A régens lánya

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Mi történt ezalatt ott, ahová Gastont várták: a rue du Bacon?

- Hogyan? Nagyságod itt? - hökkent meg Dubois, amikor a rue du Bac-i ház fogadótermébe lépve megpillantotta a régenst. Ugyanazon a helyen állt, ahol előző nap.

- Igen, én itt. Mi van ezen csodálkozni való? - kérdezte a régens. - Hát nem úgy beszéltük meg a lovaggal, hogy ma délben itt találkozunk?

- Úgy hittem, nagyságos uram, hogy az aláírt elfogatóparancs véget vet eszmecseréiknek.

- Tévedtél, Dubois. Még egyszer, utoljára, beszélni akarok azzal a szerencsétlen fiatal­emberrel: rá akarom bírni, hogy elálljon tervétől.

- S ha enged a rábeszélésnek?

- Ha enged, volt ügy, nincs ügy. Nincs összeesküvés, mert nincs összeesküvő, a szándékot a törvény nem bünteti.

- Ha másról lenne szó, tiltakoznék, de mert a lovagról van szó, azt mondom: csak tessék!

- Azt hiszed, ragaszkodni fog szándékához?

- Ó, afelől nyugodt vagyok. De ugye, nagyságos uram, ha a fiatalember nemet mond, ha nagy­ságod meggyőződött róla, hogy konokul kitart eredeti szándéka mellett, azaz meg akarja nagyságodat ölni, akkor, ugye, átengedi nekem a fickót?

- Igen, de nem itt.

- Miért nem itt?

- Jobb lenne, úgy hiszem, ha a fogadóban tartóztatnák le.

- Az „Ámor hordójá”-ban? Botos és az emberei? Lehetetlen, nagyságos uram, még el sem ült a Bourguignon eltűnése keltette botrány, a negyed forrong. Mióta Botos is szűken méri a bort, alighanem megrendült meséjének hitele is, hogy ti. elődjét gutaütés érte. Okosabb, ha innen kijövet fogjuk le a lovagot, a ház félreeső helyen van és jó hírű, úgy hiszem, említettem is fen­ségednek, hogy egyik barátnőm lakott itt. Négy ember könnyen elbánik a lovaggal; embereim kint állnak lesben. De mivel fenséged ragaszkodik a találkozáshoz, máris utasítom őket, hogy kerüljenek hátra. Nem akkor fogják letartóztatni a lovagot, amikor belép, hanem amikor távozik, és kész. A hátsó kapunál egy kocsi várja, és viszi egyenest a Bastille-ba, de nem az, amelyiken érkezett, úgyhogy még az a kocsis sem fogja tudni, aki idehozta, hogy mi történt vele. Egyes-egyedül Launay urat avatjuk be a titokba, ő pedig nem fecseg, arról kezeskedem.

- Tégy, amit jónak látsz.

- Nagyságod tudja, hogy ez régi szokásom.

- Semmirekellő!

- Úgy látom, nagyságod mégis veszi némi hasznomat!

- Ó, tudom én, hogy mindig neked van igazad.

- És a többiekkel mi legyen?

- Miféle többiekkel?

- Otthon maradt bretonjainkkal: Pontcaleckel, du Couëdickel, Talhouet-vel és Montlouis-val?

- Ó, a szerencsétlenek! Hát tudod a nevüket?

- Mit képzel nagyságod, mivel töltöttem az időmet az „Ámor hordójá”-ban?

- Majd megtudják, hogy cinkosukat letartóztatták.

- Honnan tudnák?

- Ej, ha nem kapnak többé hírt párizsi megbízottuktól, előbb-utóbb csak ráébrednek, hogy történt vele valami.

- Ugyan már! Mire való La Jonquière kapitány? Ő majd megnyugtatja őket.

- Igaz, igaz, de - bizonyára ismerik a kapitány kézírását.

- Ejha, nem rossz válasz. Nagyságod fejlődik. De „fenséged hiába emészti magát”, ahogy Racine mondta. Breton urainkat ez idő szerint tán már le is tartóztatták.

- Ki adott rá parancsot?

- Én, ki más! Elvégre nagyságod minisztere lennék, vagy mi. A parancsot különben nagyságod is aláírta.

- Én? Ami sok, az sok! Megbolondultál?

- Az otthon maradtak ugyanolyan jogon bűnösek vagy nem bűnösek, mint a lovag; fenséged felhatalmazott, hogy Chanlay urat letartóztassam, tehát egyben felhatalmazott arra is, hogy cinkosait letartóztassam.

- Mikor indult a parancs vivője?

Dubois előhúzta a zsebóráját.

- Éppen három órája. Vagyis némi költői szabadsággal éltem, amikor az imént azt állítottam, hogy talán már le is tartóztatták őket: erre legkorábban holnap reggel kerül sor.

- Bretagne felzúdul, Dubois.

- Üsse kő! Intézkedtem.

- A breton bírák nem lesznek hajlandók ítélkezni fölöttük.

- Erre is volt gondom.

- Ha halálra ítélnék őket, nem akad majd hóhér az ítéletet végrehajtani, és nyakunkon egy újabb Chalais-ügy. Ne feledd, Dubois, az is Nantes-ban történt. Én mondom neked, a bretonok veszedelmes népség!

- Élve! De holtan? Nagyságos uram, elintézem én ezt is a biztosaimmal. Íme, a listájuk! S leküldök Párizsból három-négy hóhért, e nemes mesterség tudorait, Richelieu bíboros üdvös hagyományainak hű őrzőit.

- Ej, az ördögbe is! Vér az én uralkodásom alatt! - sopánkodott a régens. - Ez sehogy sincs ínyemre. Hagyján Horn gróf, az legalább tolvaj volt, vagy Duchauffour, aki utolsó gazember volt. Te Dubois, én érzékeny szívű ember vagyok.

- Nagyságod nem érzékeny szívű, hanem határozatlan és gyenge. Megmondtam én ezt már régen nagyságodnak, amikor még a növendékem volt, s megmondom ma is, amikor uram és parancsolóm. Nagyságod keresztelőjén megjelentek a tündérek, s elhalmozták keresztfiukat mindazzal, amit a természet csak adhat: erővel, szépséggel, bátorsággal, ésszel. De egy tündért nem hívtak el a keresztelőre, mert öreg volt, s talán már akkor sejtették, hogy fenséged iszonyodni fog az öregasszonyoktól: ez az egy tündér hívatlanul betoppant, megajándékozta nagyságodat - a könnyelműséggel, s ezzel lerontotta a többi adomány hatását.

- Ki e csinos mese szerzője? Perrault vagy Saint-Simon?

- Fenséged édesanyja, a palotahercegné őfensége.

A régens elnevette magát.

- Kik lesznek a kiküldött bírák? - kérdezte.

- Ó, legyen nyugodt fenséged: csupa elszánt, bölcs férfiú, akiket nem hat meg egy-két asszonyi könny, és nem Bretagneba valók. A törvényszékek porondján megöregedett, harcedzett, vén rókák; őket aztán nem ijeszti meg a breton férfiak vérben forgó, vad szeme, s nem tántorítja el a breton nők könnyben úszó, szép szeme.

A régens nem felelt, csak a fejét csóválta s a lábát himbálta.

- Hiszen meglehet - folytatta Dubois, e néma ellenállás láttán -, hogy bretonjaink lelkét nem is terheli olyan nagy bűn, mint hinnők. Elvégre mi is volt az összeesküvés célja? Összegezzük még egyszer, amit megtudtunk. Eh, csupa semmiség! Be akarták hívni a spanyolokat Francia­országba - hát olyan nagy dolog ez? „Királyomnak” akarták szólítani V. Fülöpöt, aki meg­tagadta hazáját, s e célból megszegték államunk összes törvényeit. A derék bretonok!

- Elég volt! - fortyant fel a régens. - Ismerem államunk törvényeit, legalább olyan jól, mint abbé úr.

- Ha ez igaz, nagyságos uram, nincs más hátra, mint hogy az általam kiszemelt bírák kine­vezését jóváhagyja.

- Hányan vannak?

- Tizenketten.

- A nevük?

- Mabroul, Bertin, Barillon, Parissot, Brunet d’Arcy, Pagon, Feydeau de Brou, Madorge, Héber de Buc, Saint-Aubin, de Beaussan és Aubry de Valton.

- Hűha! Igazad van, válogatott társaság. S kit szántál e szeretetre méltó gyülekezet elnökéül?

- Találja ki, nagyságos uram.

- Jól vigyázz! E pusztító névsor élére egy feddhetetlen nevet kell találnod.

- Megtaláltam. A legtiszteltebb nevek egyike.

- Ki az?

- Egy nagykövet.

- Csak nem Cellamare?

- Szavamra, úgy hiszem, ha fenséged kiengedné Blois-ból, készséggel teljesítené bármely kívánságát, beleértve azt is, hogy saját cinkosait halálra ítélje.

- Jó helyen van Blois-ban, maradjon csak ott. Halljuk, ki az elnökjelölted?

- Châteauneuf.

- A holland nagykövet! a nagy király embere! Tyűha! Dubois, nem szoktalak agyba-főbe dicsérni, de ez igazán mestermunka volt!

