A régens lánya

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Családi gyűlölet

Dumesnil és Pompadour ébren várta Gaston visszatértét; mindenekelőtt őket kellett tájékoz­tatnia a történtekről. A halálos ítéletről nem szólt, híven d’Argensonnak tett ígéretéhez, csak annyit mondott, hogy egy minden eddiginél keményebb kihallgatást állt ki. De mert halála előtt még néhány levelet akart írni, valami világítóeszközt kért Dumesniltől. Papírja, ceruzája volt, mint emlékszünk, a parancsnoktól kapta, rajz céljára. Ezúttal Dumesnil egy égő gyertyát küldött le; látnivaló, hogy a Bastille-beli állapotok rohamos fejlődésnek indultak. Maison-Rouge nem állhatott ellen de Launay kisasszony mosolyának, s de Launay kisasszony minde­nét megosztotta Dumesnil lovaggal, aki jó börtöncimboraként sietett kincseit zárkaszomszé­dai­val, Gastonnal és Richelieu herceggel megosztani.

Gaston d’Argeuson ígérete ellenére sem nagyon hitte, hogy engedélyezik Hélène látogatását, azt viszont tudta, hogy okvetlenül küldenek hozzá gyóntatópapot, mielőtt kivégeznék. A pap nyilván nem tagadhatja meg egy haldokló utolsó kívánságát, és továbbítani fogja leveleit a címzettekhez. Éppen nekikezdett volna az írásnak, amikor de Launay kisasszony jelezte, hogy küld valamit. A küldemény egy levél volt, Gastonnak címezve. Ezúttal Gaston maga is elol­vashatta a levelet, az égő gyertya világánál.

Így hangzott a kisasszony levele:

„Kedves barátunk, mert csakugyan barátunknak tekintjük, s nincs többé titkunk ön előtt, számoljon be Dumesnilnek eget verő reményemről, melyet Herment szavaiból merí­tettem.”

Gaston szíve nagyot dobbant. Hátha ő is meríthet némi reményt a levélből? Hiszen sokszor elmondták már, hogy sorsa elválaszthatatlan a Cellamare-féle összeesküvés résztvevőinek sorsától! Igaz, hogy akik ezt mondták, nem sokat tudtak a második összeesküvésről.

Tovább olvasott:

„Fél órája megjelent zárkámban az orvos, Maison-Rouge kíséretében. Maison-Rouge úr a szokottnál is szerelmetesebb pillantásokat lövellt rám, amit én kedvező előjelnek tekintettem. Megkértem, hadd beszélhessek négyszemközt az orvossal, vagy ha nem, hadd váltsunk legalább súgva néhány szót. Előbb hallani sem akart róla, de rámosolyog­tam, s ez megtette a magáét.

- De senkinek nem árulja el, ugye, hogy magukra hagytam önöket? - mondta. - Ha e kedvezmény kitudódna, kétségkívül elveszteném állásomat.

Szerelemnek és számításnak ez a különös keveréke olyan mulatságosnak tetszett, hogy hangosan felnevettem, és megígértem, hogy megőrzöm a titkot. Ígéretemet, mint látja, meg is tartom.

Maison-Rouge úr távozott, Herment úr közelebb lépett hozzám.

S megkezdődött az alábbi párbeszéd, melynek során a szem, a kéz, az arc mást mondott, mint a száj.

- Kisasszony, önnek jó barátai vannak, nagy hatalmú barátai, s barátai különös figyelemmel kísérik sorsát.

Azt hittem, Maine hercegnére céloz.

- Ó, uram - kiáltottam fel örömömben -, ajándékot küldtek?

- Pszt! - szólt rám az orvos. - Mutassa a nyelvét.

Képzelheti, hogy dobogott a szívem!”

Gaston megtapintotta saját szívét: érezte, hogy hevesen ver.

„- Mit hozott nekem, doktor úr?

- Én? Semmit. De hamarosan megkapja a küldeményt.

- Mit? mondja már, doktor!

- Barátai tudják, hogy a Bastille-ban rosszak az ágyak és kevés a takaró, ezért meg­bíztak, hogy szerezzek önnek...

- Mit, az istenért?

- Egy lábdunyhát.

Nevetnem kellett: barátaim áldozatkészségéből csak arra futja, hogy a megfázástól óvjanak?

- Kedves Herment úr - feleltem -, helyzetemet tekintve amondó vagyok, barátaim jobban tennék, ha a fejemmel törődnének, s nem a lábammal.

- Nem a barátai, egy barátnője.

- Melyik barátnőm?

- Charolais kisasszony - felelte Herment, olyan halkra fogva hangját, hogy alig értettem a nevet.

