A régens lánya

HUSZADIK FEJEZET

A művész és a politikus

- Á, te vagy az, Dubois? - mondta a régens, miniszterét megpillantva.

- Én, nagyságos uram - felelte az, miközben különféle irományokat szedett elő a tárcájából. - No, hányadán állunk derék bretonunkkal? Nagyságod még mindig kedves fickóknak tartja őket?

- Mik ezek a papirosok? - kérdezte a régens. Lelke mélyén rokonszenvet érzett Chanlay iránt, a tegnapi beszélgetés ellenére, vagy tán éppen e beszélgetés következtében.

- Ó, semmi különös - vélte Dubois. - Itt van, először is, egy rövid jegyzőkönyv arról, ami tegnap este Chanlay lovag és Olivarès herceg őexcellenciája között lezajlott.

- Hallgatóztál? - kérdezte a herceg.

- Hát persze, nagyuram! Mi mást tehettem volna?

- És hallottad...?

- Mindent hallottam. Nos, mint vélekedik fenséged ő katolikus felsége szándékairól?

- Azt gondolom, bár rá hivatkoznak, tudtán kívül cselekszenek.

- Hát Alberoni bíboros? Fékomadta! jól megtáncoltatná Európát őkelme: a trónkövetelőt Anglia ellen uszítaná, Hollandiát felfalatná Poroszországgal, Svédországgal, Oroszországgal, a birodalom bekebelezné Nápolyt, Szicíliát, V. Fülöp fia megkapná a toscanai nagyhercegi trónt, a szavojai herceg Szardíniát, a pápa Comacchiót, és Spanyolország Franciaországot. Nem mondom, nagyvonalú terv, ahhoz képest, hogy egy harangozó agyából pattant ki.

- Eh, légvárak, üres fantazmagóriák - vont vállat a herceg.

- S hát a mi breton bizottmányunk, az is üres fantazmagória? - kérdezte Dubois.

- Kénytelen vagyok elismerni: az valóban létezik.

- Hát összeesküvőnk tőre, az is légvár és fantazmagória?

- Nem, sőt, meg kell vallanom: erős kéz markolja.

- Milliom ördög! az első összeesküvés idején nagyságod folyton azon sopánkodott, hogy összeesküvőink rózsavízszagot árasztanak. Most nem szólhat egy szót se, ezek éppen ízlése szerint valók: nem sokat teketóriáznak.

- Tudod-e - szólt a régens, elábrándozva -, hogy ez a Chanlay lovag férfi a talpán?

- No, szépen vagyunk! Más sem hiányzik, mint hogy fenséged szívébe fogadja a fickót! Ahogy én nagyságodat ismerem, képes rá!

- Miért van az, hogy mi, fejedelmek, mindig csak ellenségeink között találunk ilyen jelle­meket, sohasem szolgáink között?

- Ej, uram, azért, mert a gyűlölet valóságos szenvedély, a hűség ellenben legtöbbször egyszerű gyávaság. De fenséged lekötelezne, ha a filozófia magas régióiból alászállva, hajlandó lenne munkához látni, azaz két aláírással megörvendeztetni...

- Mit írjak alá? - kérdezte a régens.

- Előbb ezt a kinevezési okmányt. Egy kapitányt léptetünk elő őrnaggyá.

- La Jonquière kapitányt?

- Ó, nem! azt a gazfickót in effigie felakasztjuk, mihelyt fölöslegessé válik, bár egyelőre még kímélnünk kell őt.

- Hát ki az illető kapitány?

- Egy jóravaló tiszt. Fenséged találkozott is vele, a mai naptól, akarom mondani, a mai éjszakától számítva épp egy hete, a rue Saint-Honoré egyik házában.

- Mire célzol?

- Látom már, hogy fel kell frissítenem nagyságod emlékezetét. Nagyságodnak rövid a memó­riája.

- Beszélsz rögtön, fickó? Mit köntörfalazol örökké?

- Íme, a történet dióhéjban: nagyságod a múlt hét egyik éjjelén testőrruhában kiszökött a palota Richelieu utcai kis kapuján, Nocé és Simiane kíséretében.

