A régens lánya

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

André úr

- Azt mondja tehát, uram, hogy a breton nemesség kész a francia nemességet erejéhez mérten támogatni. De mit akar a francia nemesség?

- Őfelsége halála esetén a francia koronát a spanyol királyra, XIV. Lajos egyedüli, törvényes örökösére ruházni.

- Jó, nagyon jó! - mondta La Jonquière kapitány, ujjait egy szaruból készült tubákszelencébe mélyesztve. Látható élvezettel nagyot tüsszentett.

- Hanem uraságod úgy beszél, mintha a király meghalt volna, holott a király él - mondta a régens.

- A trónörökös, valamint a burgundiai herceg, hercegné és az ő gyermekeik sajnálatos módon elhaláloztak.

A herceg elsápadt dühében. Dubois figyelmeztetően köhhentett.

- Tehát a király halálára számítanak? - kérdezte a régens.

- Általában arra, uram - felelte a lovag.

- Így már érthető, milyen alapon reméli a spanyol király, hogy előbb-utóbb a francia trónra lép, bár szerződésileg lemondott trónutódlási jogairól; nemde, uram? De a régens hívei körében e terv ellenzésre találhat.

Az ál spanyol herceg akaratlanul megnyomta végszavait.

- Erre az akadályra mi is gondoltunk, uram - válaszolt a lovag.

- Á, á, gondoltak rá! ez derék, nagyon derék! - lelkendezett Dubois. - Hát nem megmondtam excellenciádnak, hogy bretonjaink aranyat érnek? Folytassa, uram, folytassa.

Gaston hallgatott, Dubois szívélyes buzdítása ellenére.

- Rajta, uram! - biztatta a régens is, önkéntelenül támadt kíváncsiságának engedve. - Láthatja: hallgatom.

- E titok nem az enyém - felelte a lovag.

- Vezetői eszerint nem bíznak meg bennem? - kérdezte a herceg.

- Feltétlenül megbíznak, uram, de csakis excellenciádban.

- Értem, uram. A kapitány azonban barátunk, felelek érte, mint enmagamért.

- Utasításaim úgy szólnak, excellenciás uram, hogy csakis négyszemközt adhatom elő ter­vünket.

- Mondtam már, uram, hogy kezeskedem a kapitányért.

- Ez esetben mindent elmondtam excellenciádnak, amit elmondhattam - felelte a lovag, meg­hajolva.

- Hallotta, kapitány? - fordult a régens Dubois-hoz. - Szíveskedjék magunkra hagyni.

- Készséggel, uram - felelte az -, de mielőtt elmennék, szeretnék excelienciádnak egy szót mondani.

Gaston tapintatosan hátrált két lépést.

- Mennydörgette! ugrassa ki a nyulat a bokorból, uram - suttogta Dubois. - Forgassa ki a fiatal­embert, de alaposan ám, ilyen alkalma nem lesz egyhamar fenségednek. No, mit szól bretonunkhoz? ugye, kedves fickó?

- Nagyon rokonszenves - felelte a régens. - Vérbeli nemes, a tekintete észt és eltökéltséget sugároz, a feje antinouszi.

- Igazi élvezet lesz levágni - dünnyögte Dubois, orra tövét megvakarva.

- Mit mondasz?

- Semmit, uram, osztom véleményét. Chanlay úr, aláz’ szolgája és a viszontlátásra. Más tán megsértődne a helyemben azon, hogy vonakodott előttem beszélni, de én nem vagyok büszke; az a fő, hogy úgy üssön ki a dolog, mint szeretném, a többi mellékes.

Chanlay könnyedén meghajolt.

Ej, ej - morfondírozott Dubois -, úgy látszik, nem festek elég katonásan. Ördöngös orr! már megint megtréfáltál. De sebaj, a fejem annál jobban szolgál.

- Uram - mondta a régens, mihelyt Dubois eltűnt -, magunkra maradtunk, hallgatom önt.

- Excellenciád végtelenül kegyes - bókolt Chanlay.

- Beszéljen, uram - sürgette a régens, majd mosolyogva hozzáfűzte: - Megérti türelmetlen­sé­gemet, nemde?

- Hogyne, uram. Excellenciádat nyilván meglepi, hogy mindmáig nem érkezett meg Spanyol­országból az a levél, amelyet Olocroni bíboroshoz kell továbbítania.

- Úgy van, uram - a régens kis híján elárulta magát, de sikerült erőt vennie első felindulásán.

- Megmondom, excellenciás uram, mi a késés magyarázata. A küldönc megbetegedett, kény­telen volt Madridban maradni. Barátom, Valef báró, aki véletlenül éppen Spanyolországban tartózkodott, felajánlotta, hogy elhozza a levelet; az udvar válasza késett néhány napig, de végül rábízták az üzenet továbbítását, mivel tudták róla, hogy megbízható ember, részt vett már a Cellamare-féle összeesküvésben is.

