A régens lánya

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Államügyek és családi ügyek

A herceg hazakísérte Hélène-t a Bastille-ból, és megígérte neki, hogy este a szokott időben, nyolc és tíz óra között meglátogatja. Hélène hálája még sokkal nagyobb lett volna, ha sejthette volna, hogy őfensége este Monceaux-ban nagy jelmezbált ad.

A Palais Royalba hazatérve a herceg Dubois után tudakozódott. Közölték vele, hogy Dubois a szobájában dolgozik.

Őfensége szokása szerint fürgén felfutott a lépcsőn, és elhárítva az ajtónálló ajánlkozását, bejelentés nélkül benyitott Dubois-hoz.

A miniszter íróasztalánál ült, s úgy elmerült munkájába, hogy észre sem vette a herceget, aki belépett, becsukta maga mögött az ajtót, majd lábujjhegyen Dubois mögé lopódzott, s a válla fölött áthajolva megnézte, min dolgozik vajon ilyen ádáz buzgalommal minisztere. Dubois előtt egy táblázatféle feküdt, rovatok nevekkel, s ő minden egyes névhez részletes jegyzeteket fűzött.

- Mit művelsz, abbé? - kérdezte a régens.

- Á, megjött nagyságod? Bocsánat, nem hallottam... különben...

- Nem ezt kérdeztem - mondta a régens. - Azt kérdeztem: mit művelsz?

- Aláírom breton barátaink beutalóit a temetőbe.

- De hisz még nem dőlt el a sorsuk. Mit kapkodsz, mint a bolond? A bíróság ítélete...

- Ismerem a bíróság ítéletét - vágott közbe Dubois.

- Hát már kihirdették?

- Nem, de magam diktáltam le nekik, mielőtt Nantes-ba utaztak.

- Ocsmány dolgot művel, abbé úr, hallja-e!

- Eh, nagyságod kiállhatatlan. Törődjék a saját családi ügyeivel, s hagyja rám az államügyeket.

- Családi ügyeimmel!?

- Remélem, elismeri nagyságod, hogy családi ügyeit a legmesszebbmenő készséggel intézem, mert ha nem, hitemre, túl sokat kíván. Figyelmembe ajánlotta Gaston de Chanlay urat, s én nagyságod kívánságára kéjlakot csináltam a Bastille-ból, a lovag használatára. Pazarabbnál pazarabb lakomákkal, kellemetes misékkel s egy elbűvölő parancsnokkal szolgáltam neki, eltűrtem, hogy lyukakat fúrjon az ön padlójába, és tönkretegye a falakat, pedig a helyreállí­tásuk egy vagyonba kerül majd. Mióta a lovag bekerült, ki-ki vígan éli világát. Dumesnil lovag naphosszat a kandallókürtőn ül és cseveg, de Launay kisasszony naphosszat az ablakban tanyázik és horgászgat, Pompadour márki pezsgőt iszik. Még Laval úrnak is megvan a maga szórakozása: naponta három, falrengető beöntés. De nem szólok semmit, ezek, ugyebár, nagyságod családi ügyei. Hanem ami odalent, Bretagne-ban történik, ahhoz nagyságodnak semmi köze, megtiltom, hogy beleártsa magát, hacsak nem tartogat odalent még három-négy leánygyermeket, ami persze könnyen lehetséges.

- Nagy gazember vagy, Dubois!

- Eh, nagyságod azt hiszi, mindent elintézhet azzal, hogy rám förmed: Dubois, és epitheton ornansként hozzáteszi: gazember. Legyek gazember, ha úgy tetszik, de nélkülem, e gazember nélkül, már rég megölték volna nagyságodat!

- Hát aztán!

