A régens lánya

HATODIK FEJEZET

Az utazás

Gaston még az éjjel folyamán megírta végrendeletét, s másnap letétbe helyezte egy nantes-i közjegyzőnél.

Minden vagyonát Hélène de Chavernyre hagyományozta, arra kérve Hélène-t, hogy ha ő, Gaston elhalálozna, ne fordítson hátat fiatal fejjel a világnak, hanem éljen olyan boldogul, amint csak élhet, csupán azt tegye meg, hogy első fiát Gaston névre kereszteli, szerelmese emlékére, aki családjának utolsó sarja volt.

Majd meglátogatta barátait, hogy búcsút vegyen tőlük, elsősorban Montlouis-tól, akihez a legszívélyesebb kapcsolat fűzte, s aki előző éjjel leginkább támogatta. Mindnyájukat meg­nyug­tatta, hogy feltétlenül bízik vállalkozása sikerében, Pontcalec-től átvett egy félbe vágott aranypénzt s egy ajánlólevelet egy bizonyos La Jonquière nevezetű kapitányhoz címezve, aki az összeesküvők párizsi megbízottja volt, s e minőségében rá hárult az a feladat, hogy Gastont a fővárosban néhány fontos személyiséggel kapcsolatba hozza. Mindezek után Gaston össze­szedte, amennyi készpénze csak volt, becsomagolt, és egyetlen inasa kíséretében útnak indult. Oven, az inas, immár három éve szolgálta, s Gaston úgy hitte, megbízhat benne. Barátai óvakodtak elkísérni, nehogy gyanút keltsenek.

Dél volt, amikor elindultak, csodálatos idő, vakítóan szikrázott a földeket borító hó a ragyogó téli napsütésben, a jégcsapok úgy csillogtak a fák ágain, mint a gyémántkristályok. De hiába kémlelt Gaston előre-hátra, a kihalt országúton híre-pora sem volt a kolostor jól ismert, zöld-fekete batárjának, mely a jámbor clissoni apácák növendékeit szállította haza és vissza a kolostorba. Gaston nekivágott az országútnak, inasától követve; arcán az a szorongással elegy, ámuló öröm játszott, mely a természet szépségei láttán rendszerint elfogja annak az embernek a lelkét, aki tudja, hogy egy végzetes és elkerülhetetlen esemény örökre megfoszthatja mind e gyönyörűségtől. Gaston előre megállapodott barátaival útitervében, Nantes-tól Mans-ig kijelölve a pihenők helyét-idejét, de e tervet számos okból fel szándékozott borítani. Minde­nek­előtt a fagy miatt, mely az utat tükörsimává és síkossá változtatta, s jóformán leküzdhe­tetlen akadálya volt a gyorsabb előrehaladásnak; Gaston egyébiránt akkor is annak tekintette volna, ha történetesen képes lett volna leküzdeni, lévén erre, mint láttuk, alapos oka. Inasára való tekintettel mégis úgy tett, mintha szörnyen sietne, de lova kétszer is megcsúszott, első nekiiramodásra, Oven lova pláne el is esett; jobb ürügy igazán nem kellett rá, hogy útjukat lépésben folytassák.

Ami az inast illeti, neki első perctől fogva láthatóan sürgősebb volt az útja, mint gazdájának; igaz, ahhoz az emberfajtához tartozott, amelyik alig várja, hogy maga mögött tudja az utazást, minthogy annak kizárólag kellemetlenségeit, kényelmetlenségét észleli, tehát igyekszik a lehető legrövidebb idő alatt túlesni rajta. Amellett rajongott Párizsért, ahol ugyan soha nem járt, de - mint mondta - mások csodákat meséltek neki a fővárosról, s bár gyatra lovas volt, folyton azon sopánkodott, miért is nincs a lónak szárnya, hogy néhány óra alatt hipp-hopp ott teremjenek. Gaston fölöttébb kényelmes tempóban lovagolt Oudonig, de hiába; a clissoni apácák batárja még lassúbbnak bizonyult. Ez idő tájt az országúti személyközlekedés nemigen zajlott gyorsabban, mint manapság a teherszállítás, különösen, ha hölgyek voltak a kocsi utasai, s ha az utazóknak nem állt módjukban ostorral hajtani - nem a lovakat, hanem a kocsisokat. A lovag megszállt Oudonban. Választása a „Koronás szekér” nevezetű fogadóra esett, melynek két, kiugró ablakából messzire be lehetett látni az országutat, egyébként is azt mondták neki, hogy ez a város legnevezetesebb fogadója, s az utazókocsik találkozóhelye. Mialatt ebédje készült, Gaston kiállt a szoba erkélyére, a hidegnek fittyet hányva, hogy szemmel tartsa az utat, de közel s távol nem látott egyebet nehéz társzekereknél és zsúfolt postakocsiknál, a várva várt zöld-fekete batár csak nem akart feltűnni. Gastont elfogta az aggodalom; azt képzelte, Hélène talán már meg is előzte, s régen itt van, a fogadóban. Hirtelen elhatározással a szoba hátsó, udvari ablakához sietett, ahonnan jól láthatta a kocsiszínben rostokoló kocsikat, hintókat. A kolostor batárja nem volt köztük; Gaston mégis ott maradt megfigyelőhelyén. Inasát pillantotta meg ugyanis, élénk beszélgetésben egy szürke ruhás férfival, aki olyan köpönyeget viselt, mint a katonák. A férfi hamarosan befejezte az eszme­cserét Ovennel, felpattant egy jó postaló hátára, s olyan nyaktörő iramban nyargalt el, hó és jég ellenére, mint akinek felettébb sürgős a dolga. Mindazonáltal baj nélkül kiért az udvarról. Gaston a távolodó lódobogásból arra következtetett, hogy a lovas Párizsba tart.

