A régens lánya

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A kis ház

A lovag nem áltathatta magát többé. Egy nap, legfeljebb kettő, és munkához kell látnia. De milyen munkához!

A spanyol követ mély benyomást tett Gastonra, volt benne valami bámulatra késztető nagy­ság. Kétség sem fért hozzá, hogy igazi nemesember.

Majd hirtelen egy kép merült fel emlékezetében, egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha ez a szigorú homlok, ezek a ragyogó szemek Hélène tiszta homlokát, imádandó szemeit idéznék, de oly távoli és halvány volt e hasonlóság, hogy a gondolata is álomszerűnek, hihetetlennek tetszett. Gaston emlékezetében mégis valahogy elválaszthatatlanul összetartozott e két arc, bár maga sem tudta, miért. Éppen lefekvéshez készülődött, a nap eseményeitől kimerülten, amikor lódobogást hallott az utcán; majd nyílt az „Ámor hordója” fogadó ajtaja, s élénk eszmecsere zaja szűrődött be az ivóból, de hamarosan csattant az ajtó, és csend lett odakint. Gaston elaludt, olyan mélyen, ahogy csak huszonöt éves korában alszik az ember, még ha történetesen szerelmes és összeesküvő is.

Pedig a lovag nem tévedett: csakugyan egy ló dobrokolt és nyerített kint, csakugyan lefolyt egy eszmecsere, csakugyan nyílt és csukódott az ajtó. Egy derék parasztember érkezett, egye­nesen Rambouillet-ból, ahol egy fiatal és szép hölgy két aranyat ígért neki, ha sürgősen elviszi levelét Gaston de Chanlay lovagnak a rue des Bourdonnais-ba, az „Ámor hordója” fogadóba.

Tudjuk, ki volt e szép és ifjú hölgy.

Botos átvette a levelet, megforgatta, megszagolta, aztán leoldotta derekáról a fehér kocsmá­ros­kötényt, az „Ámor hordója” fogadó őrizetét szakácsára - egy szerfelett értelmes fickóra - hagyta, s futott Dubois-hoz, ahogy a két hosszú lába csak bírta. Dubois akkor tért vissza a rue du Bacból.

- Hohó! Levél! - ujjongott a miniszter. - No lássuk csak közelebbről.

- Forró vizet hozatott, s egy bűvész kézügyességével egykettőre kinyitotta a frissen érkezett levelet. Amint elolvasta s az aláírást meglátta, fékeveszett jókedve támadt.

- Jól van! Nagyszerű! - mondta. - Megy ez, mint a karikacsapás. Bízzuk rá a dolgot a gyere­kekre, értik ők a módját. De a gyeplőszárat mi tartjuk, s csak addig mehetnek, míg engedjük.

A levelet gondosan lepecsételte, majd a hírhozóhoz fordult.

- Nesze - mondta -, add át a levelet a címzettnek.

- Mikor? - kérdezte Botos.

- Azonnal - felelte Dubois.

Botos elindult az ajtó felé.

- Különben mégse, meggondoltam... - szólt utána Dubois. - Ráér holnap reggel is.

- Nagyuram engedelmével - hajolt meg Botos másodszor is, a küszöbön -, szólhatnék-e egy szót, egy személyemet érintő dologban?

- Beszélj, fickó!

- Nagyságod szolgálatában napi három tallér a zsoldom.

- Kevesled, csirkefogó?

- Rendőrnek nem rossz bér, nincs okom panaszra, de isten a tanúm, hogy a kocsmárosság nincs vele megfizetve. Beh’ unalmas egy mesterség!

- Igyál, szamár, majd felvidulsz!

- Mióta bort mérek, a szagát sem állhatom!

- Mert látod, miből kotyvasztják. De igyál pezsgőt, muskotályt, valódi szőlőbort, ha ugyan van valódi borod; Bourguignon zsebe bánja. Erről jut eszembe: a koma csakugyan gutaütést kapott. Ha úgy vesszük, nem is hazudtál, csak megelőzted a valóságot.

- Igazán, nagyuram?

- Igen, úgy ráijesztettél, hogy megütötte a guta. Örökölni akartál utána, mi, akasztófára való?

- Hitemre, nem, nagy jó uram, ez a mesterség nem nekem való.

- No jó, míg kocsmároskodsz, napi három tallérral megtoldom a zsoldod, s utána megkapod a fogadót, hozományul idősebb lányod számára. Most eredj, és hozz minél gyakrabban ilyen leveleket, mindig szívesen látlak.