- Hát aztán? Államférfihoz méltó kérdés! Nos, engem alighanem rögtön felakasztottak volna, ami, ugyebár, megfontolandó szempont; továbbá azóta már Maintenon asszony lenne Francia­ország régenshercegnője, ami kész kutyakomédia! Hát aztán!... Hogy egy filozófus-uralkodó nem átall ilyen gyerekségeket mondani! Ó, Marcus Aurelius! Nemde, tőle származik az a képtelen tétel, nagyságos uram, hogy „Populos esse demum felices, si reges philosophi forent aut philosophi reges”? (Akkor lesznek végre boldogok a népek, ha a királyok bölccsé válnak vagy a bölcsek királlyá.) Íme, a példa.

Dubois beszéd közben zavartalanul írt tovább.

- Dubois - mondta a régens -, te nem ismered őt!

- Kit?

- A lovagot.

- Valóban! Sebaj, nagyságod bemutatja majd, amint vejévé fogadta.

- Nos, annak éppen holnap lesz a napja, Dubois!

Az abbé döbbenten hátrafordult, két kezével megmarkolva a karfát, s olyan tágra meresztette a szemét, amennyire szűk szemrése csak engedte:

- Ez több a soknál! Megbolondult nagyságod?

- Nem én. A lovag becsületes ember, s a becsületes ember manapság ritka kincs. De hiszen ezt te tudod a legjobban, abbé.

- Becsületes ember! Teringettét! Engedelmet, de erre csak azt mondhatom: nagyságodnak különös fogalmai vannak a becsületről.

- Különösek? No, annyi bizonyos, hogy mi ketten egészen mást értünk becsületen.

- S ugyan miféle újabb hőstettet vitt végbe az a derék, becsületes ember? Meg is mérgezte a tőrt, amellyel nagyságodat le akarta szúrni? Ez esetben valóban nem elég azt mondani rá, hogy becsületes, azt kell mondani: szent ember. Van már Szent Clément Jacques-unk, Szent Ravaillacunk, de Szent Gaston hiányzott eddig a kalendáriumunkból. Nosza, kérje nagyságod sürgősen a pápától gyilkosa szentté avattatását, a bíbornoki kalap helyett, melyet úgysem hajlandó hű minisztere részére kérni, s életében először következetesen jár majd el.

- Én mondom, Dubois: amit ez a fiatalember tett, azt kevesen csinálnák utána.

- Szerencséje. Ördög, pokol! Ha csak tíz ember akadna Franciaországban, aki utánacsinálná, sürgősen lemondanék állásomról, azt meghiheti, nagyságos uram!

- Nem arról beszélek, amit csinálni akart - mondta a régens -, hanem arról, amit csinált.

- Miért? Mit csinált? Hadd halljam. Szeretnék okulni a jó példából.

- Hát először is: nem szegte meg d’Argensonnak adott szavát.

- No, azt csakugyan nem vonom kétségbe. Szótartó fickó ő; ha én nem vagyok, megtartotta volna Pontcalec, Montlouis, Talhouet és a többi uraknak adott szavát is.

- Igen ám, de ez nehezebb volt, mint amaz. Becsületszavára fogadta, hogy senkinek sem beszél az őt sújtó ítéletről, és lám, még a kedvesének sem árulta el a titkot.

- Nagyságodnak se?

- Nekem igen, mert megmondtam neki, hogy kár tagadnia, úgyis tudok mindent. Ezek után megtiltotta, hogy kegyelmet kérjek számára a régenstől, mondván, hogy egyetlen óhaja...

- Mi?

- Az, hogy Hélène-t elvehesse, s ráhagyhassa nevét, vagyonát.

- Lám, lám! nevét és vagyonát nagyságod lányának szánná, örökségül. Vő urunk határozottan udvarias fiatalember.

- Ne feledd: ő nem is sejti, hogy Hélène a lányom.

- Vajon!

- Dubois, nem tudom, mibe márthatták a kezedet születésed napján, de azt tudom, hogy amihez hozzányúlsz, bemocskolod.

