A régens lánya

TIZENHARMADIK FEJEZET

La Jonquière kapitány

Volt a rue des Bourdonnais-n, mint olvasóink is tudják, hiszen Gaston szájából hallották, amikor megadta Hélène-nek párizsi címét, volt tehát a rue des Bourdonnais-n egy vendég­fogadó, mely kis híján beillett volna szállónak is. Az utazó itt tűrhető kosztot, kvártélyt kapott, s innivalót annyit, amennyi belefért. Botos mesternek Dubois még az éjjel továbbadta a hírhe­dett La Jonquière kapitány nevét; Botos továbbadta a nevet Szemfülesnek, Szemfüles tovább­adta a rendőrbrigádok vezetőinek, s azok rögtön nekiálltak felkutatni az összeesküvéssel gya­núsított kapitányt; a rendőri közegekre jellemző eréllyel és módszerességgel töviről hegyire átkutatták Párizs minden rossz hírű házát, csapszékét. A cellamare-i összeesküvésből - mely­nek történetét „Chevalier d’Harmental” (Harmental lovag) című regényünkben elbeszéltük, s amely hasonló szerepet töltött be a régensség kezdetén, mint e második összeesküvés a végén - minden rendőrnyomozó megtanulta, hogy az összeesküvőket elsősorban ilyen helyeken kell keresni; a breton ügy egyébként is amannak a spanyol összeesküvésnek volt mintegy a függe­léke. In cauda venenum (Farkában hordja a mérgét), ahogy Dubois mondta, latin tudományát fitogtatva. Hja, aki valaha kollégiumi professzor volt - ha csak egy óra hosszat is -, az élete végéig viseli a mesterség bélyegét!

A rendőrök tehát nyakukba vették a várost; de megint csak Botos mester bukkant rá - lévén szerencsés fickó vagy tán ügyesebb a többinél -, kétórás, eszeveszett hajsza után, a Bour­donnais utcai hírneves „Ámor hordója” fogadóra, melyről fejezetünk elején már beszéltünk, s ahol a Dubois álmát megrontó, híres La Jonquière kapitány hadiszállását felütötte. Botost a fo­gadós a fiskus emberének nézte, és készségesen válaszolgatott kérdéseire: igen, La Jonquière kapitány itt lakik, de mivel éjfél után tért nyugovóra, jelenleg még az igazak álmát alussza - amit senki nem is vehet tőle rossz néven, hajnali hat órakor.

Több se kellett Botosnak, aki egyenes észjárású, majdhogynem matematikus elme volt, s mód­szeresen haladt következtetésről következtetésre. La Jonquière kapitány itt alszik; ha itt alszik, itt is hált, ha itt hált, itt is lakik.

Botos visszasietett a Palais Royalba, egyenesen Dubois-hoz, aki csak az imént lépett ki a régens szobájából, s akit a bíborosi kalap reménye szokatlanul rózsás hangulatba ringatott. De jó is volt, hogy így volt, mert enélkül már rég kitette volna emberei szűrét; azok ugyanis egyik ál-La Jonquière kapitányt a másik után szállították be a Fort l’Évéque-be.

Az első egy La Jonciěre nevezetű csempészbanda-vezér volt, őt Szemfüles hajtotta fel és tartóztatta le, s aránylag még az ő neve hasonlított legjobban az igazi kapitány nevéhez. A második a La Jonquille névre hallgatott, s a királyi testőrség őrmestere volt. A kopók figyel­mébe ajánlották a rossz hírű házakat, s mivel La Jonquille koma, vesztére, éppen egy ilyen házban tartózkodott, letartóztatták, saját múló gyarlósága és az abbé fogdmegének tévedése következtében. A harmadikat La Jupinière-nek hívták, s egy nagy házban szolgált, vadászként, de szerencsétlenségére a portás hebegett, s az ügybuzgó fogdmeg a La Jupinière nevet La Jonquière-nek hallotta.

Máris tíz embert tartóztattak le, pedig az osztag nagyobbik fele még vissza se tért portyájáról; nagyon valószínű volt hát, hogy a letartóztatást hullám továbbhömpölyög, s minden ilyen­forma nevű polgár sorra kerül; mióta Dubois kiadta a parancsot a kapitány kézre kerítésére, az analógia zsarnoki uralma dúlt Párizsban. Dubois, jókedve ellenére, megállás nélkül szidta az embereit és káromkodott, nehogy kijöjjön a gyakorlatból. Mialatt Botos jelentését hallgatta, dühödten megvakarta az orra tövét; ez jó jel volt.