- Érti, ugye, nagyságod? Châteauneuf tudja, hogy ezek az emberek respublikát akartak, márpedig ő szultánok közt nevelkedett, s Hollandiát is meggyűlölte, egyes-egyedül azért, mert XIV. Lajos gyűlölte a köztársaságokat. Első szóra elvállalta a megbízatást. Agram lesz a fő­ügyész - ő erélyes ember, Cayet a titkár, úgy megy majd minden, mint a karikacsapás, nagyságos uram, de kell is, az idő sürget.

- Hanem mondd csak, Dubois, utána nyugtunk lesz legalább?

- Meghiszem azt! egyebet se teszünk majd, mint alszunk reggeltől estig és estétől reggelig, feltéve persze, hogy előbb szerencsésen befejeztük a spanyol hadjáratot és végrehajtottuk a pénzügyi reformot. Ami az utóbbit illeti, abban majd segít nagyságodnak kedves barátja, Law úr. Ez az ő dolga.

- Istenem, mennyi baj, kellemetlenség! Hová tettem az eszem, amikor mindenáron régens akartam lenni! De jót nevetnék ma a markomba, ha elnézhetném, hogy nyűglődik du Maine herceg úr a jezsuitáival és a spanyoljaival; milyen jókat derülnék Madame de Maintenonon, aki Villeroy-val és Villars-ral űzné kisded játékait; Humbert állítja, hogy naponta egyszer nagyot nevetni, az jót tesz az egészségnek.

- Madame de Maintenonról jut eszembe - szólt közbe Dubois. - Tudja-e fenséged, hogy a jóasszony súlyosan megbetegedett, s valószínűleg nem húzza tovább egy-két hétnél?

- Eh!

- Mióta Maine hercegné börtönben van, hercegi férje pedig száműzetésben, madame de Maintenon reggeltől estig azt hajtogatja sírdogálva, hogy XIV. Lajos meghalt, igazán meghalt. Úgy látszik, hozzá készül.

- Amit te egy cseppet sem bánnál, ugye, kőszívű?

- Megvallom, szívből utálom Maintenon asszonyt. Neki köszönhettem, hogy a megboldogult király olyan nagy szemeket meresztett rám, amikor nagyságod házassága alkalmából a vörös kalapot kértem tőle, pedig a kutyafáját! nem volt könnyű a dolgot nyélbe ütni, ezt nagyságod tudhatja legjobban. Ha nagyságod nem hozta volna helyre a Napkirály mulasztását, Maintenon asszony miatt búcsút mondhattam volna a pályafutásomnak. Hej, csak belekeverhettem volna Maine úr őhercegségét a breton összeesküvésbe... de becsületszavamra, nem volt rá mód! Az a szerencsétlen fráter majd megbolondul félelmében, fűnek-fának azt mondogatja: „Hallotta? összeesküvést szőttek a király kormányzata és a régens személye ellen! Szégyen-gyalázat! Ó, ha mindenki úgy gondolkodna, mint én...!”

- Akkor nem lennének összeesküvők - vágott közbe a régens. - Szent igaz.

- Megtagadta a feleségét - vigyorgott Dubois.

- És ő a férjét - a régens is elnevette magát.

- Nem tanácsolnám, hogy fenséged összezárassa őket, kikaparnák egymás szemét.

- Ezért telepítettem az egyiket Doulens-ba, a másikat Dijonba.

- Igen, így csak levélben marhatják egymást.

- Zsuppoljuk ki az egész társaságot, Dubois!

- Hogy átharapják egymás torkát? Ej, nagyságod valóságos hóhér, látnivaló: XIV. Lajos vérének vesztére esküdött.

E kihívó élc bizonyította a legszembeszökőbben, milyen nagy volt Dubois hatalma a régensen; ha bárki más kockáztatja meg, még sokkal jobban elborult volna a herceg homloka.

Dubois bemutatta a bíróság kiküldését elrendelő okiratot, Orléans-i Fülöp habozás nélkül aláírta, s Dubois magában ujjongva, de szenvtelen arccal kisietett, hogy a lovag lefogatását előkészítse.

Gaston a kis házból egyenesen az „Ámor hordójá”-hoz hajtatott, ahol, mint tudjuk, a meg­beszélés szerint egy hintónak kellett várnia, hogy a rue du Bacba vigye. A hintó ott is volt, sőt, a tegnapi küldönc is. Gaston nem akarta Hélène-t leszállítani a fiákerből, ezért megkérdezte vezetőjét, folytathatná-e útját a kocsin, amelyen érkezett. A titokzatos útitárs igenlőleg vála­szolt, átült a bakra, a bérkocsis mellé, és megadta neki a kérdéses címet.

Gastonnak nehéz volt a szíve, egész úton szorongás gyötörte. Hélène maga is bátorításra szorult volna, ehelyett egyebet sem hallott a lovagtól, mint sóhajokat, egyebet sem látott, mint bánatos arckifejezéseket, amelyeknek magyarázatával Gaston adósa maradt. Amint a fiáker befordult a rue du Bacra Hélène így fakadt ki, afeletti elkeseredésében, hogy aki egyedüli támasza lehetne, azt ilyen gyengének kell látnia:

- Egy dologban minden körülmények között bízvást számíthatok önre: hogy jól rám ijeszt.

- Mindjárt meglátja, Hélène, hogy igazán érdekei szerint cselekedtem - felelte Gaston.

A fiáker megállt, megérkeztek.

- Hélène - mondta Gaston, e házban található az a személy, aki apja helyett apja lesz. Engedje meg, hogy elsőnek szálljak ki, és bejelentsem kegyedet.

- Istenem! - Hélène akaratlanul megborzongott. - Hát magamra hagy?

- Ne féljen, Hélène, nincs miért. Rögtön jövök kegyedért. A lány a kezét nyújtotta. Gaston forró csókot nyomott a kis kézre. Egy pillanatra megingott, hirtelen úgy érezte, csakugyan rosszul teszi, hogy magára hagyja Hélène-t. De máris feltárult a kapu, a bakon ülő férfi meg­parancsolta a kocsisnak, hogy hajtson be az udvarra, s a kapu bezárult mögöttük. Gaston be­látta, hogy a magas kőfalak védte udvaron Hélène-t nem fenyegeti veszély, de meg egyébként is késő lett volna meghátrálni. Az az ember, aki érte jött az „Ámor hordójá”-ba, kinyitotta a kocsiajtót, Gaston megszorította még egyszer, utoljára barátnője kis kezét, majd kiszállt, és felsietett a lépcsőn, kalauza nyomában. Az ismét a körfolyosóra vezette, mint előző nap, a szalon ajtaja előtt megállt, közölte, hogy Gaston máris bekopoghat, és eltűnt.

Gaston úgy is tett. Tudta, hogy Hélène várja, nem akarta idejét vesztegetni.

- Tessék - hallatszott odabentről az ál-spanyol herceg hangja.

Gaston rögtön ráismert e mélyen emlékezetébe vésődött hangra. Engedelmeskedett a felszólí­tásnak, benyitott, s szemben találta magát az összeesküvés fejével. De ezúttal felszegett fejjel, nyugodt arccal járult az ál Olivarès herceg elé; tegnapi elfogódottsága nyomtalanul eltűnt.

- Pontosan érkezett, uram - mondta a herceg. - Délre adtunk találkát egymásnak, s éppen most üti az óra a tizenkettőt.

A kandallón álló ingaóra csakugyan akkor ütötte el a delet.

A régens úgy helyezkedett el ismét, ahogy előző nap, hátát a kandallónak vetve.

- Az idő sürget - felelte Gaston. - Feladatom nyomaszt, félek, még meg találom bánni. Cso­dálkozik, netán aggódik is, uram? Nos, ne nyugtalankodjék. Ha megbánnám, az egyedül az én bajom lenne.

- Valóban úgy látom, uram - kiáltotta a régens, alig leplezett örömmel -, mintha megingott volna elhatározásában.

- Téved, nagyságos uram. Mióta a sors engem jelölt ki a merénylet végrehajtására, töretlenül haladtam előre megkezdett utamon, s addig meg sem állok, míg megbízásomnak eleget nem tettem.

- Úgy rémlett, uram, szavaiból habozás csendül ki; márpedig bizonyos emberek száján, bizo­nyos körülmények között a szó sokat nyom a latban.

- Uram, Bretagne-ban szokás azt mondani, amit az ember érez, de szokás azt is cselekedni, amit az ember mond.

- Egyszóval, el van tökélve?

- Jobban, mint valaha, excellenciás uram.

- Pedig most még nem késő, a baj még nem esett meg...

- Ha excellenciád ezt bajnak nevezi - mondta Gaston bánatos mosollyal -, minek nevezzem én?

- No persze, így értettem én is - kapott a szón a régens -, önnek baj, hiszen máris megbánást érez miatta.

- Nem szép nagyságodtól, hogy fejemre olvassa bizalmas vallomásomat. Másnak, excellen­ciád­nál kisebb érdemű embernek soha el se mondtam volna...

- Uram, én is érdeme szerint becsülöm önt. Ezért intem óva: még nincs semmi veszve, most forduljon vissza; ezért kérdezem: jól meggondolta-e, mit tesz, nem bánta-e meg, hogy bele­keveredett... - a régens itt egy pillanatra elakadt, majd így folytatta - e vakmerő vállalkozásba. Tőlem ne tartson, számíthat védelmemre akkor is, ha cserbenhagy, bennünket. Egyetlen­egyszer találkoztam önnel, uram, de máris nagyra becsülöm, s úgy hiszem, méltán: a nemes szívű ember oly ritka kincs, hogy fájna önt elvesztenem.

