A régens lánya

NEGYEDIK FEJEZET

Mi történt három nappal később, száz mérföldre a Palais Royaltól?

Három nappal az után, hogy a régens Párizsból Chelles-be, Chelles-ből Meudonba és Meudonból a faubourg Saint-Antoine-ra kocsizott, csalódást csalódásra halmozva, pontosab­ban szólva: a mondott nap éjjelén egy történetünk megértése szempontjából olyannyira fontos jelenet zajlott le Nantes közvetlen közelében, hogy egyetlen részletét sem szabad elszalasz­tanunk. Így tehát, élve regényírói hatalmunkkal, az olvasót ezennel odarepítjük a jelenet színterére.

Nantes-tól két-három mérföldre, a clissoni országút mentén, ama kolostor közvetlen közelé­ben, melyet Abélard ott-tartózkodása tett híressé, egy nagy fekete épület emelkedett Bretagne jellegzetes, zömök, sötét törzsű fáitól környezve. A házat minden irányból sövénykerítés oltal­maz­ta: az út felől, a kerti oldalon, a falak mentén, mindenütt, ameddig a szem ellátott, sövény­be ütközött a tekintet, sűrű, bozótos, áthatolhatatlan sövénybe, amelyet csak egyetlen helyen szakított meg egy fából ácsolt, magas kapu, tetején feszülettel. Így festett kívülről ez a világtól gondosan elzárt épület. A kapun belépve még mindig csak egy előkertfélében találta magát a látogató, melynek végében újabb kőfal állta útját; a falba vágott, alacsony, de tömör és erős ajtó mindig zárva volt. Messziről börtönnek, komor kínok hajlékának tetszett e zord, szomorú építmény - de közelebbi vizsgálatra kitűnt, hogy csupán Ágoston-rendi apácák kolostora. Fiatal lakói enyhe regula alatt éltek a tartomány erkölcseihez viszonyítva, de szigorú regula alatt Versailles és Párizs erkölcseihez képest. Három oldalról megközelíthetetlen volt a kolos­tor­épület, de a negyedik - azaz az országútra néző - oldalán, amelyet a falak és a fák teljesen eltakartak, úgyhogy az útról csupán a háztető egy darabja látszott, a falak tövében egy mester­séges, kis tó terült el; ide nyíltak a refektórium ablakai, mintegy tizenkét láb magasságban a fodros, hullámzó víztükör fölött. A tavacskát láthatólag éppoly gondosan elkerítették, mint a kolostor egész területét. Körös-körül magas fapalánk övezte, mely a tó egyik végén óriás nádak sűrűjébe veszett; a víz színét itt egészen elborították a vízililiom széles levelei, s e zöld szőnyeg közein itt-ott bájos, üde fehér és sárga virágok pompáztak - megannyi miniatűr liliom. Alkonyatkor rajokban lepték el a nádast a madarak, főleg seregélyek, s megtelepedve a nád közt, vidáman csiviteltek, csevegtek napnyugtáig. De az éjszaka első árnyaival a csend vette birtokába a kis tavat, s kívülről bekúszott-áradt a kolostorba. Könnyű, füstszerű pára lebegett a víz felszínén, majd lassan felszállt, mint fehér kísértet a sötét éjszakában, melynek nyugalmát azon túl nem háborította semmi, legfeljebb elvétve egy-egy béka panaszos breke­gése, a kuvik éles kiáltása vagy a bagoly elnyújtott huhogása. Egyetlen bejárat nyílt a tóra: egy mozgatható vasrács. Alatta torkollt a medencébe a tavacskát tápláló kis patak, melynek vize a túloldalon egy hasonló, de nem nyitható, erős rács alatt lépett ki a tómederből. Senki nem hatolhatott be a patak folyása mentén, sem egyik, sem másik irányból a kolostor területére, mert a rács rúdjai mélyen benyúltak a víz alá, alattuk átbújni lehetetlen volt. Nyaranta egy kis halászcsónak szunnyadozott a rácskapuhoz kikötve íriszek és kardliliomok között, melyek zöld levelei szőnyegként fedték el a rácsra lerakódott rozsdát. A kolostor kertészének tulaj­dona volt a kis bárka, azon evezett ki néhanap a tavacska halban leggazdagabb szögletébe, hogy horgászbottal vagy merítőhálóval halat fogjon, s a látvánnyal akaratlan elszórakoztassa a kolostor szegény, unatkozó foglyait.

