melynek során Dubois bebizonyítja, hogy az ő rendőrsége
jobban működött ötszázezer frankért, mint a miénk hárommillióért
Ha reggelig talpon volt is, ha egész éjszaka kurizált vagy tivornyázott is az orléans-i herceg, sosem tért el szokott napirendjétől. Délelőttjeit az államügyeknek szentelte, a hét megszabott napjait más és más természetű ügyeknek. Rendszerint még reggeli toalettje előtt nekiült a munkának, egyedül vagy Dubois társaságában, s csak ezután következett a „lever” szertartása, amelyet mindig rövidre fogott, s amelyre kevesen nyertek bebocsáttatást. A lever után kihallgatáson fogadta a jelentkezőket, tizenegy-tizenkét óráig, majd főbb tanácsnokait hívatta: elsőnek La Vrillère-t, utána Leblanc-t, aki a kémek munkájáról referált, harmadikként Torcyt, aki bemutatta a fontosabb leveleket, amelyeket sikerült megkaparintania, végezetül Villeroy marsallt, nem azért, hogy tanácskozzon vele, hanem - mint Saint-Simon mondja - hogy a mérgét kiadja. Fél három óra tájban behozták a régens csokoládékávéját - egyebet késő délutánig soha nem is evett -, ezt mindig nyilvánosan fogyasztotta el, beszélgetve, nevetgélve. Körülbelül fél órát pihent így, majd a nők audienciája következett. Ennek végeztével rendszerint felkereste az orléans-i hercegnét, majd tisztelgő látogatást tett az ifjú királynál. Erre minden áldott nap sort kerített, s érkezésekor, távoztában egyaránt a legmélyebb hódolattal illette az ifjú királyt, szinte földig hajolt előtte, hogy ország-világnak példát mutasson: így kell egy királlyal bánni. A program hetente egyszer a külföldi nagykövetek fogadásával bővült, vasár- és ünnepnapokon pedig misehallgatással a családi kápolnában.
Ha a tanács összeült, hat órakor, ha nem, ötkor véget ért a herceg munkanapja, s többé államügyekről szó nem eshetett. A régens operába ment vagy ellátogatott madame de Berrihez, de ez utóbbi programpontot kénytelen volt mással felcserélni, mert - mint történetünk kezdetén láthattuk - összeveszett kedvenc lányával, amiért az feleségül ment Riom lovaghoz. Végre késő éjjel lakomához ült a régens - hírhedett tivornyái, melyek akkoriban rengeteg szóbeszédre adtak okot, nyaranta Saint-Cloud-ban vagy Saint Germainben, telente a Palais Royalban zajlottak le.
Tíz-tizenöt személy jelent meg rendesen a lakomákon, ritkán több és ritkán kevesebb: a legkülönfélébb emberek. Elmaradhatatlan résztvevői voltak: Broglie herceg, Noël, Brancas, Byron, Canillac, továbbá néhány szellemességéről vagy kicsapongó életmódjáról híres ifjonc - Saint-Simon „alkalmi ficsúraknak” nevezi őket. A hölgyek: de Parabère, de Phalaris, de Sabran, d’Avran asszonyságok és egy-két jobb nevű operatündér, énekesnők vagy táncosnők. Berri hercegnő is gyakran eljött. Mondanunk sem kell, hogy az est fesztelen vidámságát ő királyi fenségének a jelenléte sohasem korlátozta, sőt sokszor fokozta.
E vacsorákon a legteljesebb egyenlőség honolt, s mindenki terítékre került: királyok, miniszterek, tanácsnokok, udvarhölgyek. Mindenkit ízekre szedtek, kiveséztek, elevenen felboncoltak. A francia nyelv a latinnal vetélkedett szabadosságára nézve, itt mindent ki és el lehetett mondani, bármit tenni-szólni, feltéve, hogy szellemesen mondták-tették. A régens úgy szerette ezeket a lakomákat, hogy mihelyt ütött az óra, mihelyt az utolsó vendég is megérkezett, becsukták, elreteszelték háta megett az ajtókat; s történt légyen bármely - a királyt, Franciaországot vagy akár a régenst magát érdeklő - esemény, hasztalan próbált volna bárki behatolni, másnap reggelig zárva maradt az ajtó.
