A régens lánya

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A letartóztatás

- E jelenet egyes mozzanatai tán elhomályosulnak egykor emlékezetemben, de amit akkor ott éreztem, azt soha el nem felejtem. Nem kételkedtem többé, a jóslat szinte kézzelfogható bizonyosságnak tetszett. Igen, annak - tette hozzá Pontcalec -, s ha a szemem közé nevetnek is, mint egykor Crysogon nagybátyám tette, e meggyőződésemben még nem ingathatnak, uraim. Senki nem veri többé ki a fejemből, hogy ez a jövendölés is teljesülni fog, mint a másik kettő, s én a tenger által fogok meghalni. Éppen ezért ezennel kijelentem, hogy ha a fi­gyel­meztető levelek igazat mondanának is, ha Dubois drabantjai máris itt lennének a sarkam­ban, ha a parton egy bárka várna, s nekem nem kellene egyebet tennem, mint Belle-Isle-re hajózni, hogy elmeneküljek előlük, üldözőim kezére adnám magam, mondván: „Tegyék a kötelességüket, uraim, nem önök által fogok meghalni”, mert rendíthetetlenül hiszem, hogy a tenger okozza vesztemet, s hogy a halál más nemeinek nincs hatalmuk fölöttem.

A három breton néma csendben hallgatta végig a nyilatkozatot, mely az adott helyzetben szinte esküvel ért fel.

- Így már érthető csodálatos bátorsága, kedves barátom - mondta du Couëdic. - Ön tudja, mi­lyen halálnemre szánta a sorsa, s így a más természetű veszély hidegen hagyja. De vigyázzon, nehogy kitudódjék a történet; ez jócskán csökkenthetné érdemét - nem ugyan a mi szemünk­ben, hiszen mi közelről és igaz mivoltában ismerjük -, de mások szemében, akik igenis azt mondhatnák, csak azért vállalta az összeesküvés kockázatát, mert se bárd, se puskagolyó, se tőr által el nem veszejthetik; bezzeg kétszer is meggondolta volna, ha az összeesküvőket vízbe fojtanák.

- Ki tudja? Talán igazuk is lenne - felelte Pontcalec mosolyogva.

- De nekünk nincs hasonló okunk biztonságban tudni magunkat, kedves márki - szólt közbe Montlouis. - Kérdés, nem lenne-e okosabb megfogadnunk ismeretlen jóakarónk tanácsát, és sürgősen elhagyni Nantes-ot, sőt, talán Franciaországot is?

- De hátha vaklárma az egész? - vetette ellen Pontcalec. - Nem hiszem, hogy terveinkről bárki tudna Nantes-ban vagy egyebütt.

- S minden valószínűség szerint ki sem fognak tudódni mindaddig, míg Gaston végre nem hajtotta tettét - mondta Talhouet. - Akkor pedig nem fenyeget többé egyéb veszély, mint a túlzott ünnepeltetés, s abba még senki nem halt bele. Ami önt illeti, Pontcalec, a közelébe se menjen kikötőnek, soha ne szálljon hajóra, és matuzsálemi kort fog megérni.

A beszélgetés tán folytatódott volna, s ugyanezen a könnyed, tréfálkozó hangon, a veszély ellenére, ha Pontcalec csak félakkora igyekezetet mutat rá, mint a többiek; de ő még mindig a boszorkányt látta maga előtt, amint hátraveti köpenye csuklyáját, és síri hangon fejére olvassa a végzetes jóslatot. Egyébként hamarosan szállingózni kezdtek különféle rejtekutakon s álöltözetben más nemesurak is, az összeesküvés többi résztvevői, akiket a bizottmány iderendelt tanácskozásra.

Nem mintha sok félnivalójuk lett volna a helybeli rendőrségtől. Nantes ugyan Franciaország egyik legnagyobb városa volt, de rendőrsége korántsem olyan jól szervezett, hogy fejfájást okozzon az összeesküvőknek, akik valamennyien befolyásos személyiségnek számítottak nevük és társadalmi pozíciójuk folytán. Dubois, a régens vagy Párizs rendőrfőnöke kénytelen volt saját kémeit Nantes-ba küldeni, ezek viszont rosszul ismerték a terepet, másfajta öltözéket viseltek és más kiejtéssel beszéltek, úgyhogy egykettőre felkeltették azok gyanak­vását, akiknek a megfigyelésére leküldték őket. Az összeesküvők rendszerint abban a szem­pillantásban értesültek egy-egy kém megjelenéséről, amint a tartomány határát átlépte vagy egyik városába a lábát betette. A breton ligának számos résztvevője volt, mi azonban csupán négy, név szerint megnevezett vezetőjével kívánunk foglalkozni; a történelemkönyvekben is őket illeti meg a főszerep, lévén ők a tartomány legtekintélyesebb emberei. Nevüknél, vagyo­nuknál, bátorságuknál és eszüknél fogva fejjel magaslottak ki társaik közül.

