A régens lánya

HARMINCADIK FEJEZET

Az ítélet

Fél hétre járt az idő, a zárkában vaksötét volt. Mihelyt az ajtó becsukódott, Gaston a kandalló­hoz futott.

- Hahó, lovag!

Dumesnil jelentkezett.

- Lezajlott a látogatás.

- Hogy sikerült?

- Nos, ha nem is egy jó barátomra, de jó ismerősömre akadtam.

- Új rab?

- Valószínűleg velem egyidőben került ide.

- Hogy hívják?

- La Jonquière kapitány.

- Várjon csak!

- Ismeri?

- Igen.

- Lekötelezne, ha megmondaná: miféle ember?

- Ó, a régens esküdt ellensége.

- Ez biztos?

- De mennyire! Részt vett a mi összeesküvésünkben, s azért lépett vissza, mert csak elrabolni akartuk a régenst, nem megölni.

- S ő mit akart volna?

- Megölni a régenst.

- Ez egybevág - mormolta Gaston, majd hangosan hozzátette: - Egyszóval megbízható ember?

- Ha azonos azzal a kapitánnyal, akit hírből ismerek, s aki a rue des Bourdonnais-n, az „Ámor hordója” fogadóban lakott.

- Ő az.

- Ez esetben megbízható.

- Hál’ istennek - mondta Gaston. - Négy derék nemesúr élete van a kezében.

- Ön az egyik, ugye? - kérdezte Dumesnil.

- Téved - felelte Gaston. - Magamat nem számítottam közéjük, úgy hírlik, nekem már végem.

- Hogyhogy vége?

- Elítéltek.

- Mire?

- Halálra.

A beszélgetés pár pillanatra elakadt. Dumesnil lovag törte meg elsőül a csöndet.

- Lehetetlen!

- Miért lenne lehetetlen?

- Mert, ha jól értettem, az önök ügye a miénkhez kapcsolódik, nemde?

- Annak folytatása.

- Nos tehát...

- Nos tehát?

- A mi ügyünk jól áll, következésképp az önöké sem állhat rosszul.

- Honnan gondolja, hogy az önök ügye jól áll?

- Jól figyeljen, kedves szomszédom. Ön előtt, aki volt szíves vállalni a közvetítő szerepét, természetesen nincs titkunk.

- Csupa fül vagyok - mondta Gaston.

- De Launay kisasszony a következőket írta tegnap. Maison-Rouge-zsal sétált, aki, mint tudja, szerelmes belé, s aki nagy hasznunkra van, úgyhogy kíméletesen bánunk vele, bár egymás közt sokat mulatunk a rovására. A kisasszony valamely betegség ürügyén orvost kért Maison-Rouge-tól, mint ön tette, s a kapitány azt felelte, hogy a Bastille orvosa rendelkezésére áll. Tudnia kell, hogy a Bastille orvosa, Herment úr, régi és meglehetősen közeli ismerősünk. De Launay kisasszony mégsem remélt sokat a találkozástól, mert a doktor természettől fogva roppant félénk ember. A doktor a kertben kereste fel de Launay kisasszonyt, séta közben, s mialatt ott a szabadban megtartotta a konzultációt, odasúgta: „Legyen jó reménnyel!” Más szájából ez a szó nem mondana semmit, Herment szájában sokat jelent. Nos, ha nekünk azt izenik, hogy „legyünk jó reménnyel”, önnek sincs oka félni, hiszen a két ügy szorosan egybe­fonódik.

- Pedig La Jonquière nagyon biztos volt a dolgában - vetette ellen Gaston. Dumesnil érve nem győzte meg.

E pillanatban Pompadour seprűnyéllel megdöngette a padlót.

- Elnézést, a márki hív - mondta Gaston Dumesnilnek. - Hátha ő tud valamit.

Azzal odament a lyukhoz. Egy-két erélyes döfés a bicskával, és elkészült a mű.

- Kérdezze már meg Dumesnilt, lovag - szólt fel Pompadour márki -, kapott-e újabb híreket de Launay kisasszonytól.