Ekkor véletlenül felpillantott az inas, és észrevette, hogy gazdája figyeli. Fülig vörösödött, mint akit tetten értek, s hogy zavarát palástolja, nekiállt sujtásos köpenyéről lesöpörni, csiz­má­járól lerázni a havat. Gaston odaintette az ablak alá: Oven látható kelletlenséggel fogadta a parancsot, de engedelmeskedett.

- Kivel beszélgettél, Oven? - kérdezte a lovag.

- Egy emberrel - felelte az, jellegzetesen paraszti, együgyű ravaszkodással.

- No, ne mondd! És ki volt az illető?

- Egy utas, egy katona, aki útbaigazítást kért tőlem.

- Hová tartott?

- Rennes-be.

- De hiszen te nem is tudod, merre kell Rennes-be menni, nem vagy idevalósi.

- Megkérdeztem a fogadóstól, Gaston úr.

- Miért nem fordult ő maga a fogadóshoz?

- Mert összeszólalkoztak az ebéd árán, s nem akart többé szóba állni vele.

Gaston hümmögött.

Hát hiszen csakugyan nem volt a dologban semmi rendkívüli; Gastont mégis töprengésbe ejtette az eset. Oven eddig hűségesen szolgálta, az igaz, de édes unokaöccse a volt bretagne-i kormányzó, de Montaran úr belső inasának. Montaran urat nemrég váltották le a tartomány lakosainak kérésére a kormányzóságról, ekkor lépett örökébe Montesquiou úr. A komornyik-nagybácsi volt az, aki Párizst oly csábító színekben festette le Oven előtt, ő ültette el szívébe a forró vágyat, mely minden valószínűség szerint hamarosan teljesülni fog: meglátni Párizst.

Alaposabb megfontolás után Gaston mégis oszladozni érezte gyanúját, s most már azon töprengett, nem fenyegeti-e az a veszély, hogy elgyávul, s éppen akkor, amikor oly útra lépett, melyen minden bátorságára szüksége lesz. De homlokáról nem tűnt el most sem egészen a ború, mely akkor ült ki rá, amikor Ovent beszélgetni látta a szürke ruhás emberrel; annál kevésbé, mert a zöld-fekete batár csak nem akart előkerülni.

Már-már arra gondolt - a legtisztább szív sem mentes olykor az efféle gondolatoktól! -, hogy Hélène szándékosan más utat választott, így akarván őt zaj-baj nélkül lerázni, de azután felülkerekedett a józan belátás: az utazással elvégre együtt jár a véletlen kaland, azaz a késés. Visszaült az asztalhoz, jóllehet már régen befejezte az ebédet. Oven belépett, hogy leszedje az asztalt, s csodálkozva bámult gazdájára.

- Bort - rendelkezett Gaston, hogy a látszatot megóvja, mint alig negyedórával előbb Oven tette.

Oven rég eltüntette az asztalról az első, megkezdett üveget, mivel a maradék bor jog szerint őt illette meg. Elképedve meredt máskor oly mértéktartó gazdájára:

- Bort? - kérdezte.

- Igen, bort! - válaszolta Gaston ingerülten. - Inni akarok... mi van ezen csodálkozni való?

- Semmi, uram.

S Oven máris az ajtóhoz lépett, hogy gazdája parancsát egy szolgához továbbítsa. A szolga térült-fordult, s meghozta a második üveg bort. Gaston töltött, egy hajtásra kiitta, és újra töltött. Oven szeme kikerekedett a nagy ámulattól.