Az ülésen részletesen megvitatták Montesquiou legújabb rendeletét, az opponálás módját, s a breton polgárok felfegyverzését az esetre, ha a marsall erőszakhoz folyamodnék. Nem kisebb ügy forgott szőnyegen tehát, mint a polgárháború kirobbantása. A jelt rá egy megszentelt temp­lomi zászló kibontása adta volna meg, ürügyét a régens udvarában uralkodó hitetlenség és Dubois szentségtörő kijelentései szolgáltatták volna: a bigottan vallásos Bretagne mély­ségesen elítélte érte a kormányzatot, mely - mint az összeesküvők hirdették - méltatlannak mutatkozott XIV. Lajos hitbuzgó és szigorú erkölcsű uralmához.

A lázadást annál könnyebb lett volna kirobbantani, mert a nép máris pokolra kívánta a tarto­mányba beszállásolt katonaságot. A katonák pimasz magabiztossággal jártak-keltek köztük. A tiszteket Montesquiou kezdettől tartózkodó magaviseletre kötelezte; nem vehettek részt az idevaló nemesurak mulatságaiban, s részben önérzetből, részben fegyelemből csakugyan szigo­rúan távol tartották magukat a békétlenektől, ami nem kis önmegtartóztatásukba kerül­hetett, minthogy e korban tisztek és nemesurak úgyszólván testvérnek számítottak, hiszen az előbbiek is nemesek voltak, s az utóbbiak is fegyvert viseltek az oldalukon.

Pontcalec előadta lázadó társainak a bizottmány tervét, nem sejtve, hogy mialatt ők javában a kormány megdöntésére készülődnek, Dubois rendőrsége már ki is küldött mindegyikük laká­sára egy-egy katonai különítményt, abban a reményben, hogy rajtuk üthet, s azzal az utasítás­sal, hogy a különítmény vegye körül a házat, s a kirendelt rendőrtiszt tartóztassa le a házi­gazdát. Aminek következtében mindazok az összeesküvők, akik a tanácskozáson részt vettek, már messziről láthatták a házkapu előtt posztoló őrszemek szuronyainak, puskáinak csillo­gását, s így idejében értesülve a veszélyről, gyors futásban kereshettek menekvést. Búvóhelyet találni gyerekjáték volt, hiszen az egész tartomány egy húron pendült, mindenütt voltak bará­taik, de meg egyébként is: lévén mindnyájan gazdag földesurak, bérlőik, kasznáraik készség­gel befogadták őket. Nagy többségüknek sikerült is a tengerpartra eljutnia, s Hollandiában, Spanyolországban vagy akár Angliában menedéket lelni, a francia és angol kormányzat között Dubois kezdeményezésére létrejött közeledés ellenére.

Pontcalec, du Couëdic, Montlouis és Talhouet szokásuk szerint együtt távoztak. Montlouis lakott legközelebb a gyűlés helyéhez. Amint beértek abba az utcába, ahol Montlouis háza állt, látták, hogy a házban nagy a sürgés-forgás, s a kapu előtt egy muskétás őrszem posztol.

- Hohó! - Montlouis megállt, s egy kézmozdulattal megálljt intett társainak is. - Mi ez? Mi folyik a házamban?

- Csakugyan történt valami. Az imént, az Hôtel Rouen előtt elhaladva rémlett is, mintha őr állna a kapuban - mondta Talhouet.

- Miért nem figyelmeztettél? - kérdezte du Couëdic. - Volt miért, véleményem szerint.

- No hát, attól féltem, rám sütitek, hogy rémeket látok - felelte Talhouet -, s inkább elhitettem magammal, hogy csak egy őrjárat.

- Hm, ez a pikárdiai ezred katonája - dünnyögte Montlouis, aki pár lépést tett volt a ház irányában, de e megjegyzése után sürgősen visszatért társaihoz.

- Valóban különös - vélte Pontcalec. - Hanem tudják, mit tegyünk? Én itt lakom a közelben, forduljunk be e kis utcába, amely hozzánk vezet; ha az én házamat is őrzik, mint Montlouis házát, kétségnek nincs többé helye; tudjuk, mihez tartsuk magunkat.

