A régens lánya

TIZENHETEDIK FEJEZET

Uram, bretonok vagyunk!

Gaston nem mozdult ki a földszinti szobából, és mint mondtuk, gondosan átöltözött. Ezalatt Botos mester szorgalmasan és eredményesen tanulgatta a kocsmárosmesterséget. Mire be­esteledett, olyan szakavatottan mérte ki a bort, hogy elődje sem különbül, sőt, még nála is fukarabbul mért, mert rájött, hogy a Bourguignon mesternek fizetendő kártérítés összegében szerepelni fog az eltékozolt bor is, minél kevesebbet tékozol tehát el ő, Botos, annál többet kereshet az üzleten. Következésképp a reggeli vendég este jóval kevésbé előzékeny kiszol­gálásban részesült, és elégedetlenül távozott.

Gaston, miután végzett az öltözködéssel, közelebbről szemügyre vette La Jonquière kapitány könyvtárát, hogy jellemképét kiegészítse. Háromfajta könyvet talált: sikamlós könyveket, aritmetikakönyveket és katonai könyveket. Ezek közül kitűnt a Tökéletes Főtörzsőrmester szokatlan kötésével; meglátszott rajta, hogy tulajdonosa sokat forgatta. Előkerült a kapitány jegyzőfüzete is, mondanunk sem kell, hogy kizárólag pénzkiadásait jegyezte fel napról napra, egy ezredtárnokmester rendszerességével. És micsoda haszontalanságokra fecsérelte a pénzét! Gaston azt gondolta, a kapitány úgy tesz, mint Fiesco: álarcot visel, valóságos, összeesküvő-arcát elleplezendő.

Mialatt Gaston lelkiismeretesen átböngészte fenti céllal a könyvtárt, egy férfi toppant be Botos kíséretében a szobába. Botos jelentette a látogatót, majd tapintatosan visszavonult. Mihelyt bezárult mögötte az ajtó, a látogató Gastonhoz fordult, és közölte, hogy La Jonquière kapi­tány, akadályoztatva lévén, őt küldte maga helyett. Gaston igazolást kért. Az ismeretlen elővette a kapitány levelét, mely szóról szóra megegyezett a Gaston birtokában levő minta­példánnyal, és láthatóan ugyanattól a kéztől származott, majd a levél után felmutatta a félbe tört aranyat is. Gaston megnyugodott a küldönc kilétét illetően, s készséggel követte. Kint egy zárt hintó várta őket, ebben sem volt semmi meglepő, tekintve az út célját. Gaston meg­figyelte, hogy a hintó a Pont Neufön haladt át, majd a rakpart mentén, végül bekanyarodott a rue du Bacba, de azon túl nem volt mit megfigyelnie, mert behajtottak egy udvarra, s a hintó megállt egy kis ház kapuja előtt. Gaston útitársa e percben előmutatta külön felszólítás nélkül a sajátos alakúra nyírt papírszeletet, a lovag nevével, maradék kétségeit is eloszlatva, ha egyáltalán voltak még kétségei.

A hintó ajtaját kinyitották, Gaston és kísérője kiszállt. Felmentek a bejárati lépcsőn, s egy széles körfolyosón találták magukat: innen nyílt a pavilon egyetlen, kör alakú szobája. Mielőtt félrevonta volna az egyik ajtó kárpitját, hogy a terembe lépjen. Gaston hátrafordult kísérőjé­hez, de az nyomtalanul eltűnt.

A lovag magára maradt.

Szíve hevesen dobogott: nem akárki, akivel tárgyalni fog. Nem az összeesküvés alantas esz­közét, hanem eszméjét láthatja mindjárt szemtől szembe, a lázadás megtestesült princípiu­mát, egy király képviselőjét, akivel szemben ő Franciaország képviselője; Spanyolországgal válthat személyesen szót, a külföldnek ajánlva fel az összeesküvők szövetségét egy hazájuk ellen vívandó háborúban; egy ország sorsát vetheti kockára, egy másik országgal közösen.

Csengettyűszó hallatszott a szobából. Gaston megborzongott. Megnézte magát egy tükörben: arca sápadt volt; a falnak támaszkodott: alig állt a lábán, agyában soha el nem gondolt gondo­latok örvénylettek, szegény fiú keservesebben érezte magát, mint valaha. Nyílt az ajtó, s egy férfi jelent meg a küszöbön, akiben Gaston La Jonquière kapitányra ismert.

- Megint ő! - mormolta megvetően Gaston.

De a kapitány figyelmét, úgy látszik, elkerülte a lovag kedvetlensége, bár tekintete most is fürkészen, elevenen villogott.

- Lépjen be, lovag - mondta -, már várják.

Gaston tőle telhetően szilárd léptekkel megindult befele, mintegy a rá hárult feladat fontos­ságának tudatából merítve új bátorságot. A vastag szőnyeg felfogta léptei neszét. Úgy érezte szinte, mintha árnyékká váltan egy másik árnyék előtt készülne megjelenni.

