A régens lánya

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Moutonnet úr, a Saint-Germain-en-Laye-i posztókereskedő

Dubois egy futó pillantást vetett a sarokban iddogáló gárdistákra, majd odalépett a fogadós­hoz, aki fel-alá sétált a lócák, zsámolyok és elszórt dugók között.

- Uram - szólította meg félszegen -, itt lakik La Jonquière kapitány? Beszédem volna vele.

- La Jonquière kapitánnyal akar beszélni? - kérdezte a fogadós, és tetőtől talpig végigmérte az újonnan jöttet.

- Ha lehetne - felelte Dubois. - Nagy örömömre szolgálna.

- De igazán arra a kapitányra gondol, aki itt lakik? - puhatolódzott tovább a fogadós, minthogy az új vendég nem is emlékeztetett arra, akit a kapitány leírása alapján elképzelt.

- Úgy hiszem - válaszolta szemlesütve Dubois.

- Tagbaszakadt, köpcös ember?

- Az, az.

- Nagyivó?

- Úgy van.

- És mindjárt a botjához kapkod, ha nem az történik, amit parancsolt?

- Úgy, úgy. Ó, a kedves La Jonquière kapitány!

- Hát ismeri? - kérdezte a fogadós.

- Én? Én ugyan nem - rázta a fejét Dubois.

- Persze, nem ismerheti, hiszen az utcán bizonyára összefutottak.

- Ördög-pokol! Hát elment? - kérdezte Dubois rosszul leplezett bosszúsággal. De mindjárt észbe kapott, s hogy helyreüsse a dolgot, mézesmázos mosolyt erőltetett az arcára.

- Istenúgyse! Öt perce sincs, hogy elment - felelte a fogadós.

- De ugye, visszajön? - kérdezte Dubois.

- Egy óra múlva.

- Megvárhatom itt, uram?

- Természetesen. Feltéve, hogy fogyaszt valamit.

- Hozzon hát egy adag pálinkás cseresznyét - mondta Dubois -, bort csak étkezéshez iszom.

A két gárdista szája megvető mosolyra rándult, összekacsintottak.

A fogadós hozta a megrendelt cseresznyét, kis üvegpohárban.

- Ni csak öt szem van benne - mondta Dubois. - Saint-Germain-en-Laye-ben hat szemet adnak.

- Lehetséges, uram - vágta rá a fogadós -, de Saint-Germainban nincs behozatali vám.

- Igaza van, uram - bólogatott Dubois -, teljesen igaza van. Megfeledkeztem a vámról, bocsás­son meg, uram.

S bekapott egy cseresznyét. Önkéntelenül elfintorodott, nem mindennapi önuralma ellenére. A fogadós szemmel tartotta vendégét: a fintor láttán elégedett vigyor ült ki arcára.

- És hol lakik vitézlő kapitányunk? - kérdezte Dubois mintegy mellékesen.

- Itt a szobája - mutatott a fogadós egy ajtóra -, ragaszkodott hozzá, hogy a földszinten szállásoljuk el.

- Látom, látom - morogta Dubois. - A szoba ablakai az utcára nyílnak?

- Sőt, van egy hátsó kijárata is, a rue des Deux-Boules-ra.

- Á, van egy hátsó kijárata is, a rue des Deux-Boules-ra? A patvarba! Kényelmes, alkalmatos dolog. De nem zavarja a kapitányt a lárma?

- Ó, van neki odafönt még egy szobája, hol itt alszik, hol olt.

- Mint Dionüszosznak, a tirannosznak - mondta Dubois, aki élt-halt a latin idézetekért és a történelmi példázatokért.

- Hogyan? - kapta fel a fejét a fogadós.

Dubois belátta, hogy újfent bakot lőtt; bosszúsan az ajkába harapott. Szerencséjére az egyik gárdista bort követelt, s a fogadós, akinek ezt nem kellett soha kétszer mondani, máris ki­iramodott a teremből. Dubois utánanézett, majd amikor eltűnt, a két gárdistához fordult:

- Köszönöm a segítséget.

- Mi a baj, atyafi? - kérdezték a katonák egyszerre.

- Franciaország és Régens - felelte Dubois.