- Jósága zavarba ejt, excellenciás uram - mondta Gaston, érezve, hogy a lelke mélyén csak­ugyan lappang némi kétely, akárhogy s mint igyekezett is bátorságát segítségül híva elhall­gattatni. - Nem tétovázom én, hercegem, aggályaim csupán azé a párbajozóé, aki igenis kiáll párbajra, sőt szilárdan eltökéli, hogy megöli ellenfelét, de ugyanakkor kárhoztatja balsorsát, mely ölni kényszeríti. - Gaston egy pillanatra elnémult. Úgy érezte, mintha beszélgetőtársának eleven tüzű tekintete egyenesen a lelke legmélyére hatolna, ahol az a kis gyengeség rejlett. Majd így folytatta: - Itt azonban nagy ügy forog kockán, mérhetetlenül nagyobb egyéni gyarló­ságainknál, úgyhogy én nem hajlamaim, de meggyőződésem s a barátság parancsát fogom követni. Úgy cselekszem majd, hogy nagyságod megbecsüléssel gondoljon vissza még múló gyengeségemre is, mely karomat egy pillanatra megbénítja.

- Rendben van - szólt a régens. - Mit szándékozik tehát tenni?

- Kivárom az alkalmat, míg szemtől szembe találkozhatom a régenssel, s akkor nem puskát fogok rá, mint Poltrot tette, nem is pisztolyt, mint Vitry, hanem azt mondom: „Ön balsorsra juttatta Franciaországot, én feláldozom önt Franciaország üdvéért!”, s azzal leszúrom.

- Mint Ravaillac - mondta a régens, derült, rezzenetlen arccal, úgy, hogy Gaston belebor­zongott. - Jól van!

Gaston némán lehorgasztotta a fejét.

- Helyeslem tervét, biztosnak látszik - folytatta a herceg. - De hadd kérdjem meg még egyszer, utoljára: mit tesz, ha elfogják, vallatják?

- Excellenciád tudja, mit tesz ilyenkor az ember: hallgat, s ha kell, meghal. Nagyságod említette az imént Ravaillacot: ha jól emlékszem, ezt tette ő is, bár nem volt nemesember.

A régensnek nem volt visszatetsző Gaston büszkesége. Őfenségének meglepően fiatal volt a szíve és ábrándos a lelke, meg aztán annyi talpnyaló, aljas, gerinctelen embert látott nap mint nap maga körül, hogy Gaston egyenes, bátor jelleme újdonságnak hatott, s a régens köztu­domásúlag élt-halt az újdonságért.

Mindenáron időt akart nyerni; úgy tett, mintha nem lenne képes magát döntésre elszánni.

- Egyszóval számíthatok a hallgatására? - kérdezte.

Gaston arcáról lerítt a meglepetés afelett, hogy társa ismét visszatér erre a kérdésre. A régens kiolvasta tekintetéből gondolatát, s elébe vágott a válasznak.

- Látom, mindenre el van szánva.

- Mindenre - felelte a lovag. - Már csak excellenciád utasításait várom.

- Az én utasításaimat?

- Természetesen. Excellenciád még nem nyilatkozott, holott én testestől lelkestől rendelkezé­sére bocsátottam magam.

A herceg felállt.

- Nos, ha meg kell lennie - mondta. - Tárgyalásunk befejeztével ezen az ajtón távozzék. Vágjon át a házat övező kiskerten. A hátsó kapunál egy hintó várja, benne a titkárom, aki átad majd önnek egy belépőt a régens audienciájára, ahová egyébként szóbelileg is beajánlom.

- E tekintetben minden rendben van tehát, nagyságos uram - mondta Gaston.

- Van még megbeszélnivalónk?

- Igen. Mielőtt végleg búcsút mondanék excellenciádnak - hiszen, meglehet, soha nem talál­kozunk többé az életben -, egy kegyet kérnék.

- Mit, uram? - kérdezte a herceg. - Beszéljen nyugodtan.

- Ne csodálkozzék nagyságod, ha habozni lát. Nem közönséges kegyet kérek, s nem is a magam részére. Mi egyébre lehetne Gaston de Chanlay-nek szüksége, mint egy tőrre? s az itt van, az oldalamon. De ha testemet kész vagyok is feláldozni az ügyért, lelkemet nem, s az én lelkem, nagyságos uram, Isten után egy ifjú leányé, akit imádok. Szomorú szerelem, nemde, mely a sír szelén hajt ki? De mit tegyünk. Hanem e tiszta, gyengéd gyermeket sorsára hagyni - ó, ez őrült istenkísértés lenne! Mert tapasztalom, hogy Isten olykor kemény próbára ítéli s kegyetlenül meggyötri tulajdon angyalait is. Imádandó kedvesemet eddig egymagam óvtam, támogattam a világ aljas cselvetései ellenében. De mivé lesz ő, ha én meghalok vagy eltűnök? Mi egyszerű nemesemberek vagyunk, excellenciás uram, a mi fejünk könnyen lehull; de nagyságod hatalmas ellenfél, s egy hatalmas király oltalmát élvezi, győzni fog a balszerencse felett. Én tehát nagyságod kezére bízom lelkem legdrágább kincsét. Vegye őt oltalmába nagyságod, így róva le adósságát irántam, aki szövetségese, cinkosa vagyok.

- Úgy lesz, uram, ígérem - felelte a régens, lelke mélyéig meghatva.

- Ez még nem minden, nagyságos uram. Engem baj érhet, s ha már magam nem állhatok mellette, szeretném legalább a nevemet ráhagyni, támaszul. Ha meghalok, ő úgy marad itt, mint az ujjam, mert árva. Mielőtt Nantes-ból elutaztam, végrendelkeztem, s ráhagytam egész vagyonomat. Excellenciás uram, hozzásegítene-e, hogy ha meg kell halnom, ő az özvegyem lehessen?

- Ki gátolná meg benne?

- Senki. De bármely pillanatban letartóztathatnak, holnap... vagy akár ma, amint e házat elhagyom.

A régens összerezzent e prófétai gondolatra.

- Ha letartóztatnának, ha a Bastille-ba kerülnék, megengedtetik-e vajon nekem, hogy halálom előtt feleségül vehessem?

- Igen, bizonyára.

- S hajlandó excellenciád egész befolyását latba vetni, hogy e kegyet kivívja számomra? Esküdjön meg rá, nagyságos uram, s én holtomig áldom érte nevét. Ó, még a kínpadon sem lesz egyéb gondolatom, csak ez: Isten áldja meg érte.

- Becsületemre ígérem, uram - szólt a régens, könnyekig elérzékenyülve. - Szent lesz előttem e fiatal lány. A vonzalmat, mely önkéntelenül támadt szívemben ön iránt, őrá ruházom majd.

- Még egy szót, uram.

- Szóljon bátran, uram, a legteljesebb együttérzéssel hallgatom.

- Ő mit sem tud terveimről, nem sejti, mi hozott Párizsba, nincs tudomása a bennünket fenyegető szerencsétlenségről; nem volt erőm neki mindezt megvallani. Tegye meg helyettem ön, uram. Készítse fel a legrosszabbra. Ami engem illet, én már csak az esküvőnkön láthatom őt viszont. Mert ha előbb látnám, tán megremegne e kéz, amikor a végzetes döfésre emelem, mely tőle elszakít - s a kezem nem remeghet meg!

- Nemesi becsületszavamra fogadom, uram - a régens meghatottsága nem ismert határt -, hogy szent lesz előttem e fiatal lány, s mindent megteszek érte, amit kívánt és kíván; ő örökli majd a vonzalmat, mely önkéntelenül támad szívemben ön iránt.

- Uram, új erőt öntött belém - szólt Gaston, és felállt.

- De hol van jelenleg a fiatal hölgy? - kérdezte a régens.

- Lent vár a kocsiban, mely bennünket idehozott. S most, engedelmével, távoznék, uram. Csak annyit áruljon még el, hol fog ő lakni?

- Itt, uram. E ház jelenleg lakatlan, s nagyon alkalmas hajlék egy fiatal lány számára. Ideköltöztetem.

- Nagyságos uram, hadd szorítom meg a kezét.

A régens kezet nyújtott Gastonnak. Már-már azon volt, hogy még egyszer megkísérli vissza­tartani a lovagot, amikor az ablak felől száraz köhécselés hallatszott, jeléül, hogy Dubois türelmetlenkedik. A régens tehát egy lépést tett az ajtó felé, így adva Gaston tudtára, hogy a kihallgatás véget ért.

- Uram, még egyszer és utoljára kérem: úgy vigyázzon rá, mint tulajdon gyermekére. Oly jó, oly szép és büszke! Páratlanul gazdag és nemes lélek, hozzá hasonlóval nem sokszor talál­kozhatott excellenciád életében... Isten önnel, uram, megyek, felkeresem a titkárát.

- S én mondjam meg e lánynak, hogy ön embert készül ölni? - A régens egy utolsó kísérletet tett Gaston megmentésére.

- Igen, nagyságos uram - felelte a lovag. - De tegye hozzá: Franciaország üdvéért.

- Erre, uram - mondta a herceg, a kertre nyíló ajtót kitárva -, erre, aztán végig a fasoron, ahogy elmagyaráztam.

- Kívánjon nekem szerencsét, excellenciás uram.

Nézd az őrültjét! Hát nem elvárná, hogy Isten áldását kérjem a nekem szánt tőrdöfésre! - morfondírozott a régens. - Ezt azért már mégsem!