- Valef báró csakugyan hajszál híján Dubois emisszáriusainak a karma közé került; mond­hatom, nem közönséges bátorságra vall, hogy hajlandó ott folytatni, ahol abbahagyta. Ami engem illet, tudom, hogy amikor sor került Du Maine hercegné és a Celiamare-i herceg letartóztatására, amikor Richelieu, de Polignac, de Malézieux urakat, de Launay kisasszonyt és Brigaud-t a Bastille-ba szállították, s azt a nyomorult La Grange-Chancelt a Szent Margit szigetekre, a régens biztosra vette, hogy az összeesküvősdinek egyszer s mindenkorra vége.

- Mint látja, excellenciád, a régens tévedett.

- S attól nem félnek vajon a breton összeesküvők, hogy ha most fellázadnak, a párizsi össze­esküvők feje bánja? Ők elvégre a régens hatalmában vannak!

- Ellenkezőleg, azt remélik, uram, hogy megmentik őket, vagy ha nem, velük együtt esnek el a becsület mezején.

- Hogyhogy megmentik?

- Térjünk vissza a levélre, excellenciád engedelmével. Mindenekelőtt ezt kell átadnom.

- Igaz, igaz.

A régens átvette a levelet, s már-már feltörte a pecsétjét, amikor pillantása a címzésre esett: Olivarès herceg őexcellenciájának. A levelet felbontatlanul az asztalra dobta.

Furcsa dolog! Ugyanő sokszor kétszáz, másnak szánt, kémszolgálata által feltartóztatott leve­let bontott fel egyetlen napon! Csakhogy Torcy vagy Dubois társaságában, s nem du Chanlay lovagéban.

- De uram... - Chanlay nem értette, miért habozik a herceg.

- Ön nyilván ismeri e levél tartalmát - kérdezte a régens.

- Szó szerint talán nem, uram, de a lényegét tekintve tudom, miben állapodtunk meg.

- Nos, mondja el. Hadd lám, mennyire ismeri a spanyol kabinet titkait.

- Ha megszabadultunk a régenstől - mondta Gaston, s e szavakra halvány remegés futott át beszélgetőtársán, ami azonban elkerülte a lovag figyelmét -, ideiglenesen du Maine herceget iktatjuk örökébe. A herceg első dolga lesz felbontani a négyszövetségi paktumot, e nyomorú Dubois művét.

- Mennyire sajnálom, hogy La Jonquière kapitány nem lehet itt! Ő hallaná még csak igazán nagy örömmel uraságod szavait. De folytassa, uram, folytassa.

- A trónkövetelő a flotta élén lecsap Angliára, Poroszországot, Svédországot és Oroszországot ráuszítjuk Hollandiára. A birodalom, e viszályt kiaknázva, visszaveszi Nápolyt és Szicíliát - mindkettőre jussa van, a sváb uralkodócsalád révén. A Medici-ház kihalásával megrendült toscanai nagyhercegi trón a spanyol király másodszülött fiának jut. Németalföld katolikus részét Franciaországhoz csatoljuk, a szavojai herceg megkapja Szardíniát, a pápa Comacchiót. Franciaország lesz az Észak-ellenes, nagy Déli Szövetség lelke, s ha XV. Lajos őfelsége meghal, V. Fülöpöt a fél világ urává koronázzuk.

- Helyes, uram, mindezt magam is tudom, ez a Cellamare-féle összeesküvés felmelegített terve. De volt egy mondata az imént, amit nem értettem egészen.

- Melyik mondatomra gondol excellenciád? - kérdezte Gaston.

- Erre „Ha megszabadultunk a régenstől...” Hogy kívánnak tőle megszabadulni, uram?

- Mint excellenciád nyilván tudja, korábban az volt az összeesküvők terve, hogy a régenst elrabolják, s a saragossai vagy a toledói várbörtönbe zárják.

- Tudom, de ez a terv meghiúsult a herceg előrelátásán.

- A terv kivihetetlen volt; a herceg soha nem érkezett volna meg Saragossába vagy Toledóba. Hogy is lehetne, kérdem én, egy ilyen foglyot egész Franciaországon végighurcolni, éspedig az ország legtávolabbi határáig?

- Bajos dolog - bólintott a herceg. - Nem is értettem, hogy juthatott ilyesmi az eszünkbe. Örömmel hallom, hogy a tervet valamelyest módosították.

