A régens lánya

HUSZONHATODIK FEJEZET

A Bastille

S most, az olvasó szíves engedelmével, behatolunk a Bastille-ba, e félelmetes épületbe, melynek puszta látványa megremegtette az arra járók szívét, s mely a környék lakóit örökös rettegésben tartotta, mert az éjszaka csendjét gyakran verte fel a kínvallatásnak alávetett szerencsétlen rabok jajkiáltása; a jajszó áthatolt a vastag falakon, át a téren, s a hálószobákba bekúszva baljós gondolatokat sugallt, úgyhogy Lesdiguières hercegnő egy szép napon meg­fenyegette a királyi várbörtön parancsnokát, hogy egyenesen a királynál tesz ellene panaszt, ha nem vet véget az üvöltözésnek, amely miatt éjjelente nem alhat. De a spanyol összeesküvés idején, Orléans-i Fülöp erélytelen uralma alatt nem hallatszott többé se jajszó, se ordítás a Bastille-ból, ahol egyébként is válogatott társaság gyűlt össze, sokkal jobban nevelt rabok, hogysem arra vetemedtek volna, hogy úri hölgyek álmát megzavarják.

A sarokbástya egyik első emeleti zárkájában egy ifjú raboskodott. A helyiség tágas volt, s leg­inkább óriási sírboltra hasonlított - gyér világítását két, ráccsal-rostéllyal bőkezűen ellátott ablak szolgáltatta. Bútorzata egy festett faágy, két durván ácsolt szék s egy feketére mázolt asztal. Falait furcsábbnál furcsább feliratok borították; ha a fogolyra túlságosan ránehezedett az ólomszárnyú unalom, azokat olvasgatta.

A rab mindössze egy napot s egy éjszakát töltött eddig a Bastille-ban, mégis nyughatatlanul sétált fel s alá tágas szobájában, meg-megállva, hallgatózva, sóhajtozva. Vasárnap volt, a halvány téli napsugár ezüstösen csillogott a felhőkön, s a fogoly lelkét méla bánat töltötte el, míg elnézte az utcán s a Saint-Antoine kapun ide-oda áramló, ünneplő ruhás párizsiakat. Nem volt nehéz észrevennie, hogy a járókelők mind riadt pillantásokkal méregetik a Bastille-t, nyilván azt gondolják, milyen jó, hogy ők nincsenek börtönben. Komor szemlélődéséből kulcs­csörgés s a rozsdás ajtópántok csikorgása riasztotta fel. Az a férfi lépett be a cellába, akihez tegnap este felvezették, s aki aláíratta vele a felvételi jegyzőkönyvet. Ez az alig har­minc­esztendős, kellemes arcú, megnyerő külsejű, választékos modorú férfiú de Launay úr volt, a Bastille parancsnoka, s annak a de Launay-nak apja, aki 89-ben a Bastille ostrománál esett el, de történetünk pillanatában még meg sem született. A fogoly felismerte a parancs­nokot, s egész természetesnek tartotta, hogy meglátogatja őt, nem is sejtve, milyen ritkán esik ez meg közönséges rabokkal.

- Chanlay úr - szólt a parancsnok udvarias főhajtással -, azért jöttem, hogy megtudakoljam: jól töltötte-e az éjszakát, elégedett-e az ellátással s alkalmazottaim modorával? - De Launay úr a porkolábokat és felügyelőket nevezte alkalmazottainak. Hiába, nagyon udvarias ember volt, mint már mondottuk.

- Igen, uram - felelte Gaston. - Sőt, megvallom, csodálkoztam, hogy fogoly létemre ilyen előzékenyen bánnak velem.

- Az ágy ócska és kemény - mondta de Launay. - De még így is a legkényelmesebbek egyike, a szabályzat szigorúan tilt mindenfajta fényűzést. Szobája egyébiránt a Bastille legszebb helyisége, uram; itt lakott valaha az angoulême-i herceg, Bassompierre márki, továbbá Biron és Luxembourg marsall urak. Ha őfelsége hercegi vendégeket küld, mindig ide szoktam őket szállásolni.

- Csinos lakosztály, hercegek számára - felelte mosolyogva Gaston -, ámbár a bútorzata kissé hiányos. Kaphatnék könyveket, papírt, pennát?

- A könyveket szigorú tilalom sújtja nálunk, uram. De ha ellenállhatatlan vágya támadna olvasni, ami érthető és megbocsátható egy unatkozó rab részéről, tiszteljen meg látogatásával, vágjon zsebre egy könyvet - feleségem is, én is mindig az asztalon felejtjük könyveinket -, s rejtse jól el avatatlan szemek elől. Következő látogatása alkalmával majd elviszi a következő kötetet - ó, megbocsátható vétség ez egy fogoly részéről, s ehhez a szabályzatnak semmi köze.