S mert úgy gondolta, hogy kötelessége megállítani gazdáját a lejtőn, amelyre rálépett, no meg érdeke is ezt parancsolta, hiszen a második megkezdett üveg éppúgy az ő jussa volt, mint az első, megszólalt:

- Uram, azt hallottam, hogy hideg időben fölöttébb ártalmas lehet az ital a lovasemberre. Ne feledje uraságod: hosszú út áll még előttünk, s minél tovább halogatjuk az indulást, annál hidegebb lesz, arról nem is beszélve, hogy ha sokáig késlekedünk, tán nem is kapunk lovat.

Gaston gondolataiba merült, de olyan mélyen, hogy egy szó nem sok, annyit sem válaszolt Oven bölcs intelmeire.

- Megjegyezném továbbá, uram - folytatta Oven -, hogy mindjárt három óra, és fél ötkor besötétedik.

Az inas makacskodása szeget ütött Gaston fejébe.

- Ej, de sürgős, Oven - mondta. - Nincs véletlenül találkád Párizsban azzal az utassal, aki az imént tőled tudakolta az utat?

Oven nem jött zavarba.

- Uraságod tudhatja, hogy ez lehetetlen - felelte -, már csak azért is, mert az illető Rennes-be ment, mi meg Párizsba tartunk.

De akaratlanul elpirult Gaston átható tekintetére, s a lovagnak már a nyelvén volt egy újabb kérdés, amikor Nantes irányából kocsizörgés hallatszott. Gaston rohant az ablakhoz, s lám, csakugyan a zöld-fekete batár érkezett meg.

Erre a látványra Gaston minden egyébről elfeledkezett, Oven még magához se tért az iménti ijedelemből, amikor ő már kirohant a szobából.

Oven első dolga volt utánanézni, mi lehet az a nevezetes dolog, ami ennyire kihozta gazdáját a sodrából; kisietett az erkélyre, és megpillantotta a zöld-fekete batárt, amely éppen akkor állt meg. A kocsi bakján ülő, nagy posztóköpenybe burkolt férfi szállt le elsőnek, s kinyitván az ajtót, utat engedett egy ifjú, fekete kabátos hölgynek meg egy Ágoston-rendi apácának. A két hölgy odaszólt a fogadósnak, hogy különszobát kérnek, evés után rögtön indulni szándékoz­nak, s mindjárt fel is vonultak a szobába, de ehhez előbb át kellett vágniok a fogadó nagy­termén, ahol már várta őket Gaston, a kályha mellé húzódva s közönyt színlelve. Sikerült is egy gyors, de sokatmondó pillantást váltania Hélène-nel. Nagy megelégedéssel tapasztalta, hogy az a köpönyeges ember, aki az imént a bakról leszállt, nem más, mint a kolostor ker­tésze, akitől ő a rács kulcsát megszerezte. Az adott körülmények között ez nagy szerencse volt: a kertész hathatós segítőtársuk lehetett az úton.

Gaston dicséretre méltó önfegyelemmel hagyta kétszer is elmenni orra előtt a kertészt, menet és jövet, s csak akkor szegődött a nyomába, amikor az, az udvaron átvágva az istálló felé igyekezett. Pedig alig várta már, hogy kikérdezhesse; egy aggodalma volt még, az tudniillik, hogy a kertész netán csak Oudonig kísérte el a hölgyeket, s innen visszafordul.

De a kertész az első szóra megnyugtatta, közölvén, hogy a hölgyeket egészen Rambouillet-ig, Hélène utazásának pillanatnyi végcéljáig kell elkísérnie. Onnan visszatérnek, ő meg soror Thérèse - így hívták az apácát - a clissoni kolostorba; a főnökasszony nem akarta a nővért egyedül kitenni a nagy út viszontagságainak. Az istálló ajtajában lezajlott beszélgetés végére érve Gaston véletlenül felpillantott, s meglátta Ovent, aki őt figyelte az ablakból. Az inas kotnyeleskedése bosszantotta Gastont.

- Mit keresel ott, Oven? - szólt a lovag.

- Uraságod parancsait várom - felelte a megszólított. Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy unatkozó inas az ablaknál bámészkodik. Gaston nem szólt semmit, csak összevonta a szemöldökét.

- Ismeri ezt a fickót? - fordult ismét a kertészhez.

- Oven urat, az ön inasát? - csodálkozott a kertész. - Hogyne ismerném, földim.

- Hm - dünnyögte a lovag -, no, mindegy.

- Ó, Oven úr derék ember - vélte a kertész.

- De Hélène-ről egy szót se szóljon neki, kérem - intette Gaston.