Dubois ritkán vett részt e tivornyákon, gyenge egészségére való tekintettel. Ellenségei éppen ezért megragadták az alkalmat, s lecsaptak rá. Az orléans-i herceg teli torokból nevetett minisztere rovására, s a többiekkel versenyre kelve maga is örömest csipkedte, karmolászta, marta, ebek harmincadjára vetette volt nevelőjét. Dubois tudta, hogy a vacsora résztvevői többnyire rajta köszörülik a nyelvüket, de mert azt is tudta, hogy a régens másnap reggelre elfelejti mindazt, ami az éjszaka elhangzott, nem sokat törődött a személyét ért támadásokkal; tekintélye, amelyet éjszakáról éjszakára leromboltak, napról napra szilárdult.
A régens ugyanis érezte, hogy öregszik, s tudta: feltétlenül számíthat Dubois éberségére. Dubois őrködött, mialatt a régens aludt, vacsorázott, vagy kirúgott a hámból. S Dubois - jóllehet úgy festett, mint akibe csak hálni jár a lélek - fáradhatatlan volt. Mindenütt ott volt, ahol a régens: a Palais Royalban, Saint-Cloud-ban, a Luxembourg-ban, az Operában, árnyékként követte őt, nyestképe majd itt tűnt fel, majd ott, egy folyosón, a fogadóterem küszöbén, egy páholy hátterében. Egyszóval egészen úgy tetszett, mintha Dubois rendelkezne a mindenütt jelenvalóság adományával.
Rambouillet-ból hazatérve, ahol, mint láttuk, mindenre kiterjedő gonddal és körültekintéssel őrködött a régens biztonságán, nyomban Botos mestert hívatta. Botos lovásznak álcázva csatlakozott a herceg kíséretéhez, s a sötétség leple alatt velük együtt tért észrevétlenül haza egy kitűnő, angol paripán. Dubois jó óra hosszat tanácskozott még Botossal, kiadta másnapi rendelkezéseit, majd alig négy-öt órai alvás után kora hajnalban talpon termett, reggel hét órakor már ott állt a herceg hálószobájának kis ajtaja előtt, előre élvezve eljövendő diadalát a régens felett, s máris azt számítgatva, hogy aknázhatja ki leggyümölcsözőbben. Ő királyi fensége belső inasának parancsa volt Dubois-t saját kérésére bármikor bebocsátani, tekintet nélkül arra, egyedül volt-e a régens vagy sem.
A régens még aludt.
Dubois odasétált az ágy elé, s jellegzetes, félig majomszerű, félig sátáni vigyorával egy darabig elnézte gazdáját.
Végre elszánta magát.
- Hahó, nagyuram, hahó, ébredjen fel - kiáltotta a régens fülébe.
A herceg kinyitotta a szemét, meglátta miniszterét, s megpróbálta, szokása szerint, egy gorombasággal lerázni, de Dubois úgy megszokta az efféle sértéseket, hogy lepergett róla, mint kutyáról a víz.
- Á, te vagy az, abbé? - ásított a herceg. - Menj az ördögbe! - És újra a falnak fordult.
- Tőle jövök, nagyuram, de a sok dolga miatt nem ért rá fogadni, és nagyságodhoz utasított.
- Hagyj békén, fáradt vagyok.
- Meghiszem, kimerítő éjszakája volt nagyságodnak, nemde?
- Miket beszélsz? - kapta fel a régens a fejét.
- Azt mondom, hogy aki reggel hétre beszél meg találkát, ne töltse az éjszakát olyan munkálatokkal, amikkel nagyságod.
- Én rendeltelek ide hét órára, abbé?
- Nagyságod bizony, tegnap reggel, mielőtt elindult Saint-Germainbe.
- Teringettét, mondasz valamit! - hökkent meg a régens.
- Akkor még nem tudta nagyságod, hogy ilyen fárasztó éjszakája lesz.
- Fárasztó? Hétkor megvacsoráztam.
- Meg, meg, de aztán?
- Mit aztán?
- Jól szórakozott legalább, uram? Megérte az ifjú hölgyike az út fáradalmait?
- Miféle útról beszélsz?
- Nagyságod tegnap esti útjáról, annak utána, hogy hét órakor megvacsorázott.