Gaston elindult. A kerti út hóval kevert homokja meg-megcsikordult léptei alatt. A régens oda­állt a folyosó egyik ablakához, s utánanézett, majd, amikor eltűnt a szeme elől, fel­sóhajtott:

- Hiába, kinek-kinek megvan a sorsa... Szegény fiú!

A fogadóterembe visszatérve már ott találta Dubois-t. A miniszter közben egy másik ajtón besomfordált, s láthatóan őrá várt.

Dubois gúnyos, önelégült arckifejezése rögtön feltűnt a régensnek. Pár pillanatig némán farkasszemet nézett miniszterével, mintha ki akarná kémlelni, ami e második Mefisztofelész lelkében lejátszódik.

Dubois törte meg a csendet.

- Nos, uram, végre megszabadult a fickótól, legalábbis azt remélem.

- Igen, de nagyon nincs ínyemre a mód, ahogy megszabadultam tőle, Dubois - felelte a herceg. - Nem szeretek a cselszövényeidben szerepelni, tudod jól.

- Meglehet. De jól tenné nagyságod, ha engem bevonna saját cselszövényeibe.

- Hogy érted ezt?

- Ahogy mondom. Jobban sikerülnének, főleg a végkifejletük.

- Nem értem, mire célzol, magyarázd meg... de szaporán, lent vár rám valaki, akit fogadnom kell.

- Ejha! Hát csak fogadja az illetőt nagyságod, mi majd később folytatjuk. A komédiának úgyis vége, se jobb, se rosszabb nem lesz már tőle.

S Dubois csúfondáros tisztelettel meghajolt. A régens úgy ismerte Dubois-t, mint a tenyerét; tudta, akkor viselkedik így, ha a kettejük között folyó, örök játszmában hozzá került a tromf. Mi sem idegesítette jobban a régenst, mint ez a tettetett tisztelet. Visszahívta Dubois-t.

- Halljam, mi van már megint? Mit fedeztél fel? - kérdezte.

- Ördög és pokol! Azt, hogy fenséged ügyesen színlel.

- S ez meglep?

- Nem, de rosszul esik. Ha így folytatja fenséged, hamarosan tökélyre viszi a tettetést, rám nem is lesz többé szüksége, s visszaküld nevelőnek a fia mellé, akinek egyébiránt tagadha­tatlanul nagy szüksége lenne olyan tanítómesterre, amilyen én vagyok.

- Térj a tárgyra, de gyorsan.

- Nagyságod fején találta a szeget; valóban nem a fiáról van most szó, hanem a lányáról.

- Melyik lányomról?

- Igaz, annyi lányunk van, hogy csak győzze az ember! Mindenekelőtt itt van, ugyebár, a chelles-i apátnő, azután Berri hercegné, Valois kisasszony és a többi - bár ők olyan fiatalkák még, hogy szóra sem érdemesek, ergo nem is beszélek róluk. No, és végezetül itt van az a bájos breton virágszál, az a hamisítatlan erdei vadóc, akit elrejtettünk Dubois elől, nehogy bemocskolja mérgezett leheletével.

- Azt mered mondani, hogy rosszul tettem?

- Ments isten! Nagyságod remekelt. Minthogy arról az aljas Dubois-ról hallani sem akart, amiben maradéktalanul igazat adok fenségednek, és minthogy a cambrai-i püspök meghalt, helyette a derék, szent életű, szűzies, ártatlan lelkű Nocéhoz fordult, és kölcsönkérte a kis­házát.

- Lám, lám! - mondta a régens. - Hát ezt is tudod?

- De micsoda ház az! Szűzies, mint a gazdája. Bizony, nagyuram, körültekintőbben, eszeseb­ben nem is járhatott volna el. A gyermeket, ugyebár, óvni kell a romlott világtól, gondosan távol kell tartani tőle mindent, ami ártatlan kedélyét megfertőztetné. Hová költöztetjük tehát? Egy olyan házba, ahol egyebet se lát, mint Lédákat, Erigonékat, Danaékat, amint hattyúkkal, szőlőfürtökkel, aranyesővel s egyebekkel pajzánkodnak. Valóságos erkölcsi szentély, hol az erény papnői, nyilván az őszinteség nevében, a lehető legtermészetesebb, ámbár nem éppen a legildomosabb pózokban ábrázoltatnak.

- Ó, az a pokolravaló Nocé! Megesküdött, hogy csupa Mignard-kép lóg a falon.

- De hisz nagyságod ismeri a házat!

- Hát szoktam én az efféle ocsmányságokat nézegetni?

- No meg, ugye, rövidlátó is nagyságod.

- Dubois!

- Ami a bútorokat illeti: csupa rejtelmes pipereasztalka, titokzatos rendeltetésű heverő, bűvös ágy. Ami a könyveket... hja, azok Nocé barátunk könyvei, közismerten az ifjúság okulását és kiművelését célzó elmeművek, méltó párjai Bussy Rabutin úr breviáriumának, amely breviáriumot én voltam bátor nagyságod kezébe adni, amint tizenkettedik életévét betöltötte.

- Hej, te kígyó!

- Egyszóval: a legpuritánabb erkölcs és szemérem valóságos mentsvára ez a ház. Én úgy véltem, a lehető legalkalmasabb hely a fiú felvilágosítására, de hiába, nagyságod meg én nem egyformán látjuk a dolgokat, nagyságod viszont úgy vélte, hogy a lehető legalkalmasabb hely lánya erkölcseinek megóvására.

- Elég legyen, Dubois! - fortyant fel a régens. - Kezdesz terhemre lenni.

- Máris befejezem, nagyságos uram, incedo ad finem. Egyébiránt minden oka megvolt feltéte­lez­ni, hogy a nagyságos kisasszony jól fogja magát érezni e házban, lévén ő is, mint nagy­ságod minden sarja, roppant értelmes teremtés.

A régens megriadt: Dubois gonosz, csúfondáros mosolya, csűr-csavaros beszéde rosszat sejtetett.

- De lám, mit tesz az önfejűség, nagyságos uram - folytatta Dubois. - A kisasszony tetszését mégsem nyerte meg a hajlék, melyet fenséged gondos atyaként kiszemelt számára. Költözni készül.

- Mit beszélsz?

- Rosszul mondtam. Már el is költözött.

- A lányom elment? - hördült fel a régens.

- El bizony - vigyorgott Dubois.

- De hogyan?

- Hogyan, hogyan! Hát kisétált a kapun... Ó, a kisasszonyt nem olyan fából faragták, hogy az ablakon szökjön ki. Nagyságod vére; ha valaha kétségeim lettek volna eziránt, most végleg megbizonyosodtam volna róla.

- És Desroches asszony?

- Desroches asszony a Palais Royalban van. A gyászhírt jött jelenteni fenségednek.

- Hát nem bírta a szökést megakadályozni?

- Hja, a kisasszony parancsolt.

- Záratta volna be a kaput, sorakoztatta volna fel a személyzetet. A cselédek nem tudták, hogy Hélène a lányom, semmi okuk nem volt neki engedelmeskedni.

- Desroches asszony megijedt a kisasszony haragjától, a cselédek a kardtól.

- A kardtól? Mit fecsegsz itt összevissza? Részeg vagy, Dubois!

- No, persze! amilyen kicsapongó életet élek! Egyebet se iszom cikórialénél. Nem, nagyságos uram, ami megrészegít, az egyes-egyedül a csodálat fenséged páratlan előrelátása iránt, mihelyt maga veszi kézbe saját ügyei intézését.

- Te valami kardot emlegettél! Miféle kardot?

- A Hélène kisasszonyt szolgáló kardot, amelynek tulajdonosa egy dali fiatal ember...

- Dubois!

- Aki imádja a kisasszonyt...

- Dubois, megőrjítesz!

- És aki lovagiasan elkísérte Nantes-ból Rambouillet-ba...

- Livry úr?

- Nicsak, nagyságod tudja a nevét? De hisz akkor nem mondtam újat.

- Dubois, le vagyok sújtva.

- Van is rá oka nagyságodnak. Lám, hova vezet az, ha mindenáron maga akarja intézni saját ügyeit, holott Franciaország ügyeinek intézése köti le minden idejét-erejét.

- És hol van most a lányom?

- Hol? Hol? ha én azt tudnám!

- Dubois, te jelentetted a lányom szökését, a te dolgod az is, hogy tartózkodási helyét közöld. Dubois, drága Dubois-m, kerítsd elő a lányomat!

- Nohát, fenséged veszedelmesen hasonlít a Molière-féle apákra, én meg Scapinre... Jó Scapinem, drága Scapinem, aranyos Scapinem, kerítsd elő a lányomat. Sajnálom, nagyságos uram, de maga Geronte sem mondhatná úgyabbul. Ám legyen, megkeressük a kislányt, megtaláljuk, és bosszút állunk elrablóján.

- Találd meg, Dubois, jutalmul kérhetsz, amit akarsz.

- Ez már beszéd, uram.

A régens leroskadt egy karosszékbe, arcát kezébe temetve. Dubois nem háborgatta; magában nem győzött a régens atyai gyengédségén örvendezni, melynek révén, íme, megkettőzheti hatalmát felette. Mialatt szokott csúfondáros mosolyával a régenst figyelte, csendes kopog­tatás hallatszott az ajtó felől.

- Ki az? - kérdezte Dubois.

