Társadalomföldrajz Edited by Ferenc Probáld and Pál Szabó Ágnes Bernek József Hajdú-Moharos

60. ábra > Görögország történeti kialakulása

Görögország földrajzi helyzete folytán kapocs Nyugat-Európa, a Balkán és a Közel-Kelet között. A fekete-tengeri kijárók ellenőrzésében kulcsszerepet játszik, így a hidegháborús időszakban a NATO fontos tagja lett (1952). Szintén geopolitikai okból fogadták be az Európai Közösségbe (1981),⁵de komoly problémát jelent számára a centrumtérségtől való elszigeteltség. A harmadik évezred elején a nemzetközi politika egyik súlypontja Európa keleti peremén (Balkán, Földközi-tenger keleti partvidéke, valamint a fekete-tengeri és a kaukázusi térség) található, így Görögország stratégiai helyzete továbbra is kitüntetett szerepű. A „pánhellén eszme” – minden, valaha görögök lakta terület egy államba tömörítése, mint a területi terjeszkedés ideológiája – viszont a környező államokkal való feszült viszony forrása lett.

Törökországgal való konfliktusa az I. világháborút követő határváltozások után kiélesedett: ekkor 1,3 millió görögöt telepítettek ki az Égei-tenger kis-ázsiai partvidékéről, ugyanakkor 600 ezer török kényszerült elhagyni Görögországot. Ciprus részleges török megszállása (1974), valamint az Égei-tenger kontinentális talapzatáért, légteréért folyó, kisebb katonai incidensekbe torkolló vetélkedés tovább mérgesítette a helyzetet. Görögország a saját területén élő, hivatalosan számon nem tartott szláv ajkú (macedón) kisebbség esetleges elszakadási törekvéseitől tartva ellenségesen fogadta a Jugoszlávia felbomlásakor függetlenné vált Macedónia létrejöttét; az ezredfordulót követően azonban oldódott a feszültség, sőt a két ország katonai együttműködésben áll a térségben ki-kiújuló albánkérdés miatt, és Görögország a legnagyobb külföldi befektető lett Macedóniában.

9.2. 2. A társadalmi fejlődés egyedi vonásai

Az ország népessége 1930 óta megkétszereződött, de az elmúlt években már csak lassan nő. A természetes szaporulat mérséklődött, majd az 1990-es években megszűnt, és az ezredforduló óta is változatlan a születési és halálozási szám (kb. 100–100 ezer fő). A korábban nagyarányú – időszakos vagy végleges – kivándorlás csillapodott, sőt az 1970-es évek közepe óta enyhén pozitív a migrációs mérleg, ami lassú népességnövekedést von maga után. A görög népesség korábban – ez mediterrán vonás – fiatal korösszetételű volt. A természetes szaporulat visszaesése, az átlagos életkor meghosszabbodása nyomán viszont korszerkezete hasonlóvá vált a fejlett európai országokéhoz, mindössze az aktív népesség aránya marad el az uniós átlagtól. A lakosság vallási és nyelvi szempontból homogén,túlnyomó része (97%) ortodox (görögkeleti) hívő és görögül beszél; a vallás volt a nemzeti tudat legfontosabb ápolója a XIX. századi idegen uralom alatt. A lecsengő macedónkérdés után napjainkban az országban illegálisan tartózkodó albán kisebbség okoz komoly problémákat.

A görög statisztikák szerint mintegy 435 ezer albán tartózkodott az országban 2004-ben, több mint 90%-át adva a külföldieknek. Létszámuk bizonytalan, mivel Albánia hivatalos álláspontja szerint ez a szám csak 40 ezer, a szakértői becslések pedig 150 és 500 ezer között mozognak. Az albánok döntő többsége az elmúlt években menekültként vagy munkavállalóként (gyakran feketemunkásként) jött az országba. A mindenkori görög kormányok segélyekkel, különböző támogatásokkal próbálják Albániát a fejlődés útján segíteni, és így elejét venni a további bevándorlásnak.