A kertész mindent megígért, egyébként saját jól felfogott érdeke is azt parancsolta, hogy eltitkolja kapcsolatát a lovaggal. Ha valaha kiderülne, hogy odaadta neki a kulcsot, az azon­nali elbocsátását vonná maga után, márpedig kevés olyan kitűnő állás van, mint kertésznek lenni egy Ágoston-rendi apácakolostorban, ha valaki érti a módját. Gaston visszatért a nagy­terembe, s ott találta Ovent; hogy megszabaduljon társaságától, megparancsolta neki, nyergelje föl a lovakat. Ezalatt a kertész nógatására a postakocsisok kifogták a lovakat a batár elől, és friss lovakat fogtak be; a kocsi máris indulásra készen állt, csak utasaira várt. A hölgyek gyorsan megebédeltek - böjtnap lévén, ebédjük szerény és egyszerű volt. A nagyterem ajtajában ott várta őket Gaston, hajadonfőtt, készen arra, hogy a felszállásnál segítségükre legyen. Az effajta lovagi szolgálat fiatal hölgyek irányában magától értetődő volt e korban, Chanlay egyébként sem számított vadidegennek, még az apáca szemében sem, úgyhogy eszébe sem jutott elutasítani a lovag szolgálatkészségét, sőt, kedves mosollyal megköszönte. Mondanunk sem kell, hogy miután Thérèse nővért felsegítette, Gaston joggal felajánlhatta Hélène-nek is karját. S hogy természetesen ez volt tulajdonképpeni célja.

- Uram - szólalt meg Oven a lovag háta mögött -, a lovak készen állnak.

- Rendben van! - felelte Gaston. - Iszom még egy pohár bort és indulunk.

Gaston elköszönt a hölgyektől, s mialatt a batár kigördült az udvarról, ő felment szobájába, s inasa növekvő álmélkodására egy újabb üveg bort rendelt, miután a második felbontott üvegnek éppúgy lába kelt, mint az elsőnek. Igaz viszont, hogy Gaston a három üveg borból nem ivott többet másfél pohárnál.

Gaston még vagy negyedórát töltött ily módon a terített asztal mellett, hanem aztán igazán nem volt többé oka Oudonban időznie. Ő maga is alig várta már, hogy útnak indulhasson, majd olyan türelmetlenül várta, mint Oven. Negyed mérföldet tehettek meg, amikor egy kanyar­ban, ötven lépésről megpillantották a zöld-fekete batárt. Hátsó kereke oly mélyen meg­süllyedt egy keréknyomba, az azt fedő jégréteget beszakítva, hogy kárba veszett a kertész minden erőfeszítése, aki a kereket próbálta kiemelni, kárba a kocsis ostorpattogtatása, biztatása is; a batár nem mozdult se előre, se hátra.

Valósággal az ég küldte ezt a balesetet. Gaston nem hagyhatta lovagiatlanul cserben a két hölgyet, különösen azután nem, hogy a kertész, megismervén földijét, Ovent, aki őt nem ismerte volt meg csuklyás köpenyegében, néven szólította és segítségét kérte. Gaston és Oven leszállt a nyeregből, s mivel a derék apáca félholt volt a rémülettől, kinyitották a kocsiajtót, kisegítették a két hölgyet, majd nekigyűrkőztek, és hathatós segítségükkel sikerült kiemelni a megrekedt batárt. A két hölgy visszaült, a kocsi elindult.

Csakhogy időközben megtörtént a bemutatkozás, éspedig a lovagra nézve felettébb kedvező módon: úgy, hogy szolgálatot tehetett a hölgyeknek. Rohamosan sötétedett. Thérèse nővér félén­ken megtudakolta a lovagtól, biztonságosak-e errefelé az utak. A szegény apáca, aki a lábát ki nem tette soha a kolostorból, azt képzelte, hogy az országút mentén minden bokorban rabló lapul. Gaston óvakodott őt túlságosan megnyugtatni, mindössze annyit mondott, hogy miután ő is arra tart, amerre a hölgyek, és ugyanott is készül meghálni Ancenisben, szívesen elkíséri őket, inasával együtt. Thérèse nővért tökéletesen megnyugtatta ez a gáláns ajánlat, s habozás nélkül el is fogadta. Hélène bámulatos élethűen alakította szerepét e kisded komédia során, bizonyságául, hogy a legártatlanabb, legtisztább lelkű fiatal lányban is él a tettetés ösztöne, s csak a kedvező alkalomra vár, hogy teljesen kifejlődjék. Együtt folytatták tehát az utat Ancenis irányában, s mivel az országút errefelé keskeny volt, göröngyös és csúszós, Gaston szorosan a batár mellett lovagolt, úgyhogy Thérèse nővérnek alkalma nyílt néhány kérdést intézni kísérőjükhöz. Megtudta, hogy a fiatalembert Livry lovagnak hívják, hogy fivére az apácák egyik kedvenc növendékének, aki három éve Montlouis-hoz ment feleségül; ez adatok birtokában Thérèse nővér igazán nem látott többé semmi kivetnivalót azon, hogy elfogadja a felkínált kíséretet; Hélène őrizkedett attól, hogy a jó sorort felvilágosítsa. Ancenis-ben megálltak, ahogy megbeszélték. Gaston ismét karját nyújtotta a két hölgynek, hogy ki­segítse őket a kocsiból, a lehető legudvariasabb és legtartózkodóbb modorban. Miután a kertész is megerősítette, hogy a lovag csakugyan Livry kisasszony rokona, Thérèse nővér lelkében a gyanú árnyéka sem merült fel, sőt, igen kellemes és udvarias nemesembernek találta Gastont, aki mindig a lehető legtisztelettudóbb meghajlással köszöntötte őt.