- Kivéve, ha összeesküvőkhöz nyúlok, mert a jelek szerint ez esetben hathatósan tisztogatok. Tekintse csak Cellamareékat nagyságod! Alapos kis tisztogatás volt. A patikus jól kipurgálta Franciaországot, takarosan kikúrálta a spanyol kólikából. Nos, Olivarèseinkre is az a sors vár, ami Cellamare hercegre és társaira. Egyedül Bretagne-nak van még szorulása. Egy utolsó erőteljes kúra, breton módra, és el van intézve.

- Dubois, te a bibliából is képes volnál csúfot űzni.

- Miért ne? Azzal kezdtem pályafutásomat.

A régens felállt.

- Ej, no, nagyságos uram - csillapította Dubois -, hibáztam, elfelejtettem, hogy nagyságod nem evett még ma. Halljuk a történet végét.

- Nos, megígértem, hogy közbenjárok a régensnél, aki engedélyezni fogja a házasságkötést.

- Ha ezt teszi a régens, súlyos hibát követ el.

- Nem, uram, a régens jóváteszi régi hibáját.

- Szépen vagyunk! Egyéb se hiányzott, mint hogy nagyságod felfedezze, jóvátétellel tartozik Chanlay lovagnak.

- Neki nem, a bátyjának.

- Még jobb! De hisz ez a fickó La Fontaine báránykája. S mit vétett nagyságod a bátynak?

- Elvettem tőle azt, akit szeretett.

- Kit?

- Hélène anyját.

- No, ezt igazán rosszul tette nagyságod. Ha meghagyta volna neki, most nem lenne a nyakunkon ez az átkozott ügy.

- De itt van, és valahogy ki kell másznunk belőle...

- Ezen buzgólkodtam éppen... S mikor lesz az esküvő, nagyuram?

- Holnap.

- A Palais Royal házi kápolnájában? Nagyságod bizonyára a lovagrend egyenruhájában feszít majd, és mindkét kezét áldólag terjeszti veje fölé, eggyel több kezet, mint amennyit ő akart nagyságodra emelni. Szívszakasztó jelenet lesz.

- Nem egészen így fog lezajlani. A Bastille kápolnájában lesz a szertartás, s én láthatatlanul, egy zárt fülkéből nézem majd végig.

- Hadd kísérjem el, fenség. Látni akarom a szertartást. Azt mondják, fölöttébb megható.

- Szó sem lehet róla, zavarnál. Rusnya fizimiskád egyébként is árulónkká lehetne.

- Fenséged nemes arcéle még árulkodóbb - mondta Dubois, mélyen meghajolva. - A Bastille-ban van IV. Henriknek is, XIV. Lajosnak is arcképe.

- Nagyon hízelgő.

- Nagyságod távozik?

- Igen, iderendeltem de Launay urat.

- A Bastille parancsnokát?

- Őt.

- Menjen csak, fenség, menjen csak.

- Igaz is, lesz szerencsém ma hozzád Monceaux-ban?

- Talán.

- Van jelmezed?

- A La Jonquière-kosztüm.

- El vele! az csak az „Ámor hordója”-ba vagy a rue du Bacba jó.

- Nagyságod megfeledkezik a Bastille-ról, ahol határozottan sikert aratott. Arról nem is beszélve - tette hozzá Dubois majomvigyorával -, mekkora sikere lehet még ezután.

- No jó. Isten veled, abbé.

- Isten önnel, nagyságos uram.

A régens távozott.

Dubois magára maradt. Nyughatatlanul fészkelődött karosszékében, majd elgondolkodott, megvakarta az orra tövét, végül pedig elmosolyodott.

Jeléül, hogy nagy elhatározásra jutott.

A csengőért nyúlt, és megrázta.

Belépett az ajtónálló.

- De Launay úr, a Bastille parancsnoka a régens őfenségénél jár kihallgatáson. Lesse meg, amikor távozik, és vezesse ide - parancsolta Dubois.

Az ajtónálló meghajolt, és némán kihátrált a szobából.

Dubois újra belemerült gyászos munkájába.

Fél óra múltán nyílt az ajtó, s az ajtónálló bejelentette de Launay urat.

Dubois egy hosszú, részletes írásbeli utasítást nyújtott át neki.