- És papírhoz, pennához, tintához hogy juthatnék? - kérdezte Gaston. - Főleg írni szeretnék.

- Itt senki nem írhat, uram, legfeljebb a király őfelségének, a régensnek, a miniszternek vagy nekem. Rajzolni ellenben szabad, s ha parancsolja, küldetek önnek ceruzát és rajzpapírt.

- Uram - hajolt meg Gaston -, árulja el, hogy viszonozhatnám páratlan előzékenységét?

- Úgy, hogy igent mond kérésemre, uram, mert látogatásomnak önző célja van: azért jöttem, hogy felkérjem, ebédeljen velem.

- Önnel, uram! szavamra, végtelenül lekötelez. Társaságban ebédelhetek, s mi több, az ön társaságában! El nem mondhatom, uram, mennyire meghat kedvessége! Örök életemre hálás lennék érte, ha nem lesne rám maholnap az örök halál.

- A halál!... ejnye, uram, de komor témákat penget. Ugyan ki gondol a halállal, míg él? Ne gondoljon ön se rá, és fogadja el a meghívást.

- Nem gondolok rá többé, uram, és elfogadom a meghívást.

- Ez már beszéd, uram! Nos, megyek, de magammal viszem az ígéretét - mondta a parancsnok, majd egy utolsó meghajlás után kivonult, s a fogoly ismét gondolataiba merült. A látogatás hatására gondolatai új irányt vettek.

De Launay úr udvariassága kezdetben elbűvölte, hanem amint a zárka homálya újra hatalmába kerítette a lelkét, árnyékként terülve el rajta, amelyet a látogató betoppanása csupán egy pillanatra oszlatott el, egyre kétségesebbnek tetszett de Launay úr őszintesége. Vajon nem az a szándék sugallta-e, hogy a rab bizalmát megnyerje, nyelvét megoldja, s ily módon önmaga és társai árulójává tegye? Gastonnak száz gyászos történet jutott eszébe a Bastille-ról, tőrbe csalt rabokról s a hírhedt pincebörtönről, amelyről annyi mindent fecsegtek - különösen mióta büntetlenül tehették -, s ahonnan senki élve nem tért vissza. Gaston magányosnak, elhagyatott­nak érezte magát; lelkiismerete azt súgta, hogy a bűnnek, amelyet el akart követni, méltó büntetése a halál - s lám, a parancsnok mégis elhalmozza szívességgel! Kitüntető, érthetetlen szívességekkel - mi más lehetne ez, mint csapda? Egyszóval a Bastille megkezdte munkáját, a börtön hatott a fogolyra, s az egyszeriben hideggé, gyanakvóvá, nyugtalanná vált.

Vidéki összeesküvőnek néznek - mondta magában -, azt remélik, hogy ha a kihallgatásokon óvatos leszek is, a magánérintkezésben annál óvatlanabb. Cinkosaimat nem ismerik, nem ismerhetik; azt remélik, sikerül kicsalni titkomat, ha módot adnak rá, hogy érintkezésbe lépjek velük, hogy írjak nekik, vagy elővigyázatlanságból kiszalasszam a nevüket a számon. E mögött nyilván Dubois vagy d’Argenson rejlik.

Gaston komor gondolatai nem álltak meg ezen a ponton; eszébe jutottak a barátai, akik most arra várnak, hogy tettével ő adjon jelt nekik cselekvésre. Ha a levelek elmaradnak, aggódni fognak érte vagy ami még rosszabb: téves értesülések alapján elszánják magukat a cselekvésre és belebuknak.

S még ez sem volt minden. Barátai után, jobban mondva előttük eszébe jutott szegény Hélène; ő is olyan magányos most, mint Gaston. Be sem mutathatta leendő protektorának, Olivarès hercegnek, aki e pillanatban talán már maga is menekülni kényszerült, ha ugyan nem tartóztatták le. Mivé lesz akkor Hélène, támasz nélkül, segítség nélkül, kitéve ama ismeretlen üldöztetésének, aki Bretagne legeldugottabb zugában is rátalált? Ez a gondolat olyan gyötrel­mes volt, hogy Gaston kétségbeesésében az ágyra vetette magát, hangosan átkozta börtönét, a kulcsra zárt ajtókat, rácsokat, rostélyokat, s ököllel döngette a falat.