De - ugyancsak nyaranta, ám mindig az éjszaka legközepén - olykor megnyílt, mintegy varázsütésre, a rácskapu, s egy köpenybe burkolt férfialak szállt be zajtalanul a kis bárkába, mely mintegy magától oldódott el a rácstól, amelyhez kikötötték, és nesztelenül, rezzenés­telen, mintha láthatatlan fuvallat hajtaná, siklott át a tavon, egyenesen a kolostor falához, ahol is megállt a refektórium egyik nagy rácsos ablaka alatt. Akkor felhangzott a megbeszélt - békabrekegést, kuvikkiáltást vagy macskabagoly-huhogást utánzó - kurta hívás, s egy fiatal lány jelent meg az ablakban, amelynek rácsköze elég tág volt, hogy a lányka kidughassa rajta bájos, szőke fejecskéjét, de magasabban feküdt, hogy sem a fiatalember akár csak a kisujja hegyét megérinthette volna, bármint erőlködött is; így hát mindketten beérték annyival, hogy gyengéd és bátortalan szavakat váltsanak - s még ezeket is elnyelte félig-meddig a víz cso­bo­gása, a szél zúgása. Így beszélgettek vagy egy óra hosszat, aztán búcsúzkodni kezdtek - az is eltartott egy újabb óráig -, végezetül megbeszélték, mikor találkoznak legközelebb, s mi lesz a hívójel, majd a csónak eltávolodott a faltól, s azon az úton, amelyen jött, visszatért a helyére; a rács újra bezárult a fiatalember mögött, ugyanolyan nesztelenül, ahogy elébb kinyílt, a fiatalember egy utolsó csókot dobott az ablak felé és eltűnt, s a fiatal lány nagyot sóhajtva becsukta az ablakot. Most azonban nyoma sincs csónaknak, nyárnak. Február elején vagyunk, mint mondottuk, 1719 farkasordítóan hideg telén. A szép fák ágait nem sűrű lomb borítja, hanem dér lepi, a nádas néptelen, vidám vendégei elszéledtek, ki enyhébb éghajlat alá költö­zött, ki melegebb búvóhelyet keresett magának. A vízililiomok, kardvirágok rég elhullatták szirmaikat, roncsaik korhadtan feketéllnek a tó hóbefútta, zöldes jegén. A sötét kolostorépület még gyászosabbnak tetszik fehér köpenyében, mely úgy borul rá, mint a szemfödél, dértől csillogó-villogó zsindelytetejétől vastag hószőnyeg takarta lépcsejéig. A tavon lehetetlen lenne csónakkal átkelni: felszíne jéggé dermedt.

