A régens lánya

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A vér szava

Ezalatt Gaston hazaérkezett a városkaputól a rue des Bourdonnais-ba. Szobájába lépve ott találta La Jonquière kapitányt a kályha mellett, előtte egy megkezdett üveg alicantei bor. A kapitány kényelmesen szürcsölgette az italt.

- Nos, lovag - mondta, amint Gastont meglátta -, hogy tetszik a szobám? kényelmes kis zug, ugye? Foglaljon helyet, lovag, és kóstolja meg ezt az itókát, felveszi a versenyt Rousseau legjobb boraival. Ismerte Rousseau-t, lovag? Nem, hogy is ismerhette volna, ön vidéki, s Bretagne-ban nem isznak bort, ott csak almabor, sör, csiger járja. Én, a magam részéről, jobb híján, mindig pálinkát ittam Bretagne-ban.

Gaston nem válaszolt, bánta is ő, mit beszél La Jonquière kapitány, őt most egyetlen gyötrő gondolat foglalkoztatta. Magán kívül lerogyott egy székre, s megtapogatta a zsebében Hélène levelét.

Hol lehet? - gondolta. - Ez a hatalmas, beláthatatlan Párizs talán örökre elszakít bennünket egymástól. Tapasztalatlan vagyok, tehetetlen, hogy birkózzak meg ennyi gonddal-bajjal?

La Jonquière úgy olvasott a lovag szívében, mintha testi burka üvegből lett volna.

- Jut eszembe - mondta -, levele jött, lovag.

- Bretagne-ból? - kérdezte reszketve Gaston.

- Nem bizony, Párizsból, s hozzá milyen csinos írással címezték, amondó vagyok, női kéz írta. Nagy kópé maga, lovag!

- Hol a levél? - kiáltotta Gaston.

- Azt a fogadóstól kérdezze. Az imént, amikor betoppantam, ő forgatta-nézegette.

Gaston kirohant az ivóba „Ide vele, ide vele!” kiáltással.

- Mit parancsol a lovag úr? - kérdezte Botos udvariasan, mint mindig.

- A levelet.

- Miféle levelet?

- A levelet, amit átvett számomra.

- Elnézést, uram, csakugyan elfelejtettem.

Botos elővette a zsebéből a levelet, és átadta Gastonnak.

Szegény hülye - gondolta eközben az ál La Jonquière. - Minek is ártják magukat az ilyenek összeesküvésbe! Éppen, mint d’Harmental lovag! Politizálni is akarnának, szerelmeskedni is. Emeletes ostobaság! Intéznék el az egyiket Fillonnal, akkor nem végeznék a másikat a Grève piacon! Nekünk különben jobb, hogy ilyenek, értünk elvégre nem rajonganak túlzottan.

Gaston nagy vidáman visszatért, Hélène levelét lobogtatva. Újra meg újra átolvasta.

„A faubourg Saint-Antoine-on egy fehér ház, fák közt - úgy hiszem, jegenyék; a ház­számot nem láthattam, de a harmincegyedik vagy harminckettedik ház az utca bal oldalán, attól számítva, hogy jobb felől egy tornyos, börtönre hasonlító, kastélyszerű épületet maga mögött hagy az ember.”

- Megtalálom! - ujjongott Gaston. - Az a kastélyszerű épület a Bastille.

Szavait Dubois is meghallotta.

- Meghiszem! - mondta magában. - Megtalálod, de meg ám, ha máshogy nem: magam vezet­lek el hozzá.

Gaston az órájára pillantott. A rue du Bac-i találkáig még jó három órája volt. Felkapta a kalapját arról a székről, ahová beléptekor helyezte, és indult.

- Hé, hát kirepülünk? - kérdezte Dubois.

- Fontos dolgom van.

- Mi lesz a tizenkét órai találkánkkal?

- Most még csak kilenc van, ne aggódjék, tizenegyre visszaérek.

- Nincs rám szüksége?

- Köszönöm, nem.

- Ha netán egy kis szöktetésre készülne, vegye nyugodtan igénybe szolgálataimat, ehhez nagyon értek ám.

- Köszönöm - mondta Gaston, akaratlanul elpirulva -, de szó sincs ilyesmiről.

Dubois tüntetően egy dalt kezdett fütyörészni, annak az embernek az arckifejezésével, aki tudja, amit tud.

- Megvár? - kérdezte Gaston.

- Magam sem tudom, előfordulhat, hogy nekem is sürgősen meg kell vigasztalnom egy becses személyem iránt érdeklődő, csinos hölgyikét. Mindenesetre a megbeszélt időben itt lesz a tegnapi küldönc, a tegnapi kocsi és a tegnapi kocsis.