- Egyszóval te az igazi La Jonquière kapitányt találtad meg? - kérdezte Dubois.

- Igenis, uram.

- La Jonquière-nek hívják?

- Úgy, uram.

- La, mint La, Jon, mint Jon, quière, mint quière? - kérdezte Dubois, minden szótagot meg­ismételve.

- Igenis, La Jonquière - bólintott Botos mester.

- Kapitány?

- Igen, uram.

- Igazi kapitány?

- Láttam a tollforgóját.

Ez a közlés láthatóan megnyugtatta Dubois-t a kapitány rangját, de nem a személyazonosságát illetően.

- No jó! - folytatta a vallatást. - És mit csinál a kapitány?

- Vár, unatkozik és iszik.

- Ő lesz az - mondta Dubois. - Vár, unatkozik, iszik.

- Iszik, de még mennyit - lódította Botos.

- És fizet is? - Dubois nyilvánvalóan nagy fontosságot tulajdonított a kérdésnek.

- Készpénzzel, uram.

- Nagyszerű, Botos, neked aztán van eszed!

- Nagy jó uram, hízeleg nekem - felelte Botos szerényen -, ez igazán gyerekjáték: ha nem fizetne, nem lenne veszedelmes.

Botos mestert logikus elmével áldotta meg az ég, mint már említettük. Dubois tíz arannyal jutalmazta Botost, kiadta neki további utasításait, meghagyta titkárának, hogy közölje az eztán beérkező fogdmegekkel: untig elég La Jonquière kapitányt hajtottak már fel, ő maga pedig sietve felöltözött, és gyalog elindult a rue des Bourdonnais-ba.

Voyer d’Argenson őurasága fél tucat fegyverest bocsátott reggel hattól Dubois rendelkezésére, testőr egyenruhában, megfelelő instrukciókkal ellátva. Két-három fegyverest előreküldtek, a többi Dubois-t követte.

Most pedig írjuk le röviden a fogadó belsejét, ahová az olvasót elvezetjük.

Az „Ámor hordója” félig fogadó volt, félig kocsma, mint már említettük. A vendég kedvére ehe­tett, ihatott, s ha kívánta, meg is szállhatott az „Ámor hordójá”-ban; az épület első eme­le­tén helyezkedtek el a vendégszobák, földszintjén a kocsmai helyiségek.

A legnagyobb földszinti helyiségben, az ivóban, négy tölgyfa asztal állt és rengeteg háromlábú szék; ablakain, az ősi kocsmáros hagyományhoz híven, piros-fehér függönyök. A fal mentén néhány hosszú lóca, egy polcon vakítóan tiszta poharak, a falon körben festmények, pompá­za­tos arany léckeretben: egy részük a bolygó zsidó kalandjait ábrázolta, más részük Duchauffour elítéltetését és kivégzését. Így festett e fölöttébb tisztes helyiség - ahogy az angolok mondják: parlour - berendezése; az egész barnállott az évek során elnyelt pipafüsttől, és émelyítő füst­sza­got árasztott. A helyiségben egy veres képű, kövér, harmincöt-negyvenéves forma férfi gurult ide-oda, s egy tizenkét-tizennégy éves, halvány képű kislány fickándozott: az „Ámor hordója” fogadó tulajdonosa és egyetlen lánya, házának és iparának várományosa, aki most tanult bele jövendő mesterségébe, apja felügyelete alatt.

A konyhában egy kukta ebédet kotyvasztott, a fedő alól átható bor- és veseszag áradt.

A terem üres volt; de abban a pillanatban, amint a falióra elütötte az egyet, egy testőr lépett be az ajtón. A küszöbön megállt, s azt mormolta:

- Rue des Bourdonnais, az „Ámor hordója” fogadó nagyterme, a bal kéz felőli asztal; leülni és várni.