Azzal távozott.

S én itt állok, kedves lovag, és várom Charolais kisasszony lábdunyháját.

Mesélje el Dumesnilnek, hadd nevessen ő is.”

Gaston nagyot sóhajtott. Nehezen viselte el a többiek jókedvét. Nem azért kötelezték vajon bírái titoktartásra, hogy meggyötörjék? Úgy érezte, nagy megkönnyebbülés lett volna, ha szomszédai néhány könnyet ejtenek balsorsán. Két szerető szív részvéte balzsam annak, aki szeret, s halni készül.

Nem is vitte rá a lélek, hogy Dumesnilnek felolvassa a levelet. Inkább felküldte; nemsokára lehallatszott a lovag jóízű nevetése. Gaston éppen akkor vett végbúcsút Hélène-től. Késő éjjelig írt, de végül elnyomta az álom. Huszonöt éves fejjel az ember nem tehet mást: alszik akkor is, ha tudja, hogy ebből az álomból nincs ébredés. Másnap rendes időben hozták a reggelit. Csak éppen többet, jobbat a szokottnál, amit Gaston rögtön észrevett. Ez a gyengéd figyelem mosolyra késztette, s eszébe idézte, hogy a halálraítélteknek, mint hírlik, megkülön­böztetett bánásmód jár a börtönben.

Javában reggelizett, amikor belépett a parancsnok.

Gaston igyekezett egyetlen, gyors pillantással leolvasni a parancsnok arcáról, miért jött. De Launay úr arca azonban ugyanolyan nyájas és szívélyes volt, mint máskor. Mi ez? Tettetés? Vagy ő sem tud a tegnapi ítéletről?

- Uram - szólt a parancsnok -, szíveskedjék lefáradni a tanácsterembe.

Gaston felállt. Zúgott a feje, szédelgett. A halálraítélt fülébe úgy cseng minden érthetetlen parancs, mintha máris a vérpadra küldenek.

- Szabad kérdeznem, miért küld a tanácsterembe, uram? - kérdezte nyugodt, kimért hangon, mely a legkevésbé sem árulkodott belső felindulásáról.

- Látogatója érkezett - felelte a parancsnok. - Nem ezt a kegyet kérte tegnap, a kihallgatás után, a rendőrfőnök úrtól?

Gaston megremegett.

- Az a személy vár lent, akit kérettem?

- Igen, uram.

Gastonnak már a száján volt a következő kérdés - most jutott eszébe, hogy hiszen ő nem egy, hanem két személyt vár, s a parancsnok csupán egy látogatót emleget. Melyikük jött vajon el? De végül mégsem merte megkérdezni, némán követte a parancsnokot. Az a tanácsterembe kalauzolta Gastont. Amint beléptek, Gaston mohón körülpillantott, de a terem üres volt, még a látogatások alkalmával felügyelő rendőrtisztek sem voltak jelen.

- Maradjon itt, uram - mondta a parancsnok. - Látogatója mindjárt jön.

De Launay úr köszönt és távozott. Gaston az ablakhoz futott - ezt is rács védte, mint a Bastille minden ablakát. Az ablak előtt egy őrszem posztolt. Gaston kijjebb hajolt, hogy kilásson az udvarra. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Az ajtónyílás zajára Gaston visszafordult, és szem­közt találta magát Olivarès herceggel. Gaston nemcsak őt várta, de már ez is nagy dolog volt. Ha d’Argenson szavának állt a herceg látogatása ügyében, nyilván nem lehet oka Hélène ügyében másként dönteni.

- Ó, uram - kiáltott Gaston -, szép öntől, hogy meghallgatta egy szegény fogoly kérését.

- Kötelességem volt, uram - felelte a herceg. - Egyébként én tartozom önnek köszönettel.

- Nekem? - szólt Gaston elámulva. - Vajon mivel érdemeltem ki excellenciád köszönetét?

- Faggatták, vallatták, kínzással fenyegették, tudtára adták, hogy kegyelmet kap, ha megnevezi cinkosait, s ön mégis hallgatott.

- Erre szavamat adtam; ha megtartottam, azért nem jár külön köszönet, excellenciás uram.

- Nos, uram, mit tehetek önért? - kérdezte a herceg.

- Mindenekelőtt nyugtasson meg, excellenciás uram. Önt nem háborgatták, vallatták?

- Nem.

- Hál’ istennek.

- S ha a bretagne-i összeesküvők ugyanolyan titoktartóak, mint ön, uram, nyugodtan alhatom, a nevem sem fog elhangzani a pör folyamán.