S mégis, akadt egy lovas, aki a koromsötét éjszaka, a csípős hideg s a csillagtalan ég ellenére magányosan, kísérő nélkül neki mert vágni az országútnak. Nantes város főkapuját maga mögött hagyva, a várároktól mintegy száz lépésre letért a Nantes-ból Clissonba vezető ország­útról egy mellékösvényre. Mihelyt az ösvényre ért, lova nyaka közé dobta a kantárt. A ki­tűnően idomított telivér nem kezdett óvatlanul vágtába, mint egy kevésbé jól iskolázott ló tette volna, hanem kényelmes ügetésbe fogott, hogy kellő elővigyázattal és biztonsággal haladjon a szemre tükörsima, valójában göröngyös, kátyús úton, melynek egyenetlenségeit a hó alatto­mosan elfedte. Kezdetben, vagy negyedórán át, nem is volt semmi baj; a szél bele-belekapott a lovag köpenyébe, de nem gátolhatta futását, gyorsan maradoztak el jobb s bal kéz felől a csontvázcsupasz, fekete fák, mint megannyi kísértet. A hó visszfénye - az egyetlen fény, mely a lovast kalandos útján elkísérte - gyengécskén világított, de arra éppen elég volt e halvány derengés is, hogy útját folytathassa. Csakhogy a ló, ösztönös óvakodása ellenére, hamarosan kőbe hágott. Szegény pára kis híján el is vágódott volna, de a kantár első rándulása talpra állította. Mindez a pillanat törtrésze alatt zajlott le, de a lovas - bár mélyen elmerült gondo­lataiba - rögtön megérezte, hogy lova lesántult. Előbb nem sokat törődött vele, folytatta útját, hanem a sántítás egyre rosszabbodott. Egy szilánk fúródhatott az állat patájába, az bántja, gondolta erre fiatalemberünk, és leugrott a lóról, hogy közelebbről megvizsgálja. Kitűnt, hogy a ló lábáról levált a patkó, sőt, vérző seb keletkezett rajta; visszatekintve tisztán látszott a havon a véres nyom. A fiatalembert láthatóan nagyon kellemetlenül érintette a baleset, s éppen azon törte a fejét, hogy segíthetne rajta, amikor úgy rémlett neki, mintha lódobogást hallana, bár a hótakaró erősen tompította a zajt. Egy pillanatig hallgatódzott, hogy megbizonyosodjék a dologról, s nyilván arra a belátásra jutott, hogy nem is egy, hanem több lovas követi. Ha csakugyan őt üldözik, úgyis hamarosan utolérik. Egy pillanat alatt határozott; felpattant a lovára, tízlépésnyire eltávolodott az ösvénytől, behúzódott egy facsoport mögé, hóna alá fogta meztelen kardját, elővonta egyik pisztolyát a pisztolytáskából, és várt.

A lovasok gyors vágtában közeledtek, máris idelátszott fekete köpönyegük és egyikük fehér lova. Négyen voltak; némán jöttek egyre közelebb. A fiatalember visszafojtott lélegzettel várakozott, s a ló, mintha csak megértette volna, hogy gazdája veszélyben forog, ugyanolyan mozdulatlanul és némán állt, mint az. A négy lovas túl is haladt a facsoporton, mely a lovat és lovasát elrejtette, s a fiatalember már-már azt hitte, megszabadult kellemetlen kísérőitől, bárkik legyenek, amikor hirtelen leállt a vágta. Az, aki a többiek vezetőjének tűnt, leugrott a nyeregből, köpenye redői alól elővont egy tolvajlámpást, meggyújtotta, és az ösvényre irányí­totta. A hó töretlen volt, a nyom, melyet idáig követtek, eltűnt; a négy ember rögtön belátta, hogy túlhaladtak a célon. Megindultak visszafelé, és hamarosan felfedezték a helyet, ahol ló és lovas letért az ösvényről. A lámpavivő ekkor néhány lépést tett irányukba, s rávilágított a facsoportra; a következő pillanatban mind a négyen tisztán látták a fák közt mozdulatlanul és némán álló embert és lovat. Négy csattanás jelezte, hogy rögtön felhúzták pisztolyuk kakasát.

A csendet elsőnek a sebesült ló gazdája törte meg:

- Hahó, uraim - kiáltotta -, kik önök és mit akarnak tőlem?

- Ő az - mondták egyszerre ketten-hárman is -, nem tévedtünk.

A lámpást tartó férfi egyre közeledett az ismeretlen lovas felé.

- Még egy lépés, és lövök, uram - mondta a fiatalember -, nevezze meg magát, de tüstént, hogy tudjam, kivel van dolgom.

- Sose lőjön, Chanlay úr - válaszolta az nyugodtan -, higgye meg, okosabb, ha elrakja a pisztolyát.

- Ön az, Pontcalec márki? - kérdezte az, akit az imént Chanlay-nak szólítottak.

- Az vagyok, uram.

- És mit keres itt, ha szabad tudnom?

- Azért jöttem, hogy magyarázatot követeljek öntől, lépjen tehát közelebb, és válaszoljon kérdéseimre.