- Olvassa ezt el - mondta. - Írásba foglaltam utasításaimat, hogy ne legyen ürügye félreérteni.

De Launay úr növekvő döbbenettel olvasta végig a parancsot.

- Uram - mondta végül -, miért akar tönkretenni?

- Tönkretenni? Mivel?

- Ha holnap kitudódik az ügy...

- Ki kürtölné ki? Ön?

- Nem, de őfensége...

- Őfensége el lesz ragadtatva. Érte kezeskedem.

- No, de a Bastille parancsnoka... csak nem...

- Ragaszkodik a stallumához?

- Természetesen.

- Akkor tegye, amit parancsoltam.

- Keserves dolog annak, akinek az a kötelessége, hogy őrködjék, a szemét behunyni, s a fülét bedugni.

- Kedves parancsnok úr, ugyan kukkantson már be Dumesnil úr kandallójába, vegye szem­ügyre Pompadour úr zárkájának a mennyezetét és Laval úr fecskendőjét.

- Mit mond, uram?... Lehetséges, hogy... Minderről sejtelmem sem volt...

- Lám, jobban tudom, mi folyik a Bastille-ban, mint ön. S hátha még egyéb ügyeket is felemlegetnék, amelyekről igenis van tudomása, akkor hüledezne csak igazán, uram.

- Mit hozhat fel ellenem, uram? - kérdezte a szegény parancsnok, döbbenten.

- Azt uram, hogy éppen ma egy hete a Bastille egyik funkcionáriusa, éspedig igen magas állású funkcionáriusa, ötvenezer frankot kapott, készpénzben, aminek fejében bebocsátott a Bastille-ba két házaló nőt...

- Uram, az illető...

- Tudom, kik voltak az illetők, tudom, mit kerestek a Bastille-ban, és tudom, mit műveltek ott. Valois kisasszony és Charolais kisasszony, ugye? S hogy mit, azaz kit kerestek a börtönben?... Meglátogatták Richelieu herceg urat. S végül: hogy mit műveltek?... éjfélig cukorkát eszegettek a Sarok-toronyban, ahová holnap vissza szándékoznak térni, olyannyira, hogy Charolais kisasszony már jelezte is a látogatást Richelieu úrnak.

De Launay elsápadt.

- Nos, mit gondol, ha ezeket az apró-cseprő ügyecskéket elmesélem a régens őfenségének, aki, mint tudja, él-hal a pletykákért, meddig maradna vajon egy bizonyos de Launay nevezetű úr a Bastille parancsnoka? Én azonban egy árva szó nem sok, annyit sem szólok őfenségének. Tudom én jól: kéz kezet mos. Nos hát, de Launay uram, én segítek önnek, segítsen ön is nekem.

- Parancsára, uram - hajolt meg de Launay.

- Eszerint megállapodtunk; mindent előkészít, úgy, ahogy kell?

- Ígérem, uram, de őfenségének, könyörgöm, egy szót se!

- Nyugodjék meg, és Isten önnel, de Launay úr.

- Isten önnel, Dubois úr.

De Launay úr sűrű hajlongások közepette kihátrált a szobából.

- Jó - dörzsölte a kezét Dubois. - Most majd elválik, nagyságos uram, melyikünk az erősebb. Holnap, ha férjhez akarja adni a lányát, csak egy dolog fog hozzá hiányozni: a vőlegény.

Gaston éppen továbbadta de Launay kisasszony levelét Dumesnilnek, amikor lépteket hallott közeledni a folyosón. Villámgyorsan hallgatásra intette Dumesnilt, dobbantott egyet, hogy Pompadourt figyelmeztesse, eloltotta mécsesét, s felső ruháját a székre dobta, mintha most kezdett volna vetkeződni.

