A régens lánya

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A savenay-i boszorkány

- Tízéves koromban történt. Pontcalecban éltünk, erdők közepette, s egy szép napon úgy határoztunk, apám, Crysogon nagybátyám meg én, hogy átruccanunk nyulat vadászni öt-hat mérföldre fekvő vadaskertünkbe. A fenyéren átvágva egy asszonyt pillantottunk meg: a földön ült és olvasott. Parasztjaink közt vajmi ritka, aki olvasni tud, úgyhogy nagyon elcsodál­koztunk, és megálltunk az asszony előtt. Úgy látom őt ma is, mintha csak tegnap történt volna, pedig már jó húsz éve ennek. A breton parasztasszonyok hagyományos fekete ruháját, fehér fityuláját viselte, s egy nyaláb frissen levágott, virágba borult rekettyeágon üldögélt.

Ami bennünket illet, apám egy szép, aranysörényű, barna pejlovon ült, nagybátyám egy jóvérű, fiatal, tüzes szürkén, én magam egyikén ama kis fehér póni lovaknak, amelyek oly szelídek, mint a fehér bárány, de inaik acélból vannak.

A nő felnézett könyvéből, s pillantása találkozott a mi kíváncsi tekintetünkkel.

Hirtelen felállt, hozzám lépett - én szilárdan ültem lovacskám nyergében, apám mellett, akiről lerítt, hogy büszke rám -, és azt mondta:

- Kár!

- Mit jelentsen ez? - kérdezte apám.

- Azt, hogy nem szeretem ezt a kis fehér lovat - felelte a rekettyegyűjtő asszony.

- S ugyan miért nem, jóasszony?

- Mert bajt fog hozni uraságod fiára, márki úr!

Mi, bretonok, köztudomásúlag mind babonásak vagyunk. Apám felvilágosult, rendíthetetlen lelkű férfi volt, mint ön is tudja, Montlouis, de páni félelem fogta el a gondolatra, hogy baleset érhet, s hiába nógatta nagybácsikám, nem indult tovább, hanem így folytatta a beszélgetést:

- Pedig szelíd ám a lovacska, jóasszony s Clément ügyesen bánik vele, korához képest. Én is felültem egyszer-másszor rá, otthon a kastélykertben, s mondhatom, nyugodt, jó mozgású állat.

- Nem értek én ehhez, márki úr - felelte az asszony. - De a jámbor fehér lovacska bajt hoz Clément úrfira, ezt én mondom uraságodnak.

- Honnan tudja, jóasszony?

- Látom - felelte az különös hangon.

- És mikor? - kérdezte apám.

- Még ma.

Apám elsápadt, én is megijedtem. De a bácsikám akkorát nevetett, hogy majd lefordult a lóról. Crysogon bácsi végigcsinálta a holland háborúkat, s addig csépelte a hugenottákat, mígnem szabadgondolkodó vált belőle.

- Haha! Ezt a jóasszonyt bizonyára a savenay-i nyulak bérelték fel. Mit szólsz hozzá, Clément? Hazamennél, lemondanál a mai vadászatról?

- Bácsikám - feleltem -, szívesebben maradnék önökkel.

- De sápadt vagy ám, öcskös, és fura arcot vágsz. Csak nem félsz?

- Nem félek - vágtam rá azonnal.

Hazudtam. Remegett egész bensőm, s bár igyekeztem eltitkolni, ez az érzés a megtévesztésig hasonlított a félelemre.

Apám utóbb megvallotta, hogy ha a fivére nem szól közbe, s nem pirít rá, és ha az én válaszom nem hízeleg úgy a hiúságának, azon nyomban hazaküldött volna gyalog, vagy átültetett volna egy másik lóra. De nem akart rossz példát mutatni tízéves fiának, sem bátyám, a vicomte gúnyolódásainak céltáblájává válni.

Maradtam hát a fehér póni hátán. Két óra múlva megérkeztünk a vadaskertbe és megkezdődött a vadászat.

A vadászat örömei feledtették egy időre a jóslatot, de amint befejeztük, s összetalálkoztunk hárman, apám, bátyám meg én, Crysogon bácsi hozzám fordult:

- No lám, Clément! Hát még mindig a póni hátán ülsz? Ördögbe is! Bátor gyerek vagy!