A görög nyelv az indoeurópai családhoz tartozik, de önálló ágat képez. Az ókorban különböző dialektusok voltak, de Athén szerepének megnövekedésével az attikai nyelvjárás vált az uralkodó közös (koiné) nyelvvé, rokonai nagyrészt kihaltak (jón, dór). A koiné később – a napjainkig az ortodox egyházban továbbélő – bizánci görög nyelvvé alakult át. Az ógörög nyelv fokozatosan feledésbe merült, mindössze egy egyszerű változata maradt fenn népnyelvként (dimotíki), mellette hivatalos, írott államnyelvvé az újgörög nyelv, a katharevúsza vált. E kettősség folytán a görögök általában két szóval is rendelkeznek ugyanannak a fogalomnak a megnevezésére (Miklós J. 2002).

Az ország népsűrűsége alacsony (84 fő/km²). A magashegységek jórészt lakatlanok, a medencékben viszont a talaj termékenységéhez igazodva a népesség eloszlásában is mozaikszerű sűrűségfoltok jöttek létre. A mezőgazdasági koncentrációk azonban gyengék és kis kiterjedésűek, számottevő népességtömörülések csak egy-egy nagyobb város körül alakultak ki (61. ábra). Jelentős a kontraszt a Jón- és az Égei-szigetek lakossága között is: az utóbbiak közül különösen a vízhiánnyal küzdő, kopár és távol eső Kikládok nagyon gyéren népesültek be.

61. ábra > A népsűrűség területi különbségei Görögországban

Az ipari fejlődéssel s az idegenforgalom fellendülésével párhuzamosan csak az 1950-es évek közepétől élénkült meg az urbanizáció: 1951-ben a népesség közel egyharmada, a 2000-es évek elején 60%-a lakott városokban. A rurális térséget elhagyó vándorlók háromnegyede az ország egyetlen, ma már túlzsúfolt, s ezért alig növekvő nagyvárosi agglomerációja, az athéni felé tartott; Pireusszal és az elővárosi gyűrűvel együtt itt van minden harmadik görög lakóhelye.

Mérsékeltebb népességvonzó övezetek alakultak ki a fővárostól nyugatra, Pátra, és északra, Lárissza, Vólosz és Thesszaloniki körzetében. Alig fejlődtek Peloponnészosz és Trákia városai, sőt a szigetvilág területén csökkent a városban élők száma. Az urbanizációs folyamat nagy területeket hagyott érintetlenül, elsősorban a hegységi zónában. Itt a törpefalvak terjedtek el, népesebb falvak csupán a parti síkságokon vagy a tágasabb medencékben, kivált a gyümölcstermő körzetekben alakultak ki. Szórványtelepülések csak a Kikládok szigetcsoportjában tűnnek fel. Városföldrajzi érdekesség, hogy a Kr. e. IV. században az árkádiai városállamok föderációjuk fővárosának szántak egy tervszerűen megépített, ám végül a sorozatos támadások után lerombolt és feledésbe merült települést, Megalopoliszt (görög nyelven: nagy város).

Az ország foglalkozási szerkezete előnytelen képet mutat: a mezőgazdaságban dolgozók aránya még mindig közel 15%-os, sőt egyes mezőgazdasági profilú térségekben a 30%-ot is meghaladja. A szolgáltatásban dolgozók aránya folyamatosan emelkedik, az iparban dolgozóké pedig európai viszonylatban alacsony; a mezőgazdaságban felszabaduló munkaerőt a tercier szektor szívja fel. A munkanélküliség évek óta stagnál, értéke (kb. 10%) meghaladja az uniós átlagot, bár a mezőgazdaság még mindig számottevő réteget tart el, és sok munkaalkalmat kínál – főleg szezonálisan – az idegenforgalom is. A munkaerő országszerte és a gazdaság minden szektorában alacsony termelékenységgel hasznosul.

9.3. 3. Fejlettségi lemaradás – változatlan területi különbségek

Görögország a közepesen fejlett országok közé tartozik; az utóbbi pár évtizedben messze lekörözte a Balkán-félsziget többi államát, még megelőzi az EU-hoz újonnan csatlakozott országok többségét, de nyugat-európai viszonylatban – Portugáliával együtt – a sereghajtók közé sorolható: az egy főre jutó GDP az uniós átlag 70%-át se éri el (2005: 16 300 euró). A görög életszínvonal azonban nem marad el ennyire az átlagtól, ebben fontos szerepet játszanak a külföldi hitelek, és valószínűleg a feketegazdaság is (pl. az idegenforgalmi jövedelmek egy része rejtve marad). Bár az ország jelentős pénzösszegekhez jut az Európai Unió regionális fejlesztési alapjaiból, felzárkózása eddig nem hozott átütő sikert. Ennek okai röviden a következőkben foglalhatók össze:

a) közlekedésföldrajzi peremhelyzet, ami gátolja a szorosabb együttműködést a fejlett uniós tagállamokkal;

b) a térség politikai instabilitása, ami a szomszédos országokkal való kooperációnak szab határt;

c) a modern gazdaság kiépüléséhez szükséges tradíciók hiánya;

d) a lassan oldódó centralizált, bürokratikus állami berendezkedés;

e) az EU-támogatások nem elég hatékony és gyakran korrupciókkal beárnyékolt felhasználása;

f) az uniós szakképzettségi szinthez csak lassan felzárkózó munkaerő;

g) az európai centrumtól elütő civilizációs háttér (kultúra, vallás, írásmód).

Az 1960-as évek közepétől Görögország az iparosodó társadalmak sorába lépett, ám az igazi kibontakozást sokáig gátolta a hullámzó belpolitikai helyzet. A tőkefelhalmozáshoz hozzájárultak a külföldi beruházások, valamint a gyári termékek bővülő exportja, a mezőgazdaság bizonyos fokú modernizációja, ezenkívül a szolgáltatási szektorból és a görög vendégmunkások hazautalt keresetéből származó jövedelempótlás. Az értékes energiahordozók hiánya, az állam erős gazdasági szerepvállalása, valamint a magas infláció és a növekvő – napjainkban is kiugróan nagy – külföldi adósság viszont hátráltatták a haladást.

Az 1990-es évek második felében, majd az ezredfordulót követően Görögországban makrogazdasági és strukturális reformok zajlottak le. Ezek keretében csökkentették az állami bürokráciát, változtattak az adópolitikán, állami nagyvállalatokat bocsátottak privatizációra, és a külföldi befektetések vonzásáért erőteljes tevékenységet folytattak; a működőtőke fokozódó beáramlásának azonban még így is több gátja maradt (pl. a magas bérköltségek, a tulajdonviszonyok rendezetlensége). Az elmúlt években a GDP növekedése az említett kormányzati intézkedések, valamint a 2004-es olimpia és a nyomában fellendülő turizmus hatására gyorsult (2–2,5-ről 3,5–4%-ra nőtt).

A modern görög állam kialakulásának hosszú történelmi menete számottevő regionális társadalmi-gazdasági differenciálódást eredményezett. A később felszabadult, és ezért „Új-Görögországnak” nevezett északi és keleti területek sajátos jegyekkel különülnek el a 80–100 évvel korábban függetlenné vált déli tartományoktól; emellett az 1950–1960-as években felgyorsult urbanizáció differenciáló hatása is megjelent, főleg Athén és Thesszaloniki javára. Az országon belüli – más uniós tagállamokhoz hasonlítva közepes mértékű – regionális fejlettségi különbségek az elmúlt huszonöt évben gyakorlatilag nem változtak. Az ország gazdasági súlypontja Athén, mely „vízfejként” nehezedik az ország testére. A népesség, az ipar, a szolgáltatások és a kutatás oly mértékben összpontosulnak a fővárosban, hogy gyakran egyszerűen csak két régióra bontják az országot: Athénre és a vidéki térségre. Az ország GDP-jének közel 40%-a származik a fővárosi agglomerációból (Attika); ugyanakkor az egy főre jutó GDP – a nagy népességsúly miatt – az országos átlagot csekély mértékben haladja meg, s így a rangsorban messze megelőzi a ritkán lakott szomszédos északi térség, főként a jól jövedelmező idegenforgalmára és a fejlett gazdaságára (Athén–Lamia ipari tengely) alapozva.

A görög regionális politika ez idáig nem tudott megküzdeni a területi differenciákkal, amin az EK-hoz való csatlakozás sem segített. Emiatt és az uniós kritikák hatására – az EU általános irányelveivel összhangban – megindult a centralizált görög regionális politika reformja. Ezt segíti elő a korábbi években lezajlott sokoldalú alkalmazkodás az integráció különböző közösségi politikáihoz. E folyamat része a közigazgatási átalakulás is, ám a decentralizáció nehezen halad. Az eredetileg állami irányítás alatt álló görög megyék (nomosz) az 1990-es években választott önkormányzati szervezethez jutottak, de az erős állami kontroll továbbra is működik. A korábbi – az országban jól körvonalazódó földrajzi, gazdasági térségek alapján 1968-ban alkotott – tervezési-statisztikai regionális beosztást

1986-ban megváltoztatták, a korábbi 9 helyett 13 (államigazgatási) régiót⁶alakítottak ki, melyek élére – alulról és felülről delegált tagokból álló – regionális tanácsok kerültek, szerény érdemi döntési és finanszírozási önállósággal; tevékenységük nagyrészt a regionális politikai tervezésre, fejlesztésre szorítkozik, és a szakértők területi kormányzati szintként tartják inkább számon (CASSIMATI, A. A. 2003).