Némán megindultak mind a négyen a mondott irányban, szorosan egymás mellett, hogy ha megtámadnák őket, eredményesebben védekezhessenek. Így értek el az utca sarkára, ahol Pontcalec lakott. A házat nemcsak őrizték, de szabályosan megszállták. Húsz katona szorította vissza a bámészkodók gyorsan szaporodó tömegét.

- Ennek a fele se tréfa - mondta du Couëdic. - Hacsak nem fogott véletlenül mindannyiunk háza egyszerre tüzet, nehéz elképzelni, mi mást kereshetne itt ez a sok idegen katona, mint bennünket. Ami engem illet, drága barátaim, minden tiszteletem az önöké, de én máris szedem a sátorfámat.

- Én is - szólt Talhouet. - Irány: Saint-Nazaire, s onnan tovább a Croisic-fok. Ha jót akarnak, uraim, jöjjenek velem, tudok ott egy takaros kétárbocost, a napokban indulna Újfundlandra, a kapitány lekötelezettem. Ha a szárazföldi levegő ártalmasnak mutatkozik, felsétálunk a hajóra, kivitorlázunk a nyílt tengerre, és köd előttünk, köd utánunk!

- Nosza, Pontcalec, feledkezzék meg egy időre a boszorkányról, és tartson velünk - mondta Montlouis.

- Nem, azt nem! - rázta meg Pontcalec a fejét. - Tudom, mi várna rám a tengeren, és nem óhajtok végzetem elébe sietni. Egyébként is gondolják meg, uraim; mi vagyunk a mozgalom vezetői, különös példát mutatnánk másoknak, ha időnap előtt, anélkül hogy megbizonyo­sodtunk volna róla, valóban oly nagy-e a veszély, elszöknénk. Bizonyíték nincs és nem is lehet ellenünk, La Jonquière megvesztegethetetlen, Gaston rendíthetetlenül bátor. Éppen tegnap kaptunk tőle levelet, amelyben arról tudósít, hogy pillanatokon belül célhoz ér, ez órában talán már le is szúrta a régenst, s Franciaország szabad. Ugyan mit gondolnának rólunk az emberek, ha kiderülne, hogy mi az irhánkat mentettük, mialatt Gaston cselekedett? A dezertálás, a rossz példa súlyosan árthat ügyünknek. Jól gondolják meg, uraim! Nem parancs ez, csak tanács, nem a vezetőjükként szólok, csupán mint egy önök közül. Ezennel feloldom önöket esküjük alól, nem tartoznak többé engedelmességgel; de az önök helyzetében én nem menekülnék. Példát adtunk az önzetlen hazafiságra, a legrosszabb, ami történhet, hogy példát adunk a végső áldozatvállalásra is, de remélem, erre nem kerül sor. Ha le is tartóztatnának, Bretagne parlamentjének bírósága ítélkezne felettünk, s kikből áll Bretagne parlamentje? Barátainkból és cinkostársainkból. Nagyobb biztonságban lennénk a börtönben, amelynek kulcsát ők őrzik, mint egy vitorláson, amelyet egyetlen szélroham elpusztíthat. De meg egyébként is: Bretagne talpon teremne, mielőtt a parlament összeülne. S ha mégis bíróság elé állítanak, biztos a felmentő ítélet, s a felmentő ítélet - teljes győzelem.

- Igaza van - mondta Talhouet. - Nagybátyámat, fivéreimet, egész családomat, barátaimat magammal rántom a bajba; együtt menekülünk, vagy együtt halunk meg.

- Kedves Talhouet - felelte Montlouis -, mindez nagyon szép, de meg kell mondanom, én sokkal sötétebb színben látom a jövőnket, mint önök. Mi igenis Dubois markába kerülünk. Dubois nem nemesember, s ennek folytán gyűlöli a nemeseket. Ki nem állhatom őt s a vele egyívású korcsokat, akik sem egyik, sem másik rendhez nem tartoznak: nem nemesek, nem katonák, nem papok. Szívesebben látnék a helyén egy vérbeli nemest, katonát vagy akár egy csuhást; ezeket legalább a tisztüknek kijáró közmegbecsülés kötelezi, elveik vannak, de Dubois csak államérdeket ismer, s aszerint jár majd el. Ami engem illet, én amondó vagyok: döntsön e kérdésben is a többség, mint egyébkor. S ha a többség netán a szökésre szavaz, megvallom, egy percet sem késlekedek tovább.