Gaston sürgősen elköszönt társától. Az Aprószentek temetője sarkán talált bérkocsit, felszállt, és a Saint-Antoine utcába hajtatott.

A huszadik háznál megállította a kocsit, meghagyta a kocsisnak, hogy lépésben kövesse, és gyalog ment tovább, minden házat gondosan szemügyre véve az utca bal oldalán. Nemsokára egy magas fal elé érkezett, amely mögött sudár növésű jegenyék dús koronája bólogatott. Kétség sem fért hozzá, hogy ez az a ház, ahol Hélène lakik, pontosan ráillett a leírás. De a lovag nem várt akadályba ütközött: a falon sehol egy rés, nyílás, a kapun nem volt se kopog­tató, se csengő. Minek is lett volna? A nagyvilági gavallérok előtt fullajtár jár, s az a pálcája ezüstgombjával döngeti meg a kaput, amelyet gazdája ki óhajt nyittatni. Gaston ugyan könnyű­szerrel elnélkülözte volna a fullajtárt - kővel, csizmasarokkal is be lehet zörgetni -, de attól tartott, hogy a kapust utasították; ne nyisson neki ajtót. Meghagyta a kocsisnak, hogy várjon, s mert Hélène tudtára akarta adni a jól ismert jellel, hogy itt van, bekanyarodott a kis utcába, amely a ház oldalfala mentén húzódott, annyira megközelítette a kertre nyíló, kitárt ablakot, amennyire csak lehetett, majd tenyeréből tölcsért formálva, utánozta a macskabagoly kiáltását, olyan hangosan, ahogy csak a tüdeje bírta. Hélène megremegett - rögtön felismerte a kiáltást, mely Bretagne rekettyéseiben egy-két mérföldre is elhallatszik. Egy pillanatra úgy tetszett, a clissoni apácakolostorban van, s a nesztelen evezőcsapásoktól hajtott kis bárka mindjárt kiköt az ablak alatt, nádak és vízililiomok sűrűjében, utasával, a lovaggal. A falak mentén végigkúszó kiáltás jelezte, hogy itt van végre Gaston. Hélène az ablakhoz futott, s szerelmese csakugyan kint állt.

Intettek egymásnak, mintha azt mondták volna: „Már vártam” és „Itt vagyok!”. Aztán Hélène sarkon fordult, felkapott egy csengőt, Desroches asszony nagylelkű, de nyilván egyéb célra szánt ajándékát, és megrázta, olyan erélyesen, hogy nemcsak Desroches asszony rohant be lélekszakadva, hanem egy szobalány és egy inas is.

- Nyissák ki az utcai kaput - mondta Hélène, ellentmondást nem tűrő hangon -, és vezessék be, akit várok.

Az inas indult volna, de Desroches asszony rákiáltott:

- Maradj, magam akarok utánanézni, ki az illető.

- Felesleges, asszonyom, én tudom, ki, s mint már mondtam önnek: a vendégem.

- De hátha nem jól teszi a kisasszony, hogy fogadja - próbálkozott ismét a nevelőnő, tekintélyét megóvandó.

- Már nem vagyok a kolostorban, asszonyom, és még nem vagyok börtönben - vágott vissza Hélène. - Azt fogadok, akit akarok.

- Megtudhatnám legalább, ki az illető?

- Semmi akadálya. Ugyanaz, akit már Rambouillet-ban is fogadtam.

- Livry úr?

- Livry úr.

- Határozott utasításom van rá, hogy ezt a fiatalembert ne bocsássam be a kisasszonyhoz.

- Én viszont megparancsolom, hogy azonnal bocsássák be.

- Kisasszony, édesapja utasítását készül megszegni - mondta Desroches asszony, harag és tisztelet közt tétovázva.

- Apámnak ehhez semmi köze, asszonyom, s önnek még kevésbé.

- Hát ki dönt a kisasszony sorsa felett?

- Én! Én magam! - kiáltotta Hélène. Lelke mélyéig felháborította, hogy zsarnokoskodni akarnak felette.

- Kisasszony, esküszöm, hogy édesapja...

- Apám helyeselni fogja, ha igazán apám.

Desroches asszony megtört: ez a császárnői gőg, ez az uralkodói hang és gesztus meg­félemlítette. Hallgatásba burkolódzott hát; némán, dermedten állt. A cselédek úgyszintén.

- Azt parancsoltam, hogy nyissanak ajtót - mondta Hélène. - Hát nem engedelmeskednek parancsaimnak?

Nem mozdult senki - a házvezetőnő utasítását lesték.