- Ó, értük kezeskedem, mint önmagámért. De kezeskedik-e nagyságod La Jonquière kapitány­ért?

- La Jonquière kapitányért? - a herceg zavarba jött.

- Igen. Nagyságod nem értesült az ő letartóztatásáról?

- De, de, hallottam valamit.

- Nohát, azt szeretném tudni, mit tart felőle nagyságod?

- Egyet mondhatok, uram; feltétlenül megbízom benne.

- Ha nagyságod megbízik benne, nyilván méltó a bizalomra. Csak ezt akartam tudni.

- Ez esetben térjünk vissza az ön kívánságára.

- Találkozott excellenciád azzal a fiatal lánnyal, akit én kísértem el uraságodhoz?

- Igen, uram, találkoztam Hélène de Chaverny kisasszonnyal.

- Nos, most elmondanám, amit akkor nem volt időm elmondani: egy éve szeretem őt. Egy álló éven át arról álmodoztam, hogy boldoggá teszem, neki szentelem életemet... Álmodoztam, mondom, mert ébren tudtam: nincs jogom boldogságot remélni. Abban a pillanatban, amikor letartóztattak, mégis éppen oltárhoz készültem vezetni e fiatal lányt, hogy nevet, vagyont, rangot adjak neki.

- Szülei tudtán kívül, a család beleegyezése nélkül? - kérdezte a herceg.

- Se családja, se szülei, excellenciás uram. S valószínűleg éppen el akarták adni őt valami nagyúrnak, amikor arra a belátásra jutott, hogy el kell hagynia azt a személyt, akire rábízták.

- Miért hitte, hogy, Hélène de Chaverny kisasszony ilyen gyalázatos alku tárgya?

- Előbb csak furcsálltam, amit állítólagos apjáról mesélt, s aggasztott, hogy gyémántokat ígér­tek neki. Hanem aztán... tudja-e, hol találtam rá, nagyságos uram? Egy rossz hírű házban, amelyet valamely romlott nagyúr építtetett, titkos kéjlakául... őrá, aki maga a megtestesült, szűzi tisztaság! Nos, hogy rövidre fogjam: ez a fiatal lány elszökött velem fényes nappal a nevelőnő sápítozása, az őrizetére kirendelt inasok ágálása ellenére, s két órát töltött kettesben velem, s így, bár ma is oly tiszta, mint aznap, amikor édesanyja először megcsókolta, oda a jóhíre. Ezért szeretném, uram, hogy a tervezett házasság létrejöjjön.

- Jelenlegi helyzetében, uram? - kérdezte a herceg.

- Annál inkább, excellenciás uram.

- Úgy lehet, enyhébb büntetés reményével kecsegteti magát, mint ami önre vár.

- Valószínűleg az lesz a büntetésem, ami hasonló vétekért Chalais grófját, Cinq-Mars márkit és Louis de Rohan lovagot sújtotta.

- Egyszóval felkészült a legrosszabbra, a halálra is, uram?

- Azon a szent napon, amelyen csatlakoztam az összeesküvőkhöz, elszántam magam a halálra. Az összeesküvő egyetlen mentsége, hogy miközben mások életére tör, a magáét is kockára veti.

- Mit nyerne kedvese e házassággal?

- Nagyságos uram, gazdag nem vagyok, de van némi vagyonom, ő ellenben szegény; jó csengésű nevem van, s neki nincs. Szeretném ráhagyni vagyonomat és nevemet. Ezért is kértem a királyt, hogy ne koboztassa el javaimat, ne nyilváníttassa becstelennek nevemet; ha megtudja, miért kértem e kegyet, nyilván nem tagadja meg tőlem. Ha úgy halnék meg, hogy nem vehettem el, Hélène-t a szeretőmnek vélnék, oda a becsülete, sorsa megpecsételtetett. Ha ellenben megesküdhetünk, az ön közbenjárására vagy barátai közbenjárására - s én kérve kérem, ne tagadja meg e segítséget tőlünk -, nem érheti többé gáncs. A politika vérpadán kiontott vér nem hoz szégyent a kivégzett családjára, özvegyemnek nem kell majd miattam pirulnia, s ha boldogan nem is, de legalább jólétben, megbecsülten élhet. Ezt a kegyet szándékoztam öntől kérni, excellenciás uram. Hatalmában áll-e megtenni, amire kérem?

A herceg odalépett az ajtóhoz, amelyen érkezett, és hármat kopogtatott. Az ajtó kinyílt, s belépett Maison-Rouge.

- Rendőrkapitány úr - mondta a herceg -, szíveskedjék de Launay úrtól megkérdezni, feljöhet-e ide az a fiatal lány, aki a kapu előtt, hintómban várakozik. Azután lesz szíves az ifjú hölgyet ide kalauzolni, ugye?

