A régens lánya

MÁSODIK FEJEZET

A család jó útra tér

Berri hercegnő, akihez a régens betoppanni készült, előbbi kifakadása ellenére is kedvence volt apjának. A hercegnő hétéves korában súlyos betegségbe esett, az orvosok halálosnak ítél­ték a bajt, és lemondtak életéről. Apja, aki köztudomásúlag konyított valamit az orvosláshoz, maga vette kezébe a dolgot, a maga módján kúrálta a beteget, és megmentette. Ettől fogva atyai szeretete lánya iránt végletes engedékenységgé fajult. A gyermek akaratos volt és büsz­ke, ő meg mindent ráhagyott; a kishercegnő mindig a saját feje után mehetett, aminek nevel­tetése súlyos kárát látta. Egyébiránt ez nem akadályozta meg XIV. Lajost abban, hogy őt szemelje ki unokája, Berri herceg feleségéül.

Tudjuk, hogy tarolta le a halál a Napkirály három örökösét. Néhány hónap leforgása alatt meg­halt a trónörökös, majd a trónörökös elsőszülött fia, a burgundi herceg, a burgundi hercegné és végül Berri herceg.

A húszéves fejjel özvegységre jutott, szép, ifjú és gyönyörvágyó Berri hercegnő majdnem oly gyengéden szerette apját, mint az őt, s amikor választania kellett Versailles és a Palais Royal között, egy percig sem habozott; azontúl osztozott a régensherceg minden szórakozásában, el­járt estélyeire, olykor még tivornyáira is. Hamarosan különös rágalmak keltek szárnyra apa és lány viszonyáról, s gyorsan gyűrűztek tova Saint-Cyrből és Sceaux-ból, madame de Mainte­non és madame du Maine környezetéből. Az orléans-i herceg szokott könnyelműségével hagy­ta nőni-dagadni a hírverést, amely végül takaros vérfertőzési váddá kerekedett; s e vád mind a mai napig tartja magát, mert bár a legcsekélyebb történelmi hitele sincs a kor alapos ismerői szemében, alkalmas fegyver mindazok kezében, akiknek érdekük a magánembert befeketítem, hogy a politikus nagyságán csorbát ejthessenek.

S ez még nem minden; az orléans-i herceg apai gyengeségében újabb tápot adott a híresz­te­lés­nek azáltal, hogy lányának saját vagyona rovására négyszázezer frank évjáradékot biztosított, egymillióra emelve a hercegnő korábban is tetemes, hatszázezer franknyi jövedelmét; továbbá átengedte neki a Luxembourg-palotát és saját testőrségéből egy kompániát; de leginkább azzal háborította fel a régi etikett híveit, hogy amikor Berri hercegnő szabályos diadalmenetet rendezett Párizsban, dobszóval, harsonákkal, a derék polgárok őszinte felháborodására, ő csak a vállát vonogatta; és jót nevetett, amikor a hercegnő egy háromlépcsős trónszéken ülve fo­gad­ta a velencei követet, ami kis híján összeveszítette Franciaországot a velencei köztársaság­gal.

A régens már-már azon a ponton volt, hogy teljesíti lánya legújabb, hajmeresztő kérését, ami kétségkívül nemesi felkelést robbantott volna ki - azt tudniillik, hogy saját külön baldachinja legyen az operában -, amikor a közcsend hasznára, de a régensherceg szerencsétlenségére Berri hercegnő beleszeretett Riom lovagba.

Riom lovag auvergne-i kadét volt, Lauzun herceg unokaöccse vagy unoka-unokaöccse. 1715-ben jött föl Párizsba szerencsét próbálni, és meg is találta a szerencséjét a Luxembourg-palo­tában. Madame de Mouchy, akkori szeretője mutatta be a hercegnőnek, s a lovag ugyan­olyan ellenállhatatlan - s mondhatni, örökletes - vonzást gyakorolt a hercegnőre, mint fél évszázad­dal előbb nagybátyja, Lauzun herceg Gaston d’Orléans lányára. Egykettőre hivatalos szeretővé lépett elő, hiába ágált ellene kézzel-lábbal elődje, Lahaie, akit sürgősen kiküldtek Dániába, követségi attasénak.