- Miről?

- Valamelyikünkről. Elcsíptem néhány szót a várnagy és a parancsnok beszélgetéséből, amint az ajtóm előtt elhaladtak.

Ezt hallottam: „Halálra ítélték.”

Gaston megborzongott.

- Nyugodjék meg, márki - mondta -, okom van hinni, hogy rólam beszéltek.

- Ördögadta! ez a legkevésbé sem nyugtatna meg, kedves lovag uram. Mindenekelőtt azért nem, mert összeismerkedtünk, s a börtönben gyorsan kihajt a barátság, úgyhogy roppantul fájlalnám, ha baj érné; másodszor azért nem, mert ami önnel megesik, könnyen megeshet velünk is, hiszen ügyünk nagyon hasonló.

- S úgy hiszi, márki, hogy de Launay kisasszony eloszlathatná kétségeinket? - kérdezte Gaston.

- Okvetlenül. A kisasszony ablaka az Arzenálra nyílik.

- És?

- És? Ha történt volna valami rendkívüli, ő észrevette volna.

- Nini, de Launay kisasszony jelentkezik - szólt Gaston.

De Launay kisasszony csakugyan kettőt koppantott fentről, ami annyit tett:

- Figyelem!

Válaszul Gaston egyet koppantott a mennyezeten, ami viszont annyit tett:

- Hallom!

Majd az ablakhoz lépett. Egy pillanat múltán megjelent a zsineg, egy levélkével. Gaston behúzta a zsineget, leoldotta a levelet, és visszatért a lyukhoz.

- Mi újság? - kérdezte a márki.

- Levél érkezett - felelte Gaston.

- Mit ír a kisasszony?

- Nem tudom, de máris továbbítom a levelet Dumesnil lovaghoz, majd ő megmondja.

- Siessen!

- Hogyne sietnék, meghiheti, legalább olyan sürgős nekem, mint önnek.

S Gaston a kandallóhoz futott.

- A kötelet kérem - kiáltott fel.

- Levél érkezett? - kérdezte Dumesnil.

- Igen. Van mécsese?

- Most gyújtottam meg.

- Engedje le gyorsan a kötelet.

Gaston rákötötte a levelet a kötél végére, s az rögtön eltűnt a kürtőben.

- Nem nekem szól a levél, hanem önnek - szólt kisvártatva Dumesnil.

- Sebaj, olvassa csak el, s mondja el, mi van benne. Nekem nincs mécsesem, ha most nekiáll a mécsest leküldeni, csak az időt pazaroljuk.

- Megengedi tehát, hogy elolvassam!

- Hogyne engedném!

Csend lett.

- Mi újság? - kérdezte Gaston.

- Az áldóját! - káromkodott Dumesnil.

- Rossz hírek, ugye?

- De mennyire! Különben ítélje meg maga.

És Dumesnil felolvasta a levelet:

„Kedves szomszédom,

ma este az Arzenálban összeült a rendkívüli bíróság, megismertem d’Argensont az egyen­ruhájáról. Hamarosan megtudom, mi ügyben, az orvos látogatását várom.

Adja át Dumesnilnek forró üdvözletemet.”

- Erről beszélt La Jonquière is - mondta Gaston. - A rendkívüli bíróság felettem ítélkezett.

- Eh, úgy hiszem, rémeket lát, lovag - mondta Dumesnil. Igyekezett úrrá lenni hangja reszke­tésén, de nem sok sikerrel.

- Nem, nem, tudom én, mi vár rám. És - figyeljen csak!

- Mi van?

- Jönnek. Csitt!

Gaston sietve ellépett a kandallótól. Nyílt az ajtó. A várnagy, a rendőrkapitány és négy katona lépett be. Gastonért jöttek.