Hirtelen lábdobogás zaja hallatszott kívülről. Gaston felugrott, s futva indult arra, amerről a zaj hallatszott: az ajtó felé. D’Argenson úr lépett be a zárkába, egy írnok kíséretében. E két személyiséget egész szakasz katona követte. Gaston megértette, hogy kihallgatás elébe néz.

D’Argenson úr tornyos fekete parókája, kerek fekete szeme, vastag fekete szemöldöke nem tett nagyobb hatást Gastonra. Amikor belépett az összeesküvők sorába, búcsút mondott a boldogságnak, amikor átlépte a Bastille küszöbét, elbúcsúzott életétől. Aki idáig jutott, azt nehéz megijeszteni. D’Argenson úr a kérdések özönét zúdította rá, Gaston azonban nem felelt; egyetlen válasza a méltatlankodás volt, adta az ártatlant s bizonyítékokat követelt, hogy így puhatolja ki, vannak-e ellene bizonyítékok. D’Argenson úr kijött a béketűrésből; Gaston a szeme közé nevetett, mint egy vásott nebuló. A rendőrfőnök erre a breton összeesküvésről kezdett beszélni - ez volt az első világosan megfogalmazott vádpont. Gaston meglepetést színlelt, mozdulatlan arccal végighallgatta, amint d’Argenson úr cinkosait elősorolta, majd, amikor ez az úr a felsorolás végére ért, roppant udvariasan megköszönte, hogy volt szíves olyan eseményekről tájékoztatni, amelyeknek idáig hírét sem hallotta. D’Argenson úr ismét elvesztette az önuralmát, rájött a köhögés mint mindig, ha dühbe gurult. Majd, akárcsak az első alkalommal faggatásból vádaskodásba csapott át.

- Ön meg akarta ölni a régenst! - förmedt rá hirtelen a lovagra.

- Honnan tudja? - kérdezte ridegen Gaston.

- Mindegy, fő, hogy tudom.

- Akkor hadd feleljem azt, amit Agamemnon Akhilleusznak: Minek kérded, ha tudtad már előbb?

- Uram, én nem tréfálok - horkant fel d’Argenson.

- Én sem - válaszolta Gaston. - Mindössze Racine-t idéztem.

- Vigyázzon, uram, csúnyán megjárhatja, ha továbbra is ezt a taktikát követi - mondta d’Argenson.

- Úgy gondolja, jobban járnék, ha bevallanám, amivel vádol?

- Kár olyan tényeket tagadni, amelyekről biztos tudomásom van.

- Nos, akkor hadd ismétlem meg prózai nyelven, amit az előbb egy szép versidézettel mond­tam: minek faggat, uram, egy olyan tervről, amelyet a jelek szerint jobban ismer, mint én?

- A terv részleteit akarom hallani.

- Forduljon saját rendőrségéhez, mely, úgy látszik, oly kiváló, hogy a szívünk mélyén rejlő szándékot is kifürkészi.

- Hm, hm. - D’Argenson hangja oly gúnyosan és ridegen csengett, hogy Gaston minden bátor­sága ellenére megborzongott. - Mit szólna, uram, ha megkérdezném, hogy van kedves barátja, La Jonquière kapitány?

- Azt, uram - felelte Gaston, akaratlanul elsápadva -, hogy remélem, ő nem esett hasonló tévedés áldozatául, mint én.

D’Argenson figyelmét nem kerülte el Gaston ijedelme.

- Lám, lám, ez a név mégiscsak mond önnek valamit - diadalmaskodott. - Közelről ismeri La Jonquière kapitányt?

- A kapitány jó ismerősöm, vidéki barátaim ajánlottak be hozzá; ő mutatta volna meg nekem Párizst.

- Úgy, úgy, Párizst és Párizs környékét, a Palais Royal-t, a rue du Bacot, no és La Muette-et. Nemde, elsősorban ezt kívánta önnek megmutatni?

„Mindent tudnak” - gondolta Gaston.

- Nos, uram folytatta d’Argenson, ugyanazon a gúnyos hangon -, nem jutott még eszébe egy alkalmas Racine idézet, válaszul kérdésemre?

- Talán eszembe jutna, ha tudnám, mire céloz. A Palais Royalt csakugyan meg akartam nézni, érdekes épület, s amúgy is sokat hallottam róla. A rue du Bacot alig ismerem, La Muette-et egyáltalán nem, ott nem jártam még.

- Nem állítottam, uram, hogy ott járt, csak azt mondtam, hogy La Jonquière kapitány oda vezette volna. Meri tagadni?

- Hitemre, uram, nincs mit tagadnom vagy bevallanom; amondó vagyok, forduljon La Jonquière kapitányhoz, ő majd megválaszolja a kérdést, ha ugyan kapható lesz rá.