Másnap kora reggel, amikor a hölgyek megjelentek, hogy kocsira szálljanak, a nővér nagy örömére a lovag inasostul már kinn várt rájuk, a fogadó udvarán, menetkészen, lóháton. Mondanunk sem kell, hogy a hölgyek közeledtére Gaston rögtön lenn termett, s a szokásos bókok és hajlongások közepette karját nyújtotta a két hölgynek, hogy felsegítse őket a batárba. Felszállás közben Hélène érezte, hogy imádója egy levélkét csúsztat a kezébe, s egy pillantással tudtára adta, hogy estére megkapja rá a választ.

Az út még járhatatlanabb volt, mint az előző napon, a segítség még nélkülözhetetlenebb, úgyhogy Gaston egy pillanatra el nem távolodott többé a batár közeléből; hol mély kátyúkba bukdácsolt a batár, s ilyenkor a kertész és a kocsis szorult rá Gaston segítségéré, hol a hölgyek szorultak rá, mert a meredekebb útszakaszokon ki kellett szállniok a kocsiból. A szegény apáca nem győzött hálálkodni.

- Istenem - mondogatta Hélène-nek -, mi lett volna belőlünk, ha Isten nem küldi segítségünkre e derék, talpig becsületes nemesurat?

Estefelé, Angers határában Gaston megtudakolta a hölgyektől, hol óhajtanak megszállni. Az apáca elővette kis noteszét, melyben jó előre gondosan feljegyezte útjuk minden állomását, s azt felelte, hogy az „Aranykapu” fogadóban kívánnak megszállni. Puszta véletlenségből a lovag is ezt a fogadót szemelte ki szállásául, s mindjárt előreküldte Ovent, szobát foglalni. A fogadó kapuja előtt Gaston megkapta a várva várt választ; Hélène még az ebéd alatt megírta, s a kiszállásnál kezébe csúsztatta a levélkét. Szegény gyermekek! Máris feledni látszottak mind­azt, amit utolsó éjszakai találkozójukon egymásnak elmondtak, s úgy beszéltek szerelmükről, mintha örökre szólna, boldogságukról, mintha örökké tartana, s nem e rövid út végéig.

Gastont mély szomorúság kerítette hatalmába, mire végigolvasta Hélène levelét. Ő nem áltatta magát, olyannak látta a jövőt, amilyen a valóságban volt, azaz reménytelennek. Fogadalom kötötte, összeesküvő volt, s félelmes megbízatás hozta Párizsba; mostani boldogságát csak pillanatnyi haladéknak tekintette balvégzete útján, s öröme mögött folyton ott lappangott fenyegető, iszonyú balsorsának tudata is.