- Mit hallok! Hélène itt van, a kapu előtt?

- Hát nem ígérték meg önnek, hogy találkozhat vele?

- Igen, de amint az előbb önt belépni láttam, feladtam a reményt.

- Úgy gondoltam, jobb, ha előbb négyszemközt beszélünk egymással, hiszen lehetnek olyan mondanivalói számomra, amikről Hélène nem tudhat. Mert én tudok mindent, uram.

- Excellenciád mindent tud? Hogy értsem ezt?

- Tudom, hogy tegnap, beidézték önt az Arzenálba.

- Excellenciás uram!

- Tudom, hogy ott d’Argenson várta, tudom, hogy a bíróság ítéletet hirdetett ügyében. Tudom, hogy halálra ítélték, s végezetül azt is tudom, hogy szavát vették: erről senkinek nem beszél.

- Szót se, uram, erről egy szót se Hélène előtt. Belehalna.

- Nyugodjék meg, uram, hallgatni fogok. De lássuk csak: nincs menekvés?

- A szökést eltervezni és előkészíteni, ehhez napok kellenének, s excellenciád tudja legjobban: nekem legfeljebb óráim vannak.

- Nem is erre gondoltam. Azt kérdem, nem hozhat-e fel valami mentséget bűnére?

- Bűnömre! - Gastont mérhetetlenül meglepte, hogy egy összeesküvő társa ezt a szót hasz­nálja.

- Ej no, istenem - igyekezett a herceg helyreütni baklövését -, hisz tudja: az emberek már csak így nevezik az emberölést, bár végső soron az utókor ítél, s olykor hőstetté avatja, ami egykor bűn volt.

- Nincs rá mentségem, excellenciás uram, hacsak az nem, hogy hittel hiszem: Franciaország felemelkedésének előfeltétele a régens halála.

- Persze, persze - mosolygott a herceg -, de beláthatja, hogy Orléans-i Fülöp szemében ez nem mentség. Személyesebb indítóokokra gondoltam. Bár a régens politikai ellenfele vagyok, el kell ismernem: nem rossz ember. Úgy mondják: könyörületes; uralkodása alatt nem végeztek ki senkit.

- Megfeledkezik Horn grófról, akit a Grève piacon kerékbe törtek.

- Horn gróf gyilkos volt.

- S mi vagyok én? Gyilkos, mint Horn gróf.

- Egy lényeges különbséggel: Horn gróf azért ölt, hogy lopjon.

- Nem akarok és nem tudok a régenstől kegyelmet kérni - mondta Gaston.

- Tudom, uram, nem is önnek kellene kegyelemért folyamodnia, majd megteszik ezt ön helyett a barátai. S ha ők elfogadható mentségre hivatkozhatnak, a régens tán elébe menne ki sem mondott óhajuknak, talán magától is megkegyelmezne.

- Nincs elfogadható mentségem, excellenciás uram.

- Már megengedjen, uram, de az lehetetlen. Alapos ok nélkül - gyűlölet, bosszúvágy híján - senki szívéből nem hajt ki olyan végletes elhatározás, amelyre ön jutott. S most jut eszembe: ön említett is ilyesmit La Jonquière kapitánynak, aki továbbadta nekem. Öröklött családi gyűlöletről beszélt. Honnan ered ez a gyűlölség? Mondja el, lovag.

- Hiába fárad excellenciád. A kérdéses eset, mely gyűlöletem forrása, jelentéktelenebb annál, hogysem excellenciádat érdekelhetné.

- Nem tesz semmit, azért csak mondja el.

- Nos, a régens ölte meg a bátyámat.

- A régens ölte meg bátyját!... Mit nem mond!... De hisz az lehetetlen... Gaston úr! - hördült fel Olivarès herceg.

- Igenis, ő ölte meg, ha nem pusztán a halál tényét tekintjük, de okát is.

- Nem értem. Magyarázza meg, lovag. Hogy ölhette meg a régens...

- Bátyám tizenöt esztendővel volt idősebb nálam, ő viselte gondomat apám helyett, aki három hónappal születésem előtt halt meg, s anyám helyett, akit csecsemő koromban vesztettem el. Bátyám beleszeretett egy lányba, a herceg gyámleányába, aki egy kolostorban nevelkedett.

- Hol, melyik kolostorban, nem tudja?

- Nem, mindössze annyit tudok, hogy a kolostor itt van valahol, Párizsban.

A herceg dünnyögött valamit. Gaston oda se figyelt, vagy nem hallotta meg.