- A jelszó! - kiáltotta a két ál-katona, s vigyázzba vágták magukat.

- Menjetek be ide - mutatott Dubois La Jonquière kapitány szobájára -, nyissátok ki a rue des Deux-Boules-ra vezető ajtót, és bújjatok el a függöny mögé, az asztal alá, egy szekrénybe vagy ahova akartok, de jól. Akinek a füle csücskét meglátom, amikor belépek, az hat hónapra búcsút mondhat a fizetésének.

A két gárdista sietve felhajtotta a maradék bort - hja, nem olyan emberek voltak ők, hogy hagy­ják kárba veszni a földi javakat - és bevonultak a szobába. Dubois észrevette, hogy el­felejtettek fizetni, odavetett az asztalra hatvan centime-ot, majd az ablakhoz futott, kinyitotta, s kiszólt a ház előtt veszteglő fiáker kocsisának:

- Szemfüles, vigye át a hintót sürgősen a rue des Deux-Boules-ra, a hátsó kisajtóhoz, és mondja meg Botosnak, hogy mihelyt jelt adok, azaz megkocogtatom az ablaküveget, jöjjön. A többit ő már tudja. De szaporán ám, Szemfüles.

Abban a pillanatban elindult kint a kocsi. Dubois betette az ablakot.

Legfőbb ideje volt! A fürge fogadós már jött is vissza. Azonnal konstatálta, hogy a két gárdista eltűnt.

- Ejnye, hová lettek a vendégeim? - kérdezte.

- Egy őrmester toppant be, és elhívta őket.

- Meglógtak a pénzemmel! - kiáltotta a fogadós.

- Dehogy, dehogy, amint látja, otthagytak az asztalon hatvan centime-ot.

- Az ördögbe is! Hatvan centime-ot - méltatlankodott a fogadós. - Én negyven centime-ért vesztegetem az orléans-i bor palackját.

- Hm, bizonyára azt gondolták, hogy mint katonák, kaphatnak némi engedményt kegyel­medtől.

A fogadós így is megtalálhatta a számítását, mert gyorsan megvigasztalódott.

- Hászen nem olyan nagy a károm - mondta. - A mi mesterségünkben számolni kell efféle balesetekkel.

- La Jonquière kapitánynál nem kell, ugyebár, ilyesmitől tartania? - kérdezte Dubois.

- De nem ám, jobb vendéget kívánni sem lehet, fizet, mint a köles, és sosem alkuszik. Az is igaz, hogy mindent lefitymál.

- Nohát! - álmélkodott Dubois. - Ez afféle mánia nála, nem?

- Uraságod fején találta a szöget, pontosan az: mánia. Én is így gondoltam, csak nem találtam a helyes kifejezést.

- Hanem azt igazán nagy örömmel hallottam, amit az imént mondott a kapitányról: hogy pontosan fizet.

- Uraságod netán pénzért jött? - kérdezte a fogadós. - A kapitány említette, hogy idevár valakit, akinek száz aranyával tartozik.

- Éppen megfordítva: én hoztam neki ötven aranyat - felelte Dubois.

- Ötven arany, az ördögbe is! szép kis summa - csettintett a fogadós. - No, alkalmasint félre­értettem; nem ő tartozik, neki tartoznak. Nem Gaston de Chanlay lovagnak hívják véletlenül uraságodat?

- Gaston de Chanlay lovag! - Dubois nem bírt úrrá lenni kitörő örömén. - A kapitány idevárja Gaston de Chanlay lovagot?

- Legalábbis úgy mondta - felelte a fogadós, némileg megütközve a cseresznyekedvelő kliens lelkendezésén. Dubois ugyanis kötelességtudóan eszegette a cseresznyét, olyan fintorokat vágva közben, mint a majom, ha keserű mandulába harap. - Uraságod az a bizonyos Gaston de Chanlay lovag, igen vagy nem?

- Ó, nem, dehogy vagyok én nemesúr, becsületes nevem: Moutonnet, csak így, egyszerűen.

- Nem az a fontos, ki nemes, ki nem - jelentette ki a fogadós nagy bölcsen. - Lehet valaki talpig becsületes ember, ha úgy hívják is, hogy Moutonnet.