- Excellenciás uram, az őröket meg lehet vesztegetni, a börtönből meg lehet szökni - még a várbörtönből is! A régens egy szép napon újra Franciaországban terem, átveszi a hatalmat, és felnégyelteti mindazokat, akik közreműködtek elrablásában. V. Fülöpnek és Alberoninak nincs mitől félnie, Olivarès herceg őexcellenciája sietve átlépi a spanyol határt, s a régensnek nincs többé felette hatalma. Az összeesküvők egyik fele kisiklik a herceg markából, a többi tarthatja a hátát értük is.

- No de...

- Excellenciás uram, az előző összeesküvés intő példája lebeg szemünk előtt. Az imént kegyeskedett említeni, hogy Richelieu úr, Polignac úr, Malézieux úr, Laval, Brigaud és de Launay kisasszony ma is a Bastille foglya.

- Okfejtése felettébb logikus, uram - mondta a herceg.

- Ha ellenben megszabadulunk a régenstől... - kezdte újra a lovag.

- Aha, értem már! egyszer s mindenkorra ki akarják küszöbölni visszatérése lehetőségét. A börtönből, várfogságból meg lehet szökni, de a sírból nem, ezt akarta mondani, ugye?

- Ezt, uram - felelte Gaston elcsukló hangon.

- Sejtem már, mi a küldetése, lovag. Azért jött Párizsba, hogy megszabadítsa Franciaországot a régenstől?

- Azért, uram.

- Más szóval: hogy megölje?

- Igen, uram.

- Önként ajánlkozott, uram, e véres tett végrehajtására? - kérdezte a régens, a fiatalemberre szegezve vesékig ható tekintetét.

- Nem, excellenciás uram. Sohasem vállalkoztam volna önként emberölésre.

- Ha nem, ki kényszerítette vajon rá?

- A végzet, excellenciás uram.

- Hogy értsem ezt, uram?

- Ötödmagammal tagja voltam egy bizottmánynak, külön kis szövetségnek a nagy szövetsé­gen, a breton ligán belül, s úgy állapodtunk meg, hogy minden kérdésben a többség dönt.

- Értem már - bólintott a herceg. - S a többség úgy döntött, hogy a régenst meg kell ölni.

- Úgy, uram, négyen szavaztak a javaslat mellett, egy ember szavazott ellene.

- Ki volt az? - kérdezte a herceg.

- Ha eljátszom is excellenciád bizalmát: én voltam az, uram.

- De uram, ha nem értett egyet e tervvel, miért vállalta magára végrehajtását?

- Megállapodtunk, hogy sorshúzás útján döntjük el, ki legyen a merénylő.

- És a sors...

- Engem jelölt ki, excellenciás uram.

- Miért nem utasította vissza e megbízatást?

- A szavazás titkos volt, társaim nem tudták, hová szavaztam, ha tiltakozom, gyávának hittek volna.

- Ön tehát azért jött Párizsba, hogy...?

- Hogy vállalt kötelezettségemnek eleget tegyek.

- S mennyiben számít rám?

- Hogy, mint a régens ellensége, segítségemre lesz vállalatom véghezvitelében, mely vállalat nem csupán Spanyolország lényegbevágó érdekeit érinti, de megmenti a Bastille-ban sínylődő barátainkat is.

- Barátai csakugyan olyan nagy veszélyben forognak, mint hiszi?

- Halálos veszélyben. A régensnek bizonyítékai vannak ellenük, maga mondta, hogy ha Richelieu úrnak négy feje volna, mind a négyet leüttethetné, e bizonyítékok alapján.

- Ezt pillanatnyi felindulásában mondta.

- Hogyan? Excellenciád védi a régenst? Excellenciád reszket, ha akad egy férfi, aki kész feláldozni önmagát a közüdvért, társai és országaink üdvéért? Excellenciád habozna elfogadni ezt az áldozatot?

- És ha kudarcot vall?

- Minden dolognak van jó és van rossz oldala, uram, ha nem lehetek hazám megváltója, lehetek ügyének vértanúja.

- Gondolja meg, uram: ha hozzásegítem, hogy a régens közelébe férkőzzék, cinkosságot vállalok a tettel.

- Csak nem riad vissza e gondolattól?

- De igen, mert ha önt letartóztatják...

- Ugyan, mi van, ha letartóztatnak?

- Kínvallatással kicsikarhatják öntől azok nevét...

Gaston félbeszakította a herceget. Mozdulata, mosolya a legmélyebb megvetést fejezte ki.

- Excellenciád idegen országunkban, excellenciád spanyol, következésképp nem tudhatja, milyen egy francia nemes, ezért a sértést megbocsátom.

- Egyszóval: számíthatunk hallgatására, uram?

- Pontcalec, du Couëdic, Talhouet, Montlouis kételkedtek bennem, bárha csak egy pillanatig; és megkövettek.

- Rendben van, uram. Ígérem, hogy alaposan meghányom-vetem tervét, de az ön helyében...