- Bátyám rokona volt a kolostor főnökasszonyának, innen adódott az ismeretség. Beleszeretett a lányba, s megkérte a kezét. A házassághoz természetesen ki kellett kérniök a herceg bele­egyezését: ő úgy tett, mintha áldását akarná adni frigyükre. Majd egy szép napon nyomtalanul eltűnt a lány. Gyámja, a herceg szöktette meg. Fivérem három álló hónapig kereste égen és földön, de hasztalan. Hírét se hallotta többé. - Efeletti kétségbeesésében rohant a halálba a ramillies-i csatában.

- Hogy hívták bátyja szerelmét? - kérdezte mohón a herceg.

- Azt senki soha meg nem tudta, uram, kiejteni a nevét annyi lett volna, mint foltot ejteni a becsületén.

- Nincs kétség, ő volt! - mondta magában a herceg. - Hélène édesanyja! S a fivérét hogy hívták, lovag? - kérdezte hangosra fordítva a szót.

- Olivier de Chanlay-nak.

- Olivier de Chanlay... - ismételte alig hallhatóan a nevet a herceg. - Tudtam én, hogy vala­honnan ismerem a Chanlay nevet.

Majd hangosan hozzátette:

- Folytassa, uram, hallgatom.

- Excellenciád nem sejtheti, mit jelent egy gyermekkorban fogant gyűlölet, s különösen a mi vidékünkön. Úgy szerettem fivéremet, ahogy apámat, anyámat szerethettem volna. S egy szép napon magamra maradtam. Sivár magányban serdültem fel, egyedül a bosszú reménye éltetett. Olyan emberek között nőttem fel, akik szüntelenül azt duruzsolták a fülembe: „Bátyádat az orléans-i herceg ölte meg.” Majd ugyanez az orléans-i herceg Franciaország régense lett. Az idő tájt alakult a breton liga. Az elsők közt léptem be a szövetségbe. A többit már tudja excellenciád, s azt is láthatja: nincs ebben semmi figyelemre méltó.

- Hogyne lenne, uram, e tekintetben téved - felelte a herceg. - Fájdalom, a régensnek sok hasonló vétek terheli a lelkét.

- Megérti, ugye, excellenciád, hogy ettől az embertől nem kérhetek semmit? Vállalnom kell bal végzetemet - mondta Gaston.

- Igaza van, uram - bólintott a herceg. - A dolgoknak maguktól kell helyreigazodniok ha ugyan helyreigazodnak.

E pillanatban nyílt az ajtó. Maison-Rouge érkezett vissza.

- Mi van, uram? - fordult felé a herceg.

- A parancsnok úr valóban azt az utasítást kapta a rendőrfőnök úrtól, hogy engedélyezze a fogoly találkozását Hélène de Chaverny kisasszonnyal. Felvezessem a kisasszonyt?

- Excellenciás uram... - Gaston esdő pillantást vetett a hercegre.

- Értem, uram, értem - felelte az. - A fájdalom és a szerelem szemérmes, nincs szüksége tanúkra. Majd visszajövök Hélène kisasszonyért.

- Az engedélyezett látogatási idő fél óra - szólt Maison-Rouge.

- Máris megyek - mondta a herceg -, fél óra múlva itt vagyok Hélène kisasszonyért.

Köszönt és távozott.

Maison-Rouge körüljárta a termet, megvizsgálta az ajtókat, meggyőződött róla, hogy az őrszemek posztjukon állnak az ablak előtt, végül ő is elvonult.

Kisvártatva ismét nyílt az ajtó, s Hélène jelent meg a küszöbön, sápadtan, remegve. Elcsukló hangon mondott köszönetet Maison-Rouge-nak, elcsukló hangon kérdezett tőle valamit, de a Bastille rendőrkapitánya felelet helyett udvariasan elköszönt Hélène-től, és távozott. Hélène csak ekkor nézett jobban körül, s vette észre Gastont. Mint előbb a herceg látogatása alatt, s a Bastille-ban dívó szokásokkal szöges ellentétben, magukra hagyták a szerelmeseket. Gaston futva indult Hélène felé, Hélène Gaston felé, s szenvedélyes ölelésben forrtak össze, feledve a kiállt szenvedéseket s a fenyegető jövőt.

- Végre! - sóhajtott Hélène könnyáztatta arccal.

- Végre! - visszhangozta Gaston.

- Jaj, hogy itt kell viszontlátnunk egymást, a börtönben - szólt Hélène halkan. - Nem beszélhetünk szabadon, őrök vigyáznak ránk, talán ki is hallgatják szavainkat.