- Kár a fáradságért, uram, már megkérdeztük, és ő mindent bevallott.

Gaston szíve elszorult. Nyilván árulás történt, de a becsület továbbra is azt parancsolta, hogy hallgasson, s ő hallgatott. D’Argenson várt egy-két pillanatig, majd látva, hogy Gaston nem szól, megkérdezte:

- Óhajtja, hogy szembesítsük La Jonquière kapitánnyal?

- A hatalmában vagyok, uram - felelte Gaston -, azt tesz velem, amit akar.

Magában elhatározta, hogy ha csakugyan szembesítik a kapitánnyal, legmélyebb megvetéssel sújtja majd a gazembert.

- Így is jó - bólintott d’Argenson. - Nekem úgy tetszik, mert, mint mondta, csakugyan én va­gyok itt az úr, hogy kínvallatásnak vessem alá, most rögtön. Rendes és szigorított vallatásnak. Tudja-e, mi az, uram? - kérdezte d’Argenson, minden szótagot külön megnyomva. - Tudja, mi az, hogy rendes és szigorított vallatás?

Gaston homlokát kiverte a hideg verejték. A haláltól nem félt, de a kínvallatás sokkal rémí­tőbb a halálnál; a hóhér kezei közül alig került úgy ki áldozat, hogy meg ne nyomorodott vol­na, vagy jobbik esetben, hogy az arcát el ne csúfították volna, s még ez a jobbik eset is szer­felett kegyetlen sorsnak tetszett egy huszonöt esztendős fiatalember szemében. D’Argenson úgy olvasott Gaston szívében, mint nyitott könyvben.

- Ide hozzám! - kiáltotta.

Két fegyveres lépett be.

- Ez az úr itt nem bánja, ha alávetjük a rendes és szigorított kínvallatásnak - mondta d’Argenson. - Vigyék a vallatószobába.

- Eljött a megpróbáltatás órája, a rettegve várt óra - mormolta Gaston. - Ó, istenem, uram! Te adj bátorságot elviselni.

Isten nyilván meghallgatta Gaston fohászát, mert a lovag, miután odabólintott kísérőinek, jeléül, hogy kész követni őket, szilárd léptekkel indult az ajtó felé, őrei nyomában. Leghátul jött d’Argenson. Mind lementek egy kőlépcsőn, elhaladtak a sarokbástya első zárkája előtt, majd átvágtak két belső udvaron.

Mialatt a második udvaron átvonultak, észrevette őket néhány rab a rácsok mögül, s látva, hogy egy daliatermetű, csinos arcú, jól öltözött fiatalembert kísérnek kifelé, odakiáltottak neki:

- Hé, uram, hát szabadon bocsátják?

Egy női hang hozzátette:

- Ha odakint megkérdeznék, uram, mondja meg, hogy mi nem mondtunk ám semmit!

Egy fiatal férfi nagyot sóhajtott:

- De boldog is ön, uram, viszontláthatja azt, akit szeret.

- Téved, uram - felelte a lovag -, vallatni visznek.

Szavait rémült csend fogadta, s a gyászos menet haladt tovább. Lebocsátották előttük a függő­hidat, a lovagot beültették egy rácsos ablakú kocsiba, melynek ajtaját kívülről kulcsra zárták, s fegyveres őrizet alatt átszállították az Arzenálba, melyet csupán egy keskeny köz választott el a Bastille-tól.

D’Argenson előrement; a vallatókamrában várta a foglyot.

Gaston egy alacsony boltozatú, csupasz falú, kőpadlós, nedves helyiségben találta magát. A falakon láncok, nyakszorítók, kötelek és más, különös alakú szerszámok függtek, a padlóba tűzrostokat mélyesztettek, a sarokban Szent András keresztek hevertek.

- Látja ezeket a gyűrűket - szólt d’Argenson úr, két vasgyűrűre mutatva, melyeket egymástól hatlábnyira ágyaztak be a padozatba, s amelyek között egy három láb magas fapadka állt -, ezekhez erősítik a delikvens fejét-lábát, ezt a bakot itt a dereka alá csúsztatják, úgyhogy a hasa két lábbal magasabbra kerül, mint a feje, s akkor kétpintes edényekből vizet töltögetnek a szájába. Rendes tortúra esetén nyolc korsó víz dukál, szigorított vallatásnál tíz. Ha a delikvens vonakodik nyelni, befogják az orrát, úgyhogy nem kap többé levegőt, kinyitja a száját és nyel. A vallatásnak ez a módja - folytatta d’Argenson, a jó csevegő modorában, aki kedvtelve ecseteli témáját - nem a legkellemesebb, de nem merném állítani, hogy ha választanom kéne, az ékeket választanám helyette. Mindkettőbe belehal az ember, de az utóbbi csúnyán meg is nyomorítja a delikvenst. Igaz, hogy-a víztortúra egész életére megbetegíti, ha mégis felmentik, de ez amúgy is fölöttébb ritka eset, mert aki bűnös, az már a rendes kínvallatás alatt vallani szokott, a szigorított tortúra pedig azt is beismerésre készteti, aki ártatlan.