A szobában ugyanis némán és mozdulatlanul ült háttal az ajtónak, egy hatalmas karosszékbe süppedve, egy férfialak; csak keresztbe vetett lába látszott tisztán az egy szál gyertya fényé­ben, mely egy asztalkán, aranyozott ezüst gyertyatartóban égett, selyemernyő alatt, úgyhogy csak a férfi alsótestét világíthatta be; feje és válla, melyre egy paraván szeszélyes árnyéka borult, a homályba veszett. Gastonnak úgy rémlett, hogy az ismeretlen arca méltóságteljes, vonásai markánsak. Mint vérbeli nemes, rögtön felismerte a nemes vért, első pillantásra tudta, hogy ezt a férfit nem a La Jonquière kapitányok fájából faragták. Az ismeretlen szája jóindu­latra vallott, szeme nagy volt, tekintete merész és mozdulatlan, mint a királyok és a nagy ragadozó madarak tekintete: homlokáról Gaston magasztos gondolatokat vélt leolvasni, finom rajzú álláról megfontoltságot és határozottságot, amennyire a sötétben s a felálló csipkegallér ellenére arca körvonalát kivehette.

Ez legalább sas - gondolta a lovag. - A másik holló vagy legfeljebb keselyű.

La Jonquière kapitány tisztelettudó tartásban megállt, csípőjét kidüllesztve, hogy katonásabb­nak lássék. Az ismeretlen figyelmesen nézte egy darabig Gastont, aki néma főhajtással kö­szön­tötte, legalább olyan figyelmesen, mint Gaston őt, majd felállt, roppant méltóságteljesen biccentett, és odalépve a kandallóhoz, hátát nekivetette.

- Ez az úr az, akit voltam bátor excellenciás uramnak említeni - mondta La Jonquière kapi­tány. - A neve: Gaston de Chanlay lovag.

Az ismeretlen másodszor is biccentett, de nem szólalt meg.

- Mennydörgette! Ha fenséged nem szólítja meg a lovagot, meg se fog mukkanni - súgta Dubois a régens fülébe.

- Uraságod Bretagne-ból érkezett, ha jól tudom? - kérdezte a herceg kimérten.

- Igenis, excellenciás uram. De megbocsásson: La Jonquière kapitány megmondta excellen­ciád­nak a nevemet, nekem ellenben nem volt szerencsém uraságod nevét hallani. Ne vegye zokon, kérem, tapintatlan követelődzésemet; de nem én beszélek, hanem az, aki ide küldött: az ország.

- Igaza van, uram - vágott közbe sietve La Jonquière, s az asztalra odakészített irattárcából elővett egy okmányt, amelyen nagy betűkkel rótt aláírás díszelgett, a spanyol király pecsétje fölött. - Íme, a kért név - mondta.

- Olivarès herceg - olvasta fennhangon Gaston.

Majd az így bemutatott férfi felé fordult, s mélyen meghajolt előtte. Nem vette észre, hogy az ismeretlen arcát enyhe pír futja be.

- Nos, uram - szólt az ismeretlen -, remélem, nincs többé akadálya annak, hogy beszéljen?

- Úgy hittem, előbb hallgatnom kell, s csak aztán beszélnem - felelte Gaston, továbbra is tartóz­kodón.

- Igaz, de ne feledje, uram: párbeszédbe fogtunk, felváltva illik és kell beszélnünk.

- Excellenciás uram megtisztel. Hadd adjam tehát bizalmam tanújelét...

- Hallgatom, uram.

- A breton rendek...

- A breton békétlenek - vágott közbe mosolyogva a régens, bár Dubois félelmes fintorral intette óvatosságra.

- A békétlenek oly sokan vannak, hogy méltán tekinthetjük őket az egész tartomány képvi­selőinek - folytatta Gaston -, de kész örömest elfogadom excellenciád szóhasználatát. Tehát: a breton békétlenek küldtek excellenciádhoz, hogy Spanyolország álláspontját megismerjék.

- Halljuk mindenekelőtt Bretagne álláspontját - mondta a régens.

- Excellenciás uram, Spanyolország számíthat ránk. Szavunkat adtuk, s a breton hűség köz­mondásos.

- De mire adták a szavukat a bretonok?

- Hogy tőlünk telhetően támogatjuk a francia nemesség törekvéseit.

- Hát önök nem franciák?

- Uram, mi bretonok vagyunk. Bretagne-t csupán egy szerződés fűzi Franciaországhoz, s azon­nal visszanyeri önállóságát, mihelyt Franciaország megsérti e szerződésben biztosított jogait.

- Tudom, tudom, Anne de Bretagne szerződése. Régi história az, uram, sok minden történt, mióta azt aláírták.

Az ál La Jonquière dühödten oldalba bökte a régenst.

- Nem tesz semmit - felelte Gaston. - Mind ahányan vagyunk, szóról szóra tudjuk ma is azt a szerződést.