- Úgy, úgy, Moutonnet - helyeselt Dubois bólogatva -, Moutonnet, Saint-Germain-en-Laye-i posztókereskedő.

- S azt mondja, ötven aranyat hozott a kapitánynak?

- Annyit, uram - Dubois lelkiismeretesen kiitta a maradék levet, ahogy előbb lelkiismeretesen megette a cseresznyét, az utolsó szemig. - Uram, múltkoriban átnéztem jó atyám régi üzleti könyveit, s mit kellett látnom? Hogy ötven arannyal adósa maradt La Jonquière kapitánynak. Rögtön felkerekedtem, uram, s addig nem volt nyugtom, míg fel nem kutattam - az apa helyett, aki időközben elhalálozott - a fiút.

A fogadós elhűlt, ekkora becsületesség láttán.

- Tudja-e, Moutonnet uram - mondta -, hogy ritka madár ám az olyan adós, mint kelmed.

- Hja, uram, ez nálunk családi vonás, ilyenek vagyunk mi, Moutonnet-k mind. Hanem aztán, ha nekünk tartozik valaki, hu, akkor nem ismerünk irgalmat! Volt például egy fickó - amúgy, szavamra, becsületes, rendes ember -, aki a Moutonnet és fia cégnek százhatvan frankjával adósa maradt. Nohát, nagyapám bezáratta az illetőt az adósok börtönébe, ott maradt három nemzedéken át, sőt, ott is halt meg. Uram, éppen két hete csináltam számadást: ez a jómadár kereken tizenkétezer frankunkba került a harminc év alatt, míg a börtönben csücsült. De sebaj, fő, hogy az elven nem esett csorba! Hanem megbocsásson, kedves vendéglátó gazdám - szakította félbe önmagát Dubois egy sanda pillantást vetve a bejárati ajtóra, melyre egy árny vetült, éspedig egészen olyanforma alak, mint a kapitány -, megbocsásson, én itt csak fecsegek mindenféle érdektelen dolgokról, és feltartom. Úgy látom, új vendége érkezett.

- No lám, megjött, akire uraságod vár.

- A vitézlő La Jonquière kapitány?

- Ő... Jöjjön gyorsan, kapitány, várják - mondta a fogadós.

A kapitány ismét feltámadt gyanakvása nem oszlott még el. Az utcán nyüzsögtek az ismeret­len - s neki úgy rémlett: rosszban sántikáló - alakok. Baljós előérzettel lépte át a küszöböt. Mindenekelőtt kutató pillantást vetett a sarok felé, ahol az előbb a két gárdista ült; a katonák eltűntek, s ez kissé megnyugtatta. Majd az újonnan jöttet vette aggódva szemügyre. De azok az emberek, akik örökösen háborgó lelkiismerettel élnek, végül is éppen a szorongásaikból merítenek bátorságot rá, hogy előérzeteiknek fittyet hányjanak, jobban mondva úgy meg­szokják a félelmet, hogy oda se figyelnek többé szavára. La Jonquière kapitányt egyébként is megnyugtatta az állítólagos Saint-Germain-en-Laye-i posztókereskedő becsületes képe. Előzé­kenyen köszönt. Dubois illemtudó meghajlással viszonozta a kapitány üdvözletét.

La Jonquière mindenekelőtt a fogadóshoz fordult, s megtudakolta, nem jött-e meg időközben barátja.

- Csak ez az úr jött - felelte az -, de a kapitány úr nem veszít semmit a cserén, sőt: a barátja elvitte volna száz aranyát, ez az úr meg ötven aranyat hozott.

La Jonquière meglepetten pillantott Dubois-ra. Az rendületlenül állta a kapitány fürkész tekintetét, s igyekezett a tőle telhető legegyügyűbb és legszívélyesebb arcot vágni. Majd elő­adta meséjét, olyan pergőn és talpraesetten, hogy a kapitány, ha nem is hitte el fenntartás nélkül, belekábult, sőt örült a váratlanul ölébe hullt pénznek, mert az ilyen anyagi-természetű meglepetéseket az emberek általában véve a kelleténél is jobban szeretik. Erre való tekintettel, és mert meghatotta az ismeretlen nagylelkűsége, aki, lám a fél országot tűvé tette, csak azért, hogy megfizesse rég feledett adósságát, egy palack spanyol bort rendelt a fogadóstól, és Dubois-t beinvitálta a szobájába. Dubois visszament a kalapjáért - otthagyta a széken, az ablak alatt -, s mialatt a kapitány a fogadóssal beszélgetett, csendben megkocogtatta az ablaküveget. Ekkor fordult meg a kapitány.