- Furcsa hangon invitál közelebb, márki úr. Ha csakugyan azt akarja, hogy engedelmeskedjem, legyen szíves más hangon, más modorban megismételni kérését.

- Jöjjön, Gaston - szólalt meg egy másik hang -, csakugyan beszédünk volna önnel, kedves barátom.

- Így már jól van! Montlouis, ez a hang önre vall. Mi tagadás, Pontcalec márki modorát nem sikerült eddigelé megszoknom.

- Modorom nyers és őszinte, uram, mint minden igaz bretoné - felelte a márki. - Nekem nincsenek titkaim a barátaim előtt, és nem bánom, ha ugyanolyan nyíltan kérdeznek, ahogy én másokat.

- Csatlakozom Montlouis véleményéhez - avatkozott közbe egy másik hang. - Barátilag kérjünk magyarázatot Gastontól, elvégre mindnyájunk elsőrendű érdeke, úgy hiszem, hogy ne kapjunk hajba.

- Köszönöm, du Couëdic - mondta lovasunk -, magam is így gondolom, úgyhogy máris jövök.

S e békülékeny felszólításra a fiatalember csakugyan visszarakta pisztolyát a nyeregtáskába, visszadugta kardját hüvelyébe, és megindult az út közepén várakozó csoport felé.

- Talhouet úr - mondta Pontcalec márki, annak az embernek a hangján, aki jogot szerzett vagy kapott rá, hogy parancsolgasson -, őrködjék biztonságunkon; ha bárki közeledne, figyelmez­tessen.

Talhouet úr azonnal engedelmeskedett; lóra ült, s tág körben cirkált a csoport körül, szüntelenül a távolt kémlelve és hallgatódzva, ahogy meghagyták neki.

- Nos, megleltük, akit kerestünk, elolthatjuk a lámpást - szólt Pontalec márki.

- Uraim - mondta Chanlay lovag -, hadd mondjam meg önöknek, furcsállom mindazt, ami itt történt és történik. Önök, a jelek szerint, üldözőbe vettek, vagy hogy az önök szavait idézzem: engem kerestek, és most, hogy megtaláltak, első dolguk a lámpást eloltani. Mit jelentsen mindez? Ha tréfa, megvallom, nem tartom szerencsésnek a hely és az időpont megválasztását.

- Nem, uram, nem tréfa - vágott közbe ridegen Pontcalec márki. - Kihallgatás.

- Kihallgatás? - Chanlay lovag felvonta a szemöldökét.

- Jobban mondva: magyarázatkérés - mondta Montlouis.

- Kihallgatás vagy magyarázatkérés, egyre megy - vette át a szót ismét Pontcalec márki. - Helyzetünk sokkal súlyosabb, hogysem szavakon lovagolhatnánk. Akár kihallgatásnak nevez­zük, akár egyébnek: válaszoljon, Chanlay úr, kérdéseinkre.

- Nyersen parancsolgat, márki úr - szólt Chanlay lovag.

- Jogom van parancsolni. Én vagyok a vezető, vagy nem?

- Ön a vezetőnk, márki úr, de ez nem ok rá, hogy nemesemberekhez méltatlan hangot üssön meg.

- Chanlay úr, Chanlay úr! Okvetetlenkedése egyre inkább azt a benyomást kelti, mintha így akarna kibújni a felelősségrevonás alól. Ön engedelmességet fogadott - engedelmeskedjék.

- Engedelmességet fogadtam, uram, de nem lakáji engedelmességet - fortyant fel a lovag.

- Rabszolgai engedelmességet fogadott, uram, engedelmeskedjék, vagy viselje engedetlensége következményeit.

- Márki úr!

- Kedves Gaston - lépett ismét közbe Montlouis -, könyörögve kérlek, beszélj! Minél előbb túlesünk rajta, annál jobb, egyetlen szóval eloszlathatod gyanúnkat.

- Gyanútokat! - kiáltott a lovag elsápadva, dühtől remegve. - Tehát gyanúba fogtatok?