Felnevettem, s apám is velem nevetett. Éppen egy hangával benőtt pusztaságon lovagoltunk, sík, egyenletes terepen, olyan sima volt a talaj, mint e szoba padozata. Sehol egy bucka vagy bokor, sehol egy tárgy, amelytől lovaink megrémülhettek volna. De abban a pillanatban na­gyot ugrott a lovam, majd vadul felágaskodott, úgyhogy meginogtam a nyeregben, s hanyatt-homlok a földre zuhantam. Nagybátyám elnevette magát, de apám sápadt lett, mint a halál. Én nem mozdultam. Apám leugrott a lováról, és felemelt. Lábamat törtem.

Apám fájdalma, embereink jajveszékelése hagyján. De szó le nem írhatja nagybátyám kétség­be­esését. Mellém térdelt, reszkető kézzel levetkőztetett, elárasztott könnyeivel, csókjaival, s buzgón fohászkodott értem Istenhez. Apám hazáig őt vigasztalta, de ő egy szó nem sok, annyit sem felelt a vigaszra, testvéri ölelésre.

Nantes legjobb kirurgusát hívatták ki hozzám. A kirurgus megállapította, hogy sebem élet­veszélyes. Nagybátyám nem szűnt meg anyám bocsánatáért esedezni, s attól fogva mintha kicserélték volna: nem ivott, nem vadászott tiszttársaival, nem indult többé Saint-Nazaire-ben horgonyzó háromárbocosán vidám halászatokra, holott szenvedélyes halász volt. El nem mozdult ágyam mellől, míg csak fel nem épültem. Hat hétig feküdtem forró lázban, s négy álló hónapig betegeskedtem, de végül is kilábaltam a bajból, a balesetnek nyoma sem maradt. Amikor első ízben hagytam el a házat, nagybátyám kísért; karon fogott, úgy támogatott. A séta végeztével könnyes szemmel elbúcsúzott tőlünk.

- Hová, hová, Crysogon? - kérdezte apám döbbenten.

- Megfogadtam - felelte ez a kiváló férfi -, hogy ha fiunk meggyógyul, karthauzi szerzetesnek állok. Megyek beváltani fogadalmamat.

Most rajtunk volt a sor kétségbeesni. Apám, anyám jajveszékelt, én nagybátyám nyakába csimpaszkodtam, hogy visszatartsam, de a vicomte olyan ember volt, akinek a szemében szent az adott szó, s aki amit elhatározott, tűzön-vízen át végrehajtja. Hiába kérlelte apám, anyám, ő hajthatatlan maradt.

- Nem tudtam, bátyám - mondta -, hogy Isten olykor rejtelmes utakon-módokon nyilatkoztatja ki akaratát nekünk, halandóknak. Hitem ingatag volt, rászolgáltam a bűnhődésre. S ami a fő: nem kockáztathatom világi örömeim kedvéért az örök üdvösséget.

Azzal megölelt, megcsókolt mindnyájunkat, lovára pattant és elvágtatott. Meg sem állt Morlaix-ig, ahol bezárkózott a karthauzi kolostorba. A folytonos böjt, önsanyargatás és a bánat két év alatt úgy tönkretette ezt a valaha oly életvidám, mulatós kedvű cimborát és hű barátot, hogy már csak hálni járt belé a lélek. A harmadik év végére meghalt, rám hagyva minden vagyonát.

- Teringettét! hátborzongató történet - vélte du Couëdic mosolyogva. - De van jó oldala is, a rossz mellett. A banya elfelejtette megjövendölni, hogy a lábtöréssel megkettőzöd vagyonodat.

- Várják ki a végét! - mondta Pontcalec, komolyabban és komorabban, mint valaha.

- Hát nincs még vége a mesének? - kérdezte Talhouet.

- Épp a harmadánál tartunk.

- Folytasd hát, hallgatunk.

- Mindnyájan hallottak, nemde, uraim, Caradec báró rejtélyes haláláról?

- Igen. Volt iskolatársunkat - mert ő is a rennes-i kollégiumba járt - tíz évvel ezelőtt holtan találták a châteaubriant-i erdőben - mondta Montlouis.

- Úgy van. Nos tehát, figyeljenek, uraim, de véssék eszükbe, hogy e titkot mindeddig teremtett lélek nem ismerte kívülem, s ezentúl sem ismerheti más, mint önök és én.

A három breton nemesúr kíváncsian figyelte Pontcalec elbeszélését. Készséggel megígérték, hogy a rájuk bízott titkot megőrzik.