Gaston úgy-ahogy rendbe szedte öltözékét fáklyájuk fényénél, majd megindult a nyomukban, mint az első alkalommal. Beültették egy zárt hordszékbe; ez az elővigyázatossági rendszabály különben feleslegesnek bizonyult, mert amerre elmentek, katonák, fegyőrök arccal a falnak fordultak, ahogy ezt a Bastille szabályzata megkövetelte.

D’Argenson arca komor volt, mint rendesen. Az asszesszorok külseje sem volt sokkal bizalom­gerjesztőbb.

Végem van - mondta magában Gaston. - Szegény Hélène!

De nyomban felvetette a fejét. Farkasszemet akart nézni a közelgő halállal, mint az igazán bátor emberek teszik.

- Uram - kezdte d’Argenson. - A bíróság, melynek elnöke vagyok, megvizsgálta bűneit. Előző összejöveteleinken ismételten alkalmat adtunk önnek a védekezésre, s bár úgy döntöttünk, hogy nem bízzuk védelmét ügyvédre, ez korántsem azért történt így, hogy önnek ártsunk, ellenkezőleg: azt akartuk elkerülni, hogy kitudódjék: a bíróság, mely hivatalból szigorúan üldözni tartozik a bűnt, messzemenő jóindulattal kezeli az ön ügyét.

- Nem értem, uram - mondta Gaston.

- Nos, akkor megmagyarázom - felelte d’Argenson. - A bizonyító eljárás során fény derült volna arra a cáfolhatatlan tényre - az ön védője szemében is cáfolhatatlan tényre -, hogy ön összeesküvő és gyilkos. E két vádpont beigazolódása után számíthatott volna-e elnézésünkre? Így ellenben csakis velünk áll szemben, s mi korlátlan lehetőséget kívánunk önnek adni a védekezésre; ha kívánja, kaphat haladékot, ha bizonyításkiegészítést óhajt, meg fog történni, ha pedig beszélni kíván, öné a szó, ameddig csak parancsolja.

- Megértettem, és köszönöm a törvényszék jóindulatát - felelte Gaston. - Ami a védőügyvéd hiányát illeti, erre nézve teljesen kielégítőnek érzem a törvényszék indokait, annál is inkább, mert nincs szükségem ügyvédre. Nincs miért védekeznem.

- Nem kíván tanúkat kihallgattatni, bizonyítékokat beszereztetni, nem kér haladékot?

- Semmi egyebet nem kérek és nem várok, mint az ítéletet.

- Ej, lovag, ne makacskodjék! Saját jól felfogott érdekében tegyen beismerő vallomást.

- Nincs mit beismernem. S hadd jegyezzem meg: ön többször is kihallgatott, elnök úr, de egyetlenegyszer nem fogalmazta meg világosan, mivel vádolnak.

- Szeretné tudni?

- Megvallom, nem bánnám, ha megtudhatnám végre, mi a vád ellenem.

- Megmondom. Önt a nantes-i republikánus bizottmány küldte Párizsba, éspedig azzal a meg­bízatással, hogy a régenst megölje. Párizsba érve kapcsolatba lépett egy La Jonquière nevezetű kapitánnyal, cinkosával, aki felett ma ítélkezett a bíróság, mint ön felett is.

Gaston érezte, hogy elsápadt: az elősorolt vádak mind megfeleltek az igazságnak.

- Még ha így lenne is, uram, honnan tudhatná ezt ön? - felelte. - Aki ilyen tettre készül, azt csak akkor vallja be, ha már végbe vitte.

- Lehet, de cinkosai vallhatnak helyette is.

- Úgy érti, elnök úr, hogy La Jonquière kapitány rám vallott?

- La Jonquière! Ki beszél La Jonquière-ről! A többi vádlott vallott.

- A többi vádlott! - kiáltotta rémülten Gaston. - Hát másokat is letartóztattak, nemcsak engem és La Jonquière kapitányt?

- Természetesen Pontcalec, Talhouet, Montlouis és du Couëdic urakat.

- Nem értem - mondta Gaston. Kósza, de annál nyomasztóbb balsejtelem szorította el a torkát. Nem magáért - barátaiért rettegett.