- Természetesen - vágta rá Pontcalec, szokott nyers őszinteségével. - Mit képzel, lovag, miért szántuk rá magunkat ilyen kutya időben arra, hogy a nyomába szegődjünk, ha nem azért, mert igenis gyanú merült fel ön ellen?

- Vagy úgy! Az más, márki úr - felelte a lovag fagyosan. - Ha gyanú merüli föl ellenem, hadd hallom mielőbb a vádat.

- Engedje meg, lovag, hogy előbb néhány tényre emlékeztessem. Négyen esküdtünk össze; nem mi hívtuk magunk közé, ön ajánlkozott, mondván, hogy nemcsak a közüdv szolgálatának vágya hozza közénk, de személyes sérelme is. Így történt vagy sem?

- Így.

- Mi tárt karokkal fogadtuk, baráti, testvéri szeretettel öleltük magunkhoz, megvallottuk önnek minden titkos reményünket, beavattuk terveinkbe. Mi több: a sors önt jelölte ki a legdicsőbb, leghasznosabb tettre. Mindannyian felajánlottuk, hogy cserélünk önnel, ön elutasította ajánlatunkat. Így volt?

- Márki úr, minden szava maga a színtiszta igazság.

- Ma reggel húztunk sorsot... ma este kellett volna Párizsba indulnia... s ehelyett hol lelünk önre? a clissoni országúton. S ki lakik Clissonban? a breton függetlenség legádázabb ellen­sége, esküdt ellenségünk, Montesquiou marsall.

- Ej, uram! - kiáltott megvetően Gaston.

- Válaszoljon, Chanlay úr, de ne megvető mosolyokkal, hanem világos és egyértelmű beszéd­del. Feleljen, azt parancsolom.

- Az istenért, Gaston, válaszoljon - unszolta kórusban Gastont du Couëdic és Montlouis.

- S ha szabad tudnom: mire válaszoljak?

- Ön két hónap óta gyakran el-eltűnik, titkolódzik, hetente egy vagy két alkalommal távol marad éjjeli tanácskozásainkról. Nos, Gaston, megvalljuk: titkolódzása, távollétei már régen aggasztanak. De csak egy szót szóljon, egyetlen szót - és megnyugszunk.

- Bűnösségét mi sem bizonyítja inkább, uram, mint hogy elbújt előlünk, ahelyett hogy útját folytatta volna.

- Nem folytathattam utamat, mert a lovam megsebesült. Láthatja, márki úr: ott a véres nyom a havon.

- De miért rejtőzött el előlünk?

- Mert tudnom kellett, kik az üldözőim... Elvégre ugyanannyi okom van letartóztatástól félni, mint önöknek, vagy nem?

- Hova indult tehát?

- Ha folytatták volna útjukat, uraim, s nyomon követtek volna, saját szemükkel győződhettek volna meg róla, hogy nem Clissonba igyekeztem.

- De nem is Párizsba!

- Uraim, kérve kérem önöket, bízzanak meg bennem, tiszteljék titkomat... Férfititok. S nem csupán az én becsületem forog kockán, hanem egy másik személyé is; nem is sejtik, uraim, milyen kényes vagyok erre.

- Szóval: szerelmi titok? - kérdezte Montlouis.

- Igen, uraim, s mi több: első szerelmem titka.

- Üres kibúvó! - mordult fel Pontcalec.

- Márki! - Gaston hangjában büszke öntudat csengett.

- Ennyivel nem érhetjük be, kedves barátom - mondta most Couëdic. - Hogy higgyük el, hogy légyottra indultál, ilyen időben, s ráadásul nem Clissonba, holott kétmérföldnyi körzetben nincs egy valamirevaló ház, az apácakolostortól eltekintve.