- Nem panaszkodhatunk, Hélène - mondta Gaston -, a kedvünkért kivételt tettek. Egyetlen fogoly sem ölelhette eddig szívére kedvesét, rokonát. A látogató rendesen annál a falnál áll, látja, Hélène? A fogoly pedig az átellenes falnál. A szoba közepén egy katona őrködik, s előre megszabják, miről beszélgethetnek a fogoly és látogatója.

- Kinek köszönhetjük vajon a kedvezményt?

- Meg kell mondanom, Hélène, valószínűleg a régensnek, mert amikor tegnap engedélyt kér­tem d’Argenson úrtól arra, hogy kegyedet láthassam, ő azt felelte, hogy ez kívül esik hatás­körén, s így a régenshez kell továbbítania kérésem.

- Ó, Gaston, most, hogy végre felleltem, százévi gyötrelem, sírás után, mesélje el apróra, mi történt önnel. Ugye, nem csalt meg az előérzetem? Ön konspirált. Ne is tagadja, kitaláltam!

- Igen, Hélène. Hisz tudja: mi bretonok holtunkig hívek vagyunk szerelemben, gyűlöletben egyaránt. Bretagne-ban liga alakult, az egész nemesség részvételével. Cselekedhettem-e más­ként, mint fivéreim? Mondja meg, Hélène, de igaz lelkére: mit kellett volna tennem, mit tehettem? Nem vetett volna-e meg kegyed is, ha tétlenül ülök, mialatt egész Bretagne fegyvert ragad, s míg minden igaz breton kezében ott a kard, az enyémben szégyenszemre csupán egy lovaglókorbács?

- Ó, igen, igen, jól tette, Gaston, amit tett. De miért nem maradt Bretagne-ban, együtt a többiekkel?

- Őket is letartóztatták, Hélène.

- Feljelentette, elárulta valaki az összeesküvést?

- Valószínűleg. De foglaljon helyet, Hélène, hadd gyönyörködjem kegyedben most, hogy végre kettesben vagyunk, hadd mondjam meg kegyednek, hogy szép, s én imádom. Kegyeddel mi történt, Hélène, eltűnésem óta?... A herceg...

- Ha tudná, Gaston, milyen jóságos hozzám! Minden este meglátogatott, és csupa figyelem volt, csupa gyengédség.

Gaston szívébe váratlanul belenyilallt a gyanú, az ál-La Jonquière elejtett megjegyzése következtében.

- S nem gyanús ez a nagy figyelem, gyengédség? - kérdezte.

- Hogy érti ezt, Gaston? - döbbent meg Hélène.

- Úgy, hogy a herceg fiatal, s kegyed, mint az imént mondtam, gyönyörű.

- Az istenért, Gaston! Nem, ne is mondja, ezúttal nem tévedhettem. Olykor, míg ott ült mellettem, olyan közel, mint ön most, már-már úgy éreztem: felleltem apámat.

- Szegény Hélène-em!

- S mi több, egy furcsa véletlen folytán - meg nem foghatom, hogy s mint -, a herceg hangja megtévesztésig hasonlít annak a férfinak a hangjára, aki Rambouillet-ban felkeresett.

- Igazán? - mondta Gaston szórakozottan.

- Hol jár az esze, Gaston? Istenem, oda se figyel arra, amit mondok!

- Hogy én ne figyelnék, Hélène, én? Minden egyes szavát lelkembe vésem.

- Nem, Gaston, ön nyugtalan. Ó, hiszen megértem. Az összeesküvő mindig az életével játszik. De nyugodjék meg, Gaston, a hercegnek is megmondtam: ha ön meghal, meghalok én is.

Gaston megremegett.

- Angyal! - sóhajtotta.

- Ó, istenem, sejti-e. Gaston, micsoda kín tudni, hogy azt, akit szeretünk, iszonyú veszély fenyegeti, ismeretlen s csak annál irtóztatóbb veszély; és érezni, hogy nem tehetünk érte semmit, de semmit. Holott boldogan odaadnám az életemet, hogy az önét megmentsem.

Gaston arca felragyogott, most hallott először ilyen forró szavakat kedvese szájából. Hirtelen nekiszánással kimondta a gondolatot, amelyet már egy ideje érlelt magában:

- Tévedsz, Hélène, én Hélène-em - és Hélène keze után nyúlt -, dehogynem tehetsz értem semmit. Sokat, nagyon sokat tehetsz.

- Mit tehetnék, én jó istenem!

- Légy a feleségem - felelte Gaston, Hélène szemébe nézve.

Hélène megremegett.

- A felesége? Én? - rebegte.