9.4. 4. Átalakuló mezőgazdaság, dinamikus tercier szektor

A mezőgazdasági termelés értéke a XX. század utolsó évtizedeiben egyenletesen nőtt, és a GDP-hez való hozzájárulása – bár 10% alá esett – egyedülállóan magas a fejlett európai országokhoz képest. A mezőgazdaság szerkezete is kedvező irányba mozdult el: nőtt az állattenyésztés és a gyümölcstermelés aránya, sikerült az új növényi kultúrák (például rizs, gyapot, kivigyümölcs) bevezetése. Számottevően előreléptek a gépesítés, valamint a termőterületnek immár egyhatodára terjedő öntözés és a műtrágya-felhasználás terén. A változások ellenére a mezőgazdaság színvonala még mindig alacsony, különösen a kedvezőtlen birtokviszonyok gátolják a fejlődést. Az átlagos birtokméret kicsi, ugyanakkor a nagybirtokosok a szántóterület felét tartják kezükben. Az elterjedt bérleti viszony rablógazdálkodást eredményez, míg az alacsony jövedelemszint elvándorláshoz vezet.

Az ország területének 30%-a megművelt terület, 40%-a legelő. A művelt területek kétharmadát kitevő szántóterület egyenlőtlen eloszlású, a legtermékenyebb, összefüggő mezőgazdasági térszínek Macedónia, Thesszália és Közép-Görögország területén fekszenek. Jellemző a lejtőkön, hegyoldalakon folyó teraszos művelés, valamint a szárazabb déli és keleti területeken a talajnedvesség tartalékolása céljából szükséges ugarolás.

A gabonafélék a szántók több mint 40%-át foglalják el; ennek kétharmada jut a búzára, majd az árpa és a kukorica következik. Elterjedtek az étkezési hüvelyesek (bab, borsó, lencse), melyek fontos elemei a görög konyhának. A jellegzetes mediterrán kultúrnövények, az olajfa és a szőlő terméséből sokat exportálnak, sőt az olívaolaj (2004: 400 ezer t) és a mazsola mennyiségi és minőségi jellemzői alapján a világ élvonalába tartozik. A görög borászat – hazánkat megelőzve – ugyancsak előkelő helyen áll a világranglistán. Kiemelkedő még a narancs és a citrom termelése is. Az ország gyapottermelés tekintetében első Európában (360 ezer t 2004-ben), akárcsak a dohánytermelésben (120 ezer t 2004-ben), utóbbi jelentős exportcikk. Az állattenyésztés jellege és az állomány összetétele a természeti feltételekhez igazodott: a kiterjedt legelőterületek nagy része karsztos felszín, amelyen csak a juh (9 M) vagy kecske (5 M) tud megélni, tejükből kitűnő sajt és vaj készül; a sertés- és szarvasmarhatartás szerény formában van jelen. Görögország halászata nem számottevő (2003-ban 180 ezer t), jobbára kisüzemi keretekben zajlik.

Görögország értékes energiahordozókban szegény, egyedül jelentős lignitkészleteinek fejtése (65–70 M t, Nyugat-Macedónia, Peloponnészosz) révén jut áramtermelésre hasznosítható hazai nyersanyaghoz. A kontinentális talapzat felosztása körüli görög–török vita miatt a remélt égei-tengeri kőolajkészletek nagyrészt hozzáférhetetlenek, emiatt kőolajat és földgázt importálni kell. A villamos energia 3/4-ét főként lignit-, kisebb részt kőolaj- és újabban földgáztüzelésű hőerőművek állítják elő. A széntüzelés környezetkárosító hatása miatt az EU támogatásban részesíti az ország energiatermelésének szerkezetváltási programját. Az elektromos áram közel 20%-át vízerőművek állítják elő, és 5%-ra nőtt más megújuló energiaforrások (szél, nap) felhasználása. Az Unió villamosenergia-hálózatába való bekapcsolódás céljából tenger alatti magasfeszültségű vezetéket fektettek le Olaszország felé. Emellett egyre több kapcsolat (kőolaj-, földgáz- és elektromos vezeték) épül ki a politikai enyhülés jegyében a szomszédos országokkal, valamint az importnyersanyagot biztosító távolabbi térségekkel.

