A régens lánya

ÖTÖDIK FEJEZET

melyben a véletlen a gondviselést megszégyenítő módon siet hősünk segítségére

Gaston bátran haladt a recsegő-ropogó jégen, de hogyisne! hiszen minél közelebb ért, annál tisztábban látta - s e látványra felgyorsult szívverése -, hogy a téli esők megduzzasztották a kis tó vizét, s ma alighanem eléri az ablakot.

Nem is tévedett. Az ablak alá érve, utánozta a macskabagoly nyávogását. Abban a pillanatban kinyílt az ablak.

S keretében megjelent, az övével csaknem egy magasságban, a szeretett lányka bájos feje - ó, édes kárpótlás a kiállt veszedelmekért! - s egy meleg, puha kezecske szorítását érezte, egy év óta most első ízben. Gaston fellelkesülten ragadta meg a kis kezet, s elborította csókjaival.

- Hát mégis eljött, Gaston, ebben a hidegben, csónak nélkül, a jégen, ugye? Nem megtiltottam levelemben, hogy megkockáztassa? Éppen csak hogy befagyott a tó!

- Levelével szívemen, Hélène, nem érhetett baj! Nos, mi az a fontos és szomorú dolog, amit el kell mondania? De hisz kegyed sírt!

- Ó, jaj, barátom, egyebet se tettem ma reggel óta.

- Ma reggel óta! milyen különös - suttogta Gaston, bánatos mosollyal. - Én is sírhatnék reggel óta, ha nem volnék férfi.

- Mit mond, Gaston?

- Semmit, semmit, édes barátnőm. Térjünk vissza, Hélène, a kegyed bánatára. Mi történt?

- Jaj nekem! mint tudja, szegény árva vagyok, nem ura saját sorsomnak; itt nevelkedtem, otthonom, hazám, mindenem ez a kolostor. Nem mondhattam soha senkinek: apám, anyám. Anyám, úgy hiszem, meghalt, apámról mindig azt mondták, távol időzik; s én egy láthatatlan hatalomtól függök, mely csak fejedelemasszonyunknak nyilatkozik meg. Ma reggel hívatott mindnyájunk jóságos anyja, s könnyes szemmel tudtomra adta, hogy el kell utaznom.

- Elutazni? Hélène, hát itt hagyja a kolostort?

- Igen, a családom hívat, Gaston.

- A családja? Istenem, micsoda csapás!

- Az, az, csapás, Gaston, bár jó anyánk úgy közölte, mint örömhírt. De én boldog voltam itt, a kolostorban, s imáimban is csak arra kértem az Urat, engedje meg, hogy itt maradjak mind­addig, míg felesége nem lehetek, Gaston. Isten másként rendelte. Mi lesz most velem?

- És a parancs, mely elszakítja kegyedet otthonától...

- Nem tűr ellentmondást, sem halasztást, Gaston. Fájdalom, úgy látszik, nagy és fényes család sarja vagyok, apám nagyon nagy úr. Amikor jó anyám tudtomra adta, hogy el kell válnunk, zokogva lábaihoz vetettem magam, s úgy kérleltem: hadd maradjak mindig mellette, lévén ez szívem leghőbb vágya. Ő ekkor gyanút fogott, hogy van más titkos okom is e kérésre, valla­tó­ra fogott, faggatott; s én szükségét éreztem, hogy valakivel megosszam titkomat, hogy valaki megszánjon, és megvigasztaljon - bocsánat érte, Gaston! Mindent elmondtam neki: hogy szeretem önt, s ön is szeret, mindent, kivéve azt az egyet, hogy miképpen szoktunk találkozni. Féltem, ha ezt is bevallom, megakadályozzák, hogy még egyszer, utoljára láthassam önt, pedig mindenáron el akartam búcsúzni.

- S azt nem mondta el, Hélène, mik a szándékaim? Hogy jelenleg ugyan egy szövetség rendelkezik személyem fölött fél évig vagy talán egy évig még, de mihelyt visszanyerem szabadságomat, nevem, kezem, vagyonom, egész életem az öné?

- Megmondtam, Gaston, s éppen innen gondolom, hogy valami nagyúr lánya lehetek, mert a jó mater Ursule erre azt felelte: „El kell feledned a lovagot, lányom, ki tudja, beleegyezne-e valaha családod e frigybe!”

- De hiszen családom a legrégibbek egyike Bretagne-ban, s vagyonom, ha nem is nagy, bőségesen elegendő a független életre. Ezt is említette, Hélène?

- Ó, azt mondtam a főnökasszonyunknak: „Gaston akkor szemelt ki menyasszonyául, amikor szegény, névtelen árva voltam; elszakíthatnak tőle, tisztelendő anyám, de ha elfelejteném, rút hálátlansággal fizetnék jóságáért; soha nem is fogom elfelejteni.”

- Hélène, angyali Hélène-em! De kik lehetnek vajon ismeretlen rokonai, akik hívatják, s mi sorsot szánnak kegyednek? Nem is sejti, Hélène?