Berri hercegnőnek tehát mindössze két szeretője volt, ami, ha jól meggondoljuk, e korban egy hercegnő részéről szinte önmegtartóztatásnak számított: Lahaie, akit titkolt, és Riom, akit ország-világ előtt vállalt. A szegény hercegnő igazán nem adott tehát okot rá, hogy oly ádázul üldözze a közvélemény. De ne feledjük, hogy az ádáz indulatok forrása nem is ez volt, hanem - amiről nemcsak Saint-Simon tesz említést, de a korszak minden krónikása - az a szeren­csétlen diadalmenet Párizsban meg az a szerencsétlen, háromlépcsős trón, amelyen a hercegnő Velence követét fogadta és végül fennhéjázó kívánsága, hogy saját külön testőrség mellé még külön baldachinja is legyen az Operában.

Az orléans-i herceg haragját mégsem azzal hívta ki a hercegnő, hogy a közvéleményt maga ellen lázította, hanem azzal, hogy alázatosan tűrte szeretője zsarnokoskodását. Riom ama Lauzun herceg tanítványa volt, aki reggel a monacói hercegnő kezét tapodta a csizmasarkával, s este ugyanazt a csizmát Gaston d’Orléans lányával húzatta le, és aki félelmes tanácsokkal látta el hercegnő-ügyekben az unokaöccsét, melyeket az betű szerint követett: „A királyi hercegnőket vaskézzel kell kormányozni.” Nagybátyja sikerein felbuzdulva, Riom olyan alaposan megnevelte Berri hercegnőt, hogy az nem mert véleménye kikérése nélkül vacsorát adni, nem mert engedélye nélkül az Operába elmenni, és nem mert egy ruhát tanácsa ellenére felvenni.

A régens imádta lányát, s ennek folytán úgy meggyűlölte Riom lovagot, amennyire egyáltalán képes volt bárkit gyűlölni, könnyelmű és gondtalan ember létére. Mintha csak a hercegnő kedvéért tenné, előbb egy ezredet bízott Riomra, majd kinevezte Cognac város parancsno­ká­vá; végezetül kötelezte, hogy foglalja el állomáshelyét, ami a Riomot ért kegyet egy csapásra kegyvesztésként leplezte le mindazok szemében, akik valamennyire is ismerték az ügy hátterét.

Természetesen a hercegnő is rögtön megértette, miről van szó; személyesen sietett el a Palais Royalba, noha csak nemrég kelt föl a gyermekágyból. Előbb könyörögve kérlelte apját - hiába; a könyörgést hamarosan veszekedés, fenyegetődzés, duzzogás követte, mindhiába; végül elrohant, miután a régenst engesztelhetetlen haragjával fenyegette, és dacosan kijelentette, hogy Riom a kapott parancs ellenére sem fog távozni. A régens másnap reggel újra távozásra szólította fel Riom lovagot, s Riom tisztelettudóan azt izente vissza, hogy haladéktalanul engedelmeskedni fog.

S csakugyan még aznap, vagyis egy nappal történetünk kezdete előtt, tüntetően távozott a Luxembourg-palotából. Dubois személyesen jelentette az orléans-i hercegnek, hogy az új parancsnok málháival és kíséretével elindult Cognac irányába, reggel kilenckor.

A régens azóta sem találkozott lányával; bár az imént azt állította, hogy le akar vele számolni, míg tart a haragja, tulajdonképpen megbékíteni akarta, nem megszidni.

Dubois tudta, hányadán áll a dolog, jól ismerte ő a régenst, de elérte célját, Riom elindult Cognacba. Úgy gondolta, a lovag távollétében majd csak sikerül egy ifjú miniszteri titkárt vagy gárdahadnagyot belopni a hercegnő szívébe, és Riomot végképp feledtetni. Akkor Riom parancsot kap majd, hogy csatlakozzék Berwick marsall Spanyolországban harcoló hadsere­géhez, s több szó nem esik róla, ahogy a Dániába száműzött Lahaie-ről sem.