Hélène megvetően mosolygott, s mert méltóságán alulinak tartotta, hogy szolgákkal vitába elegyedjék, ellentmondást nem tűrő mozdulattal félreparancsolta Desroches asszonyt, aki en­ge­delmesen ellépett az ajtóból. Hélène lassan, méltóságteljesen levonult a lépcsőn. Desroches asszony döbbenten követte. Micsoda akaraterő! - gondolta. - És még két hete sincs, hogy ez a fiatal lány átlépte a kolostor küszöbét!

- Hűha! valóságos királynő! - súgta oda a szobalány Desroches asszonynak, nyomába szegődve. - Istenuccse, kinyitottam volna az ajtót, ki én, ha a kisasszony nem indul maga ajtót nyitni.

- Hajaj! - sóhajtott az öreg nevelőnő. - Mind ilyenek a családban.

- Hát ismerni tetszik a kisasszony családját? - álmélkodott a szobalány.

- Igen - felelte Desroches asszony gyorsan; most vette észre, hogy elszólta magát. - Igen, ismertem valaha a márki urat, a kisasszony édesapját.

Ezalatt Hélène leért a lépcső aljára, átvágott az udvaron, és kinyittatta a portással a kaput; a küszöbön ott állt Gaston.

- Lépjen be, barátom - szólt Hélène.

Gaston követte. A kapu bezárult mögöttük, s ők bevonultak a földszinti lakosztályba.

- Hélène, hívott, s én röpültem kegyedhez - mondta Gaston. - Fél valamitől? Veszély fenye­geti?

- Nézzen körül, barátom, és ítéljen saját szemével - felelte Hélène.

Két fiatal szerelmesünk abban a helyiségben tartózkodott, ahová az olvasót egyszer már elkalauzoltuk, a régenst és Dubois-t nyomon követve, amikor a régens tanúja kívánt lenni fia felvilágosíttatásának. Egy bűbájos budoár volt ez a helyiség, az ebédlőterem tőszomszéd­ságában, amellyel nem csupán egy kétszárnyas ajtó kötötte össze, mint emlékszünk, hanem egy ritka és pompás, édes illatú virágokkal elfüggönyözött, félköríves ablaknyílás is. A budoár falait apró rózsákkal és ezüst levélkékkel telehintett, kék selyem kárpitozta. Az ajtót Claude Audran festményei díszítették. Venus története, négy képben, úgymint: a tenger hullámaiból kikelő Venus; az istennő kalandja Adonisszal; vetélkedése Pszüchével, akit megvesszőztet: és végül az a pillanat, amikor Vulcanus hálójának foglyaként Mars karjaiban felébred. A fali­ké­pek a történet további epizódjait ábrázolták; a gyengéd vonalvezetés, a kéjes-csábos mozdu­latok, arckifejezések kétséget sem hagytak a budoár rendeltetését illetően.

E fali festmények riasztották meg Hélène-t, melyekről Nocé lelke ártatlanságában, azt állította, hogy egytől egyig „Maintenon stílusúak”.

- Gaston, csakugyan igaza lett volna, amikor óva intett attól a férfitól, aki apámnak mondta magát? - kérdezte a fiatal lány. - Itt még jobban elővett a félelem, mint Rambouilletban.

Gaston sorra szemügyre vette a festményeket, sápadozva és pirulva a puszta gondolatra is, hogy az a férfi ilyen eszközökkel vélte Hélène-t rossz útra csábítani, majd átment az ebédlőbe, azt is megvizsgálta töviről hegyire, mint a budoárt, s ott is ugyanolyan erotikus, kéjvágyat árasztó képekre talált. Innen kiléptek a szobrokkal, szoborcsoportozatokkal dúsan megrakott kertbe: a szobrok mintha egyenesen a festő által kifelejtett jelenetek pótlására szolgáltak volna.

Desroches asszony mindenütt a nyomukban volt. Visszatérőben épp akkor mentek el mellette, amikor kétségbeesetten a fejéhez kapott, és felsóhajtott:

- Istenem, istenem, mit szól majd a nagyságos úr!

E szavakra kitört Gaston elfojtott haragja.

- A nagyságos úr! Hallotta, Hélène? A nagyságos úr! Kegyed joggal remeg, szűzi ösztöne méltán jelzett veszélyt. Egy romlott nagyúr kéjlakában vagyunk, az ilyen uraságok szokták a gyönyört pénzen venni, a becsületet lábbal tiporni. Soha nem jártam még a kárhozat e helyein, Hélène, de sejtem, tudom. Ezek a képek, szobrok, freskók, a szobákat megülő, sejtelmes félhomály, a körfüggönyök, amelyek arra valók, hogy a szolgálattévő inasok ne feszélyezzék a mu­latozó házigazdát, mindez önmagáért beszél, higgye meg, Hélène. Igazam volt Ram­bouillet-ban, amikor e veszélytől óvtam, s kegyednek is igaza van, Hélène, ha fél ittmaradni.