- S én veled tartok - szólt du Couëdic. - Montesquiou többet tudhat, mint sejtjük, s ha csakugyan Dubois teszi ránk a kezét, mint Montlouis véli, bajosan szabadulunk élve a körme közül, úgy hiszem.

- S én újra csak azt mondom, uraim, kötelességünk itt maradni - vette át a szót Pontcalec. - Aki egy hadsereget vezet, tartozik katonái élén meghalni, aki egy összeesküvést, társai élén.

- Kedves barátom, ha szabad ezt a kifejezést használnom: a boszorkány elvakítja önt - mondta Montlouis. - A manóba is! Képes lenne önként a vízbe fojtani magát, csak hogy, bebizonyítsa: a jóslat igaz. Mi tagadás, én nem vagyok ilyen lelkes híve a jósnőknek, s mivel nem tudhatom, milyen halálra szánt a sors, e tekintetben bizonyos aggályokat táplálok.

- Téved, Montlouis - Pontcalec hangja ünnepélyesen csengett. - Nem ez tart vissza elsősorban, hanem a kötelességtudat. Egyébként is: ha én túlélem a pert, nyilván önök is túlélik, hiszen én vagyok az összeesküvés feje, s bíráim előtt természetesen büszkén vállalnám e tisztet, melyről ezennel lemondok. Az istenért! legyünk következetesek, ne fussunk világgá, mint a farkast orrontó juhnyáj. Hogyan! Katona létünkre visszariadnánk attól, hogy hivatalos látogatást tegyünk saját parlamentünknél? Mert elvégre erről van szó, s nem többről: egy jó kis perről. Fekete talárok a padokon, cinkos összenézések vádlott és bíró, bíró és vádlott között. A régens háborút akar? Álljunk elébe. A tartományi törvényszék felmentő ítélete csúfosabb vereség lesz a régens számára, mintha itt állomásozó csapatait megfutamítottuk volna.

- Tartsunk rendet, uraim - szólt du Couëdic. - Montlouis az imént azt javasolta, döntsünk szavazással. Csatlakozom Montlouis-hoz.

- Helyes - bólintott Talhouet.

- Amit mondtam, nem azért mondtam, mintha félnék - szabadkozott Montlouis -, de nem szeretnék önként belerohanni a veszély torkába, ha van mód elkerülni.

- Felesleges mentegetődznie, Montlouis - felelte Pontcalec. - Mind tudjuk, hogy férfi a talpán. Javaslatát elfogadjuk, s én ezennel szavazásra bocsátom.

És nyugodt hangon, mintha csak egy hétköznapi javaslatról lenne szó, feltette a kérdést, melytől mindannyiuk élete-halála függött:

- Emeljék fel a kezüket azok, akik úgy vélik, hogy a ránk váró, bizonytalan sors elől a szökésben kell menedéket keresnünk.

Montlouis és du Couëdic felemelte a kezét.

- Ketten mellette, ketten ellene, az eredmény döntetlen - szögezte le Montlouis. - Kövesse hát ki-ki ösztönét.

- Csakhogy az elnököt két szavazat illeti meg, mint tudja - szólt Pontcalec.

- Igaz - felelte Montlouis és du Couëdic egyszerre.

- Emeljék fel tehát a kezüket azok, akik úgy vélik: maradnunk kell - mondta Pontcalec.

Ketten emelték fel a kezüket: ő és Talhouet. De mert Pontcalecet két szavazat illette meg, ez a két kéz háromnak számított, s a többséget jelentette.

Ez az ünnepélyes tanácskozás az utca kellős közepén más körülmények között komikusnak tűnhetett volna, de kimenetelétől nem kevesebb függött, mint Bretagne négy legkiválóbb fiának élete-halála.

- Nos, kedves du Couëdic barátom, úgy látszik, tévedtünk - mondta Montlouis. - Márki, várjuk utasításait.

- Nézzék meg, mit teszek, s aztán tegyenek, amit akarnak. Pontcalec e szavakkal megindult egyenesen a háza felé, melynek kapujában, mint mondottuk, őrség állt. Amint odaért, meg­veregette egy katona vállát.

- Hívja ide a felettesét, jóember.

A katona továbbította a kérelmet őrmesteréhez, s az kihívta a századost.

- Mit óhajt, uram? - kérdezte a százados.

- Hazatérni.

- Hát kicsoda ön?

- Pontcalec márki vagyok.

- Pszt! - a tiszt suttogóra fogta a hangját. - Pszt, egy szót se. Meneküljön, amerre lát, azért küldtek ide, hogy letartóztassam.