- Az én helyemben?

- Lemondanék a merényletről.

- Megvallom, excellenciás uram, sokért nem adnám, ha nem csaptam volna fel össze­eskü­vőnek, mert amióta rászántam magam, gyökeres fordulat állt be életemben. De ami történt, megtörtént, amit vállaltam, végre kell hajtanom.

- Akkor is, ha én megtagadom a segítséget öntől? - kérdezte a régens.

- A breton bizottmány számításba vette ezt az eshetőséget is - felelte Gaston.

- És úgy döntött?

- Hogy tervét mindenképpen végrehajtja.

- Egyszóval az ön elhatározása...

- ...megingathatatlan, excellenciás uram.

- Megmondtam, amit meg kellett mondanom - szólt a régens. - Folytassa, amit elkezdett, ha mindenáron ragaszkodik feltett szándékához.

- Excellenciád, úgy látom, vissza óhajt vonulni - mondta Gaston.

- Van még megbeszélni valónk?

- Ma nincs, de holnap, holnapután lehet...

- Arra ott van önnek közvetítőül a kapitány. Ha általa üzen nekem, fogadom, amikor óhajtja.

- Excellenciás uram, e közvetítőből nem kérek! - mondta Gaston méltóságteljesen felvetett fejjel, eltökélt hangon. Csodálatosan összeillett a büszke tartás és a hang! - Excellenciád rangra és érdemre mérhetetlen magasságban áll fölöttem, de mi ketten mégis egyenlőek vagyunk, ha másutt nem, a vérpad előtt, mely mindkettőnket fenyeget. Sőt, e tekintetben én vagyok némileg fölényben, hiszen nyilvánvalóan én vállalom a nagyobb kockázatot. De akár­hogy is; excellenciád jelenleg összeesküvő, akárcsak Chanlay lovag, a különbség mindössze annyi köztünk, hogy excellenciádnak mint az összeesküvés vezetőjének, jogában áll lefejez­tetésemet végignézni, mielőtt excellenciád feje is lehullana. Engedje meg tehát, hogy egyenlő félként érintkezzem excellenciáddal, s ha szükségem lenne segítségére, felkeressem.

A régens elgondolkozott, majd azt mondta:

- Rendben van. De ez a ház nem az enyém. Mióta a háború küszöbön áll, nemigen fogadok vendéget. Érthető, ugye? Helyzetem Franciaországban kényes és ingatag, Cellamare Blois-ban raboskodik, s én alig vagyok több egyszerű konzulnál, éppen csak arra jó, hogy honfitársaim érdekeit úgy-ahogy megvédjem, s hogy túszul szolgáljak. Nem lehetek elég körültekintő.

A régens kínosan hazudozott, el-elakadt, alig bírta mondatait befejezni.

- Írjon, lovag, poste restante, André úr címére. Jelölje meg az órát, amikor látni kíván, s én a mondott időben itt várom majd.

- Postára tegyem a levelet? - csodálkozott Gaston.

- Igen. Tudja, legfeljebb háromórás késéssel kézhez veszem, egy emberem ott posztol, várja a posta beérkezését, és rögtön kézbesíti nekem a levelet; három órával később ön megjelenik itt, és minden rendben lesz.

- Excellenciád könnyen beszél - mondta Gaston nevetve. - De én azt sem tudom, hol vagyok, nem ismerem az utcát, sem a házszámot, sötétedés után érkeztem ide, nem találnék vissza. Tudja mit, excellenciás uram, maradjunk inkább a következőben: excellenciád úgyis pár óra gondolkodási időt kért, nos, gondolkozzék holnap reggelig, és holnap délelőtt tizenegykor küldje értem a hintót. Pontosan ki kell dolgoznunk a tervet, nehogy úgy járjunk, mint egyes szájhős összeesküvők, akiknek elég egy véletlenül útjukba akadt kocsi, egy váratlanul eleredt eső, hogy tőrük célt tévesszen, puskaporuk elfüstöljön.

- Ezt nagyszerűen kigondolta - mondta a régens. - Nos, tehát, Chanlay úr, holnap tizenkét órakor itt találkozunk, hintóm önért megy; és azontúl nem lesz titkunk egymás előtt.

- Legmélyebb tiszteletem, excellenciás uram - hajolt meg Gaston.

- Isten önnel, uram - viszonozta a régens a meghajlást. Gaston az előszobában ott találta ismét azt az embert, aki idevezette. Most azonban egy kerten vágtak át, melyet a lovag jövet nem látott, és nem azon a kapun léptek ki, amelyen bejöttek.

De a kapu előtt ugyanaz a kocsi várta őket. Gaston felszökött a hintóba, s alighogy helyet foglalt, az gyors iramban megindult a rue des Bourdonnais irányába.