Gaston mozdulatlanul, sápadtan hallgatta d’Argenson úr előadását.

- Melyiket választja, lovag? Az ékeket? - kérdezte d’Argenson. - Hé, ide az ékeket, hadd lássa ez az úr.

Egy hóhér odahozta a vérfoltos ékeket; felső végüket egészen ellapította már a számtalan kalapácsütés, melyet az évek során rájuk mértek.

- Nézze csak, így megy ez - magyarázta d’Argenson. - A delikvens térdét és bokáját két tölgyfadeszka közé szorítják, a deszkákat nagy erővel összepréselik, amennyire csak lehet, majd ezek közül az emberek közül, akiket itt lát, valamelyik egy éket illeszt a két térd közé - ezt az éket, ni - és kalapáccsal beveri; aztán jön a következő ék, ez már vastagabb. Hat éket szokás beverni rendes kínvallatásnál, s két, ezeknél is vastagabbat a szigorított vallatásnál. - Miközben ezt mondta, lábfejével két hatalmas ékre bökött. - Figyelmeztetem, lovag, ezek az ékek úgy törik pozdorjává a csontot, mintha üveg lenne, s a húst iszonyú fájdalmakat okozva zúzzák szét.

- Elég, uram! - szakította félbe Gaston. - Elég, hacsak nem az a szándék vezérli, hogy a kín­vallatást a kínok ecsetelésével súlyosbítsa. Mert ha tüzetes magyarázatának célja pusztán az, hogy - merő jóindulatból - megkönnyítse számomra a választást, arra kérném, válasszon helyet­tem, hiszen ön sokkal jobban ért hozzá. Válassza azt a tortúrát, amelybe gyorsabban belehalok, s én szerfelett hálás leszek önnek érte.

D’Argenson önkéntelen elismeréssel tekintett a lovagra; önuralma kivívta bámulatát.

- Beszéljen, az ördögbe is! - fakadt ki -, és megszabadul a tortúrától.

- Nem beszélhetek, uram, mert nincs mit mondanom.

- Ne adja a spártait. Higgye meg: a tortúra alatt sokat jajgatnak az emberek, de két jajgatás közt mindig ki is vallanak egyet-mást.

- Rajta, próbáljuk ki - felelte Gaston.

Elszánt, nyugodt arckifejezésén d’Argenson lemérhette a fogoly bátorságát, a küzdelem ellenére, amelyet esendő testével vívott, s amelyről sápadtsága s tagjainak alig észrevehető, ideges remegése árulkodott. D’Argensonnak nagy gyakorlata volt ilyen ügyekben, a szeme ritkán csalta meg: látta, hogy egy szót nem fog Gastonból kicsikarni. Mégis tett egy utolsó kísérletet.

- Gondolja meg, uram, míg nem késő - mondta. - Ne kényszerítsen, hogy kezet emeljünk önre.

- Uram - válaszolta Gaston -, esküszöm az élő Istenre, s ő legyen tanúm rá, hogy ha a kínpadra vonat, nemcsak beszélni nem fogok, de visszafojtom a lélegzetemet, míg meg nem fúlok, ha ez egyáltalán keresztülvihető. Ebből megítélheti, mire megy a fenyegetődzéssel; hiszen a kínzással sem bírhat szóra.

D’Argenson intett a pribékeknek, s azok odaléptek Gastonhoz. Közeledtükre nemhogy elgyen­gült volna, de megkettőződni látszott lelkiereje: nyugodt mosollyal segített nekik a kabátját levetni, és maga gombolta ki kézelőit.

- A vízzel kezdjük? - kérdezte a hóhér.

- Azzal - felelte d’Argenson.

A pribékek kötelet bújtattak át a két vaskarikán, helyére igazították a bakot, megtöltötték vízzel az edényeket. Gastonnak arcizma se rándult.

D’Argenson töprengett. Tíz percig gondolkodott - de ez a tíz perc Gaston szemében egy örökkévalóságnak tűnt -, majd bosszúsan felmordult:

- Eh, hagyják békén ezt az urat, és kísérjék vissza a Bastille-ba.