- Chanlay úr! - vágott közbe Pontcalec márki, roppant ingerülten. - Ön esküvel fogadta, hogy úgy engedelmeskedik nekem, mint vezérének, s hogy testestől-lelkestől szent ügyünket szol­gálja. Chanlay úr, a tét a lehető legnagyobb: vagyonunk, szabadságunk, fejünk s ami ennél is több: becsületünk forog kockán. Utoljára mondom: válaszoljon végre egyértelműen és vilá­gosan kérdéseinkre, amelyeket mindnyájunk nevében önhöz intézek, mert ha nem, nemesi becsületszavamra, élni fogok végső jogommal, amelyet önként és szabad akaratukból ruháztak, rám. Ismétlem: nemesi becsületszavamra keresztüllövöm.

Komor, néma csend követte a márki szavait, senki nem emelt többé szót Gaston védelmében, s amikor ő körülhordozta tekintetét barátain, mind kitértek e tekintet elől.

- Márki - mondta ekkor a lovag felindultan -, gyanúja vérig sért; az a kijelentése pedig, hogy másként e gyanút el sem oszlathatom, mint titkom felfedésével, legsebezhetőbb pontomon talált el. - Azzal elő vont a zsebéből egy tárcát, a legfelső lapra ceruzával sebtiben néhány sort vetett, s a beírt lapot letépte. - Tessék - mondta -, itt a titok az egyik kezemben, a másikkal fogom a pisztolyt, így ni, és felhúzom a kakast. S ezennel felszólítom önöket: vonják vissza e rám nézve megbecstelenítő vádat, mert ha nem, nemesi becsületemre mondom, hogy ebben a szent percben golyót röpítek az agyamba. Ha ez megtörtént, önök kivehetik a kezemből a cédulát, elolvashatják, s meggyőződhetnek róla, hogy nem szolgáltam rá gyanújukra.

S Gaston máris halántékához emelte a pisztoly csövét. Nyugodt, eltökélt arca, mozdulata elárulta, hogy a szót csakugyan tett követné.

- Megállj, Gaston - kiáltotta Montlouis, miközben du Couëdic lefogta a lovag kezét -, az ég szerelmére, megállj! Márki, ha kimondta, meg is teszi! Bocsásson meg neki, s ő mindent el fog mondani. Ugye, Gaston, nem titkolódzol tovább barátaid, testvéreid előtt, ha hitvesünk, ha gyermekeink fejére kérünk: beszélj!

- Hogyne bocsátanék meg neki - felelte a márki -, tiszta szívemből megbocsátok, hiszen szeretem őt, s ezt ő is tudja, istenemre! Adja végre bizonyságát ártatlanságának, s én nyomban megkövetem, úgy, amint dukál. De addig nem tehetem. A lovag fiatal, családtalan, neki nincs se felesége, se anyja, se gyermekei, mint nekünk, nem kockáztatja szerettei boldogságát, vagyonát, csupán saját életét, s azzal nem sokat gondol az ember húszéves korában. S jóllehet, saját életével együtt a miénket is kockára veti, csak egy szót mondjon, egyetlen szót, ami tisztára mossa, és én leszek az első, aki keblemre ölelem.

- Rendben van, márki - bólintott Gaston, pillanatnyi töprengés után. - Kövessen, s megkapja a kért bizonyítékot.

- Hát mi? - kérdezte Montlouis és du Couëdic, egyszerre.

- Jöjjenek bátran, uraim, önök is nemesemberek, titkomat négyükre éppúgy rábízhatom, mint egyikükre.

A márki odaszólította Talhouet-t, aki egész idő alatt lankadatlanul őrködött. Talhouet csatlakozott a társasághoz, s némán a lovag nyomába szegődött, egy árva szóval nem firtatva a történteket. Immár ötösben folytatták az utat, de jóval lassabban, mint elébb; Gaston lova alig vonszolta magát. A lovag elvezette társait a kolostorhoz, amellyel már megismerkedtünk. Fél óra múltán elérték a kis patak partját. A rácstól tíz lépésre Gaston megállt.

- Helyben vagyunk - mondta.

- Itt?

- Az apácakolostornál?

- Bizony, uraim. E kolostorban él az a fiatal lány, akit egy álló éve szeretek, mióta Nantes-ban, az úrnapi körmenetben megláttam. Ő is felfigyelt rám, én követtem, kifürkésztem, hol lakik, és becsempésztem hozzá egy levelet.