Fölöttébb logikus terv volt, ha nem is a legerkölcsösebb. Nem tudjuk, beavatta-e urát e tervbe a miniszter.

A hintó megállt a Luxembourg-palota előtt, amely fényárban úszott, mint rendesen. A régens leszállt, és szokásos fürgeségével felsietett a lépcsőn. Dubois a hintó egyik sarkába húzódott; a hercegnő ki nem állhatta. A herceg egy perc múlva csalódott arccal jelent meg a kapuban.

- Ó, ó, csak nem talált fenséged zárt ajtókra? - kérdezte Dubois.

- Nem, csakhogy a hercegnő nincs itthon.

- Hát hol van? A karmelitáknál?

- Meudonban.

- Meudonban? Februárban, ilyen hidegben? Fenség, nekem gyanús ez a hirtelen támadt természetkedvelés.

- Nekem is, megvallom. Mi az ördögöt kereshet a lányom Meudonban?

- Egyszerűen megtudhatjuk.

- Hogyan?

- Menjünk Meudonba.

- Kocsis, hajts Meudonba! - szólt a régens, miközben felugrott a hintóba. - Huszonöt perc alatt ott legyünk!

- Fenséged engedelmével megjegyezném, hogy a lovak tíz mérföldet tettek már meg - mondta a kocsis, bocsánatkérő hangsúllyal.

- Huszonöt perc alatt Meudonban legyünk, ha beledöglenek is.

A parancs nem tűrt ellentmondást.

A kocsis megsuhogtatta az ostort a lovak feje fölött, s a nemes állatok berzenkedve, hogy bárki azt hiheti, ilyen végletes eszközökhöz kell folyamodnia ellenükben, sebes vágtába csaptak, mintha csak most kötötték volna el őket a jászoltól.

Egész úton nem esett szó a kocsiban. Dubois hallgatott, a régens gondolataiba mélyedt; olykor ki-kipillantott egyikük vagy másikuk az útra, de ott semmi figyelemre méltót nem láthatott. Így érkeztek végül Meudonba, anélkül hogy a régensnek sikerült volna rendet teremteni ellentmondó gondolatai szövevényében.

Ezúttal mindketten leszálltak, a kimagyarázkodás apa és lánya között hosszúnak ígérkezett, s Dubois kényelmesebb helyen szerette volna a végét bevárni, mint a hintó ülésén.

A főbejáratnál díszruhás gárdista posztolt. A régenst felismerhetetlenné tette a prémes kabát, Dubois-t a bő köpeny. A gárdista útjukat állta. A régens megnevezte magát.

- Bocsánat, fenség, nem tudtam, hogy a hercegnő várja fenségedet - szabadkozott a gárdista.

- Várt, nem várt, itt vagyok. Azonnal jelentse a hercegnőnek, hogy megérkeztem - parancsolta a régens.

- Fenséged a szertartásra jött? - kérdezte az ajtónálló, látható zavarban. Nyilván szigorú parancsot kapott a titoktartásra.

- Természetesen a szertartásra jött őfensége - vágott közbe Dubois, nehogy a herceg kimondja, ami már a nyelvén volt: „Miféle szertartásra?” - Magam is hivatalos vagyok rá.

- Egyenesen a kápolnába vezessem őfenségét?

Dubois és a régens összenézett, egy szó nem sok, annyit sem értettek az egészből.

- A kápolnába? - kérdezte a herceg.

- Igenis, fenség, a szertartás jó húsz perce megkezdődött.

- Hát ez mi? - kérdezte a herceg, Dubois füléhez hajolva. - Berri hercegnő is felcsap apácá­nak?

- Fogadni mernék, nagyságos uram, hogy inkább férjhez megy - felelte Dubois.

- Ezer ördög és pokol! - hördült fel a régens. - Még csak ez hiányzott.

S futva indult neki a lépcsőknek, Dubois-val a sarkában.

- Fenséged nem parancsolja, hogy elkísérjük? - kérdezte a gárdista.

- Felesleges - kiáltott vissza a régens a lépcső tetejéről -, ismerem a járást.