- De nem zavarom uraságodat a szobájában? - kérdezte Dubois, olyan derűsen, ahogy csak bírta.

- Dehogy, dehogy - mondta a kapitány. - Szobámból kellemes kilátás nyílik az utcára, iszoga­tunk majd, és elnézzük a járókelőket, a rue des Bourdonnais-n sok ám a csinos hölgy. Á, látom, mosolyog!

- Hm, hm - dünnyögte Dubois, és szórakozottan megvakarta az orra tövét.

Ez az önfeledt mozdulat óhatatlanul leleplezte volna a Palais Royal környékén, de a rue des Bourdonnais-n nem tűnt fel. La Jonquière ment elöl, őelőtte a fogadós, a fogadós előtt az üvegek. Dubois-nak, aki hátramaradt, épp annyi ideje volt, hogy intsen Botosnak, aki két emberével megjelent az ivó küszöbén, majd mint jól nevelt úriemberhez illik, szépen becsukta maga mögött a szoba ajtaját.

A Botos nyomában belépő két ember egyenesen az ablakhoz ment. Leeresztették az ivó függö­nyét. Főnökük ezalatt beállt La Jonquière szobájának ajtaja mögé, úgy, hogy a kinyíló ajtó­szárny eltakarja. Ekkor lépett ki a fogadós: már felszolgálta a bort a kapitánynak és Moutonnet úrnak, és bezsebelt a kapitánytól, aki mindig készpénzzel fizetett, egy háromfrankos aranyat. Sürgősen be akarta könyvelni a bevételt, és elzárni az aranypénzt kazettájába, de alighogy becsukta maga mögött az ajtót, Botos, aki lesben állt, rávetette magát, egy kendővel átkötötte a száját, gyapotsapkáját lehúzta az álláig, felkapta, mint a pelyhet, és kivitte abba a fiákerbe, amely most állt meg éppen az ajtó előtt. Egyik kísérője ezalatt nyakon csípte a kislányt, aki éppen tojást tört fel, a másik egy abroszba csavarva hóna alá kapta a kuktát, aki a serpenyő nyelét tartotta, s egy szempillantás múltán a fiáker már vitte is a fogadóst, a lányát és mártás­rontóját (ha szabad ezt a szokás és gyakorlat szentesítette szót használnunk) két fegyveres őrizete alatt a Saint-Lazare börtön felé; ámbár sokkal gyorsabban haladtak, sokkal jobb két ló vonta a kocsit, és sokkal ügybuzgóbb volt a kocsis, hogysem valódinak tarthatnók a fiákert.

Botos, rendőrkopó-szimatával, rögtön előkotort a konyhai faliszekrény mélyéről egy gyapot­sipkát, abaposztó mellényt és egy kötényt, majd beintett az utcáról egy járókelőt, aki a kirakat­üvegben nézegette magát. Az fürgén besurrant, és nem kevésbé fürgén átalakult meglehetősen elfogadható külsejű csaposlegénnyé. Egyidejűleg fülsiketítő lárma - felboruló asztal, üveg­csörömpölés zaja - hallatszott a kapitány szobájából, majd lábdobogás, szitkozódás, majd egy kard csörrenése a padlón, majd csend lett.

S egy perc múltán a rue des Deux-Boules-on vágtázva távolodó fiáker robaja verte fel a házat.

Botos nyugtalanul fülelt a zajokra, egy nagy konyhai késsel a kezében, készen arra, hogy be­rontson a szobába. Most felderült az arca, és fellélegzett.

- Jól van! - mondta. - A dolog sikerült.

- Épp ideje volt, mester - felelte a csaposlegény. - Vendégünk érkezik.