- Nagyságos uram - szólt be kívülről egy ajtónálló -, egy fiatal hölgy ül lent a fiákerben, amelyik a lovagot hozta; a hölgy kérdezteti, mikor jön már a lovag, sokáig kell-e még rá várnia.

Dubois nagyot ugrott, s az ajtó felé iramodott, de elkésett. Az ajtónálló szavai a régens eszébe idézték Gastonnak tett, ünnepélyes ígéretét. Ő maga is talpra szökkent.

- Hová, hová, uram? - kérdezte Dubois.

- A fiatal hölgy elé, fogadni akarom - felelte a régens.

- Ez az én dolgom, nem nagyságodé; hát máris feledi, uram, hogy az összeesküvést átengedte nekem?

- A lovagot átengedtem neked, ez igaz, de megígértem neki, hogy apja helyett apja leszek szerelmesének. Szavamat adtam rá, meg is tartom. Kötelességem a lányt gyámolítani, ha már úgy fordult, hogy én adom szerelmesét hóhérkézre.

- Majd elintézem én - ajánlkozott holtsápadtan Dubois, izgalmát ördögi mosolya mögé rejtve.

- Hallgass, és ne mozdulj - rivallt rá a régens. - Már megint valami aljasságon jár az eszed.

- Ördög, pokol! Hadd beszélek legalább a hölggyel, nagyságos uram.

- Én beszélek vele, tudd meg, ez nem a te dolgod, hanem az enyém, nemesi becsületszavam forog kockán... Hallgass, és maradj veszteg, ha mondom.

Dubois az öklét harapdálta dühében, de a régens hangja nem tűrt ellentmondást, kénytelen-kelletlen engedett hát; nekidűlt a kandallónak és várt. Hamarosan selyemszoknya-suhogás hallatszott a függöny mögül.

- Igen, asszonyom, erre parancsoljon - mondta az ajtónálló.

- Megjött - mondta a régens. - Vedd tudomásul, Dubois, hogy a lány ártatlan szerelmese bűné­ben, leszel szíves tehát a lehető legelőzékenyebben bánni vele. - Majd arra fordult, amerről a lányt várta, és kiszólt:

- Szabad.

A függöny félrelebbent e felszólításra, s a kint várakozó fiatal nő megindult a régens felé. A herceg hátratántorodott, mintha villám sújtotta volna.

- A lányom! - mormolta. Mialatt ő igyekezett döbbenetén úrrá lenni, Hélène körüljártatta pillantását a szobán, Gastont keresve, majd megállt és bókolt.

Dubois - képzelhetjük, milyen - fancsali képet vágott.

- Bocsánat, uram - mondta Hélène -, talán rossz helyen járok. Egy barátomat keresem, aki lent hagyott a kocsiban, azzal, hogy hamarosan értem jön. Soká elmaradt, így hát vettem magam­nak a bátorságot, és tudakozódtam utána. Idevezettek, de úgy látszik, az ajtónálló tévedett.

- Nem, kisasszony - felelte a herceg. - Chanlay lovag úr az imént távozott, s én már vártam kegyedet.

Mialatt a régens beszélt, Hélène mélyen elgondolkodott, úgyannyira, hogy szinte Gastonról is megfeledkezett. Erőlködve kutatott emlékezetében, mígnem hirtelen, mintegy önnön gondo­latára fejelve, felkiáltott:

- Istenem, de különös!

- Tessék? - ütötte fel a fejét a régens.

- Igen, igen, megvan!

- Nem értem, kisasszony - szólt a herceg. - Lenne szíves megmagyarázni?

- Ó, uram! - felelte Hélène, egész testében remegve -, bámulatos, mennyire hasonlít a hangja...

Hélène tétován elhallgatott.

- Egy ismerőse hangjára - sietett segítségére a régens.

- Valakinek a hangjára, akivel mindössze egyszer beszéltem, de a hangja csengését örökre szívembe véstem.

- Ugyan ki volt az? - kérdezte a régens. Dubois a vállát vonogatta a fél felismerési jelenetre.

- Az illető azt állította, hogy apám - felelte Hélène.

- Örülök ennek a szerencsés véletlennek, kisasszony - mondta a herceg. - Ha a hangom olyasvalaki hangjára hasonlít, aki az ön szívének kedves, tán nagyobb bizalommal fogadja majd tanácsaimat. Mint tudja, Chanlay lovag volt szíves engem kiszemelni oltalmazójául.

- Csakugyan azt mondta, hogy elvezet valakihez, aki megoltalmaz majd a rám leselkedő veszélytől.

- Miféle veszélytől? - kérdezte a régens.

Hélène körülnézett; tekintete Dubois-n állapodott meg, látható aggodalommal. Nyilvánvaló volt, hogy amilyen rokonszenvesnek találja a régenst, olyan bizalmatlansággal tekint Dubois személyére.

Dubois nem áltatta magát.

- Uram - súgta oda félhangosan a régensnek -, jelenlétem, úgy hiszem, nemkívánatos, tehát távozom. Nincs már rám szüksége, ugye?

- Nem, de hamarosan lesz. Maradj a közelemben.

- Állok fenséged szolgálatjára.

Halkabban beszéltek, hogysem Hélène meghallhatta volna, s ő egyébként is tapintatosan hátrább lépett, és most az ajtókat kémlelte sorban, hátha valamelyiken belép végre Gaston. Dubois-t kárörömmel töltötte el a gondolat, hogy ez a fruska, aki megtette vele azt a csúf­ságot, hogy magamagától megkerült, hiába várja a lovagját. Dubois távozására Hélène, sőt a régens is fellélegzett.

- Foglaljon helyet, kisasszony - mondta a herceg. - Hosszabb beszélgetésre kell elkészülnie, fontos közlendőim vannak az ön számára.

- Uram, mindenekelőtt engedjen meg egy kérdést: ugye, Chanlay lovag biztonságban van?

- Mindjárt visszatérünk rá, kisasszony, de kezdjük előbb önnel. A lovag azért hozta hozzám, hogy megvédjem. Ugyan árulja el, kérem, mi vagy ki ellen kell megvédenem?

- Néhány nap óta oly különösen alakult a sorsom, hogy már magam sem tudom, kinek hihetek, kitől kell félnem. Ha Gaston itt lenne...

- Értem. Ha itt lenne, és felhatalmazná rá, ön bátran megosztaná velem titkait. De tán az is megteszi, ha bebizonyítom, hogy mindent tudok önről, kisasszony.

- Ön, uram?

- Igen, én. Nemde, Hélène de Chaverny kisasszonynak hívják, s a Clisson és Nantes között fekvő Ágoston-rendi apácakolostorban nevelkedett? Egy szép napon az az utasítás érkezett ismeretlen gondviselőjétől, hogy hagyja el addigi otthonát, a kolostort. Ön erre útnak indult, egy apáca kíséretében, akinek búcsúzóul száz aranyat adott ajándékba. Rambouilletban már várta egy asszony - madame Desroches -, ő közölte önnel, hogy édesapja hamarosan meg fogja látogatni önt. S még aznap este fel is kereste önt valaki, aki szereti önt, s azt hitte, ön is szereti őt. Így volt?

- Igen, uram, így történt - rebegte Hélène döbbenten. Nem értette, hogyan jegyezhette meg ez az idegen ilyen pontosan, minden részletre kiterjedően az ő történetét.

- Másnap felkereste önt Chanlay lovag, aki Livry úr álnéven követte önt Nantes óta. Desroches asszony ellenezte a találkozást, de hiába.

- Szóról szóra így igaz, uram, látom, hogy Gaston mindent elmondott.

- Majd újabb utasítás érkezett Párizsból, hogy induljanak. A kisasszony megpróbált ellen­sze­gülni, de hasztalan. A faubourg Saint-Antoine egyik házába költöztették, ahol is elviselhetet­lenné vált a rabság...

- Nem a rabság, uram, a börtön - vágott közbe Hélène.

- Nem értem.

- Gaston nem mondta el, mitől tartott? Kezdetben elutasítottam aggályait, utóbb kénytelen voltam osztani.

- Nem lenne szíves elárulni, mitől félt a lovag?

- Ha ő nem mondta, én hogy mondhatnám?

- Van, amit az ember nem mondhat el igaz barátjának?

- Nem említette Gaston, hogy az a férfi, akit előbb atyámnak hittem...

- Hitte?

- Ó, igen, uram, esküszöm! Míg hangja a fülembe csengett, míg keze a kezemet fogta, szentül hittem, hogy ő apám. Túláradó leányi szeretetem csak akkor adott helyt a félelemnek, amikor szinte tényszerűen megbizonyosodtam az ellenkezőjéről.

- Nem értem, kisasszony. Kérem, magyarázza meg, mi oka lehetett félni attól az embertől, aki saját állítása szerint oly gyengéden bánt önnel?

- Hogyhogy nem érti, uram? Hiszen ön mondta az imént, hogy Rambouillet-ból, átlátszó ürüggyel, átköltöztettek Párizsba, a faubourg Saint-Antoine egyik házába, s ez a ház végre felnyitotta a szememet, eredményesebben, mint Gaston érvei és aggályai. Úgy éreztem: elvesztem. A gyengéd apa álarca mögött egy ármányos csábító rejtezik. Egyetlen barátom van, Gaston, írtam neki, s ő rögtön eljött értem.

- Egyszóval azért hagyta ott azt a házat - a régens alig bírt örömével -, mert egy csábító elől menekült, s nem, hogy szerelmesét kövesse?

