A régens lánya

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Megint Rambouillet-ban

Gaston a megbeszélt időben beállított Hélène-hez, de, bár égett a türelmetlenségtől, várni kényszerült; Desroches asszony nem nézte jó szemmel a látogatást. Hélène azonban a sarkára állt, és kereken kijelentette, hogy van annyira illetékes megítélni, mi illik, mi nem, mint akárki más, és igenis ragaszkodik hozzá, hogy fogadja földijét, Livry urat, aki búcsúzni jött. Olva­sóink bizonyára emlékeznek még rá, hogy Gaston egész úton Livry úrnak tituláltatta magát, s továbbra is e néven kívánt a világ előtt szerepelni, leszámítva néhány embert, azokat, akikkel az összeesküvés ügyében kellett Párizsban kapcsolatba lépnie.

Desroches asszony kénytelen-kelletlen visszavonult saját szobájába, meglehetős rosszked­vű­en. Próbált volna hallgatódzni, de Hélène élt a gyanúperrel; saját kezűleg csukta be a folyosóra vezető ajtót, sőt, el is reteszelte.

- Végre itt, kedves barátom! - mondta aztán. - Nehezen vártam, a szemem se hunytam le egész éjszaka.

- Én sem, Hélène. De hadd csodálom meg előbb új kincseit. - Hélène elmosolyodott. - Illetve mindenekelőtt kegyedet: lám, selyemruha, új hajviselet... Milyen szép így, Hélène!

- Úgy látszik, nem örül neki túlságosan, Gaston!

Gaston elengedte füle mellett a megjegyzést, s folytatta a szemlét.

- A kárpit drága kelméből készült, a falakon nagy értékű képek, a párkányzat ezüstből, arany­ból van. Pártfogói a jelek szerint gazdag emberek, Hélène.

- Úgy hiszem, csakugyan gazdagok - mosolygott Hélène. - Mert nekem azt mondták, hogy ez a kárpit, ez a sok aranyozás, amit én is éppúgy megcsodáltam, mint ön, már ócska, kiment a divatból, tehát nemsokára felújítják.

- Látom már, hogy Hélène-em egykettőre előkelő és hatalmas dáma lesz - mondta Gaston, erőltetett mosollyal. - Máris megvárakoztatott.

- Drága barátom, hát ön nem várakoztatott meg engem, a kis tó partján? Sokszor órákig vártam a csónakra.

- Hélène, kegyed akkor a kolostor lakója volt, s én kénytelen-kelletlen a főnökasszony szeszélyeihez igazodtam.

- Ugye, ez szent cím?

- Az, az.

- Ugye, biztonságot ad, tiszteletet parancsol, engedelmességre késztet?

- Igen.

- Nos, gondolja el, barátom, micsoda szerencse ért; itt felleltem ugyanazt az oltalmat, szeretetet, csak ez még erősebb, tartósabb, biztosabb.

- Hogyan? - kérdezte meglepetten Gaston.

- Megtaláltam...

- Beszéljen, Hélène, az ég szerelmére!

- Apámat!...

- Apját! Ó, drága Hélène-em, szívből osztozom örömében. Micsoda boldogság!... Lesz már, aki az én barátnőmnek, az én kis feleségemnek gondját viselje!

- Igen, gondomat viseli... a távolból.

- Hogyan? Hát ismét megválik öntől?

- Ó, jaj, a világ választ el bennünket.

- Miért? Vagy ez titok?

- Számomra is az. Mert gondolhatja, Gaston: ellenkező esetben ön már tudna mindent, ön előtt nincs titkom.

- Születési hiba? Családját üldözik? Vagy más, múló akadályról van szó?

- Nem tudom.

- Látom már, csakugyan titok. De - tette hozzá Gaston, mosolyogva - bízom kegyedben; azt sem vehetném rossz néven, ha apja utasítására egyet-mást elhallgatna előlem. Ha nincs ellenére, feltennék még néhány kérdést.

- Kérdezzen.

- Boldog, Hélène? Apja olyan ember, akire büszke lehet?

- Azt hiszem. Jószívűnek, nemes lelkűnek vélem, hangja is szelíd és kedves.

- A hangja?... de... hasonlít önre?

- Nem tudom. Nem láthattam.

- Nem látta?

- Nem, persze... sötét volt.

- S ő nem akarta látni tulajdon lányát? Kegyedet, aki olyan szép!... Ó, ijesztő közöny!