Napközben mégis sokszor elfeledkezett mindenről, mialatt a batár mellett lovagolt, mialatt a karját nyújtotta Hélène-nek, hogy a batárba felsegítse, s határtalanul gyengéd pillantásokat váltott vele, hogy majd megszakadt boldogságában a szíve. Egy-egy elejtett szó, amelyet rajtuk kívül senki nem érthetett meg, s amely örök szerelmet ígért, egy-egy üdvözítő mosoly a mennyekbe emelte szegény lovagot. Hélène minduntalan kidugta bájos fejecskéjét az ablakon, mintha a hegyoldalban, a völgykatlanban gyönyörködne, de Gaston tudta, hogy szerelmese csak őt látja, hiszen a legfestőibb táj sem fakaszthat senkit ily imádandóan szerelmes tekin­tetre. Mióta a barátság megszilárdult, Gaston nem tágított többé a kocsi közeléből; volt rá ürügye ezer is, s ő kapva kapott az alkalmon; boldogtalan hősünk életének ezek voltak első és utolsó boldog pillanatai. Keserűen lázadozott végzete ellen, mely íme, csak azért engedi bele­kóstolni a boldogságba, hogy mindjárt meg is fossza tőle, feledve, hogy ő maga kért részt, erőnek erejével, az összeesküvésből, mely most rátelepedett, fojtogatja, s oly útra kényszeríti, mely a bitóhoz vezet vagy a száműzetésbe; holott nyitva állt előtte egy másik, kies és örömteli út is, mely zökkenő és kitérő nélkül a boldogsághoz kalauzolta volna. Igaz: amikor e végzetes összeesküvéshez csatlakozott, nem ismerte még Hélène-t, magányosnak és családtalannak tudta magát. Ó, ez a szegény, meggondolatlan fiatalember huszonöt éves fejjel azt képzelte, hogy a világ sivár és örömtelen, s önként hátat fordított gyönyöreinek! Egy szép napon találkozott Hélène-nel, s attól fogva olyannak látta a világot, amilyen az a valóságban; azaz: ígérettel teljes annak a számára, ki várni és tűrni képes, jutalommal kecsegtető annak, aki méltónak mutatkozik rá. De már késő volt, Gaston rálépett az útra, amelyről nincs visszatérés, s immár nem volt más választása, mint rendületlenül haladni előre, útja szerencsés vagy szerencsétlen, de mindenképpen véres végpontjáig.

Ezért is csüggött a boldogtalan lovag egész figyelmével Hélène-en e végső percekben. Nem szalasztotta el egyetlen kézszorítását, szavát, szívből jövő sóhaját, boldoggá tette, ha térdük véletlenül összeért a fogadói asztal alatt, ha Hélène gyapjúköntöse futólag érintette arcát, mialatt a kocsiba felsegítette, ha testének édes súlya egy percre karjára nehezedett, mialatt a kocsihágcsóról leemelte.

Ovenről eközben végleg megfeledkezett; iménti rosszkedvű pillanatában támadt gyanúja úgy elillant, mint az éj sötét madarai a hajnal első sugarára. Ezért is nem vette észre, hogy Oven Oudontól Mans-ig még két ízben bocsátkozott tárgyalásba lovas emberekkel, akik ugyanolyan öltözéket viseltek s ugyanúgy Párizsba tartottak, mint az első lovas, akit Gaston elnyargalni látott.

Oven azonban nem volt szerelmes, s ő alaposan megfigyelte, mi játszódik le Gaston és Hélène között.

Minél közelebb jutottak Párizshoz, annál komorabb lett Gaston: már nem is napokban, de órákban számolta boldogságát. Egy álló hete voltak úton, s akármilyen lassan vergődtek előre, előbb-utóbb elkerülhetetlenül meg kellett érkezniök. Amikor aztán Chartres-ba érve a fogadós azt felelte Thérèse nővér faggatására, megnyugtatóan mély és közönyös hangján: „Holnap ilyenkorra Rambouillet-ban lesznek, ha egy kicsit igyekeznek”, az úgy hangzott Gaston fülének, mintha azt mondta volna: „Holnap örökre válnotok kell.” Hélène figyelmét nem kerülte el a döbbenet, mely a fogadós szavaira Gastonon úrrá lett; a lovag úgy elsápadt, hogy szerelmese önkéntelenül közelebb lépett, s riadtan kérdezte: nincs-e valami baja. Gaston mosolyogva nemet intett - s Hélène mindent megértett.

Lelke mélyén ő sem volt nyugodt. Szegény Hélène! úgy szerette Gastont, ahogy csak nők képesek szeretni, ha igazán szeretnek, a szenvedély egész erejével vagy inkább gyengeségével. Szerelméért kész lett volna mindent feláldozni, s nem értette, miért nem talál rá módot a lovag, férfi létére, hogy kijátssza a sors igazságtalan végzését, mely őket válásra ítéli. Akár­milyen gondosan ügyeltek is a kolostorban, hogy ifjú növendékeiket elzárják a rájuk nézve oly ártalmas könyvektől, amelyeket közönségesen regénynek nevezünk, hébe-hóba eljutott Hélène­hez is a Clélie-nek vagy a Grand Cyrus-nek egy-egy ronggyá olvasott példánya, s ezekből megtudhatta, hogy s mint cselekedtek hasonló helyzetben a hajdankor lovagjai: üldö­zőiket kijátszva felkutattak egy-egy tiszteletre méltó remetét, aki kőoltár és fafeszület előtt annak rendje-módja szerint összeadta a szerelmeseket. E lovagok ráadásul nemegyszer kemény próbatételeket álltak ki, hogy az ifjú leányzót üldözői körme közül kiragadják: őröket vesztegettek meg, falakat döntögettek ki, varázslókat vagy szellemeket nyársaltak fel kardjuk hegyére, s mégis mindig diadalmaskodtak. Gastonnak igazán nem kellett volna hasonló hős­tetteket végbe vinni: se őröket megvesztegetni, hiszen Hélène egyetlen őre a szegény apáca volt, se falat kidönteni, hiszen csak egy ajtó választotta el őket egymástól, se varázslókkal vagy szellemekkel viaskodni, lévén egyetlen lehetséges ellenfele a jámbor kertész, aki ráadásul Gaston szövetségese volt, a kulcshistória után ítélve.