- Természetesen, uram. Ha hihettem volna, hogy az a férfi, akivel egyetlenegyszer talál­koztam, s akkor is fölöttébb különös körülmények között, valóban apám, semmi és senki rá nem bírhatott volna, esküszöm, uram, hogy gyermeki kötelességem ellen vétsek.

- Ó, drága gyermekem! - kiáltotta a régens, olyan hangon, hogy Hélène beleremegett.

- Gaston ekkor említette, hogy van egy ismerőse, lekötelezettje, aki vigyáz majd rám, aki apám helyett apám lesz. Idehozott, s azt ígérte, mindjárt értem jön. Én vártam, vártam egy álló óra hosszat, de hiába. Végül már attól tartottam, baj érte Gastont, s megkérdeztem, hol találom.

A régens homloka elborult.

- Egyszóval Gaston bírta rá, hogy gyermeki kötelességét megszegje, az ő gyanakvása ragadt át önre? - kérdezte.

- Igen, a nagy titkolódzás láttán aggályai támadtak. Azt állította, hogy emögött ártó szándék lappang.

- De mivel győzte önt meg? Voltak bizonyítékai?

- Kellett-e jobb bizonyíték, mint az a rossz hírű ház! Kitelhet-e egy apától, hogy lányát ilyen házba költöztesse?

- Persze, persze - mormolta a régens -, azt csakugyan rosszul tette. De ismerje el, hogy ha a lovag nem erősködik, az ön ártatlan lelke nem fogott volna gyanút.

- Nem - felelte Hélène. - De szerencsémre Gaston vigyázott rám.

- Ön mindent elhisz, kisasszony, amit Gaston mond? - kérdezte a herceg.

- Az ember könnyen hisz annak, akit szeret - válaszolta Hélène.

- Hát szereti a lovagot, kisasszony?

- Két éve szeretem, uram.

- Hogy találkoztak a kolostorban?

- Gaston csónakon közelítette meg az épületet, éjjel.

- Sűrűn látták egymást?

- Hetente.

- Tehát szereti?

- Igen, uram, szeretem.

- Hogy ajándékozhatta el szívét, kisasszony, tudván, hogy nem rendelkezik szabadon saját személyével?

- Tizenhat éven át soha hírét sem hallottam a családomnak, honnan tudhattam volna, hogy hirtelen-váratlan életjelt ad magáról? Jobban mondva, hogy valaki, vesztemre törvén, aljas csellel kicsal békés menhelyemről?

- Csakugyan azt hiszi, hogy hazudott az az ember? Hogy nem édesapja?

- Jaj nekem, magam sem tudom, mit higgyek, mit ne, agyam szinte felmondja a szolgálatot; már-már lázálomnak tetszik, ami velem történt.

- Hélène, nem az agyát, a szívét kellett volna vallatóra fognia - mondta a régens. - Szíve nem szólalt meg ez ember közelében?

- Ó, dehogynem! - kiáltott fel Hélène. - Míg a közelemben volt, hittel hittem minden szavát, s mióta élek, soha hasonló édes felindulást nem éreztem.

- Igen - bólintott keserűen a régens. - De mihelyt ő eltávozott, e megrendülést hevesebb érzelmek szorították ki szívéből. Egyszerű a dolog: az a férfi csupán az édesapja, Gaston ellenben a kedvese.

- Uram - szólt Hélène döbbenten -, különös hangot enged meg magának.

- Bocsánat! - a régens csendesebbre fogta a hangját. - Látom már, hogy rokonszenvem csakugyan túl messzire ragadott. De van valami, ami valóban megdöbbent, kisasszony - tette hozzá, elszoruló szívvel. - Ha Chanlay lovag úgy szereti önt, mint látszik, miért nem használta ön fel a befolyását arra, hogy őt tervéről lebeszélje?

- Miféle tervéről? Nem értem önt, uram.

- Hogyan? Hát nem tudja, miért jött a lovag Párizsba?

- Nem tudom, uram. Aznap, amikor könnyes szemmel bejelentettem neki, hogy el kell hagynom Clissont, ő elmondta, hogy neki is meg kell válnia Nantes-tól, s amikor én elárultam neki, hogy Párizsba utazom, felkiáltott örömében, és azt felelte, hogy ő is éppen oda készül.

A régens lelkéről mázsás súly gördült le.

- Tehát nem volt a lovag cinkosa?

- Cinkosa! - Hélène elsápadt. - Ó, istenem, hogy értsem, ezt?

- Nem fontos - szabódott a régens.

- De igen, uram, ön azt mondta „cinkos”, s ez az egy szó sok mindent megmagyaráz. Jó ideje töprengek már azon, mi lehet az oka, hogy Gaston jelleme vagy egy éve hirtelen megváltozott, miért komorodik el, ahányszor jövőnket szóba hozom, miért mondja ilyenkor bánatos mosollyal: „Éljünk a jelennek, Hélène, nem tudhatjuk, mit hoz a holnap”, miért némul el oly gyakran, miért süpped komor gondolatokba, mint aki súlyos szerencsétlenségnek néz elébe. Ön az imént akaratlanul elárulta, uram, egyetlen elejtett szavával, mi fenyegeti őt! Gaston odahaza kizárólag a békétlenekkel érintkezett, a Montlouis, Pontcalec, Talhouet-szabású em­berekkel. Jaj nekem, jaj! Gaston azért jött Párizsba, hogy konspiráljon, Gaston össze­esküvő!

- S ön nem tudott erről? Nem hallott az összeesküvésről? - kérdezte izgatottan a régens.

- Fájdalom nem, uram! Én gyenge nő vagyok. Gaston nyilván nem ítélt méltónak arra, hogy megossza velem titkát.

- Annál jobb, annál jobb! - ujjongott a régens. - Drága gyermekem, hallgasson rám, igaz barát­jára, fogadja meg a tanácsomat, hisz korom után csakugyan az apja lehetnék: a lovag vesztébe rohan, hadd tegye! de ön álljon meg, ne kövesse őt tovább ez úton, hisz semmi nincs még veszve.

- Mit nem mond, uram! - kiáltotta Hélène felindultan. - Hogy én cserbenhagyjam őt, s éppen akkor, amikor, mint ön is mondta, veszély fenyegeti, nem tudom pontosan, mi, de nyilván nagy veszély! Ó, nem, uram, nem! Mindketten árvák vagyunk, neki nincs senkije rajtam kívül, s nekem nincs senkim rajta kívül. Gastonnak már nincs családja, nekem még nincs, vagy ha van is: tizenhat évig könnyen elnélkülözött, elnélkülözhet bízvást ezután is. Ha mi ketten együtt pusztulunk, senki nem ejt értünk könnyet. Becsaptam önt, uram! Bármit tett vagy tesz ezután Gaston, én a cinkosa vagyok.

- Ó, oda végső reményem! - mormolta a herceg, elcsukló hangon. - Igazán szereti a lovagot!

Hélène meglepetten pillantott a férfira. Idegen, s lám, mennyire a szívére veszi az ő bánatát. A régens közben összeszedte magát.

- De hisz egyszer már lemondott a lovagról, kisasszony, ha jól tudom. Vagy nem azzal búcsúzott tőle a minap, hogy mindennek vége kettejük között? hogy ön nem rendelkezik többé szabadon sem szívével, sem kezével?

- Így mondtam, uram, de csak azért, mert boldognak tudtam őt - tiltakozott Hélène, magán­kívül. - Mert nem sejtettem még, hogy szabadságát, s úgy lehet, életét is veszély fenyegeti! A szívem vérzett, de a lelkiismeretem tiszta volt. A fájdalmat, ha kell, elviselem - a lelkiismeret-furdalást nem. Mióta tudom, hogy baj fenyegeti, mióta sejtem, hogy boldogtalan, érzem: élete az életem, halála a halálom.

- Nyilván eltúlozza érzelmeit, kisasszony - erősködött tovább a régens. Tisztán akarta látni, hányadán áll Hélène-nel. - A távollét bizonyára elsorvasztja majd szerelmét.

- Semmi, soha, uram! - kiáltotta Hélène. - Szüleim sorsomra hagytak, magányomban e szerelem lett egyedüli reménységem, boldogságom, életem! Uram, az égre kérem, ha van némi hatalma Gaston felett - s úgy kell lennie, hiszen önnek megvallotta azt is, amit előlem titkolt -, bírja rá, hogy álljon el szándékától. Mondja el neki, amit én nem mondhattam: hogy határtalanul szeretem. Mondja el, hogy sorsa a sorsom. Ha száműzik, én önként száműzetésbe megyek, ha bebörtönzik, követem a börtönbe, ha meghal, utána halok. Mondja el mindezt, uram, és tegye hozzá... tegye hozzá, hogy fájdalmam, könnyeim önt is meggyőzték: igazat mondtam.

A régens felsóhajtott:

- Jaj, szerencsétlen gyermekem!

S csakugyan: nemhogy az ő apai szíve, de a kő is meglágyult volna Hélène láttán. A fiatal lány sápadt arca kegyetlen szenvedésről árulkodott; mialatt beszélt, szeméből folytonosan patakzott a könny, hangtalanul, némán, mintegy a szó természetes velejárójaként. Látnivaló volt, hogy szívből fakadt minden szava, hogy amit ígért, meg is tartja.

- Nos jó, kisasszony - mondta a herceg. - Ígérem, mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy megmentsem a lovagot.