- Hogyhogy nem érti! Pontcalec, Talhouet, Montlouis és du Couëdic urakat letartóztatták, pörük most folyik Nantesban.

- Letartóztatták őket! Az lehetetlen! - kiáltotta Gaston.

- Lehetetlen, ugye? - kérdezte gúnyosan d’Argenson. - Azt hitte, a tartomány fellázad, ha vé­del­mezőit - ahogy önök, lázadók magukat nevezik - letartóztatják. Hát nem! A tartomány meg se mukkant, a tartomány tovább mulatott, énekelt, vadászott. Legfeljebb annyi különbséggel, hogy jelenleg Nantes-ban azon törik a fejüket az emberek, melyik téren lesz vajon a kivégzés, hogy időben kibéreljék az odanéző ablakokat.

- Nem hiszek önnek, uram - felelte Gaston hidegen.

- Adja közelebb azt az irattartót - fordult d’Argenson a háta mögött álldogáló írnokféléhez.

- Nézze csak meg, uram - folytatta a rendőrfőnök, miközben papírokat szedegetett elő az irat­tartóból. - Itt vannak a letartóztatási és a kihallgatási jegyzőkönyvek. Az okmányoknak sem hisz?

- Mindez nem bizonyítja, uram, hogy rám vallottak.

- Beismerték mindazt, amit hallani akartunk. A kihallgatási jegyzőkönyvekből világosan kitűnik az ön bűnrészessége.

- Ha ők mindent beismertek, amire önök kíváncsiak voltak, nincs szükségük az én beisme­résemre.

- Ez a végső szava, uram?

- Igen.

- Írnok, olvassa fel az ítéletet.

Az írnok elővett egy papírtekercset, kigöngyölte, és orrhangon, unottan, mintha csak egyszerű idézésről lenne szó, olvasni kezdte:

„Minekutána a február hó 18-án megindult vizsgálat bebizonyította, miszerint Gaston-Éloy de Chanlay uraság azon bűnös célzattal jött Nantes-ból Párizsba, hogy merényletet kövessen el Ő Királyi Fenségének, Franciaország régenshercegének a személye ellen a király főhatalma elleni lázadás kirobbantása szándékával, a különleges bíróság, mely e gaztett kivizsgálására küldetett ki, megállapította, hogy Chanlay lovag rászolgált a felségárulás és felségsértés bűnében elmarasztaltakat sújtó büntetésre, lévén a régens Őfenségének személye szent és sérthetetlen.

Következésképp:

Elrendeljük, hogy Gaston de Chanlay lovag úr: első helyen mindennemű címeitől és tisztségeitől megfosztassék; továbbá hogy mind ő, mind leszármazottai egyszer s mindenkorra nemtelennek nyilváníttassanak; javai elkoboztassanak, szálfaerdejei hat láb magasságig letaroltassanak, neki magának pedig feje vétessék, a Grève piacon avagy bármely más helyen, melyet a királyi főbíró úr e célra kijelöl, hacsak Őfensége meg nem kegyelmez életének.”

Gaston mozdulatlanul hallgatta végig az ítélet felolvasását. Arca sápadt volt, mint a márvány, de rezzenetlen is, mint a márvány.

- Mikor végeznek ki? - kérdezte.

- Amikor Őfelségének tetszik - hangzott d’Argenson válasza.

Gaston úgy érezte, mintha iszonyú nyomás nehezedne a halántékára; szemét vérszínű köd fátyolozta el, gondolatai összezavarodtak. Hallgatott, nehogy olyat találjon mondani, ami méltatlan lett volna hozzá. De az érzés, amilyen erős volt, olyan gyorsan el is múlt; látása kitisztult, orcáiba visszaáramlott a vér, ajkára megvető mosoly ült ki.

- Rendben van, uram - mondta. - Bármikor jön is a királyi parancs, engem készen talál. De szeretném tudni, megengedtetik-e nekem, hogy halálom előtt viszontlássam szeretteimet, s kérhetek-e a királytól egy végső kegyet.