Majd hangosan hozzátette:

- Senki nem léphet be a kapun - és visszalökte a márkit.

A katonák sorfala elállta a bejáratot.

Pontcalec megragadta a tiszt kezét, megszorította, s azt mondta:

- Ön derék ember, uram, de haza kell térnem. Köszönöm a jóindulatát, Isten áldja érte.

A tiszt ámultan ráparancsolt a katonákra, hogy engedjenek utat, és Pontcalec, három barátjától követve, áthaladt az udvaron. Családja a bejárati ajtó előtt gyűlt össze; láttára rémült jaj­veszékelésben törtek ki.

- Mi van? - kérdezte Pontcalec nyugodtan. - Mi történik itt?

- Csak az, márki úr, hogy ezennel letartóztatom - lépett elő a párizsi rendőrség biztosa, mosolyogva.

- Szavamra, nem mindennapi fegyvertény, uram - szólt Montlouis. - Látnivaló, hogy ön ügyes ember. Ön a párizsi rendőrség biztosa, s lám, mégis nekünk kell önt nyakon csípnünk, nekünk, akiknek a letartóztatására önt ideküldték!

A rendőrtiszt döbbenten hajolt meg ez előtt az úriember előtt, aki nem átall kedélyesen csipkelődni olyan helyzetben, mely tíz ember közül kilencnek torkára forrasztaná a szót. Megkérdezte, hogy hívják.

- Montlouis vagyok - felelte a nemesúr. - Nézzen csak jól utána, barátocskám, nincs-e vélet­lenül a tarsolyában ellenem is egy elfogatóparancs, s ha van, nosza, foganatosítsa.

A rendőrtiszt egyre jobban elképedt, s egyre nagyobbakat hajbókolt.

- Uram - felelte -, az ön letartóztatásával nem engem bíztak meg, hanem Duchevron kollégámat. Parancsolja, hogy értesítsem őt?

- Hol van az illető? - kérdezte Montlouis.

- Nyilván önnél, s feltehetően önre vár.

- Igazán restellném e derék úriembert még jobban megvárakoztatni - mondta Montlouis. - Máris indulok haza. Köszönöm a felvilágosítást, barátom.

A rendőrtiszt végleg elvesztette a fejét, földig hajolt Montlouis előtt.

Montlouis kezet szorított Pontcaleckel, du Couëdickel, Talhouet-val, valamit súgott a fülükbe, és hazasietett, letartóztattatni magát, ahogy az imént Pontcalec.

Ugyanezt tette Talhouet és du Couëdic is, úgyhogy este tizenegy órára Dubois fogdmegjei elvégezték a dolgukat.

A letartóztatások híre még aznap éjjel bejárta a várost. Egyelőre nem keltett túlságos riadal­mat, mert a hírhozó mindjárt megtoldotta első mondatát, amely így hangzott: „Pontcalec márkit és barátait letartóztatták”, azzal a megjegyzéssel, hogy „de a tartományi bíróság fel fogja őket menteni”.

Hanem másnap reggel gyökeresen megváltozott a közhangulat, amikor befutott Párizsból teljes létszámban a különleges bíróság; senki nem hiányzott, mint említettük: sem az elnök, sem a királyi ügyész, de még a hóhérok sem.

Úgy mondtuk: hóhérok, mert nem egy hóhér kísérte el a bíróságot, hanem három. A nagy csapás olykor a legbátrabb embereket is megbénítja; ez a csapás olyan váratlanul sújtott le Bretagne-ra, mint a villám, s nem kisebb erővel. A tartomány megbénult, elnémult. De ki száll­na szembe az égiháborúval? Bretagne nem kelt fel - Bretagne kiadta lelkét. A bíróság érke­zése napján működéshez látott. Ámultan tapasztalta, hogy elmarad az ünnepélyes fogad­tatás a nantes-i parlament részéről, s el a tisztelgő látogatások a nemesség részéről. A telj­hatalmú bíróság azt várta, hogy megkörnyékezni próbálják majd, nem megsérteni; de a tarto­mányon úgy eluralkodott a rémület, hogy ki-ki csak magával törődött, másokért legfeljebb lopva ejtett egy-egy könnyet. Így álltak a dolgok Bretagneban, két-három nappal Pontcalec, Montlouis, du Couëdic és Talhouet letartóztatása után. S most váljunk meg Nantes-tól és a Dubois csapdájába esett, nantes-i összeesküvőktől; nézzük meg, mit mívelt Párizs ugyanekkor saját összeesküvőivel.