Hélène a herceg lábaihoz akart borulni, úgy megtörte büszke lelkét a Gaston balsorsán érzett aggodalom. A régens felfogta, s magához ölelte. Hélène egész testében remegve simult hozzá. Volt valami e férfi lényében, ami reménnyel, jóérzéssel töltötte el a szívét. Úgy maradt a régens karjai közt, elomolva, kísérletet sem tett rá, hogy felegyenesedjék.

A régens pár percig oly önfeledten, meghatottan nézte Hélène-t, hogy arckifejezése bizonyára elárulta volna, ha a fiatal lány véletlenül felpillant.

- Kisasszony - mondta aztán -, kezdjük a legsürgősebbel. Mint mondtam, Gaston csakugyan veszélyben forog, de nem közvetlen veszélyben. Mindenekelőtt törődjünk hát az ön dolgával. Helyzete e pillanatban fölöttébb bizonytalan, és hamis színben tüntetheti önt fel a világ előtt. Rám bízták, s én, mint jó családapa, elsőrendű kötelességemnek tekintem, hogy gondos­kodjam önről. Megbízik bennem, kisasszony?

- Ó, igen, hiszen Gaston vezetett ide.

Gaston, örökké Gaston! - sóhajtott a régens magában. Majd hangosan hozzátette: - Itt fog lakni. E ház félreeső helyen van, itt szabadon élhet, jó könyvek társaságában és az enyémben; örömmel állok rendelkezésére, ha ugyan nem vagyok terhére.

Hélène tiltakozni készült. A régens elébe vágott:

- Legalább lesz kivel a lovagról elbeszélgetnie.

Hélène elpirult, s a régens így folytatta:

- Szabad bejárása lesz a szomszédos kolostor templomába, a nap bármely órájában, s ha netán újfent oly természetű aggodalmai támadnának, mint korábban, a kolostor menedékéül szolgál­hat. A főnökasszony régi ismerősöm.

- Uram - felelte Hélène -, szavai tökéletesen megnyugtatnak. Elfogadom a felkínált hajlékot, s mindenkor a legnagyobb örömmel látom önt, aki annyi jóindulatot tanúsít irántunk.

A régens meghajolt.

- Nos, kisasszony, tekintse e házat otthonának. Van itt valamerre egy hálószoba: ha jól tudom, a fogadóteremből nyílik. A földszinti lakosztály kellemes beosztású. Még ma átküldetek a kolostorból két apácát. Nemde, szívesebben látná őket, mint két szobalányt?

- Ó, igen, uram.

- Eszerint a régens habozni látszott, mondja-e vagy sem... eszerint végleg lemondott... édesapjáról?

- Hát nem érti, uram, hogy csak azért mondtam le, mert attól tartottam, nem apám?

- De elvégre erre nézve nem volt semmiféle bizonyítéka, legfeljebb az a ház... tudom, ez súlyosan esik a latba... de hátha ő nem is ismerte!

- Ó, uram, ez jóformán lehetetlen - rázta meg a fejét Hélène.

- De ha, tegyük fel, apja mégis kerestetné, ha búvóhelye nyomára jutna, ha magának követelné, vagy legalább látni kívánná?...

- Uram, ez esetben értesítenők Gastont, és azt tennők, amit ő tanácsol...

- Jól van - mondta a régens, bánatos mosollyal, majd kezet nyújtott Hélène-nek, és megindult az ajtó felé.

- Uram... - szólt utána Hélène, de oly halkan, hogy alig hallhatta.

- Óhajt még valamit? - fordult vissza a régens.

- Őt... láthatom majd? - lehelte Hélène inkább, semmint mondta.

- Természetesen - bólintott a régens -, de nem gondolja, hogy éppen az ön érdekében úgy lenne jó, ha minél ritkábban találkoznának?

Hélène lesütötte a szemét.

- Jelenleg egyébként is elutazott a lovag - mondta a herceg. - Pár nap múlva tér csak vissza.

- De ha visszajött, láthatom? - kérdezte Hélène.

- Esküszöm, igen - felelte a herceg.

Tíz perc múlva két fiatal apáca kopogtatott be Hélène-hez egy szolgáló apáca kíséretében; behurcolkodtak.

Mihelyt lányától elvált, a herceg Dubois-t kereste, de azt a választ kapta, hogy Dubois vissza­tért a Palais Royalba, minekutána több mint fél órát várt ő királyi fenségére. S csakugyan nagy munkában találta az abbét, titkárai körében, amikor betoppant hozzá. Az asztalon egy iratok­kal teletömött mappa hevert.

- Ezer bocsánat, fenség - mondta Dubois, amint a herceget megpillantotta. - Mivel fenséged késett, s gondoltam, a megbeszélés jócskán elhúzódhat, áthágtam parancsát; hazajöttem dol­gozni.

- Jól tetted, de beszélni akarok veled.

- Velem?

- Igen, veled.

- Négyszemközt?

- Igen bizony, négyszemközt.

- Hol parancsolja nagyságod: saját szobájában vár be, vagy vonuljunk át az én szobámba?

- Menjünk a te szobádba.

Az abbé tiszteletteljes kézmozdulattal az ajtóra mutatott, mintegy betessékelve a régenst. A herceg előre ment, Dubois követte, hóna alá csapva a mappát, amelyet nyilván e célból készített oda, minthogy előre látta a régens látogatását. A dolgozószobába érve, a herceg első dolga volt körülkémlelni.

- Biztonságban vagyunk? - kérdezte.

- Már hogy a csudába ne! A falak vastagsága két láb, az ajtók duplák.

A régens belevetette magát egy karosszékbe, s mély töprengésbe merült.

- Várom fenséged parancsát - szólt egy idő múltán Dubois.

- Abbé - kezdte a régens eltökélten, ellenvetést nem tűrő hangon -, a lovag a Bastille-ban van, ugye?

- Nagyságos uram, mintegy fél órája érkezhetett oda - válaszolta Dubois.

- Nos, akkor írjon máris de Launay úrnak. Helyezze haladéktalanul szabadlábra a lovagot. Így akarom, és punktum.

Dubois-t láthatóan nem érte váratlanul a parancs. Nem méltatlankodott, nem is felelt; a mappát szó nélkül az asztalra helyezte, előkeresett egy iratcsomót, és mintha mi sem történt volna, tanulmányozni kezdte az iratokat.

- Nem hallotta? - kérdezte a régens, rövid szünet után.

- Hallottam, nagyságos uram - felelte Dubois.

- Akkor tegye, amit parancsoltam.

- Írja meg fenséged maga a parancsot.

- Ugyan miért? - csattant fel a régens.

- Mert senki nem kényszerítheti e kezet rá, hogy nagyságod halálos ítéletét aláírja - mondta Dubois.

- Eh, üres beszéd - legyintett ingerülten a régens.

- Nem üres beszéd: tény, uram. Chanlay úr összeesküvő, igen, vagy sem?

- Igen, persze, de a lányom szereti őt.

- Jó ok arra, hogy szabadon bocsássuk!

- Az ön számára, abbé úr, talán nem kielégítő ok, de az én szememben igenis sérthetetlenné teszi a lovagot! Ki fog jönni a Bastille-ból, éspedig most rögtön.

- Hozza ki, nagyságos uram. Én egy szalmaszálat keresztbe nem teszek az útjában.

- Ismerte ön, uram, a titkot?

- Melyiket?

- Hogy Livry úr és a lovag egy és ugyanazon személy?

- Igenis tudtam róla. Hát aztán?

- Félre akart vezetni.

- Meg akartam óvni nagyságodat az érzelmesség posványától, amelybe máris nyakig merült. Franciaország régenshercegét eddig is túlontúl lekötötték szeszélyei, mulatságai - más se hiányzott már, mint egy újabb szenvedély. És miféle szenvedély! A lehető legborzalmasabb: az apai szeretet. A szerelmi szenvedély kielégül, tehát múlandó; az apai szeretet kielégít­hetetlen és főként: elviselhetetlen. E szenvedély arra ösztönzi fenségedet, hogy baklövést baklövésre halmozzon; s ebben csakis én gátolhatom meg, azon egyszerű oknál fogva, mert - szerencsémre - nem vagyok apa. Nem győzöm dicsérni érte az eszemet, látva, mennyi bajjal és bosszúsággal jár ez az állapot.

- Mit nekem egy fej, ide vagy oda! - kiáltott a régens. - Ha Chanlay megtudja, hogy én kegyelmeztem meg neki, egyébként sem öl meg.

- Nem. De a lovag nem hal bele, ha egy-két napig a Bastille-ban csücsül. Egyelőre ott kell maradnia!

- Én pedig azt mondom, hogy még ma kijön.

- Saját érdekében ott kell maradnia - folytatta Dubois zavartalanul, mintha a régens egy szót se szólt volna -, mert ha még ma szabadon bocsátanók, ahogy fenséged kívánja, cinkosai, akik jelenleg a nantes-i börtön foglyai, s akiket fenséged nyilván nem óhajt szabadon bocsátani, kémnek vagy árulónak vélnék, hiszen csakugyan az lenne a látszat, mintha árulása fejében nyert volna bűnbocsánatot.

A régens gondolkodóba esett.