- Nos, a diákkori jó viszony, amelyre Montlouis célzott, megromlott köztem és Caradec között. Vetélytársak lettünk, ugyanazt a nőt szerettük, és a hölgy engem tüntetett ki kegyeivel. Egy szép napon elindultam a châteaubriant-i erdőbe, dámvadra vadászni. Kutyáimat, vadá­szomat még az este előreküldtem, hogy a vadat felhajtsák. Én magam lóháton vágtam neki az útnak. Egyszer csak látom, hogy egy óriási rőzseköteg megy, mendegél előttem az országúton. A látvány nem lepett meg, parasztjaink olyan hosszú és vastag ágakat szoktak a hátukra kötözni, hogy ki se látszanak alóla, s ilyenkor egészen úgy festenek, messziről és hátulról, mint két lábon járó gallyak. Az előttem haladó nyaláb hirtelen megállt, s alóla fokozatosan előtűnt egy anyóka arcéle. A néne lerakta terhét az útfelén, rátámaszkodott, s kinyújtóztatta a derekát. Amint egy kissé közelebb jutottam hozzá, megbabonázva meredtem rá. Messziről felismertem: ő volt, a boszorkány, aki a Savenay-be vezető úton megjósolta, hogy fehér póni lovacskám le fog vetni. Első gondolatom, megvallom, az volt, hogy másfelé térek, elkerülöm a baljós vénasszonyt, de már észrevett, s úgy rémlett, gonosz mosollyal les. Éppen tíz évvel voltam idősebb, mint amikor először rémített meg fenyegető szava. Szégyelltem volna meg­hátrálni előle, így hát folytattam utamat. „Jó napot, Pontcalec vicomte - mondta -, hogy s mint van édesapja, a márki?” „Jól van, jóasszony - feleltem -, s nem is nyugtalankodnék külö­nö­sebben miatta, ha asszonynéném biztosítana róla, hogy nem esik baja távollétemben.” „Lám, lám - kuncogott a banya -, hát nem felejtette még el a savenay-i pusztát? Vicomte úrnak jó az emlékezete. De mi haszna? Lenne az uraság részére ma is egy jó tanácsom, csakhogy tudom, ez is süket fülekre talál majd, mint az első. Az ember vaksággal van megverve.” „Hall­juk a tanácsot!” „Így hangzik: ne menjen ma vadászni, vicomte.” „Ugyan miért ne?” „Lépést se tovább, térjen azonnal vissza, Pontcalecbe.” „Nem tehetem. Találkát adtam vadásztársaim­nak Châteaubriantban.” „Az baj, nagy baj, vicomte, mert ezen a vadászaton vér fog folyni!” „Az enyém?” „Uraságodé és másé is.” „Eh, ostobaság!” „Ezt mondta a nagybácsikája, Crysogon úr is. Hát ő hogy van?” „Nem hallotta? Crysogon bácsi meghalt, ennek már vagy hét éve, a morlaix-i karthauzi kolostorban.” „Ó, a szegény jó bácsika! - sopánkodott a vénasszony. - Szakasztott úgy volt vele ő is, mint a vicomte úr; nem hitt, s mire jobb belátásra tért, késő volt.” Akaratlanul megborzongtam, de egy belső hang - a hamis önérzet hangja - azt súgta, hogy gyávaság lenne agyrémeknek engedni, nyilván az is csak a véletlen műve volt, hogy az állítólagos boszorkány előző jóslata beteljesedett. „Látom már, hogy nem okult az első tapasztalatból, szép úrfi - mondta ő. - Menjen hát Châteaubriant-ba, ha mindenáron menni akar, de legalább ezt a szép, fényes vadászkést küldje vissza Pontcalecbe.” „Mivel vágná le az uraság a dámvad lábát?” - szólt közbe inasom, aki elkísért. „A kend késével” - felelte a banya. „A dámvad fejedelmi állat - vágta rá inasom -, annak az inát mással, mint vadászkéssel, nem szabad elvágni.” „Meg aztán - szóltam közbe - nem nénémasszony mondta-é az imént, hogy vérem fog folyni? Vagyis megtámadnak, tehát védekeznem kell.” „Ehhez én nem értek - vont vállat a banya -, de azt tudom istenem, nemes uracskám, hogy uraságod helyében igenis megfogadnám a szegény vénasszony tanácsát, s nem mennék Châteaubriant-ba, vagy ha mennék is, előbb hazaküldeném Pontcalecbe a vadászkésemet.” „Csak nem hallgat, uram, erre a vén szipirtyóra?” - mondta inasom. Nyilván attól félt, hogy neki kell majd a végzetes fegyvert Pontcalecba visszavinnie. Ha egyedül lettem volna, nyomban visszafordulok, de - milyen gyarló is az ember! - az inasom előtt szégyelltem volna meghátrálni. „Köszönöm a tanácsot, jóasszony - mondtam -, de nem látom be, miért ne mehetnék Châteaubriant-ba. A vadászkésemet sincs okom hazaküldeni. Ha megtámadnak, védekeznem kell, s hogy védekeznék fegyver nélkül?” „Menjen hát, és védekezzék - szólt a banya, szaporán bólogatva. - Senki nem menekülhet a sorsa elől.”