- Igen, Hélène. Így terveztük ezt el, míg szabadok voltunk, s bár most rab vagyok, te valóra válthatod leghőbb vágyamat. Ó, Hélène, ha te a feleségem lehetnél Isten és ember előtt, a feleségem itt a földön és a túlvilágon, most és mindörökké! Egyetlen szavadba kerül, Hélène, hogy azzá légy. Azt hiszed, ez semmi?

- Gaston, ön titkol előttem valamit - mondta Hélène, átható pillantást vetve Gastonra.

Most Gastonon volt a sor, megremegni.

- Én? Ugyan mit titkolnék? - kérdezte.

- Az imént mondta, hogy tegnap találkozott d’Argenson úrral.

- Találkoztam vele. Hát aztán?

- Gaston, önt tegnap elítélték - szólt Hélène, halálsápadtan.

Gaston hirtelen elszánta magát.

- Nos, nem tagadom, deportálásra ítéltek, s én, amilyen önző vagyok, szerettem volna kegyedet eltéphetetlen szálakkal magamhoz láncolni, mielőtt Franciaországot elhagynám.

- S ez igaz, Gaston? Csakugyan így van?

- Így. Volna-e bátorsága, Hélène, sorsát egy elítélt, egy száműzött sorsához kötni?

- Hogy is kérdezhetsz ilyet, Gaston! - kiáltotta Hélène, felragyogó szemmel. - Száműzetés!... Ó, köszönöm néked, istenem uram! Hiszen, ha azt mondták volna: életfogytiglani börtön, azt is örömmel fogadtam volna, örömmel, boldogan és megkönnyebbülten! Ó, hát elkísérhetlek, utánad mehetek! Gondold csak meg, micsoda szerencse, boldogság ez az ítélet, ahhoz képest, amitől tartottunk! Miénk a kerek világ, Franciaországot kivéve. Ó, Gaston... Gaston, hát mégis boldogok leszünk!

- Boldogok, igen, Hélène - suttogta Gaston, könnyeivel küszködve.

- De még milyen boldogok! - folytatta Hélène. - Képzeld magad az én helyembe: micsoda boldogság! Franciaország ott lesz számomra, ahol te vagy! A hazám ott, ahol a te szerelmed vár. Tudom, feledtetnem kell veled Bretagne-t, a barátaidat, a jövőről szőtt álmaidat, de hidd meg; úgy foglak szeretni, hogy minden mást elfelejtesz!

Gaston nem bírt megszólalni. Megragadta, és csókkal borította Hélène mindkét kezét.

- Kijelölték száműzetésed helyét? - kérdezte Hélène. - Megmondták, hová küldenek? Mikor indulsz? Ugye, együtt megyünk? De figyelj már végre rám, Gaston!

- Drága Hélène, nem utazhatunk együtt. Elválasztanak bennünket, legalábbis egy időre. Engem őrizettel küldenek a határra, nem tudom még, hová-merre. De ha a határt átléptem, szabad vagyok, s te rögtön utánam jöhetsz!

- Ó, én jobbat mondok, Gaston - ujjongott Hélène -, sokkal jobbat. A herceg révén megtudom majd, hová száműznek, s nem utánad megyek, de megelőzlek. Amint leszállsz a határon túl a kocsiból, én ott várlak már, hogy enyhítsem a búcsú fájdalmát. Meg egyébként is, tudod, csak a halálból nincs visszatérés, egyszer majd megkegyelmez neked a király, valamikor tán az ő szemében is jutalomra méltó tett lesz az, amelyért most elítélnek. S akkor visszatérünk Bretagne-ba, álmaink paradicsomába, ahol szerelmünk bölcsője ringott, akkor senki és semmi nem gátolhat meg ebben többé! Mondd, Gaston, hogy osztod reményeimet, mondd, hogy örülsz, mondd, hogy boldog vagy - kiáltotta Hélène, türelmét vesztve - mégis mérhetetlen szerelem csendült ki e kiáltásból.

- Boldog vagyok, igen, Hélène, boldog - szólt Gaston felindultan -, mert most tudom csak, mit ér a te szerelmed. Ó, hidd el, Hélène, százszor jobb egyetlen kurta órán át szeretve lenni, úgy, ahogy te szeretsz, s aztán meghalni, mint egy hosszú életet leélni szerelem nélkül. Hélène már egész lelkével felsejlő jövőjükön csüggött.

- Lássuk csak - mondta -, mit is csinálnak most veled? Megengedik vajon, hogy elutazásod előtt még egyszer lássalak? Mikor és hogyan találkozhatunk? Írhatok-e vajon neked? S szabad-e válaszolnod? Holnap reggel hány órakor jelentkezhetem vajon a börtönkapunál?