- Igaz. És mi történt a rue Saint-Honorén? Halljam!

- Nagyságod csakugyan hallani kívánja?

- Igenis, örömmel hallanám.

- Nagyságod óhaja nekem parancs.

- Akkor hát: beszélj!

- A régens úr vacsorázni ment a rue Saint-Honoréra.

- Nocéval és Simiane-nal?

- Nem, édes kettesben, nagyságos uram. Nocé és Simiane ugyancsak vacsorázni indultak, de a maguk szakállára.

- Folytasd!

- A régens úr tehát javában vacsorázott, már a desszertnél tartott, amikor egy derék katona­tiszt, aki alighanem eltévesztette az ajtót, bekopogott, s oly kitartóan döngette nagyságod ajtaját, hogy nagyságod elvesztette a türelmét, kirontott, és leteremtette az alkalmatlan és tapintatlan betolakodót. Az ajtót tévesztett tiszt - a jelek szerint maga sem a legtürelmesebb természet - kardot rántott, nagyságod úgyszintén, mivel soha nem megy a szomszédba egy kis őrültségért, s kiállt párbajozni a tiszttel.

- És mi lett a párbaj eredménye? - kérdezte a régens.

- Nagyságod megúszta egy karcolással, aminek viszonzásaképpen ügyes mozdulattal mellbe döfte ellenfelét.

- De remélem, nem súlyos a sebe? - tudakolta a régens hirtelen támadt érdeklődéssel.

- Nem, a penge szerencsére félrecsúszott.

- Hál’ istennek.

- De ez még nem minden.

- Hogyhogy?

- Fenséged, állítólag, régóta neheztel erre a tisztre.

- Én? Életembe se láttam.

- De a fejedelmek akkor is képesek ártani az egyszerű halandóknak, ha sosem látták őket. Az ő kezük messzire elér.

- Mit akarsz ezzel mondani? Fejezd már be!

- Azt, hogy informálódtam: ez a tiszt nyolc éve volt már kapitány, amikor - fenséged beikta­tásával egyidejűen - degradálták.

- Ha degradálták, bizonyára rászolgált.

- Lám, nagyságos uram, ez nagy eszme: kérjük meg a pápát, hogy nyilvánítson bennünket is csalhatatlanná.

- Bizonyára gyáván viselkedett.

- Hadseregünk egyik legvitézebb katonája.

- Akkor talán piszkos ügyekbe keveredett.

- A földkerekség legbecsületesebb embere.

- Úgy igazságtalanság érte, helyre kell hoznunk.

- Ez már beszéd! Itt az őrnagyi kinevezés.

- Ide vele, Dubois, ide vele, olykor felülmúlod önmagadat.

Dubois arcát sátáni vigyor szalasztotta ráncba, mialatt a mappából egy újabb okmányt keresett elő. A régens aggódva figyelte.

- Hát ez mi? - kérdezte.

- Nagyságos uram - felelte Dubois -, egy igazságtalanságot jóvá tettünk, most hát tegyünk igazságot.

- Letartóztatási parancs Gaston de Chanlay lovag ellen! - kiáltotta a régens. - Hé, gazfickó, most már értem, miért kezdted csalogatóul egy jó cselekedettel. De várj, ezt meg kell fontol­nom.

- Nagyságod netán úgy véli, hogy jogtalanságra akarom rábírni? - kérdezte Dubois nevetve.

- Nem, de mégis...

- Uram - csattant fel Dubois -, aki egy ország kormányrúdját tartja a kezében, annak legelső kötelessége kormányozni.

- Hé, tintanyaló úr, ha jól tudom, egyelőre még én parancsolok.

- Fenségedé a jog jutalmazni, feltéve, hogy büntetni is hajlandó. Az igazságszolgáltatás egyensúlya felborul, nagyságos uram, ha a mérleg egyik serpenyőjét örökösen lehúzza a vak könyörület. Nem jóság, hanem gyengeség, ha egy uralkodó azt cselekszi, amit fenséged általá­ban tenni szeretne s gyakran meg is tesz. Ugyan árulja már el, nagyságos uram, hogyan akarja megjutalmazni azokat, akik kiérdemelték, ha nem bünteti meg azokat, akik rászolgáltak a büntetésre?