S a haza dicső védelmezője máris indult a parancs szerint a megjelölt asztal irányában, egy gárdaindulót fütyörészve. Menet közben katonásan megpödörte a bajuszát - igazán élethűen csinálta! Alig ült le az asztal mellé, alig emelintette meg az öklét, hogy az asztalt meg­döngesse - ami a világ minden kocsmájának nyelvén annyit tesz, mint „Bort ide!”, amikor újra nyílt az ajtó, s ismét egy testőr jelent meg a küszöbön, szakasztott úgy öltözve, mint az első. Ő is elmormolt néhány szót az ajtóban, majd rövid tűnődés után megindult a bal oldali asztal felé, és helyet foglalt az első gárdista mellett. A két katona egy pillanatig farkasszemet nézett egymással, majd mindkettő egyszerre kiáltott fel. Azt kiáltották: Á, á!, ami a világon minde­nütt a meglepetés kifejezése.

- Hát te vagy az, Enyveskezű? - mondta az egyik.

- Hát te vagy az, Elemelő? - mondta rá a másik.

- Mit keresel itt?

- Hát te?

- Nem tudom.

- Én sem.

- Szóval te is...

- Felsőbb parancsra jöttem.

- Szakasztott úgy, mint én.

- És kire vársz?

- Egy férfira, aki később jön.

- És aki tudja a jelszót.

- Úgy van. És ha kimondja?

- Engedelmeskedni kell, úgy, mint Botos mesternek.

- Ez az. Nohát akkor várjunk. Kaptam egy fél tallért, italra.

- Fél tallért én is kaptam, de nem mondták, hogy ihatom.

- És mit teszel e kétségben?

- A kétségben nem tartózkodom, mint az egykori bölcs tanácsolta.

- Rajta, igyunk!

S a gárdista felemelt ökle végre lezuhant az asztallapra, hogy a fogadóst odahívja, ami egyéb­iránt felesleges fáradság volt. A fogadós rögtön észrevette, hogy két vendége érkezett, s mivel az egyenruhából arra következtetett, hogy az illetők nem vetik meg a bort, máris ott állt vigyázzállásban az asztal mellett, bal kezét a nadrágvarratra szorítva, jobb kezében levett gyapotsipkáját tartva.

Mókás férfiú volt az „Ámor hordója” tulajdonosa.

- Bort! - harsogta a két gárdista, egy emberként.

- Orléans-it - tette hozzá az egyik, aki láthatóan jobban értett a borokhoz, mint a társa. - Az jó karcos bor, azt szeretem.

- Uraim - mondta a kocsmáros, visszataszító vigyorral -, borom nem karcol, de annál jobban csúszik.

Térült-fordult, hozta a palackot, felnyitva. A két vendég töltött, felhajtotta a bort, majd mindk­etten egyszerre lecsapták a poharat, keserves fintorral; fintoraik különböztek, de a véleményük tökéletesen egyezett.

- Az ördögbe! Hogy mondhattad erre, hogy nem karcos? Hiszen ha csak karcolna, de vág!

- Ó, uraim, ez nem akármilyen bor ám! - lelkendezett a vendéglős.

- Nem is - vágta rá a másik gárdista -, éppen csak egy kis üröm hiányzik még belőle!

A fogadós igyekezett tréfára venni a dolgot. Szélesen vigyorgott.

- Parancsolnak még egy üveggel? - kérdezte.

- Ha parancsolunk, majd szólunk.

A fogadós meghajolt, s elértve a burkolt felszólítást, magukra hagyta vendégeit.

- Ugye, többet is tudsz, mint amit az előbb elárultál? - kérdezte egyik gárdista a másikat.

- Tudom, hogy valami kapitány miatt jöttünk - felelte az.

- Úgy van. Remélem, kapunk segítséget a kapitány letartóztatásához?

- Bizonyára. Kettő egy ellen, az kevés.

- Megfeledkezel a jelszavas emberről. Ő a harmadik.

- Jobb lenne még két ember, lehetőleg erős fickók... De ni, zajt hallok.

- Úgy van, valaki jön lefelé a lépcsőn.

- Pszt!

- Csend!

A gárdisták sietve teletöltötték ismét poharukat, és kiitták, lopva a lépcsőt fürkészve; akkor sem teljesíthették volna szolgaibb buzgalommal a kapott parancsokat, ha igazán katonák lettek volna.