- Dehogy közöny, kedves barátom. Jól ismer ő engem, nála van az arcképem; tudja, Gaston, az a portré, ami miatt féltékenykedett is múlt tavasszal.

- Hiába, nem értem.

- Mondom, hogy sötét volt.

- Sötétben meg szokás gyújtani a csillárt - mondta Gaston hideg mosollyal.

- Igen, ha az ember azt akarja, hogy lássák, de ha jó oka van rejtőzködni...

- Miket beszél, Hélène? - mondta Gaston elgondolkodva. - Lehet-e egy apának oka rá, hogy lánya elől elrejtőzzék?

- Alapos oka van rá, úgy hiszem, s önnek, férfi létére, ezt igazán meg kellene értenie. Lám, én nem csodálkoztam...

- Mit nem mond, drága Hélène! - Gaston arca elkomorult. - Egészen elrémít.

- S ön rám ijeszt, a rémüldözésével.

- Mondja csak, Hélène, miről beszélt kegyeddel az apja?

- Arról, hogy születésem óta forrón szeret.

Gaston arca megrándult.

- Esküdözött, hogy boldoggá tesz, hogy sorsom gyökeresen megváltozik, hogy ezentúl félre­veti mindazokat a meggondolásokat, amelyek eddig arra kényszerítették, hogy megtagadjon.

- Szavak... szavak! De adta-e kézzelfogható bizonyságát szeretetének?... Bocsássa meg őrült kérdéseimet, Hélène; iszonyú szerencsétlenségtől tartok. Már-már azt kívánnám, hogy angyali ártatlansága, melyre oly büszke vagyok, egyetlen pillanatra a sátán pokoli ravaszságának adjon helyt, akkor egyszeriben megértené, mitől tartok, s nem kellene kegyedet e méltatlan, de jövendőbeli boldogságunk miatt elkerülhetetlen vallatásnak alávetnem.

- Nem értem a kérdést, Gaston, Ha érteném, válaszolnék rá.

- Gyengéd volt kegyedhez?

- Nagyon gyengéd, igen.

- De mit mondott, hogy közeledett kegyedhez - a sötétben?

- Megszorította remegő kezemet - s keze az enyémnél is jobban remegett.

Gaston - ugyancsak remegő - keze dühében önkéntelenül ökölbe szorult.

- Meg is csókolta, ugye? atyaian?

- Egy csókot nyomott a homlokomra... egyetlenegyet... s én térden állva fogadtam e csókot.

- Hélène! - hördült fel Gaston. - Hélène! Balsejtelmeim igazolódnak! Visszaélnek ártat­lan­ságával, pokoli csapdát állítottak kegyednek! Hélène, az a férfi, aki elrejti arcát, aki fél a világos­ságtól, aki kegyedet lányának nevezi, az a férfi nem apja kegyednek!

- Ne, Gaston, megszakad a szívem!

- Hélène, ártatlan szívét a mennybéli angyalok is megirigyelhetnék, de itt ezen a sártekén min­den­nel visszaélnek, az emberek megszentségtelenítik, besározzák az angyalokat is. Én azon­ban megtudom, meg én, ki ez a férfi! Előkerítem a föld alól is, és erővel rákényszeríteni, hogy megvallja titkát lányának, aki oly tiszta szívvel szereti és becsüli őt, s majd elválik akkor, aljas gazember-e, vagy sem, apámnak nevezhetem-e én is, vagy megölöm a csirkefogóját!

- Gaston, térjen észhez, miket beszél! Hogy gyanúsíthatja őt ilyen rút árulással? De mert sza­vai felkeltették az én gyanakvásomat is, mert az emberi szív legaljasabb rejtelmeibe világított be a gyanú fáklyájával, melybe mind e percig óvakodtam betekinteni, én is oly nyersen szó­kimondó leszek, mint ön. Hát nem voltam testestől-lelkestől e férfi hatalmában? Nem övé-e a ház, ahol vagyunk? Nem az ő parancsainak engedelmeskednek-e mindazok, akik bennünket körülvesznek?... Gaston, ön rosszat gondolt apámról! Ha szeret, megkövet érte.

Gaston elkeseredetten belevetette magát egy karosszékbe.

- Barátom, ne keserítse meg tiszta örömömet, melyhez hasonlót alig éreztem életemben - folytatta Hélène -, ne mérgezze meg boldogságomat; hisz eleget keseregtem már azon, hogy árva vagyok, elhagyatott, hogy nem ismerhettem másfajta szerelmet, mint azt, amellyel, az ég akaratából, fukaron kell bánnunk. Hadd lelek végre kárpótlást a tiszta gyermeki szeretetben sok lelkifurdalásomért amiatt, hogy önt kárhozatos szenvedéllyel szeretem.