Nyílt az ajtó, a parancsnok lépett be a zárkába. De Launay nem szokta ilyen késői órában hábor­gatni foglyait, Gaston egy gyors, aggódó pillantást vetett rá, úgy rémlett neki, hogy a parancsnok arca zavart. Mi több, amint de Launay úr - aki, úgy látszik, négyszemközt akart maradni a fogollyal - kivette kísérője kezéből a lámpást, s az asztalra állította, Gaston észre­vette, hogy a parancsnok keze remeg.

A fegyőrök visszavonultak, de a fogoly látta, hogy ajtaja előtt két katona őrködik.

Egész testén ideges remegés futott végig a baljós előkészületek láttán.

- Lovag - mondta a parancsnok -, ön férfi a talpán, s azt mondta nekem, bánjak ekként önnel. Az imént tudtam meg, hogy tegnap ítéletet hirdettek perében.

- És most azért jött, nemde, uram, hogy jelentse: ütött kivégzésem órája - szólt Gaston eltökélten. A veszély visszaadta bátorságát, mint mindig.

- Nem, uram, csak arra akarom figyelmeztetni: közel a pillanat.

- Mikor lesz a kivégzés?

- Megmondhatom az igazat, lovag?

- Lekötelez vele, uram.

- Holnap, kora hajnalban.

- És hol?

- A Bastille előtt, a téren.

- Köszönöm, uram. Pedig volt még egy reményem.

- Éspedig?

- Hogy halálom előtt feleségül vehetem azt az ifjú hölgyet, aki ma meglátogatott.

- D’Argenson úr megígérte, hogy része lesz e kegyben?

- Nem, uram, csupán azt ígérte, hogy továbbítja kérésemet a királyhoz.

- A király talán elutasította.

- Olyan kegy ez, amelyet meg szoktak tagadni?

- Volt már rá példa, hogy megadták, uram, de ritkán.

- Keresztény vagyok, uram - mondta Gaston. - Remélem, megengedik, hogy gyónjak.

- A gyóntatópap már meg is érkezett.

- Láthatnám?

- Pár perc múlva, uram. Jelenleg, úgy hiszem, éppen az ön összeesküvőtársánál időzik.

- Társamnál? Ki a társam?

- La Jonquière kapitány.

- La Jonquière kapitány! - kiáltotta Gaston.

- Őt is halálra ítélték, akárcsak önt, s holnap kivégzik, önnel együtt.

- Ó, a szerencsétlen! - sóhajtott fel a lovag. - S én még gyanakodtam rá!

- Lovag - szólt a parancsnok -, fiatal ön, még a halálra.

- A halál nem nézi, ki hány éves. Isten azt parancsolja, sújtson le, s ő engedelmeskedik.

- De bűnös könnyelműség, nem kitérni a csapás elől, ha az ember megteheti, s oly könnyű­szerrel, mint ön tehetné.

- Beszéljen világosabban, uram, nem értem önt.

- D’Argenson úr nyilván tudtára adta, hogy van még remény...

- Elég, uram. Nincs mit beismernem. Nem fogok vallani.

Kopogtak. A parancsnok ajtót nyitott. A várnagy állt kint. Néhány szót váltott de Launay úrral. A parancsnok visszatért Gastonhoz, aki sápadt, de rezzenetlen arccal állt, kezét egy szék támláján nyugtatva.

- Lovag úr, La Jonquière kapitány engedélyt kér tőlem arra, hogy önt utoljára láthassa.

- S ön az engedélyt megtagadja - vélte Gaston, gúnyos mosollyal.

- Nem, uram, ellenkezőleg, megadom. Remélem, ő józanabb önnél, s azért kéreti, hogy meg­beszélje: mit valljanak.

- Ha a kapitány e célból hívat, parancsnok úr, közölje vele, hogy nem vagyok hajlandó meglátogatni.

- Ó, én ezt csak úgy mondtam, uram, tudni nem tudhatom - válaszolta gyorsan és izgatottan a parancsnok. - Meglehet, azért kéreti, hogy búcsút vegyen sorstársától.

- Ez esetben mehetünk, uram.

- Magam vezetem oda, lovag, ha nincs ellenére - szólt a parancsnok udvarias meghajlással.