- Úgy teszel, mintha nagy és fáradságos utazás lenne Saint-Germainből hazajönni.
- Nagyságodnak igaza van, Saint-Germain ide csak egy ugrás, de lehet hosszabb utat is választani.
- Miféle utat?
- Azt, amelyik Rambouillet-n át vezet.
- Félrebeszélsz, abbé.
- Rendben van, nagy jó uram, félrebeszélek. Hadd mesélem tehát el lázálmomat; fenséged láthatja majd, hogy még álmomban is csak fenségeddel törődöm.
- Eh, üres fecsegés.
- Éppen nem. Azt álmodtam, hogy fenséged a Treillage mellett felverte a szarvast, s az, mint jól nevelt vadhoz illik, engedelmesen tűrte, hogy négy négyzetmérföldön belül becserkéssze, és Chambourcynál elejtse.
- Idáig megtévesztően hasonlít álmod a valóságra. No, folytasd csak, abbé.
- Ezek után nagyságod visszatért Saint-Germainbe, pontban fél hatkor asztalhoz ült, megparancsolva, hogy címer nélküli hintaja álljon elő négy lóval, s hogy kocsi és ló menetkészen várja pontban fél hétkor.
- Nem rosszul adod, abbé, nem rosszul!
- Fél hétkor nagyságod hazaküldte egész kíséretét, La Fare-t kivéve, majd kocsira szállt az említett úr társaságában. Így történt, nagyuram?
- Folytasd, abbé, folytasd!
- A kocsi megindult Rambouillet irányába, ahová is háromnegyed tízkor ért be; a város határában megállt, fenséged leszállt, ott már várták egy hátaslóval, s fenséged vadászruhában, lóháton követte La Fare-t, aki a hintón behajtott a „Királytigris”-szálló udvarára.
- Álmod ezen a ponton elhomályosul, nemde, abbé?
- Nem túlságosan, nagyságos uram.
- Akkor hát folytasd.
- Mialatt az a beképzelt La Fare excellenciádnak tituláltatta magát, s úgy tett, mintha csakugyan el akarná költeni a megrendelt, silány vacsorát, nagyságod egy apródra bízta a lovát, és bevonult a kis pavilonba.
- Hé, te sátán, hol rejtőztél?
- Én, nagyságos uram? ki se tettem a lábam a Palais Royalból, s úgy aludtam, mint a bunda, amire a legjobb bizonyság, hogy most is éppen álmomat mesélem fenségednek.
- No, és mi várt a pavilonban?
- Hát mindenekelőtt kint, a kapuban egy szörnyeteg őr: egy sovány, sárga, sótlan asszonyság.
- Dubois, beajánllak Desroches asszonyság kegyeibe; nyugodt lehetsz, az első adandó alkalommal kikaparja a szemedet.
- Odabent pedig, tyűha! odabent...
- No, oda ugyan nem láthattál be, még álmodban sem, szegény jó abbém.
- Már miért ne? Nagy jó uram, ha még ennyi se telne ki tőlem, hogy átlássak a falakon, remélem, saját jól felfogott érdekében rögtön megvonná tőlem azt az ötszázezer frankot, amit külön rendőrségem fenntartására megszavazott.
- Mohát, mit láttál a falakon túl?
- Hitemre, nagyságos uram, egy elbűvölő kis breton hajadont; tizenhat-tizenhét esztendős lehetett a lelkem, szép, mint egy angyalka, sőt, szebb is, mint némely angyalkák. Egyenesen a clissoni apácakolostorból érkezett Rambouillet-ba, egy jámbor öreg apáca kíséretében, akit nyomban eltávolítottak, nehogy feszélyezően hasson, nemde?
- Dubois, sokszor elgondoltam már, hogy te alkalmasint valódi ördög vagy, s csak azért bújtál abbébőrbe, hogy a kárhozatba rántsál.
- Hogy megmentsem nagyságodat, hogy megmentsem, én mondom, Dubois.
- Hogy megmentsél? Látod, ez eszembe se jutott.
- No, halljam csak - folytatta Dubois ördögi mosolyával -, hogy tetszett a kicsike, nagyuram?
- Nagyon tetszett, Dubois! Bájos kislány.