S csakugyan, szokásos - és egy ilyen testes embertől meglepő - fürgeségével iramodott teremről teremre, folyosóról folyosóra. Dubois mindenütt a nyomában, ördögi kíváncsiságtól sarkallva - ez a tulajdonsága tette, hogy Mefisztofelésze lehetett nem ugyan Faustnak, hanem az ismeretlen egy másik kutatójának: Orléans-i Fülöp hercegnek.

Így érkeztek a kápolna ajtajához. Az ajtó zárva volt, de első kísérletükre engedett a kilincs.

Dubois sejtelme igazolódott.

Riom titokban visszajött, miután nagy csinnadrattával eltávozott, s most ott térdelt a hercegnő jobbján az oltárnál, Berri hercegnő házi káplánja előtt. Az esküvői leplet de Pons úr, Riom egyik rokona és La Rochefoucauld márki, a hercegnő testőrségének parancsnoka tartotta a jegyespár feje fölé, mellettük kétfelől Mouchy és Lauzun urak álltak, az előbbi a hercegnő bal oldalán, az utóbbi Riom jobb oldalán.

- Nincs szerencsénk, fenség - mondta Dubois. - Két percet késtünk.

- De a nemjóját! - káromkodott a régens, és a szentély felé lódult. - Azt majd mindjárt meg­látjuk.

- Nyugalom, fenség, papi minőségemben kötelességem nagyságodat e szentségtöréstől meg­óvni. Ha használna, nem bánnám, de ez csak árthat.

- Micsoda? Hát már megesküdtek? - kérdezte a régens, s önkéntelenül hátralépett egy oszlop árnyékába, minthogy Dubois megrántotta a kabátját.

- De meg ám, fenség. Maga az ördög sem választhatja el őket többé, a szentatya engedélye nélkül.

- Mi sem egyszerűbb, írok Rómába - szólt a herceg.

- Attól őrizkedjék nagyságod! - kiáltott fel Dubois. - Ne pazarolja hitelét efféle semmiségekre, szüksége lesz még rá, ha - majd engem akar kardinálisnak kineveztetni.

- De hisz ez tűrhetetlen mésalliance!

- A mésalliance manapság felettébb divatos - vélte Dubois -, jóformán egyébről se hall az ember. Mésalliance-ra lépett XIV. Lajos király őfelsége, amikor elvette madame de Maintenont, akinek fenséged a mai napig özvegyi kegydíjat folyósít; ugyanezt tette Gaston d’Orléans lánya, amikor hozzáment Lauzun úrhoz; s fenséged is mésalliance-ot kötött, amikor Blois kisasszonyt elvette, úgyannyira, hogy nagyságod édesanyja, a palotahercegnő őfensége e házasságról értesülvén, pofon legyintette fenségedet. Végezetül mésalliance-ot követtem el én magam is, ugyebár, amikor a falumbéli iskolamester lányát elvettem. Ennyi magasztos példán felbuzdulva miért ne tehetné ugyanezt fenséged lánya?

- Hallgass, sátán - mordult fel a régens.

- Egyébként is úgy áll a dolog, fenség - folytatta Dubois -, hogy Berri hercegnő szerelmi ügyei máris nagyobb port vertek fel, mint kívánatos, a Saint-Sulpice-i apát szájjártatása folytán; a titkos házasság, amelyről holnap egész Párizs tudni fog, egy csapásra véget vet a botránynak, senki nem szólhat többé egy szót se, fenségedet is beleértve. A család határozottan jó útra tér, fenség.

Az orléans-i herceg iszonyú káromkodásra fakadt; Dubois ellenben ördögi gúnykacajra, hogy Mefisztofelész maga is megirigyelhette volna.

- Hé, csönd legyen ott hátul! - kiáltotta a sekrestyés, nem sejtvén, kit utasít rendre. Nyilván attól tartott, hogy az ifjú pár el találja szalasztani a káplán kegyes intelmeinek egyikét-másikát.

- Csend legyen! - visszhangozta Dubois. - Látja, fenség, máris megzavarta a szertartást.