- Nem, ez állítólag a legszigorúbb titok, s annak is kell maradnia, eljövendő boldogságom érde­kében. De mint mondtam, Gaston, attól tartok, nagyon nagy urak a rokonaim, mert úgy rémlett - bár talán csak képzelődtem -, hogy fejedelemasszonyunk bizonyos tisztelettel bánt velem.

- Kegyeddel, Hélène?

- Velem.

- Nos, annál jobb! - mondta Gaston, nagyot sóhajtva.

- Annál jobb! Hogy mondhat ilyet, Gaston! - döbbent meg Hélène. - Csak nem örül elválá­sunk­nak?

- Nem, Hélène, annak örülök, hogy fellelte családját, s éppen akkor, amikor, úgy lehet, elveszti egyik jó barátját.

- Elvesztem egy jó barátomat, Gaston? De hisz önön kívül nincs barátom! Önt vesztem el?

- Úgy áll a dolog, Hélène, hogy egy időre mindenképpen el kellett volna hagynom.

- Hogy értsem ezt?

- Azt akarom mondani, hogy a végzet egyformán sújt bennünket, s nem kegyed az egyetlen, aki nem tudja, mit tartogat számára a jövő.

- Gaston, Gaston, mit jelentsen ez a különös beszéd?

- Hélène, engem is fátumom vezérel, melynek engedelmeskednem kell, fölöttem is egy fensőbb, kérlelhetetlen hatalom uralkodik.

- Fátum? Ó, Istenem!

- Ez a hatalom arra ítélhet, hogy egy hét, két hét vagy egy hónap múlva elhagyjam kegyedet, s nemcsak kegyedet, de talán Franciaországot is, örökre.

- Jaj, mit kell hallanom, Gaston!

- Azt, Hélène, aminek kimondásában eddig meggátolt szerelmem vagy talán inkább önzésem. Mind a mai napig vakon mentem sorsom elébe, de ma reggel felnyílt a szemem. Válnunk kell, Hélène.

- De miért? Mire készül? Mi lesz önnel?

- Ó, jaj, Hélène, nekem is megvan a magam titka - szólt a lovag, bánatosan bólogatva -, s csak arra kérem istent, hogy a kegyedé ne legyen oly iszonyú, amilyen az enyém.

- Gaston!

- Hát nem az imént mondta, Hélène, hogy el kell válnunk? Elsőül mondta ki, s bátran viselte a válás gondolatát. Áldott legyen, Hélène, áldott a bátorsága, melyből erőt meríthetek, mert, ami engem illet, én gyenge voltam a búcsúra.

S a lovag e szavakkal ismét rányomta ajkát a szép kis kézre, melyet egy pillanatra nem vontak ki az övéből. Hélène riadtan látta, hogy szerelmese sír, bár óriási erőfeszítéssel próbálja visszanyelni könnyeit.

- Istenem, istenem, miért is ver bennünket az ég ilyen kegyetlenül - jajdult fel Hélène.

Gaston felrezzent e kiáltásra.

- Bátorság - mondta, mintegy magának -, bátorság! vannak az ember életében elkerülhetetlen fordulatok, amelyek elől nincs kitérés. Engedelmeskedjünk hát, Hélène, mindketten sorsunk parancsának, ne ágáljunk s ne is lázadozzunk ellene; talán megenyhül irányunkban, bele­törődésünk láttán. Láthatom még elutazása előtt, Hélène?

- Nem hiszem, holnap indulok.

- Merre?

- Párizs irányába.

- Hogyan, csak nem...

- Párizsba utazom.

- Nagy Isten! - kiáltotta Gaston. - Én is.

- Ön is?

- Én is! És nekem is holnap kell indulnom. Hélène, tévedtünk! Nem válunk el.

- Istenem, istenem! Mit mond, Gaston?

- Hogy igazságtalanul kárhoztattuk a Gondviselést, mely íme, többet ad, mint amennyit kérni mertünk volna. Nemcsak együtt tehetjük meg az utat, de Párizsban is találkozhatunk, illetve Párizsban sem szakadunk el végleg egymástól. Milyen járművön utazik?

- Gondolom, a kolostor batárján, váltott lovakkal és gyakori pihenőkkel, hogy ne fáradjunk el nagyon az úton.

- Ki lesz a kísérője?

- Egy idevalósi apáca, aki nyomban visszatér a kolostorba, mihelyt átadott azoknak, akik várnak.

- Akkor minden rendben, Hélène. Én lovon követem a batárt, mint ismeretlen, idegen utas. Esténként majd találkozunk, de ha nem sikerül találkoznunk, akkor is láthatom távolról. Hélène, nem szakadunk el egészen egymástól.

S két ifjú szerelmesünk mosolyogva és bizalomteli szívvel távozott a találkáról, ahová könnyezve s dúlt lélekkel jöttek. Oly nagy húszéves korban lelkünkön a remény hatalma!

Gaston másodszor is átkelt a befagyott tavon, ugyanolyan szerencsésen, mint előbb. Egye­nesen a fához tartott, hová lovát kikötötte volt, de Montlouis barátja lovát találta ott, a magáé helyett. E baráti figyelemnek köszönhette, hogy alig háromnegyed óra alatt beért Nantes-ba, minden baj nélkül.