A két leselkedő nem tévedett. A lépcső - melyet az imént elfelejtettünk megemlíteni, s amely a fal mentén húzódott -, a lépcső csakugyan meg-megreccsent egy tisztes súlyú férfi léptei alatt. Az ivó két vendége előbb a közelgő férfi lábát látta meg, aztán feltűnt a törzse is, s végül a feje. Lábán ránctalan selyemharisnya feszült, s finom gyapjúkelméből készült, buggyos nadrág, testén kék zeke; háromszögletű kalap díszelgett a fején, kackiásan félrecsapva. Hogy az illető valóban kapitány, azt a gárdistáknál jóval tapasztalatlanabb néző is könnyűszerrel megállapíthatta volna: vállrojtja és kardja világosan jelezte rangját. A kapitány - aki valóban azonos volt La Jonquière kapitánnyal - mintegy öt láb két hüvelyk magas, jól megtermett s elég fürge mozgású férfiú volt; okos szeme bámulatos gyorsan és biztosan mérte fel a hely­zetet. Mintha csak megszagolta volna a gárdista egyenruha mögött a rendőrkémet, rögtön hátat fordított a két katonának, és sajátos elővigyázattal fogalmazta a fogadóshoz intézett szavait.

- Örömest ebédeltem volna itt, annál is inkább, mert nehéz ennek az ínycsiklandó párolt vese illatnak ellenállni, de cimboráim a „Paphosz furulyájához” címzett vendéglőben várnak. Lehet, hogy időközben jelentkezni fog egy fiatalember - földim -, akinek száz aranyával tar­tozom. Ma reggelre ígérkezett, tovább nem várhatok rá; ha megjönne és megnevezné magát, mondja meg neki, kérem, hogy egy óra múlva itt leszek, várjon rám.

- Parancsára, kapitány uram - felelte a fogadós.

- Hé, bort! - kiáltották a gárdisták.

- Nini! - dörmögött a kapitány, látszólag gyanútlan pillantást vetve a két ivóra. - Ez a két katona nem tiszteli túlságosan a tiszti vállrojtot.

Majd a fogadós felé fordulva így folytatta:

- Szolgálja ki nyugodtan az urakat, láthatja, sürgős a dolguk.

- Ha a kapitány úr megengedi - pattant föl az egyik gárdista.

- Megengedem, hogyne engedném - mondta La Jonquière, barátságosan mosolyogva, noha ellenállhatatlan kedve támadt jól elagyabugyálni a két rossz képű fickót. De az esze mást parancsolt. Némán indult az ajtó felé.

- Hé, uram, kapitány úr - állította meg a fogadós -, nem mondta meg a fiatal nemesúr nevét, aki keresni fogja.

La Jonquière habozott. Az egyik gárdista éppen hátrafordult, megtévesztően katonás moz­dulattal keresztbe vetette a lábát, és pödört egyet a bajuszán, ez valamelyest megnyugtatta a kapitányt; a másik gárdista kipöckölte a borosüveg dugóját, a pezsgőspalack durranásához hasonló hangot hallatva. La Jonquière gyanúja végképp eloszlott:

- Gaston de Chanlay lovag - mondta a fogadósnak.

- Gaston de Chanlay - ismételte meg a fogadós a nevet. - A csudába! még majd elfelejtem! Gaston, Gaston, jó, ezt nem felejtem el, majd arra gondolok: Gascon. És Chanlay; jól van, erre is emlékezni fogok, Chandelle.

- Helyes - bólintott komoly képpel a kapitány. - Gascon de Chandelle. Kedves házigazdám, miért nem indít mnemotechnikai tanfolyamot? Ha tud még néhány ilyen bevált szabályt, holtbiztos meggazdagszik rajta.

A fogadóst kellemesen érintette a bók: elvigyorodott. La Jonquière kapitány kilépett az ajtón, de előbb alaposan körülnézett, mintha csak az időjárást kémlelné, holott a kapualjakat és a szegleteket vette szemügyre.

Végre elindult a rue Saint-Honoré irányában. Száz lépésre, vagy annyira se haladt, amikor Dubois megjelent, és belesett „előbb a nagyterem ablakán, majd az ajtó üvegén. Útközben találkozott La Jonquière kapitánnyal, de nem ismerte, nem is ismerhette fel a nevezetes személyiséget, minthogy soha nem látta. Megnyugodva, hetykén lépte át az ivó küszöbét. Kezében egy kopott kalapot szorongatott, lábát vastag harisnya, barna bugyogó fedte, testét szürke kabát - egyszóval a vidéki kereskedők szokásos öltözékét viselte.