Görögország ércvagyonából egyedül a bauxit (2004: 2,4 M t) és a nikkelérc (2004: 22 ezer t) bányászata számottevő. A jó minőségű, 50–60%-os timföldtartalmú bauxit lelőhelyei Közép-Görögországban összpontosulnak. Részben hazai timföldgyárakban és alumíniumkohókban, a bányákhoz közel dolgozzák fel, jelentős hányadát viszont exportálják. A nikkelérc feldolgozása során leginkább vasnikkel-ötvözetet állítanak elő. Emellett többféle egyéb ércet (ólom, cink, mangán, króm, ezüst) bányásznak kis mennyiségben. Az ország számos térségében jelen lévő, a legkülönbözőbb színekben pompázó márvány bányászata és feldolgozása nemzetközi jelentőségű, akárcsak a Kikládok egyes szigetein bányászott perlit, melyet az építőipar és a kertészetek hasznosítanak. Híres még Náxosz sziget korundja, melyből ipari csiszolóanyag készül, valamint Halkidikí magnezitbányászata is.

A görög ipar gerincét a városokban összpontosuló élelmiszer- és könnyűipar jelenti. A tartósított vagy feldolgozott zöldség- és gyümölcsfélék, a különböző szeszes italok (pl. ouzo, metaxa, retsina), juh- és kecskesajtok (pl. feta), valamint a szövetek, a szőnyegek, a bőráruk, a ruhaipari cikkek és lábbelik, továbbá a cigaretta és újabban a papír jellegzetes termékek. E két ágazat értéktermeléséhez fokozatosan zárkózott fel a fémalapanyagok, félkész termékek előállítása és a vegyipar. A gyenge lábakon álló vaskohászat és a hajdan szebb napokat megélt hajóipar központjai a főváros környékére (Pireusz) és Szírosz szigetére koncentrálódnak. A külföldről érkező nyersanyagot dolgozzák fel Thesszaloniki, Pireusz és Pátra kőolaj-finomítói, de vegyipari központ még Elefszisz is. Kiemelhető még az ország cementipara (Elefszisz, Vólosz).

A görög export áruösszetételében immár a feldolgozott termékek és az iparcikkek állnak az élen (kőolaj-lepárlási termékek, ruházat, fémáruk), mivel a mezőgazdasági termék és élelmiszer cikkcsoport (elsősorban citrusfélék, olívaolaj, dohány és gyümölcslevek, -konzervek) részaránya folyamatosan csökken. Az importban legnagyobb súllyal a gépek (autók, feldolgozóipari gépek) szerepelnek.

Az ipar decentralizálásának jegyében nyújtott állami támogatások szerény eredményeként Thesszaloniki, illetve Vólosz, Kávala és Iraklion térségében már kirajzolódnak egy-egy kisebb iparvidék körvonalai. Gyorsabb iparosodás tapasztalható az Athén–Thesszaloniki, valamint az Athén–Pátra közlekedési tengely mentén is. A görög gazdaságra – már a két világháború közötti időszaktól fogva – jellemző a tercier szektor kiemelkedő súlya, amely nem az ország fejlettségéből, hanem az idegenforgalomból és a görög kereskedelmi flotta nemzetközi méretekben is kiemelkedő aktivitásából (bérfuvarozás) ered. Ennek köszönhető, hogy a szolgáltatások a nemzeti össztermék több mint kétharmadát adják, és így az ország fizetési mérlegét lényegesen javítják. Erre szükség is van, mivel a külkereskedelem erősen deficites, a kivitel értéke a behozatalénak alig több mint negyede.