D’Argenson szemében megvillant a káröröm szikrája.

- Uram, közöltem már, hogy ügyét messzemenő jóindulattal kezeljük. Ezt előbb is meg­mondhatta volna, s ez esetben őfensége kegyelme tán kéretlenül is megnyilatkozott volna.

- Félreért, uram - felelte Gaston nagy méltósággal. - A kegy, amelyet őfelségétől kérek, nem vet árnyékot sem az én dicsőségemre, sem az övére.

- Igazán elébe helyezhette volna a király dicsőségét az önének, uram - méltatlankodott az egyik ülnök, hamisítatlan udvaronc-észjárással.

- Uram, én meghalok, előbb lesz részem a dicsőségben, mint őfelségének - felelte Gason.

- Mi tehát a kívánsága? - kérdezte d’Argenson. - Adja elő, uram, s én rögtön megmondom, van-e rá esélye, hogy kérése meghallgattassék.

- Mindenekelőtt azt kérném, hogy ne fosszanak meg amúgy is jelentéktelen címeimtől, tiszt­ségeimtől, sem részben, sem egészen, mert nem lévén utódom, mindezt magammal viszem a sírba; egyedül a nevem élhet túl, s az sem sokáig, mert ősi név ugyan, de nem fényes.

- Ez a királynak fenntartott kegy; uram. Egyedül őfelsége mondhat rá igent vagy nemet, s őfelsége válasza nem fog késni. Egyéb kívánsága nincs, uram?

- Volna még egy kérésem, de nem tudom, kire tartozik.

- Első fokon rám, uram. Én mint rendőrfőnök, majd eldöntöm, hatalmamban áll-e e kíván­ságot teljesíteni, vagy őfelségéhez kell döntésre felterjesztenem.

- Nos, uram, azt a kegyet kérném, hogy találkozhassam Hélène de Chaverny kisasszonnyal, Olivarès herceg őexcellenciája gyámleányával, valamint a herceggel.

D’Argenson különös mozdulatot tett a kérés hallatán. Gaston ezt a habozás jelének vélte, tehát sietve hozzátette:

- Bárhol, uram, ahol jónak látják, és akármilyen rövid időre.

- Rendben van, uram, engedélyezem a látogatást - szólt d’Argenson.

- Ó, uram - Gaston önkéntelenül előrelépett, mintha kezet akart volna rázni d’Argensonnal -, nagyobb örömet nem is szerezhetett volna nekem.

- De kizárólag egy feltétellel.

- Milyen feltétellel? Mondja gyorsan, uram, a kegy oly nagy, hogy bármely, becsületemmel összeférő kikötésnek örömest alávetem magam.

- Senkinek ne szóljon az ítéletről. Adja a becsületszavát, hogy hallgatni fog.

- Készséggel, uram - felelte Gaston -, annál is inkább, mert hiszen az említett két személy egyike bizonyára belehalna e hírbe.

- Nos, annál jobb. Óhajt még valamit?

- Nem, uram, de szeretném, ha tanúsítaná: nem vallottam.

- Nemleges válaszait a jegyzőkönyv rögzíti, írnok, adja oda ennek az úrnak a periratokat, hadd nézze át, és írja alá.

Gaston leült egy asztalhoz, s mialatt d’Argenson a bíróság tagjaival beszélgetett, ő gondosan átböngészte az ügydarabokat, rendre ellenőrizte a vallatás során elhangzott válaszait.

- Uram - mondta végül -, átnéztem az iratokat, rendben vannak. Lesz szerencsém önt viszont­látni?

- Nem hiszem - felelte d’Argenson szokott nyerseségével; e tulajdonsága tette a vádlottak és elítéltek rémévé.

- Ez esetben a túlvilági viszontlátásra, uram.

D’Argenson meghajolt, és keresztet vetett. Így búcsúznak a bírák hagyományosan attól, akit halálra ítéltek. A várnagy magához intette Gastont, és visszakísérte zárkájába.