- Márpedig, ha azt akartad, hogy könyörtelen legyek, nem kellett volna összehoznod ezzel a fiatalemberrel - mondta a régens ingerülten, mivel érezte, hogy nemes, de rossz ügyet védel­mez -, nem kellett volna úgy intézned, hogy saját szememmel győződhessem meg kiváló­ságáról, meg kellett volna hagynod abban a hitben, hogy közönséges cselszövő.

- Vagy úgy! és mert a fiatalember történetesen regényes külsejű és modorú, fenségedet mind­járt elragadja művészképzelete. Az ördögbe is, nagyságos uram, mindent a maga idején: ve­gyész­kedjék Humbert-rel, csináljon rézkarcot Audrannal, muzsikáljon La Fare-ral, szerelmes­kedjék a fél világgal, de velem legyen szíves politikát csinálni.

- Ó, istenem, hát érdemes az én agyonrágalmazott, kémek prédájává lett, gyötrelmes életemet óvni? - kiáltotta a régens.

- Nagyságod nem a saját életét óvja. Sok mindennel megrágalmazták és rágalmazzák fenségedet, úgyhogy, istennek hála! lassan már fel se veszi, de azt legádázabb ellenségei sem merték soha állítani, hogy gyáva lenne... hogy az életét féltené! Steinkerque-nél, Nerwindenél, Leridánál kellőképpen bebizonyította, hogy nem sokra tartja. Ha nagyságod magánember lenne, akár miniszter vagy királyi herceg - és egy merénylő megfosztaná életétől, nem történne egyéb, mint hogy egy ember szíve megszűnne dobogni; de nagyságod részt kért a világ kormányzásából - hogy jól vagy rosszul tette-e, az más lapra tartozik. E célból megszegte XIV. Lajos végakaratát, elűzte a trónról a törvénytelen fiakat, holott fél lábbal már felhágtak rá, s kikiáltatta magát Franciaország régensének, azaz a világ egyik tartópillérének; ha nagysá­go­dat megölik, nem egy ember hal meg, hanem az az oszlop dől ki, melyen az európai egyen­súly nyugszik, négy, örökös harcban, virrasztásban töltött év fáradságos munkája semmisül meg! Egy világ omlik össze! Tekintsen Angliára: Saint-George lovag rögtön újrakezdené a trónkövetelő eszeveszett próbálkozásait; tekintsen Hollandiára: Poroszország, Svédország, Oroszország rögtön nekiesnének; tekintsen Ausztriára: a kétfejű sas magához kaparintaná Velencét és Milánót, kárpótlásul Spanyolországért; tekintsen Franciaországra: Franciaország nem lenne többé Franciaország, hanem V. Fülöp hűbérbirtoka. Végezetül tekintse XV. Lajost, a világ legnagyobb és legfényesebb uralkodójának utolsó sarját, azaz inkább utolsó maradékát; a gyermek, akire úgy vigyáztunk, mint a szemünk fényére, megoltalmazván attól, hogy apja, anyja, nagybátyjai sorsára jusson, s akinek egykor épen-egészségesen kell elfoglalnia az őt megillető helyet ősei trónusán, ez a gyermek azok kezére kerülne, akiket egy csalárd törvény jogutódjaivá ütött. Gyilkosság, kétségbeesés, romok, tűzvész, bel- és külháború: s mindez miért? mert Orléans-i Fülöp hercegnek úgy tartja kedve, hogy ma is a királyi hadak őrna­gyának vagy a spanyolországi hadsereg parancsnokának tekintse magát, feledve, hogy se nem ez, se nem az többé, mióta Franciaország régenshercege lett.

- Te akartad! - sóhajtott a régens, s nyúlt a penna után.

- Egy pillanat türelmet, nagyságos uram - szólt Dubois. - Ne mondhassa senki, hogy e lét­fontosságú ügyben az én zaklatásomnak, követelődzésemnek engedett. Elmondtam, amit el kellett mondanom; most magára hagyom fenségedet, tegyen, amit jónak lát. Az iratot itt hagyom. Úgyis van még némi dolgom, bizonyos utasításokat kell kiadnom - egy negyedóra múlva jövök a parancsért.