Botos visszatért az „Ámor hordója” fogadóba, ugyanazon az úton, amelyen jött, s a kapott utasítás értelmében félretette a levelet másnap reggelig.

Gaston már hat órakor talpon volt. Botos mester dicséretére legyen mondva: mihelyt mozgást hallott a szobából, bekopogott, és átadta a levelet a címzettnek. Gaston pirult-sápadt, amikor a borítékon felismerte Hélène kézírását, s ahogy előbbre haladt a levél olvasásával, úgy nőtt sápadtsága. Botos úgy tett, mintha takarítana, s a szeme sarkából a lovagot figyelte. Volt is oka Gastonnak aggodalomra; a levél ugyanis így hangzott:

„Barátom, kezdem hinni, hogy igaza volt. Mindenesetre félek. Egy hintó jött értünk, Des­roches asszonyság felszólított, hogy induljak, megpróbáltam ellenállni, bezártak a szobámba. Szerencsére egy paraszt itt állt meg a lovát megitatni, adtam neki két aranyat, aminek fejében megígérte, hogy elviszi önhöz levelemet. Hallom, hogy kint folynak az útikészületek, két óra múlva indulunk Párizsba.

Mihelyt odaérünk, tudatom önnel új címemet, ha meg akarnak gátolni benne, inkább kiugrom az ablakon, de a címet megkapja.

Ne aggódjék: szerelmese minden körülmények között méltó marad önhöz és önmagá­hoz.”

- Tehát mégis! - kiáltott fel Gaston, amint a levelet végigolvasta. - Hélène, nem tévedtem. Istenem uram! este nyolckor írta! De hisz azóta elindult, meg is érkezett talán... Bourguignon úr, miért nem hozták be még az este a levelet?

- Uraságod aludt, megvártuk, míg felébred - felelte Botos, a lehető legudvariasabban.

Mit mondhatott Gaston példásan illemtudó házigazdájának? Egyébként is attól tartott, hogy ha szabad folyást enged indulatának, el találja árulni titkát. Legyűrte hát haragját. Hirtelen egy gondolata támadt: kimegy a városkapuhoz, Hélène-t bevárni, hátha nem érkezett még meg Párizsba. Magára kapta ruháit, derekára kötötte kardját, és távozott, Botos lelkére kötve:

- Ha La Jonquière kapitány keresne, mondja meg neki, hogy kilenc órára hazajövök.

Gastonról patakokban csörgött a verejték, mire a városkapuhoz ért: nem talált bérkocsit, gyalog és szinte futva tette meg az egész utat. Mialatt ő Hélène-re várakozik - egyébiránt hasz­talanul, mert Hélène éjjeli két órakor megérkezett Párizsba -, mi vessünk egy pillantást hátra. Láttuk, ugye, amint a régens kézhez vette Desroches asszony levelét, és megküldte rá ugyan­azzal a hírvivővel válaszát; azonnal és erélyesen intézkedett, hogy Hélène-t Livry úr befolyása alól kiragadja.

De ki lehet ez a fiatalember? Dubois alighanem az egyetlen, aki tudja. Amikor tehát Dubois délután öt óra tájban jelentkezett ő királyi fenségénél, hogy a rue du Bacba kísérje, a régens ezzel a kérdéssel fogadta:

- Dubois, ismersz egy Livry urat Nantes-ból?

Dubois megvakarta az orra tövét, élvezettel látta, hogy a régens bejön az utcájába.

- Livry, Livry, várjunk csak, uram... - mondta.

- Igen, Livry.

- Holmi vidéki nemesbe oltott Matignon lehet.

- Ez nem válasz a kérdésemre, abbé, legfeljebb találgatás.

- Ej, ki ismeri Livryt? Hát név az, hogy Livry? Forduljon fenséged d’Hozier úrhoz.

- Hülye!

- De nagyságos uram, én nem értek a genealógiához, én csak egy közönséges bugris vagyok.

- Elég volt az ostoba komédiából, abbé!

- Ördög, pokol! Nagyságod, úgy látszik, komolyan érdeklődik a Livryk iránt. Tán ki akarja tüntetni a család egyik sarját? No, ez mindjárt egészen más eset, akkor rajta leszek, hogy kimutassam, a Livryk roppant előkelő származásúak.

- Eredj a pokolba! de előbb küldd be Nocét.