Nem feleltem, sarkantyúba kaptam a lovamat és elvágtattam.

De amint az útkanyarba értem, visszanéztem, s láttam; az anyóka ismét vállára vette a rőzse­köteget, és görnyedten baktat az úton. A kanyar hamarosan eltakarta alakját szemem elől. Egy óra múlva megérkeztem Châteaubriant-ba, s már ott találtam önöket, Talhouet és Montlouis, mert mindketten részt vettek e vadászaton.

- Csakugyan - bólintott Talhouet. - S kezdem sejteni, mi következik.

- Én is - mondta Montlouis.

- De én nem sejtek semmit - szólt du Couëdic. - Folytassa, Pohtcalec, folytassa.

- Kutyáink felhajtották a vadat, s mi üldözésére keltünk. De nemcsak mi vadásztunk aznap az erdőben. Távolról csaholás hallatszott, s a zaj után ítélve a falka egyre közeledett. Nemsokára keresztezte egymást a két vad csapája, s kutyáim utat tévesztve a másik falka által hajszolt dámvad nyomába szegődtek. Utánuk rugtattam, hogy visszatereljem őket, s ezáltal elszakad­tam saját társaságomtól, minthogy önök a jó nyomon hajtó falkát követték. De valaki figyel­meztetett, hogy kutyáimat korbáccsal verik, s csakugyan, már messziről hallottam vonításukat. Lovamat még gyorsabb vágtára ösztökéltem, s csakhamar ott találtam magam Caradec báró előtt, aki éppen agyba-főbe verte a kutyákat. Mint már említettem, titkos gyűlölet lappangott köztünk, s csak az alkalomra várt, hogy fellobbanjon. Méltatlankodva megkérdeztem, mi jogon bántja a kutyáimat. Indulatos kérdésemre még indulatosabb választ kaptam. Magunk voltunk az erdőben, két húszéves siheder, vetélytársak voltunk, és gyűlöltük egymást. Mind­kettőnk oldalán fegyver. Vadászkésünkhöz kaptunk, egymásra rontottunk, s Caradec halálra sebesülten hullt le lováról. El nem mondhatom, mit éreztem, amikor láttam, hogy zuhan le s fetreng a földön a haláltusa görcseiben. Sarkantyúmat belevágtam a ló véknyába, s mint az őrült, úgy száguldottam át az erdőn. Akkor hangzott fel éppen a hallali, az elsők közt érkeztem a tetthelyre. De még emlékszem - s talán emlékszik ön is, Montlouis? - hogy megkérdezte tőlem, miért vagyok olyan sápadt.

- Csakugyan - bólintott Montlouis.

- Eszembe jutott a boszorkány tanácsa, s keserű szemrehányással illettem magam, amiért nem fogadtam meg. Ez a magányos és halálos kimenetelű párbaj visszatekintve szinte gyilkos­ságnak tűnt. Meggyűlöltem Nantes-ot és környékét, mert egyébről sem esett szó, mint Caradec megöletéséről, s bár engem senki nem fogott gyanúba, egy titkos hang a lelkem mélyén azt harsogta: „bűnös vagy”, úgyhogy hússzor is azon a ponton voltam: feladom magam. Ekkor hagytam el Nantesot, és utaztam Párizsba. Távozásom előtt szerettem volna a boszorkányt viszontlátni, de hiába kerestem, nem ismertem a nevét, sem a címét, nem találtam meg.

- Különös történet - vélte Talhouet. - Találkozott azóta a boszorkánnyal?