- Meglásd, megérem, hogy a lányom kitessékel, ha nem hallgatunk - lódította a herceg.

- De csend legyen hát! - kiáltotta újra a sekrestyés, és alabárdja nyelével megdöngette a kápolna kőpadlóját. Berri hercegnő hátraküldte Mouchy urat, nézzen utána, ki mer itt csendet háborítani.

Mouchy úr engedelmeskedett a hercegnő parancsának. A félhomályban úgy rémlett neki, hogy a két rendbontó személy igyekszik elbújni előle; roppant erélyes léptekkel, büszkén felszegett fejjel közeledett.

- Hogy merészelnek itt lármát csapni? És ki engedte meg, uraim, hogy behatoljanak a kápolnába? - kérdezte.

- Az, akinek nagy kedve lenne az egész társaságot az ablakon kihányatni - felelte a régens -, de aki egyelőre beéri azzal, hogy meghagyja önnek: tudassa Riom úrral abbeli parancsomat, hogy haladéktalanul induljon Cognacba, s közölje Berri hercegnővel, hogy ezennel kitiltom a Palais Royalból.

E szavakkal sarkon fordult, és elsietett, maga után intve Dubois-t. Mouchy herceg, a nagy pocakjával, döbbenten bámult a jelenés után.

- A Palais Royalba! - adta ki az utasítást a herceg, miközben felszökött a hintóba.

- A Palais Royalba? - vágott közbe Dubois. - Dehogy oda, nagyságod megfeledkezik meg­állapodásunkról. Vállaltam, hogy elkísérem nagyságodat, de csak azzal a feltétellel, hogy nagyságod is elkísér engem... Kocsis! a faubourg Saint-Antoine-re megyünk!

- Menj a pokolba! nem vagyok éhes.

- Ha nem, ne egyék fenséged.

- Nincs kedvem mulatni.

- Ha nincs, ne mulasson fenséged.

- De mit tegyek, ha se nem eszem, se nem mulatok?

- Nézze, hogy esznek és mulatnak mások.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Azt, hogy Isten ma egyik csodát a másik után teszi fenséged kedvéért; nosza használjuk ki a ritka alkalmat, elvégre Isten sincs mindennap csodatevő kedvében; két csodát láttunk már ma este, vétek volna a harmadikat elszalasztani.

- A harmadikat?

- Igenis, numero Deus impare gaudet, a páratlan szám kedves Istennek. Remélem, nem felejtette még el a latin tudományát nagyságod?

- Beszélj végre érthetően - mondta a régens mogorván; nem volt éppen tréfás kedvében. - Te ugyan jól beillesz szfinksznek, amilyen csúf vagy, de én már kiöregedtem Oidipusz szerepé­ből.

- Nos, úgy értettem, fenség, hogy minekutána ma este alkalmunk volt látni, mint lép fenséged két lánya - korábbi bolondériáikra rácáfolva - az erény útjára, alkalma lehet azt is végignézni, mint lép eddigelé túlságosan erényes fia a züllés útjára.

- Lajos fiam?

- Ő, személyesen. Ma lesz a napja, akarom mondani az éjjele, hogy megokosodik, fenség, s van-e ennél, kedvesebb látvány egy apa szívének? Van-e, mely nagyobb büszkeséggel töltené el? Hát erre invitálom fenségedet.

A herceg kétkedően rázta a fejét.

- Hiába rázza a fejét nagyságod, ez így van - mondta Dubois.

- No, és mennyire fog megokosodni a fiam?

- Ó, alapvetően, fenség. M. lovagnak meghagytam, legyen tanítómestere és kalauza; ez órában ülnek éppen asztalhoz négyesben, a herceg, a lovag és két hölgy.

- Miféle hölgyek? - kérdezte a régens.

- Én csak az egyiket ismerem, a másikat a lovag hozza.

- És Lajos ráállt?

- Örömmel.

- Lelkemre, Dubois, kezdem hinni, hogy ha Szent Lajos király idején éltél volna, őt magát is elhurcoltad volna az akkori Fillonhoz.