S Dubois, ezúttal vitathatatlanul a helyzet magaslatán, köszönt és távozott.

A herceg magára maradva mély töprengésbe merült. E baljós, konok ügy, az összeesküvés egyszer már legyőzött sárkánykígyójának rémítő csonkja sötét látomások egész raját rebben­tet­te fel lelkében. A herceg bátran állta az ellenség tüzét nem egy csatában, nevette a spanyo­lok és XIV. Lajos fattyainak tervét az ő elrablására, de most titkos iszonyat szorította el a torkát, maga sem tudta, miért. Önkéntelen csodálatot érzett e fiatalember iránt, akinek a tőre szívét fenyegette; egy-egy pillanatában gyűlölte, máskor mentegette, sőt, kis híján szerette. Dubois akaraterejét, értelmét most szinte földöntúlinak látta: úgy kuporgott az összeeskü­vésen, mint sátáni majom prédája tetemén, s fürge körmeivel szívéig vájkált. S ő, a régens, aki világéletében oly bátor volt, érezte, hogy ez alkalommal rosszul védte volna életét. Az elfogatási parancs ott hevert előtte, s ő pennával a kezében elbűvölten meredt rá.

- Igen - mormolta -, Dubois-nak igaza van, igazat beszél: életem - jóllehet a nap minden órájában kockára vetem -, nem az enyém többé. Anyám szóról szóra azt mondta tegnap, amit Dubois ma. Ki tudja, hová jutna a világ, ha meghalnék? Ej, hát ugyanoda, ahová ősöm, IV. Henrik halálával jutott! Henrik lépésről lépésre visszahódította országát, s már éppen arra készült, hogy tízévi béke, takarékosság s népszerűsége eredményeként Franciaországhoz csatolja Elzászt, Lotaringiát és talán Flandriát is, mialatt veje, a szavojai herceg, az Alpokon átkelve Lombardiában a milánói hercegségből új országot készült teremteni magának, s a fö­löslegből a velencei köztársaságot gazdagítani, a modenai, firenzei és mantovai nagyherce­gek hatalmát megszilárdítani; Franciaország a legjobb úton volt, hogy Európa vezető hatal­mává váljon, s ez a káprázatos eredmény - a törvényhozó- és katonakirály életének célja, álma - már-már valóra vált, amikor eljött május 13-a, a rue de la Féronnerie-n egy királyi címeres hintó hajtott végig, s az Aprószentek templomának tornyában hármat harangoztak!... Egyetlen pillanat alatt megsemmisült a mű, odalett a jólét, füstté a remény; száz esztendő kellett hozzá, s egy olyan miniszter, mint Richelieu, s az a király, akit XIV. Lajosnak hívtak, hogy beheged­jen a seb, melyet Ravaillac tőre ejtett Franciaország oldalán. Igen, igen, Dubois-nak igaza van - a régens tűzbe jött, már-már kiabált -, e fiatalembert igenis át kell engednem a földi igazság­szolgáltatásnak. Egyébként sem én ítélem el, az a bírák dolga, majd ők döntenek sorsáról, meg aztán - tette hozzá elmosolyodva - nem enyém-e a kegyelem joga?

Ez a gondolat végleg megnyugtatta a régenst: a kegyelemosztás királyi előjog, de ő gya­korolta, XV. Lajos nevében. Sebtében aláírta a parancsot, becsöngette inasát, és átvonult egy másik terembe, hogy felöltözzön. Tíz perccel az után, hogy a régens távozott a szobából, ahol a fent leírt jelenet lezajlott, csendesen nyílt a szoba ajtaja, Dubois lassan, óvatosan bedugta nyestfejét, körülkémlelt, megállapította, hogy a szoba üres, lábujjhegyen a régens asztalához settenkedett, gyors pillantást vetett a parancsra, s látva, hogy a régens aláírta, diadalmasan elmosolyodott, az okiratot négyrét hajtotta, zsebre tette, és szerfelett elégedett arccal távozott.