A tercier szektor már említett két motorja közül az idegenforgalom a fontosabb. A mediterrán klíma, a tengerpart, a vadregényes szigetvilág, az ókori kultúra emlékei és a közepes árszínvonal évtizedek óta vonzó a külföldi, főleg európai vendégek számára (13–14 millió fő évente). A hosszú, ritkán lakott tengerpart nyáron sem zsúfolt. Az idegenforgalomból származó bevétel a GDP mintegy 18%-át teszi ki, és minden ötödik foglalkoztatott kötődik az ágazathoz. Az idény a legtöbb térségben csak hat hónapra terjed, ezért a kormányzat az utóbbi időben támogatja az egész éves, illetve a minőségi turizmushoz szükséges infrastruktúra megteremtését, fejlesztését.

A szigetekkel való kapcsolat már az ókortól megkövetelte a hajózást, a 15 ezer km hosszú, rendkívül tagolt partvonal pedig előnyös feltételeket nyújtott komoly kereskedelmi flotta létrehozásához és fenntartásához, amit később a bérfuvarozás révén tudtak kamatoztatni a tőkeerős, óriás hajózási vállalatok (31,5 M BRT, 3. a világon). A görög zászló alatt futó hajók feltűnnek a világ minden kikötőjében. A légi és szárazföldi közlekedés térnyerése ellenére a tengeri szállítás tartja vezető szerepét, sőt a ki-kiújuló balkáni konfliktusok miatt tovább fokozódott a jelentősége. Korszerű kikötői (Elefszisz, Thesszaloniki és Pireusz) mellett az Olaszországhoz közelebb eső, jón-tengerparti városok is jelentős (főleg komp-) forgalmat bonyolítanak le. A terepviszonyok miatt a vasúthálózat rendkívül ritka (18 km/1000 km²). A közúthálózat európai mércével mérve szintén gyatra, és nagyon hiányoznak az ország centrumától távolabb eső térségeket feltáró autópályák. Mind a nemzetközi, mind a regionális légi közlekedés fejlett; számos charter járat közlekedik a szigetekre. Görögország az elmúlt években jelentős támogatást kapott az EU fejlesztési alapjaiból infrastruktúrájának javítására, de ennek még szerények az eredményei.

9.5. 5. Túlsúlyos főváros, kiterjedt szigetvilág

Görögország gazdaságföldrajzi tagolódása a közepes méretű tájegységekhez igazodik; némi egyszerűsítéssel az alábbi régiókat különíthetjük el⁷:

Gazdasági jelentősége alapján az ország népességének majd’ felét tömörítő Közép-Görögország áll az első helyen a régiók között: a Jón-tengerbe ömlő Ahelóosz medencéjétől az Attika-félszigetig nyúlik, és magában foglalja az Égei-tenger nagy part menti szigetét, Éviát is. Nyugaton az Ahelóosz folyón Dél-Európa egyik legnagyobb vízlépcsőrendszere épült ki; a tározókban felduzzasztott vizet az erőművek és a mezőgazdaság hasznosítják (dohány, citrusfélék). Ércvagyona, valamint színesfémkohászata és az athéni agglomerációban tömörülő sokféle üzem (élelmiszer-, textil-, gép- és vegyipar) jelzi, hogy itt alakult ki az ország legfontosabb gyáripari körzete. A régió keleti szögletében fekvő főváros, Athén (725, ev. 3000) ókori műemlékeivel a turistaforgalom kiemelt célpontja. Nyáron az egészségre ártalmas fotokémiai szmog, valamint a hőség és a túlzsúfoltság se riasztja a külföldieket, hogy az Akropoliszt és a köréépült, a múlt háborúit túlélt látnivalókat (Forum, Colosseum stb.) felkeressék. A városban az ezredforduló után látványos változások mentek végbe (pl. közlekedési hálózat bővítése, szállodai kapacitás növelése), mivel az újkori olimpiának 1896 után 2004-ben ismét otthont adhatott. Az agglomeráció személy- és áruforgalma Pireusz (170), valamint Elefszisz kikötőin és a legforgalmasabb repülőtéren keresztül bonyolódik le. A régió híressége az ókori világ legismertebb jóshelye, Delphoi.