Dubois a tőle telhető legkellemetesebb mosollyal elköszönt és távozott. Tíz perc múlva nyílt az ajtó, és belépett Nocé. Nocé negyvenéves, rendkívül előkelő külsejű férfi volt, magas, szép arcú, hideg, szikár, szellemes és csípős nyelvű társalgó, a régens egyik leghívebb és leg­kedveltebb cimborája.

- Nagyságod hívatott? - kérdezte Nocé.

- Á, te vagy az, Nocé? Hozott isten.

- Legmélyebb tiszteletem - hajolt meg Nocé. - Miben állhatok nagyságod szolgálatára?

- Add kölcsön faubourg Saint-Antoine-i házadat, de kiürítve, szépen kitakarítva. Odaköltöz­tetnék valakit. Hanem pajzán dolgok ott ne maradjanak, értesz engem?

- Egy szemérmetes hölgyről van szó, nagyságos uram?

- Úgy van, Nocé, egy szemérmetes hölgyről.

- Miért nem bérel nagyságod a városban szállást? A külvárosi kisházak felettébb rossz hírűek, figyelmeztetem nagyságodat.

- Az a személy, akit odaköltöztetek, hírét se hallotta ilyesminek, Nocé.

- Tyűha! Fogadja nagyságod őszinte szerencsekívánataimat.

- Hanem aztán egy szót se, senkinek, Nocé!

- Hallgatni fogok, mint a sír.

- Virágok, címerek nem kellenek, vitesd el a túlságosan csintalan képeket is. A panneau-k, faragások milyenek?

- A panneau-k, faragások maradhatnak, nagyságos uram, mind roppant illedelmesek.

- Igazán?

- Igazán, szabályos Maintenon-stílus.

- Nem bánom, a te felelősségedre: a panneau-k maradjanak.

- Nagyságos uram, ekkora felelősséget nem szívesen vennék magamra, én nem vagyok szemérmetes hajadon. Talán okosabb lenne mégis az egészet lekapartatni.

- Ej, egy napról van szó, Nocé, kár a fáradságért. Mitológiai jelenetek, ugye?

Nocé csak hümmögött.

- Ez egyébként is sok időbe telne, s nekem csak órák állnak rendelkezésemre. Add ide a kulcsokat.

- Hazaugrom értük, s egy negyedóra múlva királyi fenséged kezében lesznek.

- Isten veled, Nocé. Add a kezed. De ne leselkedj, ne kíváncsiskodj, azt ajánlom, arra kérlek.

- Megyek vadászni, nagyságos uram, s addig vissza se térek, míg királyi fenséged nem hívat.

- Te igaz cimborám vagy, Nocé. Isten veled, a holnapi viszontlátásra.

Most, hogy szállást talált, a régens rögtön nekiült Desroches asszonynak írni, s egyidejűleg elküldött Rambouillet-ba egy zárt hintót: levelében megparancsolta, hogy Desroches asszony hozza haladéktalanul Párizsba Hélène-t, miután a régens itt következő levelét felolvasta (de meg nem mutatta):

„Lányom, meggondoltam magam, szeretném a közelemben tudni. Legyen szíves, kövesse haladéktalanul Desroches asszonyt Párizsba, ha megérkeztek, izenek.

Szerető édesapja”

Desroches asszony felolvasta a levelet Hélène-nek, aki tiltakozott, könyörgött, sírt, de hiába, ezúttal kénytelen volt engedelmeskedni. Ekkor lopva levelet írt Gastonnak - azt a levelet, amelyet az imént már láttunk -, és a lovát itató paraszttal mindjárt el is küldte. Majd útnak indultak. Hélène nehéz szívvel vált meg a neki oly kedves hajléktól, ahol, úgy hitte, apjára lelt, s ahol szerelmesével találkozott.

Gaston, mint említettük, a levél kézhez vétele után rohant a városkapuhoz: alig pirkadt még, amikor odaért. Hintó hintó után hajtott be a kapun, de Hélène nem volt sehol. A hideg egyre harapósabb lett, Gaston lassan elcsüggedt, s hazaindult. Egy reménye maradt csupán: hogy a fogadóban újabb levél várja. Nyolcat ütött a toronyóra, amikor a Tuileriák kertjén áthaladt. Ugyanebben a pillanatban lépte át Dubois a régens hálószobájának küszöbét, diadalmas ábrázattal, hóna alatt egy irattartóval.