- De hogy találkoznak? - kérdezte a márki.

- Száz arannyal megvesztegettem a kertészt, s ő ideadta e rácskapu egyik kulcsát. Nyáron csónakkal közelítem meg a kolostor falait, tízlábnyira a tó felszínétől van egy kis ablak, ahol ő már vár rám. Ha valamivel világosabb lenne, önök is ellátnának odáig; én a sötétben is tisztán látom.

- Értem, nyáron. De most használhatatlan a csónak.

- Igaz, uraim, de csónak híján is eljuthatok a falig; ma éjjelre vékony jégréteg képződött a tó felszínén, ma tehát a jégen vágok át. Lehet, hogy beszakad alattam, s elnyel a tó, de sebaj! remélem, gyanújuk oda is követ, uraim, s velem együtt vész a tóba.

- Mázsás kő gördült le a szívemről - mondta Montlouis.

- Ó, szegény Gastonom! de boldoggá teszel, mert ne feledd, ketten kezeskedtünk érted, du Couëdic meg én.

- Lovag, bocsáss meg és ölelj meg - kiáltotta a márki.

- Örömmel, márki, bár csorbát ejtett boldogságomon.

- Hogyan?

- Nem akartam senkivel megosztani szerelmem titkát; s ma még kevésbé, mint bármikor, hiszen égető szükségem lesz minden bátorságomra, illúziómra. Ma este látom őt utoljára!

- Ki tudja, lovag? Úgy vélem, túl sötéten látja a jövőt.

- Tudom, mit beszélek, Montlouis.

- Ha vállalkozása sikerül - s amilyen bátor, elszánt és hidegvérű, bizonyára sikerülni fog -, Franciaország szabad, s mert önnek köszönheti szabadságát, cserébe minden kívánságát teljesíti majd.

- Ó, márki, ha sikerrel járnék is, legfeljebb önök látják hasznát, az én sorsom elvégeztetett.

- Ej, lovag, fel a fejjel! de addig is, engedje meg, hogy szerelmi kalandja kezdetét végig­nézzük.

- Még mindig bizalmatlan irányomban, márki?

- Mindig és mindenki irányában, kedves Gastonom, önmagamat sem kivéve, s ez természetes is, minthogy önök rám ruházták a megtisztelő vezetői megbízatást. Az én vállamon nyugszik minden felelősség, kötelességem biztonságukon őrködni, önmaguk ellenében is.

- Akkor hát nyissa jól ki a szemét, márki. Türelmetlenebbül várom, hogy eljussak ama falhoz, mint ön, hogy ott lásson. Minek késlekednék tovább!

Gaston odakötötte lovát egy fához, egy deszkát átvetett a patakon, úgy hogy pallóul szolgált, kinyitotta a rácsot, pár percig a fapalánk mentén haladt, megkerülve azt a részt, ahol a patak vizének mozgása megakadályozta a jégképződést, s végül rálépett a jégre. Tompa, hosszan tartó recsegés hallatszott.

- Az ég szerelméért! - kiáltotta Montlouis félhangosan. - Gaston, ne legyen könnyelmű!

- Isten irgalmazzon! Nézze, márki.

- Gaston - mondta Pontalec -, hiszek önnek, hiszek.

- Ez a tudat megkétszerezi bátorságomat - felelte Gaston.

- Még egy szóra, Gaston: mikor indul Párizsba?

- Holnap ilyenkorra minden valószínűség szerint huszonöt-harminc mérfölddel közelebb leszek Párizshoz, márki, mint ma.

- Akkor hát jöjjön vissza, hadd öleljük meg búcsúzóul egymást. Jöjjön, Gaston!

- Kész örömmel.

A lovag visszatért, s mind a négy társa szívélyesen megölelte, megcsókolta. Azután sem moz­dultak el helyükről; megvárták, míg Gaston nyaktörő útja céljához nem jutott, készen arra, hogy segítségére siessenek, ha baj érné.