- Követem, uram - felelte Gaston.

De Launay ment elöl, utána Gaston lépkedett, s őmögötte a két katona. Ugyanazon az úton, folyosókon, udvarokon haladtak végig, mint az első alkalommal, s végül megálltak a Kincstár-torony tövében. De Launay úr a kapu előtt hagyta a két katonát, s maga fölsietett a lépcsőn, Gastontól követve. Menet közben találkoztak egy fegyőrrel; az bevezette mindkettőjüket La Jonquière kapitányhoz. A kapitány ugyanazt a rongyos ruhát viselte, mint előző alkalommal, s megint csak az ágyán hevert, ugyanolyan pózban. Az ajtónyílás zajára hátranézett, de mert de Launay úr haladt elöl, nem vette észre a mögötte haladó Gastont, s így nyomban visszafordult a fal felé.

- Azt hittem, uram, itt találom a Bastille lelkészét - mondta de Launay úr.

- Csakugyan itt járt, de én elküldtem, uram.

- Miért, ha szabad kérdeznem?

- Mert ki nem állhatom a jezsuitákat. A patvarba! Azt hiszi, uram, pap nélkül nem lehet derekasan meghalni?

- Nem az hal meg derekasan, uram, aki bátran hal meg, hanem az, aki keresztény halált hal.

- Uram, ha prédikációkra vágynék, itt tarthattam volna a lelkészt, elvégre az is ért úgy hozzá, mint ön. Én Gaston de Chanlay urat kérettem.

- Elhoztam őt, uram. Elvből nem tagadom meg soha azok kívánságát, akiknek nincs többé mit remélniök.

- Á, ön is itt van, lovag? Isten hozta - szólt La Jonquière, és megfordult.

- Kapitány, fájdalommal tapasztalom, hogy elutasítja a vallás vigaszát - mondta Gaston.

- Ön is ezzel jön? Nohát ezennel kijelentem: ha bármelyikük még egy szót mer erről szólni, azon nyomban áttérek a hugenotta vallásra.

- Bocsásson meg, kapitány, de úgy hittem, kötelességem azt tanácsolni önnek, amit hasonló helyzetben cselekedni készülök.

- Öntől nem is veszem rossz néven, lovag. Ha majd kineveznek miniszterré, első dolgom lesz a vallásszabadságot proklamálni. Remélem, megérti, de Launay úr - folytatta a kapitány, orra tövét vakargatva -, hogy akik olyan hosszú közös utazás elébe néznek, mint a lovag meg én, azok nem bánják, ha utoljára még tanúk kizárásával beszélgethetnek el egymással.

- Megértem, uram, s máris távozom. Lovag, ön egy órát tölthet a kapitány zárkájában. Az óra leteltével önért jövünk.

- Köszönöm, uram - biccentett Gaston.

A parancsnok távozott. Gaston hallotta, hogy odakint parancsokat osztogat, nyilván az őrség megerősítése céljából. A lovag egyedül maradt La Jonquière-rel.

- Mi újság? - kérdezte a kapitány.

- Hogy mi? - felelte Gaston. Igaza volt, kapitány; értesülései helytállóknak bizonyultak.

- Hát igen - bólintott La Jonquière. - Úgy jártam éppen, mint az az ember, aki Jeruzsálem körül keringett, azt kiáltozva: „Jaj nekünk!” Hat nap, hat éjjel futott körbe-körbe jajveszé­kelve, mígnem a hetedik napon a falakról egy követ hajítottak rá, s ő a kőtől találva holtan terült el.

- Igen, tudom, hogy önt is halálra ítélték, s holnap együtt végeznek ki bennünket.

- Aminek nem örül túlságosan, ugye?

- Nem bizony. Nagy okom van ragaszkodni az életemhez.

- Kinek nincs?

- De nekem alaposabb okom van rá, mint másnak.

- Nos, ez esetben egyetlen teendője lehet.

- Vallani? Soha!