- Félig-meddig megígérték, hogy ma vagy holnap megtarthatjuk az esküvőt.

- Itt, a börtönben? - Hélène önkéntelenül összeborzadt.

- Mindegy, akárhol esküszünk, Hélène. Fő, hogy holtomiglan hozzád fűz az eskü!

- De hátha megszegik ígéretüket? Hátha útnak indítanak mielőtt találkoznánk?

Gaston szíve összeszorult.

- Fájdalom, ez csakugyan megeshet, én szegény Hélène-em. Magam is ettől tartok.

- Jaj, istenem! Hát ilyen közelinek véled elutazásodat?

- Tudod, Hélène, hogy a rabok nem urai cselekedeteiknek, egyik pillanatról a másikra értük jönnek, ideviszik, odaküldik őket!

- Hadd jöjjenek csak! Hadd jöjjenek! - szegte fel a fejét Hélène. - Minél előbb szabadulsz innét, annál jobb, annál hamarabb találunk végleg egymásra. Követlek én akárhová, akkor is, ha nem vagyok még a feleséged. Megyek utánad! Ó, ismerem én az én Gastonom hűségét! És máris hitvesednek tekintem magam - Isten előtt. Menj csak, Gaston, indulj útnak minél előbb; míg e vastag, tömör kőfal rejt, rettegek az életedért. Menj, s egy hét múlva együtt leszünk, örökre együtt, s azután nem kell soha többé válástól remegnünk, nem lesz, aki utánunk kémkedjen...

Ebben a pillanatban benyitott Maison-Rouge.

- Istenem! Máris! - jajdult fel Hélène.

- Kisasszony - szólt a rendőrkapitány -, a látogatásra engedélyezett félóra rég lejárt.

- Hélène! - Gaston görcsösen megragadta Hélène kezét. Tagjait ideges remegés rázta.

- Mi van, barátom? - kérdezte Hélène rémülten. - Rosszul van? Ni, hogy elsápadt!

- Én?... nem... semmi bajom, Hélène - Gaston akarata végső megfeszítésével úrrá lett idegein.

S mosolyogva kezet csókolt Hélène-nek.

- A holnapi viszontlátásra - mondta Hélène.

- Igen, a viszontlátásra.

A herceg visszaérkezett. Gaston odafutott hozzá.

- Excellenciás uram - mondta halkan, s erősen megszorította a herceg kezét -, ha egy mód van rá, eszközölje ki, hogy feleségül vehessem Hélène-t. S ha mégse sikerülne, adja a szavát, hogy lányául fogadja.

A herceg szólni se bírt meghatottságában, némán kezet rázott Gastonnal. Hélène közeledett; a lovag elhallgatott, nehogy Hélène gyanút fogjon. Kezet nyújtott kedvesének, aki a homlokát kínálta csókra, miközben nagy, néma könnycseppek peregtek arcán. Gaston behunyta a szemét, nehogy elsírja magát Hélène könnyei láttán. Végül ütött a válás pillanata. Hélène és Gaston egy utolsó, hosszú búcsútekintetet váltott, a herceg kezet nyújtott Gastonnak.

Különös dolog volt ez a mély rokonszenv két férfi között, akik közül az egyik azért jött a világ túlsó végéről ide, hogy a másikat megölje.

Az ajtó bezárult a látogatók mögött. Gaston egy székre roskadt. Ereje végképp cserbenhagyta. Tíz perc múltán megjelent a parancsnok; azért jött, hogy Gastont visszakísérje a zárkába.

Gaston némán, komoran követte. Akkor sem válaszolt, amikor de Launay úr megtudakolta, kíván-e valamit, csak a fejét rázta.

Amint az éj leszállt, de Launay kisasszony jelezte, hogy fontos közlendője van. Gaston kinyi­totta az ablakot, s bevette a levelet, amely egy második levelet is tartalmazott.

Aztán világosságot gyújtott, a szokott módon. Az első levél neki szólt.

„Kedves szomszédom” - olvasta.

„A lábdunyha nem is volt olyan megvetendő ajándék, mint hittem. Egy cédulát találtam benne, s a cédulán ugyanazt az üzenetet, amit szóban már Herment is átadott: »Legyen jó reménységgel«

Volt továbbá benne egy levél, Richelieu úr számára. Küldje fel Dumesnilnek, s ő majd továbbítja Richelieu-nek.

Híve

de Launay kisasszony”

- Ha nem leszek többé, hiányozni fogok nekik - sóhajtott fel Gaston, és bánatosan elmosolyo­dott.

Majd Dumesnilt szólította, és továbbadta neki a levelet.