- Egyébiránt ilyenek önök mind, ahányan vannak, királyok és régenshercegek - elmélkedett Dubois. - Egy ostoba érv, egy lovagias érv meggyőzi és elhallgattatja nagyságodat, de az igazi, a legfőbb érv: a helyesen felfogott államérdek lepereg róla. Mit bánom én, és mit bánja Fran­cia­ország, kérdem én nagyságodtól, ha Hélène de Chaverny kisasszony, a régens őexcellen­ciájának törvénytelen lánygyermeke kisírja a két szemét, mivelhogy szeretője, Gaston de Chanlay lovag úr után bánkódik? Tízezer anya, tízezer feleség, tízezer lány siratja majd egy év múlva fenséged szolgálatában elesett fiát, férjét, apját, akit a ránk acsarkodó spanyol ölt meg, mert fenséged jóságát tehetetlenségnek vélte, mert elnézése láttán vérszemet kapott. Az össze­esküvést lelepleztük; szolgáltassunk igazságot. Chanlay úr, a pártütők vezetője vagy ágense, Párizsba jött, hogy fenségedet megölje - ne tagadja, uram, hogy azért jött, ő maga vallotta meg nagyságodnak terveit, s remélem, minden részletre kiterjedően. Ez a Chanlay úr történetesen fenséged lányának a kedvese. Hát aztán! Ez fenségedet súlyosan érinti. De nem az első és nem is az utolsó csapás, mely életében érte. Igenis, tudtam mindenről. Tudtam, hogy a kisasszony szereti a lovagot, tudtam, hogy a kisasszony gavallérjának nem Livry az igazi neve, hanem Chanlay. S ezt igenis eltitkoltam nagyságod elől, de csakis azért, hogy példásan megbüntet­hessem Chanlay-t és cinkosait. Hadd tudja meg végre a világ, hogy a régens feje nem céltábla, amelyre virtuskodásból vagy unalmában bárki lövöldözhet, s ha elvéti, büntetlenül odébb­állhat.

- Dubois! Dubois! nem ölöm meg a lányom, hogy saját életemet megmentsem, nem én, soha! Márpedig a lovagot kivégeztetni annyi, mint őt megölni. Se börtön, se tömlöc, se kínvallatás! Ha már úgy fordult, hogy nem büntethetjük meg érdeme szerint a lovagot, legyen teljes a bűnbocsánat. Fél szívvel megbocsátani éppoly hiba, mint fél kézzel büntetni.

- No persze, bocsássunk meg, bocsássunk meg! Elhangzott az Ige! Hát nem unja fenséged örökké ezt az egy nótát fújni, más-más hangnemben?

- Mennydörgettét! Ezúttal legalább a hangnem újszerű, mert nem nagylelkűségből mondom. Tanúm az ég, hogy nagy kedvem lenne jól elrántani e fiatalember nótáját, akit a lányom nálam, az apjánál, jobban szeret, aki ellopta tőlem utolsó és egyetlen lányom szívét. S lám, mégis féket vetek indulatomra, s azt mondom: eddig, és ne tovább. Chanlay lovag szabad lesz.

- Rendben van, nagyuram. Chanlay szabad lesz, ki mondta, hogy ne legyen az? Csak ne most, hanem később... egypár nap múlva. Mit árthat neki az a néhány nap, kérdem én? Az ördögbe, csak nem hal bele egyheti fogságba! Nagyságod visszakapja a kedves vejét, legyen egész nyugodt. De bízza rám a dolgot, s jól ügyeljen, nehogy a mi kis kormányunk köznevetség tárgyává váljék. Gondolja csak meg, uram: odalent most folyik a többi összeesküvő ügyének kivizsgálása. És erélyesen ám! velük nem sokat teketóriáznak! Pedig ezeknek az embereknek is van szeretőjük, feleségük, gyermekük... Törődik ezzel nagyságod? hogyisne!... nem bolond. De képzelje csak el, milyen nevetségessé válunk, ha kiderül: nagyságod lánya azt a fickót szereti, akinek a dolga lett volna nagyságodat leszúrni! A fattyak egy álló hónapig ezen derül­nének. Madame de Maintenon feltámadna halottaiból, nagyságod egy évvel meghosszabbítaná az életét. Ej, az ördögbe is! legyen nagyságod türelemmel, s hadd egye a lovag pár napig de Launay úr sült csirkéit, hadd igya de Launay úr borát. Ördög, pokol! Elvégre Richelieu úr is a Bastille-ban senyved, pedig, ugye, őt is nagyságod egyik lánya szereti? Őt bezzeg nem átallta fenséged a Bastille-ba rekkenteni! És miért? Mert Richelieu úr elég vakmerő volt nagyságod­dal madame de Parabère, madame de Sabran s talán mások kegyeiért versengeni.

- No de mi a szándékod a lovaggal, azután, hogy annak rendje-módja szerint beiktatják a Bastille fogolylajstromába? - vágott közbe a régens.

- Mi, mi! az a kis próbaidő egyenesen jót tesz majd neki, méltóbbá válik rá, hogy nagyságod veje legyen! Erről jut eszembe: fenséged csakugyan e megtisztelő sorsra szánja?

- Istenem! mit tudom én e percben, Dubois, mit akarok? Annyit tudok csak, hogy nem szeretném szegény Hélène-emet boldogtalanná tenni. Egyébiránt az a véleményem, hogy ha Chanlay lovaghoz megy, rangon aluli házasságot köt, ámbár a lovag jó családból származik.

- Hát nagyságod ismeri a Chanlay családot? Mennydörgette! még csak ez hiányzott!

- Hallottam e nevet emlegetni, de régebben, s nem tudom hol, mikor. No, majd meglátjuk. Érveid meggyőztek, s mondhatsz, amit akarsz: nem óhajtom, hogy a lovagot bárki gyávának hihesse. De jól ügyelj: azt sem tűröm, hogy bántódása essék.

- No, akkor a legjobb helyen lesz de Launay úr szárnyai alatt. Fenséged nem ismeri a Bastille-t. Próbálja csak ki egyszer, fogadom, nem kér többé másfajta nyaralásból. Néhai királyunk alatt börtön volt, istenemre, nem tagadom, de Orléans-i Fülöp régens jótékony uralma alatt valóságos kéjlakká fejlődött. Mellesleg itt találni manapság a legjobb társaságot. S nem múlik el nap lakoma, bál, hangverseny nélkül. Természetesen pezsgőt isznak, természetesen Maine herceg és a spanyol király egészségére. A számlát nagyságod fizeti. Miért is természetesen a halálát kívánják, s nemzetsége vesztére esküsznek. Hitemre! Chanlay úr ismerős környezetbe kerül, úgy érzi majd magát a Bastille-ban, mint hal a vízben. Ugyan szánja már meg nagy­ságod ezt a szegény, szerencsétlen, szánni való fiatalembert!

- Úgy van! ez jó lesz - mondta a herceg megkönnyebbülten, hogy sikerült közvetítő megoldást találnia. - A többit majd meglátjuk azután, hogy ismeretessé válik a bretagne-i vizsgálat eredménye...

Dubois felnevetett.

- A bretagne-i vizsgálat eredménye! Hitemre, szeretném tudni, mit tárhat fel a vizsgálat, amit nagyságod ne hallott volna máris a lovag saját szájából. Nagyságod kevesli, amit tud? Ördög, pokol! Ha én lennék fenséged helyében, nekem ez is sok lenne!

- De nem vagy a helyemben, abbé!

- Sajnos nem, uram, mert ha én lennék Orléans-i Fülöp régensherceg, rég bíborossá ütöttem volna magamat... De csitt, mindent a maga helyén és idején, s én remélem, eljön ennek is az ideje. Egyébként úgy hiszem, megtaláltam e nagyságodat nyomasztó ügy megoldását.

- Nem bízom a módszereidben, abbé, figyelmeztetlek.

- Várja ki a sorát, uram. Ugye, csak azért ragaszkodik a lovaghoz, mert a kisasszony ragasz­kodik hozzá?

- S ha úgy volna?

- Nos, mi lenne, ha a lovag rút hálátlansággal fizetne kedvese hűségéért? A fiatal hölgy büszke, önként lemondana bretonjáról. Ez ügyes sakkhúzás lenne, úgy hiszem.

- Hogy a lovag eltántorodjék Hélène-től?... Ettől az angyaltól?... Az lehetetlen.

- Megesett ez már más angyalokkal is, nagyságos uram. A Bastille-ban gyorsan szövődnek-oldódnak a szálak, gyorsan elzüllik az ember, kivált abban a társaságban, amelyet a lovag ott talál.

- Jó, majd meglátjuk. De egy lépést se tégy a jóváhagyásom nélkül.

- Ne aggódjék, nagyságos uram. Ha az én kis politikám bántatlanul mehet a maga útján, ígérem, felőlem bántatlanul bimbózhat fenséged kis családja is.

- Gonoszcsont! - nevette el magát a régens. - Szavamra, te magából az ördögből is csúfot űznél.

- No végre, igazságot szolgáltat nekem fenséged! Nosza, ragadja meg az alkalmat, s nézze át velem együtt a Nantes-ból érkezett iratokat. Az megerősíti majd fenségedet nemes elhatáro­zásában.

- Nem bánom, de előbb küldd be Desroches asszonyt.

- Á, igaz!

Dubois csöngetett, és továbbadta a régens parancsát.

Tíz perc múlva megjelent Desroches asszony, alázatosan és remegve, de a várt vihar helyett mosoly fogadta és száz arany ütötte a markát.

Egy szót sem értek az egészből - morfondírozott elmenőben.

- Úgy látszik, a fiatal hölgy mégsem a régens lánya.