- Hát ami azt illeti, elég messziről hozatta ide nagyságod, ha még csak elbűvölő se lenne, méltán érezhetné magát kárvallottnak.
A régens összeráncolta a szemöldökét. Hanem aztán arra a belátásra jutott, hogy Dubois máris többet tud az elégnél, de szerencsére nem mindent; s szemöldökei rögtön elsimultak, ajka mosolyra húzódott.
- Nohát, Dubois - mondta -, szavamra, nagy ember vagy.
- Lám, nagyuram az egyetlen, aki ezt elismeri, és mégis megvonta tőlem kegyeit...
- Tőled!
- Úgy bizony, hiszen újabban titkolja előlem szerelmeit.
- Ej, Dubois, csak nem sértődtél meg?
- Volna rá okom, fenség, ne tagadja.
- Ugyan miért?
- Mert, szavamra mondom, könnyűszerrel találtam volna nagyságod számára ilyen, sőt ennél különb szórakozást. Az ördögbe is, hát miért nem mondta nagyságod, hogy breton lánykákra támadt gusztusa? Előteremtettem volna én, fenséged, előteremtettem volna egy perc alatt százat.
- Igazán?
- Hogy a csodába ne! Fenséged dúskálhatott volna a breton lánykákban.
- Ilyen lánykákban?
- Ennél különbekben is!
- Abbé!
- Piha! Ugyan nagy dolog, mondhatom.
- Dubois úr!...
- Fenséged azt képzeli, ugye, hogy valóságos gyöngyszemet talált?
- Hé, hagyd abba!
- Ha tudná fenséged, ki ez a lány és milyen veszélynek teszi ki magát miatta!
- Abbé úr, ha jót akar, hagyjon fel a tréfálkozással.
- Igazán mondom, a szívem fáj fenségedért.
- Hát ezt hogy érted?
- Fenséged felül a látszatnak, egyetlen éjszaka úgy megrészegíti, mint egy iskolásfiút, s másnapra kelve nincs párja új kedvesének. Hát olyan csinos a kicsike, nagyuram?
- Elbájoló!
- És amellett jó kislány, ugye? Maga a szűzi erény. Száz lány közül egy ha akad hozzá fogható?
- Ahogy mondod, kedvesem.
- Nohát, én ezennel kijelentem, hogy fenséged vesztébe rohan.
- Én?
- Fenséged breton lánykája veszedelmes perszóna.
- Elhallgass, abbé!
- Miért hallgassak?
- Egy szót se többet, megtiltom, érted - horkant fel a régens, baljós arckifejezéssel.
- Ej, fenséged is álmot látott, rossz álmot. Hadd fejtem meg!
- Joseph úr, a Bastille-ba csukatom.
- Csukasson felőlem akár a Bastille-ba, ha úgy tetszik, nagyuram, mégsem hallgathatom el, hogy ez az aljas nőszemély...
- A lányom, abbé úr!
Dubois hátratántorodott, arcáról lehervadt a csúfondáros mosoly, s a legmélyebb döbbenet kifejezése ült ki rá.
- Fenséged lánya? s ki a csuda a kedves mama?
- Egy feddhetetlen erényű asszony, abbé, aki éppen ezért úgy halt meg, hogy nem ismert téged.
- És a gyermek?
- A gyermeket elrejtettem a világ szeme elől, hogy a hozzád hasonló, kígyólelkű emberek pillantása be ne mocskolja.
Dubois földig hajolt, és lógó orral, alázatosan, megverten távozott. A régens diadalittasan nézett minisztere után, míg az ajtó be nem csukódott mögötte. De, mint tudjuk, Dubois nem csüggedt el egykönnyen; jóformán be sem tette még maga mögött az ajtót, mely a régenstől elválasztotta, amikor máris új fény gyúlt ki a szemeit egy pillanatra elhomályosító sötétségben, káprázatosabb a legkáprázatosabb örömtűznél.
- S én még azt mondtam - morfondírozott magában, mialatt a lépcsőn leballagott -, hogy ez az összeesküvés meghozza érseki süvegemet! Ó, én hülye! Ha ügyesen, szőrmentin bánunk vele, meghozza az a bíborosi kalapomat is, de meg ám!
Dostları ilə paylaş: |