A Türr István és Gerster Béla tervei alapján épült (1893) csekély forgalmú, keskeny Korinthoszi-csatorna révén szigetté vált Peloponnészoszt hegységek borítják. Négy félszigetben végződő hegyláncai kis medencéket különítenek el, amelyek olajfaligeteiken túl nagyrészt az öntözéses déligyümölcs- és szőlőtermelés színterei. A félsziget északi pereme – az Athén és Pátra között futó közlekedési vonalnak köszönhetően – az ország fejlettebb területei közé tartozik. A Korinthoszi-öböl kijáratánál helyezkedik el Pátra (165), jelentős kereskedelmi és halászkikötő, élelmiszer- és textiliparral, kőolaj-finomítóval. A látnivalókban gazdag Peloponnészosz félsziget ókori emlékei közül Korinthosz és Epidaurosz építészeti remekei, a mükénéi és spártai kultúra romjai és az olimpiai játékok szülőhelye (Olimpia) emelkednek ki.

Közép-Görögországtól északra a Pindosz-hegység választja el egymástól Epiroszt és Thesszáliát. A nyugati part síkságán gabonát termesztenek, a városokban fa- és selyemipar honosodott meg. Keleten, Thesszália hegyekkel övezett medencéje az ország egyik fő gabona- és gyapottermő körzete, de elterjedtek itt a mediterrán fás kultúrák is. A hagyományos élelmiszer-, textil- és bőriparhoz fémfeldolgozó ipar is társult. Vezető városa Lárissza (130), melynek fejlődését a vasúton kívül az Athén–Thesszaloniki autópálya élénkíti. Környékének híres turisztikai látnivalói a Meteorák kolostorai.

Az ország északi részét Macedónia és Trákia foglalja el; az itt elhelyezkedő három kiterjedt síkság vezető szerepet játszik az ország dohány- és gyapottermelésében, de a citrus- és zöldségfélék is elterjedtek. Magas az öntözött területek aránya, különösen a Vardar (Áxiosz) és a Sztruma (Sztrímonasz) medencéjében. Thesszaloniki (350, ev. 750), „észak fővárosa” sokoldalú iparával, valamint jelentős kulturális, oktatási (egyetem) és közigazgatási szerepével emelkedik ki környezetéből. Forgalmas kikötője a Balkán-félsziget déli államait is kiszolgálja (pl. kőolajvezeték kiindulópontja). A Halkidikí-félsziget keleti nyúlványán jött létre Ajion Orosz zárt ortodox kolostor-köztársaság, ahová nők még turistaként se léphetnek be. Trákia idegenforgalmi központja a festői Kávala.

A csaknem 1300 tagot számláló, szétszórt szigetvilágból kiemelkedik Kréta, a déli „nagy sziget”, amelynek vastag mészkővel fedett hegyes-dombos térszínein a klasszikus mediterrán mezőgazdaság és a ráépülő élelmiszeripar talált otthonra. Központja, Iraklion (140), jelentős idegenforgalmi centrum, melynek forgalmas repülőtere is van. A török partok közelében szóródnak szét a Dodekániszosz-szigetek. Légi úton elérhető kedvelt turistacélpont közülük Rodosz (sziget és város), melyet a középkorban a johannita lovagrend vett birtokba; az ekkor épült pazar templomok és erődrendszerek a város legfőbb látnivalói. A török tengeri határhoz közel esik a Déli-Szporádok számtalan apró szigete, valamint északon néhány nagyobb magányos sziget (Lészvosz, Híosz, Límnosz); ezek a politikai feszültségek miatt se a turizmus, se a tengeri kőolajbányászat adta lehetőségeket nem tudják jól kihasználni. Az Északi-Szporádok és a Kikládok a szárazföldi Görögország közelében helyezkednek el. A térségben található a Szantorin-csoport, melynek feltűnően szabályos, kör alakban elhelyezkedő szigetei Kr. e. 1500 táján hatalmas robbanásos kitöréssel keletkezett kaldera peremének maradványai; ez és Délosz (Apollón-szentély) szigete fontos turisztikai célpont. Nehéziparáról nevezetes Szkírosz, valamint bányászatáról Naxosz szigete. Az ország nyugati partvonalát kísérik a sűrűn lakott, termékeny, a sok csapadék miatt erdős, dimbes-dombos Jón-szigetek, melyek közül Korfu (sziget és város) – főleg a híres angol etológus, Gerald Durell könyveinek köszönhetően – nagy népszerűségnek örvend a turisták körében. A görög szigetvilág nagyobb tagjait a légi forgalom bekapcsolja az ország vérkeringésébe, de a kisebbek nehezen megközelíthetőek, ezért idegenforgalmuk is csekélyebb, alacsony jövedelemből élő lakosságuk egyre fogyatkozik.

10. Ciprus