- Jaj, istenem! - riadt meg Hélène. - Mi lesz, ha az a férfi most betoppan, s a szolgáival lefogat, erővel itt tart bennünket?

- Ne féljen, Hélène - mondta Gaston. - Megvédem.

- Istenem! Istenem! be fájdalmas is lemondani arról a tudatról, hogy apára, gondviselőre, jó barátra találtam.

- Az! S éppen most, amikor úgy lehet, végleg egyedül marad, Hélène! - mondta Gaston önfeledten, akaratlanul bepillantást engedve titkába.

- Mit beszél, Gaston? Mit jelentsenek ezek a baljós szavak?

- Semmit, semmit - felelte Gaston zavartan -, véletlenül kiszaladt a számon, nincs jelentősége.

- Gaston, nyilván titkol előlem valamit, valami retteneteset, hiszen az imént is arról beszélt, hogy elhagy, s éppen most, amikor apámat elvesztettem!

- Hélène, míg élek, el nem hagyom!

- Megvan! - jajdult fel Hélène. - Gaston, önt halálos veszedelem fenyegeti; azért retteg attól, hogy magamra hagy, mert halni készül. Gaston, minden szava, minden mozdulata elárulja: ön nem a régi többé. Ma visszanyert, s öröme kényszeredett volt; tegnap elvesztett, s fájdalma mérsékelt volt; elméjét súlyosabb tervek foglalkoztatják, hogysem a szíve megszólalhatna. Van valami, Gaston, ami erősebb szerelménél. Büszkesége? becsvágya? Lám, most is hogy elsápadt! Ó, ez a hallgatás! Beleszakad a szívem.

- De nem, Hélène, esküszöm, nincs mit titkolnom! Hát nem elég ok a megzavarodásra ez, ami velünk történik? Hogy itt kell látnom, magányosan, védtelenül, e bűnbarlangban, s nem tudom, hogy védjem meg! Mert ez az ember kétségkívül hatalmas úr. Bretagne-ban számít­hatnék a barátaim és kétszáz jobbágyom segítségére, itt nincs senkim.

- Csak ez a baj, Gaston?

- Szavamra, ez is több az elégnél.

- Nem, Gaston, mert ebben a szent percben elhagyjuk e házat!

Gaston elsápadt, Hélène lesütötte a szemét, s kezét szerelmese hideg és nyirkos tenyerébe csúsztatva, így szólt:

- E bámész népség szeme láttára, ez áruló nőszemély szeme láttára, aki nyilvánvalóan vesztemre tör, elmegyünk, Gaston, együtt.

Gaston szeme felvillant, de a következő pillanatban komor gondolat felhője homályosította el az öröm villámfényét. Hélène figyelmét nem kerülte el Gaston színeváltozása.

- Hát nem vagyok-e az ön jegyese, Gaston? - mondta. - Becsületem nem az ön becsülete is? Menjünk.

- De hová? - kérdezte Gaston. - Hol találunk kegyednek szállást?

- Nem tudom, Gaston - felelte Hélène -, nem tudhatom, nem ismerem Párizst, nem ismerem a világot, csak magamat ismerem és önt. Nos, ön felnyitotta a szememet, ezentúl nem bízok semmiben és senkiben, csak az ön hűségében és szerelmében.

Gaston szíve majd megszakadt. Hat hónappal előbb az életét áldozta volna a bátor leány nagylelkű odaadásáért.

- Gondolja meg, Hélène - mondta. - Hátha tévedünk, hátha mégiscsak apja az a férfi...

- Gaston, ne feledje, ön oltotta belém a gyanakvást állítólagos apám ellen.

- Igaza van, Hélène, lesz, ami lesz, menjünk! - kiáltotta Gaston.

- Hová megyünk, Gaston? - kérdezte Hélène. - De nem, ne válaszoljon, elég, ha ön tudja. Egyetlen kérésem lenne mégis. E tisztátalan freskók között különös módon van egy Krisztus- és egy Szűzanya-kép is. Esküdjön e szent ábrázolatokra, Gaston, hogy nem fog csorbát ejteni hitvese becsületén.