- Várják ki a végét! - szólt intőn Pontcalec. - A legrosszabb még hátra van. E télen, helyeseb­ben, múlt ősszel - csak azért mondtam, hogy télen, mert aznap havazott, jóllehet novemberben történt az eset -, Guerből jövet megálltam Pontcalec-des-Aulnes-ban. Reggel óta szalonkára vadásztam két bérlőmmel a lápon. Este átfagyva érkeztünk a tanyára, ahol lobogó tűz és jó vacsora várt. Beléptem, s mialatt a ház népe üdvözlésemre sietett, a kemencesutban egy öregasszonyt pillantottam meg. Fekete köpenyében olyan volt, mint holmi kísértet. Úgy látszott, alszik. „Ki az?” - kérdeztem a tanyásgazdától, önkéntelenül megborzongva. - „Egy öreg koldusasszony. Nem ismerem, de úgy néz ki, mint valami boszorkány - felelte a gazda - Hidegtől, éhségtől, kimerültségtől elcsigázva bekopogtatott, alamizsnát kért, én behívtam, kenyérrel kínáltam; evett egy falatot, felmelegedett és elaludt.” Az árnyalak mintha mozdult volna, ott a kemencesutban. „Ugyan mi történt önnel, márki úr? - kérdezte a gazdáné. - Hiszen bőrig ázott, s a ruhája nyakig sáros.” „Bizony, kedves Martine-om - feleltem -, hajszál híján nélkülem melegednének s vacsoráznának itt ma este, holott az én kedvemért gyújtotta e tüzet, főzte e vacsorát.” „Igazán?” - csapta össze ijedten a kezét a derék asszony. „Ó, az úr majdnem odaveszett” - mondta a gazda. „Jézus Isten! mi történt, nagy jó uram?” „Elevenen sírba száll­tam, kedves Martiné. Hiszen ismeri a lápot, itt is, ott is ingoványos. Óvatlanul előremerész­kedtem, anélkül hogy a talajt előbb kipróbáltam volna, s egyszerre azon vettem észre magam, hogy rohamosan süllyedek; ha nincs kéznél a puskám, amelyet keresztbe fektettem, miáltal nyertem némi időt, úgyhogy a férjének volt érkezése segítségemre sietni s kihúzni, nyomo­rultul iszapba fulladtam volna, ami nemcsak kegyetlen halál, de annál is rosszabb: ostoba.” „Ó, ó - sopánkodott a gazdaasszony -, máskor ne kockáztassa könnyelműen az életét, legyen tekintettel a családjára, márki úr!” „Hadd tegye, hadd tegye! - szólalt meg síri hangon a kemencesutban kuporgó árnyék. - Nem ilyen halállal hal meg, azt megjósolhatom neki.” A vén koldusasszony lassú mozdulattal hátracsúsztatta szürke köpenyének csuklyáját, s meg­mu­tatta nekem arcát - ugyanazt az arcot, amely először a savenay-i, másodszor a châteaubriant-i úton jelent meg előttem, s mindig azért, hogy a bajt jelentse. Dermedten, mintegy kővé váltan bámultam. „Megismer, ugye?” - kérdezte ő szenvtelen arccal. Némán bólintottam, egy hang nem jött ki a torkomon. Mindenki körénk gyűlt. „Nem, nem - folytatta ő -, ne aggódjék, Guer márki, nem ilyen halállal fog meghalni.” „Honnan tudja?” - hebegtem, de legbelül éreztem: igazán tudja. „Azt nem mondhatom meg, mert magam sem sejtem, de uraságod tapasztalhatta: nem szoktam tévedni.” „Hát hogy fogok meghalni?” - kérdeztem, összeszedve minden erő­met, hogy a kérdést ki bírjam mondani, és minden bátorságomat, hogy a választ el bírjam viselni. „A tenger által fog meghalni, márki” - felelte ő. - „Hogyan? hogy értsem ezt?” - kér­deztem. „Amit mondtam, megmondtam, semmit hozzá nem tehetek, de én mondom, márki: óvakodjék a tengertől.” Parasztjaim rémülten néztek össze, volt, aki imát mormolt, mások keresztet vetettek. A vénasszony pedig a falnak fordult, fejére húzta a csuklyát, s azontúl beszél­hettünk neki; akárha a carnac-i szent köveknek beszéltünk volna, egy árva szót sem felelt többé.