Hélène tehát nem értette, miért hajt térdet-fejet a lovag a Gondviselés parancsa előtt, s önmaga előtt sem tagadhatta, hogy igenis elvárta volna tőle: szálljon szembe a végzettel. De igazság­talan volt Gaston irányában. Annak is megfordult mindez a fejében, s kegyetlen kínokat állt ki miatta. Tudta, kiolvashatta a lány szeméből, hogy elég lenne egyetlen szót szólnia, s Hélène követné akár a világ végére is; pénze volt elég, egy málhányi arany; ha egyik este Hélène kioson, ahelyett hogy aludni térne, s felülnek az első - nem táltosok, csak jó lovak vonta - posta­kocsira, nem is kellene egyebet tenniök, mint amit ilyenkor tenni szokott az ember: bőkezűen megfizetni a postakocsisokat, és hajtani, hajtani. Két nap alatt túljutnának a határon, maguk mögött hagyva üldözőiket, s azontúl boldogan és szabadon élhetnének, nem egy óra hosszat, nem is egy hónapig, hanem életük végéig.

Igen, de volt egy akadálya mindennek: egyetlen szó, nyolc kurta betű, s amit ez a néhány betű jelent egyes embereknek, bár mások szemében esetleg semmiség; s ez az egy szó így hangzik: becsület.

Gaston becsületszavát adta négy becsületes férfinak, akiket úgy hívtak: Pontcalec, de Montlouis, du Couëdic és Talhouet. Ha megszegi, örökre eljátszotta becsületét.

A lovag szentül eltökélte, hogy inkább elviseli, amit balvégzete rámér, semhogy szavát szegje, de valahányszor legyűrte a mindig újra feltámadó kísértést, éles fájdalom járta át a lelkét.

Egyik ilyen lelki tusája közben vetette rá Hélène a szemét, s egy pillanatig attól tartott, Gastont a halál környékezi, úgy belesápadt győzelmébe. Ma este Gaston végre tenni vagy szólni fog, gondolta erre Hélène, de csalódnia kellett, Gaston nem tett és nem is szólt semmit, úgyhogy a fiatal lány könnyes szemmel, elszorult szívvel tért nyugovóra, mert most már bizo­nyosra vette, hogy Gaston nem szereti őt úgy, ahogy ő Gastont. Pedig nagyot tévedett. Gaston le sem hunyta a szemét egész éjjel, s reggelre kelve sápadtabb és elkeseredettebb volt, mint valaha. Chartres-ból, ahol mint mondottuk, a szerelmesek könnyezve s bánkódva töltötték az éjszakát, kora reggel továbbindultak Rambouillet-ba, Gaston útjának közbülső, Hélène útjának végállomására. Chartres-ban Oven újabb megbeszélést folytatott egy szürke ruhás lovassal, aki, mint az előbbiek is, egyenesen rájuk látszott várni. Az inas úszott a boldogság­ban, hogy a vágyva vágyott Párizs oly közel van, s igyekezett mindenkit gyorsabb haladásra nógatni. Déltájban egy faluban villásreggeliztek. Némán ülték körül az asztalt. Az apáca arra gondolt, hogy még az este indulhat vissza, kedves kolostorába, Hélène arra, hogy ha Gaston végre el is szánná magát a cselekvésre, már késő lenne, Gaston arra, hogy a szeretett nő édes közelségét ma este jóvátehetetlenül és örökre fel kell cserélnie ismeretlen, titokzatos férfiak félelmes társaságával, akikhez végzetes vállalkozása köti. Délután három óra tájban egy me­re­dek útszakaszhoz érve, a hölgyeknek ismét ki kellett szállniok a kocsiból. Gaston Hélène-nek ajánlotta fel karját, az apáca a kertész karjára támaszkodott, s nekivágtak a meredélynek. Mialatt kart karba öltve haladtak, a két szerelmes szíve majd megszakadt bánatában. Hélène érezte, hogy arcán néma könnyek patakzanak, Gaston lelkére mázsás súllyal nehezedett a fájdalom, de ő nem sírt, nem mintha nem lett volna rá kedve, de mert szégyellte volna férfi létére.