- Dehogy vallani. Megszökni, velem együtt.

- Mit beszél? Megszökni? Azt mondta: megszökni?

- Azt bizony. Én meglépek.

- Kapitány, holnap hajnalban kivégeznek!

- Ezért szándékozom még az éjjel meglépni.

- Meg akar szökni? Csakugyan?

- De még mennyire!

- És hogyan? Merre?

- Nyissa ki az ablakot.

- Megtörtént.

- Rázza meg a középső rostélyrudat.

- Nagy Isten!

- Szilárdan ül a helyén?

- Nem, sőt, kijött.

- Végre! Isten az atyám, eleget bajlódtam vele!

- Nem álmodom? Igaz ez?

- Emlékszik, lovag, a múltkor megkérdezte, nem fúrok-faragok-e én is, mint a többiek?

- Emlékszem. De ön azt felelte...

- Hogy erről majd máskor beszélünk... Íme, a válasz, s vallja meg: nem rossz válasz.

- Kiváló! De hogy ereszkedünk le?

- Segítsen csak!

- Mit tegyek?

- Túrjuk fel a szalmazsákomat.

- Kötélhágcsó?

- Az bizony.

- Honnan szerezte?

- Ideérkezésem napján küldték be nekem, a ráspollyal együtt, pacsirtapástétomba sütve.

- Kapitány, ön nagy ember!

- Tudom. Mellesleg: jó ember is vagyok, elvégre megszökhettem volna magam is.

- S lám, nem feledkezett meg rólam!

- Azzal az ürüggyel hívattam, hogy meg akarom beszélni önnel: tegyünk töredelmes vallo­mást. Tudtam: ha sikerül fellovalnom őket, majd csak elkövetnek valami ostobaságot.

- Siessünk, kapitány, siessünk!

- Csigavér! Ellenkezőleg: csináljuk csak szép lassan, megfontoltan a dolgunkat. Egy óra haladékot kaptunk; a parancsnok alig öt perce távozott.

- Erről jut eszembe: hát az őrök?

- Eh, sötét van!

- És a vizesárok?

- Befagyott.

- A külső fal?

- Ezen ráérünk akkor törni a fejünket, ha odáig eljutottunk.

- Idekössem a hágcsót?

- Várjon! Magam akarom ellenőrizni, jól odakötötte-e. Ragaszkodom a hátgerincemhez, akármilyen satnya, és nem szívesen törném ki a nyakamat, afeletti igyekezetemben, hogy a nyakazást elkerüljem.

- Ön a század legnagyobb kapitánya, kedves La Jonquière-em.

- Ugyan! Különb dolgokat is végbevittem már életemben - felelte La Jonquière; miközben egy utolsó bogot kötött a kötélhágcsóra.

- Elkészült? - kérdezte Gaston.

- El.

- Óhajtja, hogy én ereszkedjem le elsőnek?

- Ahogy parancsolja.

- Szíves-örömest vállalom.

- Tessék, fogjon hozzá.

- Magasan van az ablak?

- Tizenöt-tizenhat, de legfeljebb tizennyolc lábnyira.

- Semmiség!

- Önnek, lovag, mert ön fiatal, de nekem nem gyerekjáték. Kérem, legyen elővigyázatos.

- Ne féljen.

Gaston ereszkedett le csakugyan elsőnek, lassan, óvatosan, majd La Jonquière következett, aki titokban a markába nevetett, de nagyokat káromkodott, ahányszor a kezét felhorzsolta, vagy a szél hevesebbet lökött a kötélhágcsón.

- Szép kis munka, Richelieu és Mazarin utódjának! - dünnyögte Dubois. - Igaz, nem vagyok még bíboros, ez szolgáljon mentségemül.

Gaston elérte a vizesárkot, jobban mondva az árok jegét. Egy pillanat múltán mellé huppant La Jonquière is. Az őrszem félig megfagyva a faköpönyegben didergett, nem láthatta őket.

- No, most jöjjön utánam - szólt La Jonquière.