- Hélène, nem sértem meg ezzel az esküvel - felelte Gaston. - Sokszor voltam már azon a ponton, hogy én javaslom azt, amit ma kegyed javasolt elsőként. Ha gazdag lennék, boldog, ha bízhatnék a jelenben, Hélène, vagyont, gazdagságot, boldogságot, mindent a lábai elé he­lyeznék, Isten kegyelmébe ajánlva jövőnket. De ebben az ünnepi percben meg kell vallanom: nem tévedett, Hélène. Jelenem s jövőm között egy iszonyú esemény fenyegetése tornyosul. Most már megmondhatom azt is, mit ajánlhatok fel kegyednek, Hélène. Ha sikerül, amire vállalkoztam, úgy lehet, fényes rangot, hatalmat, de ha nem, sorsom a szökés lesz, a szám­űzetés, talán a nyomor. Szeret-e annyira, Hélène, kedves-e kegyednek annyira a becsülete, hogy e sorsot vállalja?

- Én döntöttem, Gaston. Csak egy szóval mondja, hogy kövessem, s én követem, bárhová.

- Ne féljen, Hélène, nem lesz oka megbánni bizalmát. Nem a saját szállásomra viszem, hanem valakihez, akinél oltalmat lel, ha rászorul, s aki távollétemben megtalált és újra elvesztett apja helyett apja lesz.

- Ki az, Gaston? Nem bizalmatlanságból kérdezem - tette hozzá a fiatal lány, bájosan elmosolyodva -, csak kíváncsiságból.

- Akihez viszem, Hélène, nem tagadhat meg tőlem semmit. Napjai az én napjaimhoz kötőd­tek, élete az enyémtől függ, s ha arra kérem, hogy hajlékot adjon kegyednek, s megoltalmazza, azt vajmi csekély bérnek fogja tartani szolgálataimért.

- Megint rejtélyeket beszél, Gaston, igazán mondom, már-már megijeszt, a jövőnkre nézve.

- Ez az első és utolsó titkom, Hélène. E pillanattól fogva nyitott könyv lesz kegyed előtt az életem.

- Köszönöm, Gaston.

- És most: parancsoljon velem, Hélène.

- Menjünk!

Hélène belekarolt a lovagba. Így vonultak át a szalonon, ahol Desroches asszony, magánkívül, dúltan és sebesen levelet írt - hogy kinek szánta, azt sejtjük.

- Istenem! Kisasszony, hova megy, mit művel? - sipította.

- Hogy hová megyek?... Távozom. S hogy mit művelek? Menekülök e házból, ahol a becsü­letemre törnek.

Az idős hölgy úgy pattant fel, mintha rugóra járna.

- Micsoda? Elmegy a szeretőjével?

- Téved, asszonyom - felelte Hélène, nagy méltósággal. - Ez a fiatalember a férjem.

Desroches asszony karja lehanyatlott csontos ölébe. Halálra rémült.

- Ha az a személy, akit ön is ismer, megint fel óhajtana keresni, mondja meg neki, hogy bár vidéki vagyok és kolostorban nőttem fel, átláttam a szitán, kimenekülök a csapdából, s ha üldözőbe fogna - lesz már, aki megvédelmezzen.

- Innen el nem megy, kisasszony! - kiáltotta Desroches asszonyság. - Ha kell, erőszakot alkalmazok.

- Próbálja csak meg, asszonyom - felelte Hélène, azon a királynői hangon, mely a jelek szerint vele született sajátsága volt.

- Picard, Blanchot, Couturier, ide!

Az inasok odaugrottak.

- Aki az utamba áll, azt megölöm - mondta Gaston vérfagyasztó nyugalommal, és kivonta breton kardját.

- Ó, ez a sátáni makacsság! - kiáltotta Desroches kisasszony. - Chartres kisasszony, Valois kisasszony, önökre ismerek!

Hélène és Gaston hallotta a felkiáltást, de nem értette.

- Megyünk - mondta Hélène. - Ne feledje, asszonyom, szó szerint átadni üzenetemet.

Ismét belekarolt Gastonba, örömtől és büszkeségtől lángvörösen, és vakmerően, mint egy antik amazon, megparancsolta, hogy nyissák ki az utcai kaput. A kapus nem mert ellenkezni. Gaston odakint kézen fogta Hélène-t, betette a kaput, odaintette a bérkocsit, amelyben érkezett, s látva, hogy a házbeliek utánuk erednek, közelebb lépett támadóihoz, s azt mondta fennhangon:

- Még egy lépés, és világgá kiáltom a történteket, a kisasszonyt és önmagamat a közbecsület oltalma alá helyezve.

Desroches asszony azt hitte, Gaston ismeri a régens titkát, és képes a szereplők nevét kikiabálni; megrémült, és fejveszetten visszavonult, a cselédhadtól követve.

Az eszes kocsis vágtára nógatta lovait.