nyitott, és Malmőt építkezési láz kerítette hatalmába. A Stockholmmal is versengő város új jelképe lett a 2005-ben átadott, 190 méter magas „Turning Torso”, Európa második legmagasabb lakóépülete. Az egyik legnagyobb új beruházás a nyugati kikötőben felépült egyetemváros. A malmői ipar és a szolgáltatások szerkezete a kutatás-fejlesztés irányába tolódik el; ehhez a már most is világszínvonalú információtechnikai, gyógyászati és környezetvédelmi cégek jelenléte kínál alapot.

Dél-Svédország belsejében Småland kristályos tönkjét sem tengeri üledék, sem glaciális vályog nem takarta be, ezért ott az erdőrengeteget csak elvétve szakítják meg szántóföldek. Småland gazdasági profilját a kisebb-nagyobb fűrésztelepekhez csatlakozó bútorgyárak és a két évszázados hagyománnyal rendelkező, művészi, finom kristályüveget előállító üveghuták adják meg. A Vättern-tó déli csücskében fekvő Jönköping (120) a világ egyik legnagyobb gyufagyárának telephelye.

A Balti-tenger szigetein – Ölandon és Gotlandon – a Hanza idejében virágzó kereskedővárosok keletkeztek, ezek azonban később elsorvadtak. Újabban az ódon várromok és a csendes műemlék városok által vonzott idegenforgalom pezsdíti fel az agrárjellegű szigetek életét.

4.6. 6. Norrland, a „belső gyarmat”

Közép-Svédországtól északra, a Dalälven folyón túl hirtelen megváltozik a táj képe: a vegyes erdők helyébe fenyvesek lépnek, és a Botteni-öböl meg a kopár fjellek közt elterülő végtelen rengeteget gyakrabban szakítják meg tőzeglápok, mint árpa- és burgonyaföldek vagy kaszálók. A Skandináv-hegyvidék szélárnyékában érvényre jutó kontinentális vonások még zordabbá teszik az amúgy is északi fekvésű körzet éghajlatát. A középkorban Bergslagen északi kikötője, Gävle volt a svéd városhálózat legtávolabbi előőrse, Norrland pedig a nomád lapp törzsek birodalmának számított. A XVII–XVIII. században finn favágók kezdték meg az érintetlen vadonban a fakitermelést, majd a XIX. század végétől a vízerőmű-építés és a bányászat adott ösztönzést a benépesülésnek, mely a művelt földek szerény térhódításával is együtt járt.

A norrlandi nyersanyagok kiaknázása kezdettől fogva az export és a délen kifejlődő feldolgozóipar igényeit szolgálta, s az északi körzetben csak alapanyagokat és félkész termékeket előállító, szűkös skálájú ipar bontakozott ki. Bár Norrland Svédország területének csaknem kétharmadát képviseli, s megközelíti a vele azonos földrajzi szélességen fekvő Finnország kiterjedését, lakóinak száma csupán 1,4 millió.

Norrlandon belül a gazdasági aktivitás szintje a Botteni-öböl partvidékétől távolodva egyre csökken. A tengerparton a folyók torkolata közelében még aránylag sűrűn sorakoznak a kisebb-nagyobb fűrészipari települések, melyek szárnyvonalakkal kapcsolódnak a parttól távolabb futó észak–déli tengelyvasúthoz. A Ljungan folyó torkolatában fekvő Sundsvall (90) és közvetlen környéke földünk egyik legnagyobb fűrészipari és cellulózgyártó körzete (a világtermelés 2, illetve 5%-ával). A villamos energia bőségét használja ki az importált timföldet feldolgozó nagy sundsvalli alumíniumkohó. Északabbra, a Skellefte folyó völgye színesércbányáiról, arzén- és aranytartalmú réz- és ólomérceiről nevezetes; az elszórt üzemek a Boliden konszern kezében vannak, mely az 1920-as években feltárt legrégibb telepről kapta a nevét. A szulfidos érceket Skellefteå (70) kénsavgyára és kohói dolgozzák fel. A legészakibb nagy ipari központ Luleå (70), ahol a II. világháború idején épült állami kohászati kombinát vasúton érkező lappföldi vasércet dolgoz fel. Kiruna (30) városánál mélyműveléssel, Gällivare környékén pedig még jobbára külszíni fejtéseken termelik ki a 60–70% fémtartalmú magnetittelepeket, melyek roppant készleteket (2,5–3 Mrd t) rejtenek. Mivel Luleå kikötőjét a jég 5–6 hónapra elzárja, a lappföldi vasérc túlnyomó részét vasúton a norvégiai Narvikba továbbítják, s ott rakják hajóra.

A Botteni-öböltől távolodva egyre ritkábbak a művelt földek, és a bányavárosoktól eltekintve alig akad nagyobb település. A folyókon kialakult vízesésvonalon egész sor nagy (100–400 MW kapacitású) erőmű épült, melyekből az áramot távvezetéken délre továbbítják.

A mezőgazdaság csak a Jämtlandi-süllyedékben jut nagyobb szerephez, ahol a könnyen málló szilur palán és jégkori tavi üledékeken termékeny talaj alakult ki, s a Trondheimi-medence felől beáramló óceáni légtömegek meghosszabbítják a tenyészidőszakot. A vastag hótakaró miatt ez a vidék a téli sportok messze földről látogatott hazája. A zárt fekvésű, piacoktól távol eső jämtlandi „oázisvidék” mezőgazdasága az utóbbi évtizedekben a hanyatlás jeleit mutatja.

Finnországtól eltérően Svédországban a rénszarvastenyésztés teljesen a lappok kezében van. A mezőgazdasági települések határa és a fjelleken át húzódó államhatár között roppant terület van fenntartva számukra (73. ábra).