- Bocsásson meg, Hélène - szólt felindultan Gaston. - Igaza van, igen, igaza van: beszennye­zem alantas gyanúmmal tiszta örömét, s tán édesapja nemes szeretetét is, de drága barátnőm, Isten nevére kérem, akinek képmása e festményről tekint alá ránk, hallgasson szerelmem, élettapasztalatom intő szózatára. Nem először történik meg, hogy a bűnös szenvedély az ártatlanok hiszékenységére építi terveit. Érvei nem győztek meg, Hélène: oly balfogás lett volna elhamarkodva kimutatni a vétkes szerelmet, amitől egy ügyes csábító óvakodik. Lassan, észrevétlen megrontani a kegyed tiszta szívét, szemkápráztató pompával, sosem látott fény­űzéssel eltántorítani, újfajta gyönyörökhöz és új és új élvezetekhez szoktatni testét-lelkét, egyszóval: elkábítani, elcsábítani - ó, ez sokkalta édesebb győzelemmel kecsegtet, mint az erőszak. Drága Hélène, hallgasson huszonöt évem tapasztalatára, elővigyázatára! Elővigyáza­tot mondok, mert szavaimat a legtisztább szerelem sugallja, s majd meglátja, Hélène, mire képes e szerelem; nem lesz nálam odaadóbb, igazabb híve apjának - mihelyt bebizonyosodik, hogy igazán az, akinek mondja magát.

Hélène némán lehorgasztotta a fejét.

- Könyörögve kérem, Hélène - folytatta Gaston -, ne határozzon elhamarkodva, és főleg: járjon nyitott szemmel! Ha illatszerekkel, aranyló borokkal, édes álommal kínálják, ne kérjen belőle. Vigyázzon magára, Hélène, vigyázzon, hisz kegyed a becsületem, a boldogságom, az életem!

- Azt teszem, amit parancsol, barátom. De higgye meg, apámat nem fogom kevésbé szeretni, mint ahogy máris szeretem.

- Imádja bátran, ha tévedtem, drága Hélène.

- Ön igaz barátom, Gaston... Mindent megbeszéltünk, ugye?

- Ha a legcsekélyebb gyanúja támad, írjon nekem.

- Írjak! Hát elhagy?

- Párizsba kell mennem, a már említett, családi ügyben... Az „Ámor hordójához” címzett fogadóban szállok meg, a rue des Bourdonnais-n, írja fel a címet, drága barátnőm, de ne mutassa meg senkinek.

- Mire jó ez a nagy elővigyázat?

Gaston habozott.

- Mert ha amazok megtudnák, hogy kegyednek akadt személyemben egy hűséges védel­me­zője, könnyen keresztezhetnék terveimet - feltéve persze, hogy szándékaik tisztességtelenek.

- Ej, ej, kedves Gastonom, ön percről percre rejtélyesebb. Van egy apám, aki elrejtőzik elő­lem, és van egy... egy szeretőm, ó, de nehéz volt kimondani... aki most készül elrejtőzni előlem...

- De ennek ismeri a szándékait - nevetett Gaston kényszeredetten, hogy zavarát palástolja, miközben fülig pirult.

- Hallga, Desroches asszony közeleg... már a külső ajtó kilincsét próbálgatja, hosszallja beszélgetésünket, barátom. Hiába, felügyelet alatt állok... akárcsak a kolostorban.

Gaston búcsúzóul egy csókot nyomott Hélène kis kezére. Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Desroches asszony. Hélène szertartásos bókot vágott ki Gaston felé, aki azt hasonló, illemtudó meghajlással viszonozta. E némajelenet alatt Desroches asszony állhatatosan Gas­ton­ra függesztette a tekintetét: nincs az a kopó, aki pontosabb személyleírást adna a meg­figyelt, gyanús személyről, mint ő ad majd Gastonról.

A lovag rögtön indult Párizsba. Oven már türelmetlenül várta. Aranyait bevarrta lovagló­nadrágja bélésébe, nehogy csörgésükkel elárulják, vagy tán hogy a lehető legközelebb tudja őket magához. Három óra leforgása alatt befutottak Párizsba. Ezúttal Oven sem vádolhatta gazdáját túlzott lassúsággal: mire a városkapuhoz értek, tetőtől talpig kiverte a hab a lovakat is, lovasaikat is.