Diadalmas mosoly ült ki Dubois majomarcára.

- Parancsára, fenség. Nemde az volt az óhaja, hogy Lajos is rántson végre kardot, ahogy fenséged megtette hajdanán, és megteszi olykor még ma is, amilyen esztelenül bátor. Gondos­kodtam róla, hogy ez megtörténjék.

- Igazán?

- Igazán. Vacsora közben M. lovag majd beleköt a hercegbe, ebben ő úgyis nagy mester. Fenséged óhaja volt továbbá, hogy Lajos hercegnek akadjon végre egy kellemetes kis szerelmi kalandja. Nos, ha képes ellenállni annak a szirénnek, akit én rászabadítottam, Szent Antal elbújhat mellette.

- Magad választottad ki?

- Ez csak természetes! Fenséged tudhatja, hogy ha a család becsületéről van szó, nem bízom a dolgot senki másra. Ma éjjel meglesz a tivornya, holnap a párbaj. S holnap este a mi neofitánk nyugodt lélekkel nevezheti magát Orléans-i Lajosnak, anélkül hogy fenséges édesanyja becsületébe gázolna; mindenki láthatja majd, hogy a herceg csakugyan apja vére, amiben már-már kételkedne az ember, különös magaviselete láttán.

- Aljas vagy, Dubois! - A régens elnevette magát, először, mióta Chelles-ből eljött. - Kárhozatba taszítod a fiút, ahogy valamikor kárhozatba vitted az apját is.

- Ahányszor csak fenséged parancsolja - felelte Dubois. - Lajos úrfinak el kell végre döntenie, herceg-e hát vagy sem, férfi vagy szerzetes; legfőbb ideje, hogy válasszon. Nagyságodnak csak ez az egy fia van, a fiú maholnap tizenhat éves, nagyságod mégis tiltja a hadviseléstől, azzal az ürüggyel, hogy egyetlen fia, valójában azért, mert fél, hogy szégyent talál hozni a fejére...

- Dubois! - szólt közbe intőn a régens.

- Nos, holnapra tudni fogjuk, mihez tartsuk magunkat, fenség.

- Istenemre, ez az ügy tetszik nekem - szólt a régens.

- Egyszóval azt reméli fenséged, hogy Lajos becsülettel helytáll?

- Hé, akasztófavirág, a végén még megbántasz! Hát csakugyan azt hiszed, hogy lehetetlen szerelemre lobbantam a véremből való férfit, hogy csak egy csoda - és nem is akármilyen csoda - nyomhat fegyvert az én nevemet viselő herceg kezébe? Barátom, Dubois, te abbénak születtél, s az is maradsz, míg élsz.

- Azt már nem, fenség! - kiáltotta Dubois. - A patvarba is, ennél többre vágyom!

A régens felnevetett.

- Te legalább becsvágyó vagy, nem úgy, mint az én hülye Lajos fiam, aki az égvilágon semmire se vágyik. Nem is képzeled, milyen jól elszórakozom ezen a te becsvágyadon.

- Lám! - mondta Dubois. - Nem hittem volna, hogy ilyen mulatságos vagyok.

- Sose szerénykedj, te vagy a világ legszórakoztatóbb figurája, kivéve, amikor a legelvete­mültebb; miért is, esküszöm, hogy azon a napon, amikor püspökké szentelnek...

- Bíborossá, fenség!

- Á, bíboros akarsz lenni?

- Egyelőre bíboros, aztán pápa.

- No jó, egyszóval, esküszöm, hogy azon a szent napon...

- Amikor megválasztanak pápának?

- Nem, aznap, amikor felszentelnek bíborosnak, jót nevetünk majd a Palais Royalban.

- Csekélység ahhoz képest, ahogy Párizs nevet majd, fenség. De sebaj! Mint fenséged mon­dotta, olykor úgyis roppant nevetséges vagyok, és én igazán örömest nevettetem fenségedet; egy okkal több, hogy ragaszkodjam a bíborosi kalaphoz.

Abban a pillanatban, amikor Dubois e kívánságát kinyilvánította, a kocsi megállt.