Gaston engedelmeskedett. Az árok túloldalán egy létra várta a szökevényeket.

- Ni, segítőtársai is vannak? - kérdezte Gaston.

- Hogy a csudába ne! Csak nem képzelte, hogy a pacsirtapástétom az égből hullt alá?

- S még mondja valaki, hogy a Bastille-ból nem lehet megszökni! - tört ki Gastonból az öröm.

- Fiatal barátom - állt meg La Jonquière hirtelen a harmadik létrafokon, ahová felkapaszkodott -, higgye meg, nem tanácsos nélkülem ide visszakerülnie. Úgy lehet, másodszor nem úszná meg olyan szerencsésen, mint most.

Szorgalmasan másztak tovább, míg fel nem értek e bástyafal tetejére. Odafönt egy őrszem járt fel-alá, de ahelyett hogy a szökevények útját állta volna, felsegítette La Jonquière-t a tetőre. Ezek után hármasban nekiálltak a létrát felvonni, s a másik oldalon leereszteni, némán és szaporán, olyan emberek módjára, akik tudják: minden másodperc számít!

A leereszkedés ugyanolyan szerencsésen végbement, mint a felkapaszkodás, La Jonquière és Gaston hamarosan ott állt - a második árok jegén.

- Most tüntessük el a létrát, hogy ne hozzuk bajba azt a szegény ördögöt, aki segített nekünk - mondta La Jonquière.

- Hát már szabadok vagyunk? - kérdezte Gaston.

- Nagyjában és egészében.

Az örömhír megkettőzte Gaston erejét, könnyedén vállára emelte a létrát, és odább vitte.

- Ördög, pokol! lovag, Herkules kismiska volt önhöz képest, ahogy látom.

- Csekélység! - legyintett Gaston. - E pillanatban akár a Bastille-t is felemelném!

Némán megindultak egymás mellett, s vagy harminc lépés után beértek a faubourg Saint-Antoine egyik kis mellékutcájába. Bár még csak fél tíz lehetett, lélek sem járt az utcán; viharos északi szél fújt.

- Kedves lovag, legyen szíves a következő sarokig elkísérni - mondta La Jonquière.

- Ó, követem önt, kapitány, akár a pokolba is!

- Az istenért, ne tegye! nagyobb biztonság okából jobb, ha ketten kétfelé menekülünk.

- Hogy kerül ide ez a hintó? - kérdezte Gaston.

- Rám vár.

- Hogyan? Ez az ön hintaja?

- Az enyém.

- Ördögadta! Kedves kapitány, ön négylovas hintón jár, akár egy gróf?

- Háromlovas hintón, lovag, mert az egyik lovat önnek szántam.

- Csakugyan megengedi?

- Hogy a manóba ne! s ez még nem minden!

- Tessék?

- Nincs pénze, ugye?

- Megmotoztak, és ami pénzt nálam találtak, azt elkobozták.

- Fogja ezt az erszényt, ötven Lajos-arany van benne.

- De kapitány...

- Ugyan, ugyan! Nyugodtan elveheti: spanyol pénz!

Gaston zsebre vágta az erszényt. A kocsis közben kifogott egy lovat, és odavezette a lovag­hoz.

- És most: merre? Hová? - kérdezte Dubois.

- Bretagne-ba indulok, a barátaimhoz.

- Elment az esze, barátocskám! Társait azóta elítélték, s két-három nap múlva ki is végzik.

- Igaz - mondta Gaston.

- Flandriába menjen - tanácsolta La Jonquière -, Flandriába. Az jó hely. Tizenhét-tizennyolc óra alatt túljut a határon.

- Rendben van - felelte Gaston komoran. - Már tudom, hova kell mennem.

- Akkor hát: szerencsés utat - szólt Dubois, s beszállt a kocsiba - Úgy fúj ez a bitang szél, hogy elhordaná az ökrök szarvát is!

- Jó utat - mondta Gaston.

Búcsúzóul kezet ráztak, s ki-ki ment a maga útján.