Így értek fel az emelkedő tetejére, jóval az öreg apáca előtt. Mindketten egyszerre pillantottak meg az ég alján egy templomtornyot, s körülötte elszórtan házak csoportját, amelyek úgy vették körül a haranglábat, mint nyáj a pásztort. Nem mondta senki, hogy ez Rambouillet, mégis tudták mindketten. Gaston törte meg először a csendet, bár őt még jobban leverte a látvány, mint Hélène-t.

- Itt válnak el útjaink, talán örökre, itt - mondta, és lemutatott a toronyra, a házakra. - Esdve kérem, Hélène, őrizzen meg szíves emlékezetében, s történjen bármi: ne átkozzon el.

- Miért ejt mindig kétségbe, barátom? - fakadt ki Hélène. - Ahelyett hogy bátorságot öntene belém - hiszen oly nagy szükségem lenne rá! -, összetöri a szívemet. Istenem, istenem, hát semmi biztatót nem mondhat? Jelenünk iszonyú, tudom jól, de a jövőnk? Az is csak oly iszonyú lehet, mint a jelen? Hiszen a jövő olyan tág, annyi reményt tartogathat számunkra! Fiatalok vagyunk, szeretjük egymást; csakugyan nem lenne mód harcolni pillanatnyi bal­végzetünk ellen? Ó, Gaston, én hihetetlen erőt érzek magamban, s ha ön azt mondaná... De mi ütött belém? Szenvedek, s mégis én vigasztalom önt.

- Értem, Hélène, hogyne érteném - felelte Gaston, megremegve -, egy szót vár tőlem, egyetlen biztató szót. S látja, milyen nyomorult vagyok: azt sem mondhatom ki! Ha csak egy évet tudhatnék magaménak - nem húszat, nem tízet, csak egyetlenegyet! - azt kegyednek ajánlanám fel, s boldog embernek tekinteném magam. De ennyim sincs. Abban a pillanatban, amint elváltunk, elveszítem kegyedet s kegyed engem. Holnaptól fogva nem vagyok szabad.

- Ó, én szerencsétlen. - kiáltott föl Hélène, aki szó szerint értelmezte Gaston kijelentését. - Hát becsapott? Nem szeret igazán? Menyasszonya, felesége van?

- Szegény barátnőm - mondta Gaston -, ha több nem is telik tőlem, erre nézve bízvást megnyugtathatom. Soha nem szerettem mást, mint kegyedet, s nincs más menyasszonyom, kegyeden kívül.

- De hisz akkor boldogok lehetünk még, Gaston! Hátha beleegyezik új családom abba, hogy az ön felesége legyek?

- Hélène, hát nem látja, hogy minden szava tőrdöfés szívemnek?

- De miért? Mondjon már valamit!

- Hélène, vannak kötelességek, amelyek alól senki nem vonhatja ki magát, vannak kötelékek, amelyeket eltépni lehetetlen.

- Számomra nincsenek! - tört ki Hélène. - Családdal, vagyonnal, fényes névvel kecsegtetnek; nos, Gaston, egy szót mondjon csak, egyetlenegy szót, s én mindezt odadobom önért! Miért ne tehetné ön is ugyanezt?

Gaston némán lehorgasztotta a fejét. E pillanatban beérte őket az apáca. Már sötétedett, nem láthatta a fiatalok feldúlt arcát.

A két nő visszaült a batárba, Gaston és Oven lóra szállt, s megindultak Rambouillet felé.

A várostól egy mérföldre az apáca odaintette Gastont a batár ajtajához. Arra akarta figyelmeztetni, hogy Hélène elé jöhetnek rokonai, s ők joggal nemkívánatosnak tekintenék idegenek, különösen idegen férfiak jelenlétét. Gastonnak már előbb is eszébe jutott ez az eshetőség, de nem volt szíve az apácát figyelmeztetni. Közelebb léptetett a kocsihoz. Hélène az utolsó percig várt és remélt. Hogy mit várt, s mit remélt? Azt maga sem tudta.

Talán azt, hogy Gastont a végső kétségbeesés cselekvésre készteti; de a lovag beérte egy mély meghajlással, megköszönve a hölgyeknek, hogy társaságukban tehette meg az utat, és máris távozni készült.

Hélène-ben rendkívüli lélek lakozott, s mert leolvasta Gaston arcáról, hogy vérző szívvel búcsúzik, vakmerően utánakiáltott:

- Isten velünk, lovag, vagy a viszontlátásra?

Gaston megremegett és visszafordult:

- A viszontlátásra! - mondta. - Ha megtisztel bizalmával.

És sarkantyúba kapva lovát, elvágtatott.